Paradicsomlevest főzni egyszerű. Olaj, liszt, víz, só, paradicsomkonzerv, betűtészta vagy B rizs, ennyi a menzás adag hozzávaló-listája, és már ez se rossz étel. Persze elrontható, például azzal, ha a rántásra nem mint a picit sűrűbb állagot okozó eljárásra tekintünk, hanem a halványpirosra színezendő rántott leves alapjára.

Az arányokra tehát fontos ügyelni, különben úgy járhatunk, mint Lázár János, aki pillanatnyi nagyzási hóbortjában azt hiszi, hogy bokán felül ér a huszadik század második felének egyik legjelentősebb magyar jogi gondolkodójának. Ilyen hibát ne csináljunk.

Ha történetesen délelőtt a szikkadtzsemle-állományt felvágtuk szeletekre, bedörzsöltük fokhagymával és olívaolajjal majd kétszersültté alakítottuk 200 fokon és úgy tíz perc alatt, és még trehányak is vagyunk, akkor van a pulton felejtve néhány szétdörzsölt fokhagymagerezd. Úgy hevernek ezek ott mint egy ifjú politikus korai évei, amint egy vidéki kiskirály táskahordozójaként a Főnök jelenlétében le se ülhetett és végigcsinálta az inasévek minden megaláztatását, egyben megtanulva a számítás és a kegyetlenség minden leckéjét.

A fokhagymagerezd hamarabb éri el a megérdemelt véget, ugyanis finomra vágom, és amikor a rántás már kezd picit barnulni, megy bele. Ezzel hirtelen panírozódik, és így frittírozott fokhagymakockává lényegül, adva egy kis ízt elmúlásával a levesnek. Majd a hideg víz, amely a rántás további barnulásának vet véget, tankhadosztályként masíroz át az idillen. Hát hiába, a párhuzam, az párhuzam, az egyik pillanatban még azt hiszed különleges vagy, aztán hideg zuhany, és rájössz, hogy mész a levesbe.

Az unortodoxia és trehányságom eredményeként darabos olasz paradicsomkonzerv ment bele, mivel azt hittem nincs itthon passzírozott. Megmagyaráztam, hogy elvtársak, ez nem elkúrás, ezt direkt így akartam, mint anno Tokody a legendás csavarását. Antifutballistáknak, az évtized öngólja:

A paradicsomok azonban nem lebeghettek sokáig döglött teknősbékaként a levesben, mert jött a botmixer, amely egyneműsítette őket a fokhagymákkal és az időközben megtalált paradicsom-trutymóval. Ez így, a kreatív fokhagymahasználat ellenére kevés. A fokhagyma, ízanyagként egyedül árválkodik benne, mint striciaudi a parlament előtt, és olyan sótlan is az egész. Ezért aztán természetesen megsóztam. Többször és kicsit sózzuk a paradicsomos ételeket. Van ugye az a százéves praktika, hogy az elsózott ételbe szódabikarbónát kell tenni. Namost a szódabikarbóna az reakcióba lép a mindenféle savakkal így azokkal is, amelyektől a paradicsomnak paradicsomíze van. Tehát utána nem lesz paradicsomíze. Ízetlen lesz, sőt ízléstelen mint egy tizenötoldalas alkotmánymódosítás.

Bazsalikom. Azért mert digós lesz. Sokan szembesülnek azzal a problémával hogy nem gasztro-újságírók. Van aki még főzni se tud, és semmilyen tisztességes szakmát nem talál. Esetleg tarthat sajtótájékoztatót, vezethet áramot, minisztériumot, kecskét madzagon. Naszóval, ha valaki nem gasztroújságíró és nincs se friss bazsalikom, se 9000 forintos kerámia bazsalikomőrlője, akkor trükkhöz kell folyamodni. Ez pedig nem más, minthogy a kicsit már megszáradt teszkós bazsalikomot a kezünk között átmorzsoljuk. Ettől kijön belőle egy kis íz. Meg a kezünk is bazsalikomszagú lesz. De az illat. Noirpova megmondja majd, hogy 1-dezoxi-2-poliolefino-4-meta-2-para-biburidin-cafeto-elefantofán hatóanyaga van neki.

Rizsát is szórok bele. A rizsa helye a levesben van, meg nem árt, ha van benne valami darabos, ha mára rántás nem kapott össze. Persze vannak fogalomzavarosak, akik a rizsa helyét eltévesztik. Egy marék rizsát és egy tányér levest sem érdemelnek.

Dehát, hagyjuk a párhuzamot. Még egy kis bors, szedjük tányérba szórjunk bele a teszkós feta jellegű sajtkészítményből keveset. És ne törődjünk a hülyékkel.

Fekete János (tudom, tudom, zsidókommunistamarxistagazember) a hetvenes évektől próbálta rábeszélni Kádárt arra, hogy a forint legyen a szocialista tömb korlátlanul átváltható valutája. Ez ugyan akkor (az olajválság utáni időkről van szó) lenyomta volna a sárga földig az árfolyamot, azonban a vége egy olyan fizetőeszköz lett volna, amelyet nyugodtan vásárolhat a nyugati befektető, amely tárgyalási alap nem csak egy magyar-német vagy magyar-japán üzleti megbeszélésen, hanem egy orosz-francián is. Ez a lépés a kelet Svájcává tett volna minket, igaz, óriási illúzióvesztés, élvetszínvonal-csökkenés árán.

Kádár válasza az volt Feketének, hogy Fekete elvtárs, a XX. században a magyar már kétszer elveszítette mindenét, nem fogja harmadjára is. Valóban, a dologhoz a forintnak, ahogy akkor volt, meg kellett volna halnia ugyanúgy, ahogy meghalt a korona és a pengő is korábban. És valóban akkor bőven éltek olyan nem is túl öreg nyugdíjasok, akik huszonévesen mindent elvesztettek, amikor a papírdarabbá értéktelenedett korona helyett jött a pengő, és negyvenévesen, mire nagy nehezen összeszedték volna magukat, részesei lettek a sokáig fennálló hiperinflációs világrekordnak.

Kádár nem tette meg velük, hogy lelökje őket oda, ahol az ország lehetőségei alapján lenniük kellett volna. Alighanem tartott Moszkvától, tartott az épp teret és hatalmat nyerő Biszku Béla-szerű ortodox kommunistáktól.

Mit veszítettünk? Ekkoriban folytak a kudarcba fulladt tárgyalások a japánokkal, akik gazdasági teljesítményük csúcsán Csepelen a Pannónia helyett Yamahát gyártottak volna. A „világhírű” Ikarusz busz, akkoriban még idézőjelek nélkül volt világszínvonalú termék, de ha akkor nyitottabb a gazdaságunk, szabályozott feltételek mellett lehetett volna bevonni az MAN-t vagy a Mercedest, nem pedig úgy, hogy előbb ilyen-olyan posztkommunista alakokkal az ebek harmincadjára jut, majd a csődtömeget feltételek nélkül, bagóért megveszik. És így tovább.

A megoldás a kettős árfolyam lett. Fekete mehetett és tárgyalhatott az igazi forintárfolyam mellett, az átlagembernek meg hazudtak egy másikat, amelyet bizonyos valutakeretig fenntartottak. Fekete vállat vont, és intézett ehhez is hitelt. Az egyensúly aztán csak létrejött, mostanában születne meg a válasz a kérdésre, hogy mire is van valójában pénze az országnak.

Erre mit olvasok? Nézzük csak, Barcza György a Századvég vezető elemzője:

„Az elemző lát arra lehetőséget, hogy a devizában eladósodottakra nehezedő nyomást csökkentésk. A megoldás a nemzeti bank kezében van: olcsóbb devizához kell juttatni a gazdaságot, s ez automatikusan maga után vonja a devizában eladósodott emberek és vállalkozások törlesztőrészleteinek csökkentését, hiszen mérséklődik az árfolyam-különbözet miatti plusz kiadásuk. Meglátása szerint az olcsóbb deviza forrása a devizatartalék lehetne. A jegybank a devizatartalékainak egy részét alacsony kamaton odaadhatná a kereskedelmi bankoknak, amelyek így olcsón jutnának pénzhez – magyarázta.”

Aha. Tehát lesz olyan forint, amely többet ér, hiszen ezt a forintot elővéve pénztárcánkból nem 300 forint lesz egy euró, hanem csak 210, ellenben ezt csak egy bizonyos keret és és felhasználási mód esetén tehertjük meg. Míg ezen kívül lesz igazi forint, amelyből viszont 300-at kell odaadni a „csencs, csencs” hívószavakkal hozzánk lépő rosszarcúnak, ha akarunk egy eurót.

Persze, most én károgok itten, hiszen megmondta az elemző úr, hogy a jegybank devizatartalékából lesz a dolog megoldva, nem hitelből. Az úgy látszik, fel sem merül, hogy az a devizatartalék még kaphat szerepet akkor, amikor majd az unortodoxia kiteljesedése miatt, a Templeton elemzői „hold” státuszból „sell” státuszba rakják át a magyar államkötvényt és a yield to matolcsy hirtelen egy elég ijesztő szám lesz (elnézést, pénzügyes poén.)

Ekkor majd, tartalék híján fel kell venni hitelben ugyanazt, amit egyébként Kádárék is felvettek, de addigra túl leszünk a 2014-es májusi kellemetlenségen.

A probléma és az arra adott válasz, viszont kísértetiesen ugyanaz, és megmutatja az „unortodoxia” lényegét: az unortodoxia nem más, mint a létező szocializmus.

A háromhetes kerékpárverseny királyetapját mindig nagy várakozás előzi meg. Armstrong igazi bűne nem az volt, hogy doppingolt, hanem hogy úgy doppingolt, hogy a királyetap előtti izgalmat elvette a nézőktől. Mert mi is a királyetap?

A 3-4000 km táv felénél-kétharmadánál a Tour de France útvonala az Alpok hágói közé ér. Minden, a főútról felfelé kanyarodó mellékútnak legendája van, hogy ment ott fel Bartali, Hinault, Merckx, Pantani. A királyetapon rendszerint két-három legendás hágóra is felmennek, a befutó a legmeredekebb, legmagasabb hágók egyikén van.

Eddig a napig az igazi esélyesek nem fedték fel lapjaikat. Az eddigi nagyjából tíz szakasz specialistákról (sprinterekről, időfutammenőkről szólt) az összetett győzelemre esélyesek arra figyeltek, hogy egymástól ne kapjanak időhátrányt. A királyetap előtti napon már volt egy hegyi szakasz, ott már valaki támadásba lendült. Ha nem, akkor nyert egy hegyi specialista, aki az összetettben esélytelen a gyenge időfutam-teljesítménye miatt.

A királyetapig a csapattagok már elvégezték a dolgukat. Az izgága, folyton ritmust váltó egynapos menők szekálták az ellenfél csapatát. Ha látták,hogy a konkurens csapat menőjének rossz napja van, és legszívesebben egyenletes tempóban tudná le a napot, folyton ritmust váltottak. A vízhordók, akik a hegyen esélytelenek nagy termetük miatt, felvezetőkocsiként nyújtottak szélárnyékot a főnöknek.

A királyetapon azonban előbb-vagy utóbb kiáll a vezetésből az utolsó segítő is, menni kell, egyedül, a többiekkel küzdve a győzelemért. Többféle taktika van. Aki a durva tempóban erős, mint fénykorában Armstrong és Basso, a hegy derekánál ritmust vált és (az EPO támogatta) követhetetlen tempóban megy fel, perceket adva a többieknek. A ritmust váltogatók, mint Contador, Valverde, Ullrich a hegyen folytonos megindulásokkal próbálják kizökkenteni a náluk erősebbet, hogy egy hirtelen megindulásra reagálva görcsöt kapjon, és mire kijön belőle, három perc hátrányban legyen. A zsokétermetű hegyi specialisták elindulnak a hegy legaljától, mert kicsi de állandó tempónövelésre képesek fent, ahol már ritka a levegő. Mindenki előtt, amíg csak bír, mennek a jól megfizetett segítők, akik hozzák a kulacsot, ezzel is két kilónyi súlytól kímélve a nagymenőt illetve megadják azt a kényelmet, hogy egy baráti kereket nézhet maga előtt, amelyik nem vált ritmust, hanem igyekszik a mögötte jövőnek legkedvezőbb tempóban vezetni.

A királyetap előtti tíz nap a spekulálásé. Ki milyen erőben van. Ma kapott egy percet de defekt miatt, ezt simán visszahozza. A hegyen nem fog menni, majd utána az időfutamon. X csapat, miután nagymenője megsérült Y csapatot fogja segíteni a hegyen cserébe a sík szakaszokon X csapat segít felvezetni Y csapat sprinterét. Megverik az esélyest. Nem verik meg. Megverik de nem eléggé. Új doppingszer van. Nincs új doppingszer.

Megalakulnak alkalmi érdekszövetségek. Minden csapat spekulál, hogy melyik támadással kell menni és melyikkel nem. Ha X most ellépett, az nekünk jó, mert a szakasz végéig úgyse bírja ki, viszont Y megy vele és a veszélyes, mert Y csak harminc másodperc hátrányban van a mi emberünkhöz képest, ezért Y nem mehet, nosza álljunk a mezőny élére és érjük utol. Ebben Z csapat nem támogat minket, mivel az ő érdeke az, hogy a mi emberünk fáradjon, Y-nál jobb a hegyen Z menő, ezért Y felőle mehet, sőt előző este ők dumálták le a másik csapattal, hogy X támadni fog, cserébe három nap múlva nem mennek majd a szökésük után.

A királyetap ezt az olaszos kavarást szünteti meg, amikor nincs tovább, csak az erő számít. De még itt is taktikázni kell. Armstrong azon kevés versenyzők egyike volt, akinek nem kellett, az EPO pont azt a pluszt adta meg neki, hogy ő erőből mehetett bármikor. Akinek nincs ilyen jól beállítva a szer, taktikázni kénytelen, mert nem lehet háromszor legyűrni 1500 méter szintkülönbséget anélkül, hogy legalább egyszer meg ne rogyna közben az ember. Oxigénhiány, savasodó izmok, elvesző ritmus. Ezek a fiúk epo nélkül is percek alatt regenerálódnak, de itt másodpercek sincsenek. Aki túl hamar vagy rosszkor vált ritmust vagy készületlenül éri az ellenfél ritmusváltása menthetetlenül leszakad. Még feljöhet de onnantól kezdve már nem övé a kezdeményezés hiszen ahogy felér, újabb ritmusváltás jön és ő már csak reagálni fog, és előbb-utóbb újra begörcsöl.

A nagydumásokról kiderül, hogy a duma azt a célt szolgálja, hogy minél később kezdjék az emelkedőn kóstolgatni őket, mert nem igazán erősek. A túl hamar indulók a hegyre felérve az időjárástól a doppinglaborig mindent emlegetnek, hogy kidumálják taktikai hibájukat. Akik nem bírtak támadni és csak nagy fújtatva felértek az esélyessel, fogadkoznak, hogy majd holnap a kicsit kisebb, de azért szintén kemény emelkedőn visszavágnak.

Hogy ez most Armstrongról jutott eszembe? Nem. Bajnairól.

Az ő versenyének célja 2014 májusában a választások napján van. Ott kell, akárcsak hajszálnyival is, de Orbán előtt felérni a csúcsra. A nagy emelkedő nincs még itt. Önkéntes vízhordók ajánlkoznak, jön mellette egy másik csapat, akinek első embere úgy gondolja, ő még támadhat a hegyen, olyan emberek akarnak az élbolyra zárkózni akik már a vasúti felüljárón is leszakadnak, nem hogy az Alpe d’Huez vagy a Stelvio gyilkos hajtűiben.

Minden csapattársára vadásznak. A biciklisportot azért sújtja annyi doppingbotrány, mert a hegyen, a kamerák előtt nincsenek okos edzői húzások, jogtalan tizenegyest fújó bíró, jogos gólt lesre intő megkent partjelző. Csak a hegy van, a kerékpár, a hőség és a ritka levegő, nomeg az ész, amelyre nem hat jól a ritka levegő de kell, hogy a támadásokat követni és kezdeményezni lehessen. Mit tesznek hát azok, akik a hegyen nem nyerhetnek észből és erőből? Nem tudnak a versenyen csalni, túl sokan látják, és a szabályok sem olyanok. Feldobják a doppingolókat, vagy ha tudják hogy nincs dopping, de legalábbis nem lehet kimutatni, akkor is odaküldik az ellenőröket, hátha a nagymenőt megzavarja a késő éjjeli vagy hajnali szekatúra.

Nem számíthat másra Bajnai Gordon sem. Ugyanakkor jó lecke lehet a vele és ellene számolóknak is, hogy még több nagy hegy van hátra az utolsó emelkedőig, kavarog a mezőny, az élboly megalakulása még hátravan.

Sztíring Víl of Hángöri

Kossuth szkver 4.

Tuhum-Itméj Konszern

Dír Mr. Konszern!

Wi, dö szisztem of dö nesönel kóperésön in hángöri kondákt a hájli ánortodox poliszi. Ví hev pekidzsiz ju nó bát áör pekidzsiz ár getting szmóller end szmóller bikóz di gyurcsányist forsziz of ívöl téking hángériön mani tu jor bank.

In hángöri vi hev nó problem vit téking számván elziz máni from dö bank szó áör ájdia iz det if jú szend dö ném of dö gyurcsányist ökkáunt holdersz et jor benk, vi vill ték det máni end put dem in pekidzsiz ju nó.

If jú dont szend dö máni bikoz of ricípt giving problemsz (háuever, vi ken szend eni kájnd of riszípt ju méj rikvájör vi ár völd námbör ván in ricípt prodáksön) den dzsászt szend dö ném of dö gyurcsányist ökkáunt holdersz,so that vi ken impóz a szörtifájv pörszent nésönel tex on evri máni déj sztill hev hír in hángöri, ték deir háuziz end olszó kársz end pikcsörsz on dö vól.Púr bát politikli ríli oké gájz vould riplész dem in deir rózsadomb hómsz.

If jú tink disz iz ö féritél jú kennot bí mór vrong. Ví ár det szíriösz. Ij jú dont szend máni, némsz or bót, ö dzsentölmen vill öppír in dö offisz of jor cííó end vill rikvájör jú tu hend óver fiftiván pörszent of ónersip of dö benk. If jú dont giv dö ónersip of dö benk disz gáj vill szend dö áentéesz end dö hángériön navigésön ótoriti kóld nav end jános lázár vill szpík egenszt jú in di hángériön párliment.

Vi vont szend ánádör letör jú bedör tink.

jorsz

Hángérien sztíring víl

internesönel rilésönsz (dö forégn afférz iz klózd dú tu dö sziknessz of dö miniszter)

Az Ephemerides of Science and Necromantic Studies múlt heti számában portugál kutatók beszámolnak egy különleges és új gépről, amelyeket az amerikaiak már Svájcban, Burkina Faso-ban, Peruban és Moldáviában is telepítettek.

Az új gépezet lényege egy villanymotor, amely egy tengely forgat meg, amely viszont egy dinamót. A dinamó által termelt árammal hajtják a villanymotort. Eddig ezt a koncepciót az ortodox fizika lehetetlennek tartotta, ám ez azért volt, mert a tengelyről még valami más energiaforrást is meg akartak forgatni, így a kísérletek évek óta kudarcba fulladtak.

Ugyanígy fulladt kudarcba minden próbálkozás, amely a pénzhiányt pénzzel, a gazdaság lassulását a gazdaság gyorsításával az inaktívak nagy számát az inaktívak munkára ösztönzésével próbálta kezelni. A kudarc egyik oka az ortodox megközelítés volt, a másxik pedig, hogy rosszul élnek. Nem hideg vízben zuhanyoznak. Nem szednek csukamájolajat. Nem esznek céklát. Nem jók.

Mi három év alatt megvívtuk a küzdelmet, amely jövőre már látványos emelkedéshez fog vezetni. A magasabb adókból többet tudunk jó célra fordítani. Az államosított iskolák, termőföldek, a tervszerű, veszteségektől és selejtektől mentes termelésből jobb termékek jönnek majd, azokból többet rendelnek majd a gyárakban dolgozó munkások, a gyár többet termel, a munkások több fizetést kapnak.

A világ küzd ez ellen, hiszen nem érdekük, hogy egy ilyen eszme uralja a világot, Nekik az azérdekük, hogy tőlük több pénzt kérjünk kölcsön és tőlük vegyünk hitelbe olyasmit, amit magunk is megtermelhetnénk. Itt az ideje, hogy belássuk, ők nem jók. Nem esznek csukamájolajat.

Az új gépezet tehát nem forgat semmit. A villanymotort vízzel hűtik, amely ettől negyven fokra melegszik. A vizet egy hőcserélőbe vezetik, ahol tízfokos vízzel találkozik. A tízfokos víz megfagy, míg a motorból kijövő víz ötven fokos lesz. Ezt egy termoszban tárolják, majd amikor a második adak ötvenfokos víz is kijön a gépből, összeöntik, százfokos gőz keletkezik, melyet immár nagyobb turbinák hajtására használnak fel, amelyek nagyobb dinamókat forgatnak, és így tovább.

A külvilág erre azt mondja, hogy hőtani törvények és energiamegmaradás. Nekünk van igazunk, nekünk van energiánk. Örökké mozgunk.

http://youtu.be/34jnYqxNJNU

Mivel fergeteges népszerűségre tettem szert a lencsesólettel, gasztrobloggerelek még egyet. Teljesen primitív étel, céklapüré következik. A recept a Bűvös Szakács blogról van, íme:

10 dkg zeller, meghámozva, kis kocára vágva
10 dkg cékla, meghámozva, kis kocára vágva
50 gr vaj, hidegen

Fél liter vizet fél kávéskanál aszkorbinsavval felforralunk, beletesszük a zellert és a céklát. Addig főzzük, míg meg nem puhul. Leszűrjük, jól kinyomkodjuk. Turmixgépben 50 gr hideg vajjal finomra pürítjük, sűrű szitán áttörjük, sózzuk. Tálaláskor folyamatos keverés közben melegítjük fel, s nyomózsákból adagoljuk a tányérra.

Ez a Molnár B. Tamás univerzumában már nem is az egyszerű, nem is a primitív, hanem a baltával faragott kategória. Persze vakerálhatunk az alapanyag tiszteletéről, meg hasonlókról, de nincs egy félmilliós fagylaltgép, Szent Jakab kagyló, egy katalán séf, aki ugyanezt lóháton csinálja… szerintem az aszkorbinsav is csak azért van benne, hogy ne gondoljon senki arra, hogy az egész recept egy Horvát Rozi könyvből van. Laci bácsi kizárt, nincs szalonnataraj rajta.

Az a helyzet, hogy a nyersen széthentelt cékla lila lével áraszt el mindent és én ezt nem szeretem. Inkább megsütöm. Ehhez előszöris megmosom alaposan a céklát, mivel a sült sár nem jó étel. Ezek ilyen vadalmányi (városi gyerekeknek: billiárdgolyó) méretű satnyaságok voltak. Ez volt az Aldiban. A zeller viszont mint egy kilencfontos ágyúgolyó. Előszedtem egy szép nagy darab alufóliát, és öntöttem rá egy kevés drága fajta olívaolajat.

Mivel a gasztrobloggerálás nélkülözhetetlen kelléke, hogy etno illetve zsiduló fordulatok legyenek benne, vizsgáljuk meg most ezt a műveletet. Szereplők: Eliezer bar Listach, the 6th Roschébb of Rada, csodarabbi, Kohn Izidor, izraelita mozgóárus.

Kohn: Mondd, bölcs rebbe, vajon helyes-e ha a drága olívaolajat, amely Bertolli Robusto márkájú, a fólia és a céklák bekenése után kezünkről nem lemossuk, hanem az testápoló gyanánt beledörzsöljük bőrünkbe?

Rabbi: Ejj, Kohn fiam, hát ha Monica Bellucci lelkesen ezt keni eszméletlen-hihetetlen-hűha kategóriás dudáira, akkor a te kezedre is csak jó lesz, nem?

Kohn: Nagy a te bölcsességed, rebbe, de az a siksze olasz és ráadásul katolikus!? Biztos hogy nem tréfli a dolog?

Rebbe: nem fiam, sem az olívaolaj, mely Erec Jiszráél földjén terem, sem pedig Monica nem tréfli. Mellesleg fiam, majd ha neked olyan erős hited lesz, hogy egyszercsak Monica Bellucci az ágyadban teremjen, az elég erős hit ahhoz is, hogy arra a másfél órára Rachel Berkovitz legyen a neve.

Kohn: Nagy a te bölcsességed rebbe!

Én ugyan még wannabe zsidó sem vagyok, ám ha már ilyen szépen elmélyedtünk a rabbinikus Hagyományban, elmondom, hogy bedörzsölem a bőrömbe a maradék olajat. Sem Rachel Berkovitz, sem Monica Bellucci nem jelentkezett, hogy kér. Ez van.

A céklagumókra random fűszereket szórunk. Ez most a pár éve Pag szigetén vett fűszersó, egy teáskanál curry pur (és vogymuk) illetve bors volt. A borsörlő olajos lett, azóta is csúszik. Becsomagoljuk, 150-200 fok, vagy 2 óra. Energiatakarékos szemléletűek, vagy azok akik  nem felejtik el, tegyenek be vagy két-három nagyobb krumplit fóliába csomagolva, vagy sütőtököt, ha már megy a sütő…

A zellert megpucoltam, majd széjjelvágtam nagyjából, víz, fedő, tűzhely, amíg puha nem lesz. Puha akkor lesz mikor megpuhul.

(time leap, közben a konyhában piszmogunk, illetve ahányszor Faragó Richárd üvölteni kezd, mint egy darázscsípte dervis, bemegyünk megnézni hogy mi votl az amerikaifoci meccsen. Amikor húsz perce nem üvölt, élünk a gyanúperrel, hogy életünk értelme berakott egy dévédét, mivel 1) úgyis a konyhában vagyunk 2) a meccs unalmas. Mert a film nem az. Na mindegy.)

A cékla megsült. Illetve nem sült meg. A való életben főzésnek annyi köze van a gasztroblogokhoz, mint egy Rocco Siffredi gangbang jelenetnek a bensőséges szeretkezéshez. Túl kemény maradt (mármint a cékla, Rocco-t nem tudom) De csomagolja vissza, akinek két anyja van. Nekem csak egy van, így meghámoztam. A céklát. Illetve ez nem egész pontos, ilyenkor a héja lekaparható, mint a zsenge újkrumpli héja, csak a végeket kell levágni. Végek dicsérete itt most nincs, Balassis utalás majd máskor.

Amilyen hülye vagyok, nem vágtam szét a céklagumókat, amitől a turmixgép kellemesen amperszagú lett. Kés és botmixer közbejövetelével, illetve folyadék (a zeller főzőleve) hozzáadagolásával mentetttem a menthetőt. A zellerdarabokból annyi ment rá, hogy a két fő összetevő kb 1-1 arányban legyen jelen  a turmixgépben. Vaj. Ez nagyjából kétszer annyi cucc volt, mint a Molnár B. féle receptben úgyhogy egy tíz dekás vajkocka került bele, meg még a zeller főzőlevéből. Berregett, majd elkészült a püré. Egy kevés bors és só, de nem sok.

Megmaradt a nagykaliberű zeller fele. Megfőve. Mivel se tejszín, se türelem nem volt kéznél, hogy ebből kíméletesen készüljön krémleves (kásás kandírozott kakaduval) a rántás mellett döntöttem.

Elő a nemkozmálós lábost. A rántással annyi gond van, hogy mindig megfutamodok, mielőtt egy kicsit is barnulna, így a rántásaim rendszerint világosak. Most is ez lett volna a cél, mi sem természetesebb, hogy kávébarna, karakteresen pörkölt (de még nem kozmás) színű cucc lett a dologból. Elbambultam. Az El Bulli étteremből kirúgtak volna. Illetve onnan már akkor, amikor kiderül, hogy liszt alatt nem szárított és pelyhesített hódspermát, hanem gabonarőrleményt értek.

Ez van, ezt kell szeretni, ezzel lett berántva. Azóta kitaláltam, hogy ez maga az ázsiai fúzió. Kínai éttermekben fordul elő a hal aromájú csirkehús, nos ez lett a zeller aromájú köménymag leves. Népélelmezési mérföldkő ez. Mivel a hozzávalók elfogytak, nyugodni tértem, miután a DVD is lejárt és a cékalpüré finomnak találtatott. A rántott levest meg nagyon szeretem, majd ütök bele tojást. Előtte felforralom, mielőtt valaki esetleg kipróbálná.

Közkívánatr a tegnapi TMT (Teljes Mértékben Tréfli) lencsesólet. Egyszerű, mint a faék.

Előszöris, kivesszük a mélyhűtőből az anyukánktól kapott sertéslapockát. Ez kiolvad magától, csak kell neki egy kis idő.

Előszedünk két vágódeszkát (húsos-nemhúsos) illetve megélezzük a késeket, különös tekintettel a szénacél szantoku késünkre, illetve a vékony pengéjű filézőre.

A Nyugati pályaudvarral szembeni hentesnél (ct: Pinczi József) megvásárolt füstölt dagadó ugyan jó, de a főzetlen füstöltáru olyan bizalmi kérdés, mint a nőgyógyász, az ügyvéd, a luxuskurva és más hasonló altesti dolgok, ezért alapos vizsgálatnak vetettem alá. Megállapítám, hogy felületi penész van rajta két helyen is, illetve nem mindenütt járta át teljesen a füst.

Filézőkést ragadtam hát, mivel úgyis a dagadóból ki kell műteni néhány inasabb, porcosabb vagy milyen (rágós) részt. Kiműtöttem, a két penészpöttyöt levágtam és az egészet kockára vágtam és feltettem egy nagy fazék hideg vízben főni.

A lapockáról tekintettel a várható női fogyasztókra, leműtöttem minden mócsingot, így fitness lapocka lett belőle. 1.3 kilóból megmaradt kb kilónyi. Ha időm engedte volna, tuti kisütöm a maradék zsírját, dehát sietni kellett. Kockára vágtam ezt is.

Egy nagy fej hagymát finomra vágtam. Két gerezd fokhagymából az egyik egészben maradt, a másikat a kés lapjával szétzúztam és finomra vágtam.

A füstölt hús szép csendben főtt (lefedve, kerámialapos tűzhely 5-6 fokozat) a habot időről időre leszedtem a tetejéről.

A vöröshagymát beleraktam a teljesen sima teszkós acélserpenyőbe, olajon üvegesre pirítám, majd ráhelyezém a felkockázott lapockát. Mivel nem jó húsízű szaft, hanem ízletes húskockák készítése volt a cél, nagy hőmérsékleten alaposan körbepirítottam. Mivel ez nem teflonserpenyő, jó ha kéznél van egy pohár hideg víz, hogy ha oda akar kapni, löttyintsünk alá. Nem érdemes ennél a fázisnál borral pozőrködni, egyrészt mert a disznópörköltnek mindegy, másrészt ha már súlyos a helyzet, akkor a bor szárazanyag-tartalma csak ront a helyzeten. A borral amúgyis vigyázni kell a pörköltbe, sokan barbár módon nagyon savas bort használnak, ami a cipőtalp-hús gyorsabb puhulását elősegíti ugyan, ám az íznek nem használ. Ugorgyunk.

Cajun fűszerkeveréket és sima édesnemes pirospaprikát illetve fekete borsot szedtem elő. (A só már a hagymára ráment, hogy egy kis levet engedjen, naná). A borssal kezdem, folytatom a fűszerkeverékkel és végül a paprikával és gyorsan felöntöm, mert az égett paprika keserű. A tűzhelyet letekerem felére (12-6) majd miután meggyőződtem róla, hogy a serpenyő alján sehova sincs odatapadva semmi, és van elég leve, lefedem, hadd puhuljon.

A Cajun fűszerkeverék menőn hangzik valójában a sima paprikán kívül mustármag, chili, koriander, római kömény és vöröshagymapor van benne, ezek nagy részét egyébként is raktam volna a pörköltbe.

A közben csendben fortyogó füstölt húsos fazekat időközben többször lehaboztam. A teszkóban vásárolt leveszöldség csomagból a kis fej hagymát egészben, meg az egész hagymagerezdet mellédobom. Szórok bele szárított petrezselyemzöldet is szórok bele. Ez egyrészt jót tesz az ízének. Másrészt pedig arra is jó, hogy a 95%-ban feltisztult levet még rötyögtetni kéne egy óráig, ellenben akit tanult fizikát illetve érdekli a meteorológiát az tudja, hogy a szilárd részecskék elősegítik a csapadékképződést, vagyis a maradék getva kicsapódik a petrezselyemzöldre és könnyen leszedhető.

Közben megpucoltunk két szottyadt-szánalmas fehérrépát, rendes répát, a fél karalábét és zellergumót, ami még a dobozban volt. Belerakjuk a lébe. Füstölt-zöldséges alaplevünk elkészülése már csak idő kérdése. Lefedjük.

Előszedjük a teszkós kétliteres kerámia sütőtálat, belerakjuk a lencsét (fél kilós csomag) meg nagyjából harmadannyi gerslit. Engedünk rá vizet. Tévedés, ez nem áztatás, a műveletnek két célja van. Az egyik, hogy a kerámia tál, noha zománcozott, tán csak felvesz valami vizet ami még jól jön a sütésnél. A másik cél pedig az, hogy ha bármelyik szemestakarmányban lenne zsizsik, az most életéért küzdve megpróbál felúszni. Ebben is volt kettő, hogy gebedjenek meg. Illetve hát meg is gebedtek. Utána még átöblítettem.

Rövid pihenő következett, amíg a zöldség is kicsit megfőtte magát. Mivel elég kicsire aprítottam őket, ez talán húsz perc lehetett. Ezalatt az eddigi hagyma- és zölség héjakat kidobtam az eddig felhasznált edényeket elmosogattam, a konyhapultot letöröltem.

Merőkanállal kiszedtem a megfőtt füstölt hús háromnegyedét-kétharmadát egy tányérba. A tálból a lencse-gersli keverék kábé felét-kétharmadát egy másik tányérba.

A tálban tehát volt lencse-gersli keverék, melyről leöntöttem a vizet. Most hozzákevertem a füstölt-főtt húskockákat és a merőkanál segítségével a prökölt nagyjából kéthamradát sok szaftjával. Olyan sokkal, hogy a maradék pörkölt alá kellett löttyinteni egy kevés vizet. A pörkölt ugyanis ekkor még csak kb 80% puhultsági állapotot ért el. A tálba a misung mellé még ment három kisebb babérlevél. jól összekavartam.

Öt darab tojást óvatosan beleraktam a lobogva forró sós vízbe. Naná, hogy az egyik megrepedt. Négy percig főztem őket, hogy a fehérje már szilárdan tartson, a sárga meg még folyós legyen. Ezek L-es tojások voltak, aki kisebbet vesz, az csak három percig főzze. Hideg vizes tálába szedtem ki őket, három perc hűlés után megpucoltam (leszedtem a héját miután a tálka karimájához ütögetéssel megrepesztettem. Ezt csak azért írom le, mert utálom, mikor a receptben olyan ugrások vannak, hogy az a szerencsétlen, aki az alapján akar főzni nem érti, hogy az előbb még a ház előtt kapirgáló tyúkból hogy lett szárnyasalaplé, illetve természetesen a húst párizsian kirántjuk, mondja a recept, de azt kihagyja, hogy ezt esetleg olajban kellene…) Na.

A tálban tehát ott figyel a lencse-gersli-pörkölt(és szaft)-füstölt-előfőtt hús keveréke. A tojásokat sugarasan elrendeztem. Semmi akadálya nem lenne a diagonális elrendezésnek sem, de ez most egy ilyen nap volt. Radiális elrendezés alatt értendő, hogy a tojások hegyesebbik vége a kör közepe felé nézett. A nagyobbacska füstölt hús kockákat úgy igazítottam, hogy jobbról-balról megtámasszák a tojásokat, illetve egy nagyobb darabot középre raktam. Ennek az ég világon semmi szerepe nincs, de vendégségbe vittem a sóletet, akkor meg már mutasson. Földhözragadt, nyárspolgári, kifelé élő, sekélyes szemétember vagyok, ez van.

A tálban tehát már majd’ minden készen állt a sütésre. De csak majdnem. A füstölt-zöldséges lé ugyanis nem véletlenül rotyogott a fedő alatt. Színre lépett, oly módon, hogy merőkanállal annyit szedtem rá a fent leírt installációra, hogy majdnem tele lett a tál, ujjnyi hely maradt a tetején. Ezt óvatosan kell csinálni, nehogy a csintalan tojások kiérdemesült exkommunisták módjára a oldalt váltsanak, illetve random helyeken bukkanjanak fel. Aki kitámasztotta őket húsdarabokkal ilyenkor fölényesen mosolyog.

Kész vagyunk, fedő a tálra, irány a sütő. miután rájöttem, hogy a rács meghajlik a tál előtt a tepsire raktam rá. A sütőt elegendő száz fokra állítani, a légkeverést felejtsük el, az érdek az, hogy a sütőben álló, százfokos, szaunaszerű levegő legyen. Sülhet vagy két-három órát. Megpuhul már egy óra alatt is, de mivel a hőmérséklet alacsony és nem abajgatjuk, nem fő szét és jobb íze lesz ha tovább marad benn.

A tűzhelyen még ott a lé nagyobbik része, amelybe beleöntjük a maradék lencse-gersli keveréket,. majd rántást készítünk. Ez úgy van, hogy van egy kis lábos ami nem a lekozmálós lábos mert fehér porcelán vagy kerámia vagy mi. De mindenképp a nem lekozmálós lábas legyen.Ne legyenek karcok az alján, az sokat segít. Olajból vagy fél decít hevítünk benne. Kb két perc után már elég meleg. Púpozott evőkanál liszt megy rá. Ezt folyton kavargatni kell, különben elindul a mini eocénprogram, kis házi lignitgyárunkban, amelyről eddig azt hittük, lábos.

Ha a trutymó már két színárnyalatnyit barnább lett a kiindulóhelyzetnél löttyintsünk alá vizet a mindig a tűzhely mellett készenlétben álló vizespohárból. Aztán folyton kevergetve rakunk át merőkanállal egyre több levet a rántásos lábosból, amíg ilyen sár-sűrűségű világosbarna trutyi nem lett belőle. Apránként tettem bele egy kis pohárnyi (kétdecis) tejfölt, de ez nem kötelező. A trutymót beleöntöttem a levesbe. Villanytűzhely hármas fokozatra le, megkavar, fedő rá. Lefeküdtem, aludtam egy órát, mire felkeltem a leves alatt ki lehetett kapcsolni, a sólet addig sült még, míg lezuhanyoztam, felöltöztem, dühöngtem egy sort, mert a nők sokáig készülnek el, majd még egyet, mert szerintük ők eddig ránk, férfiakra vártak, majd kivettem a tálat (kesztyű! kettő!), bele egy kosárba és irány a buék. Állítólag jó lett. Szerintem is, de én elfogult vagyok.

Addig is, amíg újabb rendszerváltó tanulmányom megírására össze nem szedem az energiát, megnyilvánulok romkocsma-ügyben.

Rom+kocsma

Amint a fenti, egyszerű képlet is nagyszerűen demonstrálja, a romkocsma létrehozásához a fenti két elem együttes jelenléte szükséges. Meg katalizátorok. Romkocsmát tehát nem lehet csinálni olyan helyen, ahol nincsenek romok. A hetedik kerületben vannak romok, egyrészt azért mert a házak elhurcolt lakói helyébe nagyrészt lumpen elemeket telepítettek hatvan éve, másrészt ezek kitakarítása óta meg mindenki várja, hogy akkor most lesz spekuláció, vagy nem lesz spekuláció. Ez a várakozás nagyjából egyidős az épületekkel, hiszen tudjk: a Madách téren álló barna modernista Sötét Kapu is egy ingatlanspekuláció miatt épült, de a Király utcából végül nem lett alternatív Andrássy út.

Tehát ezek a házak szép csendben rohadnak. Kirúgták a korlátokat hetente kétszer lesuvickoló házmestert, az őt megfizető lakókat marhavagonra rakták és elvitték. Az üzlethelyiségekből eltűntek a szaküzletek. Igen a szaküzletek. Régi tervem, hogy írok a szaküzletről, azt hiszem itt az ideje, hogy ezt most megtegyem.

Kitérő: a pesti szaküzlet

Réges régen, (és újabban) a pesti belvárosi többemeletes földszintjén illetve utcai bejárású szuterénjában üzlethelyiség volt és van. Ebben régen Schwartz Ármin és Fiai Gyarmatáru Kereskedése, Müller Leopold Legfinomabb Angol Úri Kelmeboltja, Meinl Gyula (Bécs-Budapest-Prága) Csemegeüzlete, Harkányi (Hauer) Ferencz Cipőjavító műhelyecskéje és más hasonlók működtek, az ismert eseményekig, ahogy TGM kurziválva mondaná. Ma ezek a 0-24 pia- ropi- cigi- koton boltok, szoláriumok, ingatlanközvetítők és hasonlók.

A köztes ötven évben pedig ezekben a helyiségekben működtek a szaküzletek. A szaküzlet rendszerint hiánycikket árult, országos monopóliummal. Tegyük fel, valakinek volt egy világvevő, erősítővel egybeépített Videoton készüléke (melyről minden bennfentes tudta, hogy Toshiba koppintás), melyben kiment egy tranzisztor- vagy ellenállás. Nosza elment a – teszem azt – nyíregyházi Gelka-üzletbe, megvenni ezt az alkatrészt. Ott szomorú arccal közölték, hogy ez a fajta alkatrész sajnos hiánycikk, sehol sem kapni. Megbízható törzsvásárlók, helyi notabilitások grátisz kaptak egy nagyon jó sztorit arról, hogy az adott tranzisztort a furfangos magyar gumitalpúak néhány Szacsikó és Micukó felpróbálása, két-három Norijuki és Tadajuki lekaratéjozása után, furfangos módon juttatták ki Japánból (tervrajzostul) és az csak fedőtevékenység, hogy belerakják ezekbe az erősítőkbe, a valódi felhasználási terület az atomrakéták célravezérlő berendezéseiben van, ezért az export nagy része oda megy, a rádiókba csak annyi kerül amennyi épp muszáj. Mindjárt elviselhetőbb a hiány, nem?

Mármost ilyenkor az ember a Gelkás útmutatásai után felül a vonatra és felmegy Pestre a szaküzletbe. Ez a szaküzlet valahol a mai romkocsmás negyedben volt található, valamilyen szövetkezet nevet viselt. Belépve enyhén patikai hangulat fogadta a vásárlót, műpolitúr, vitrines pultok, misztikus fiókos szekrények és egy barnaköpenyes alak, homlokratolt szemüveggel és világrekord-gyanús affektálással. Rutinos pestrejárók tudták, ohgy meddig kell menni a villamossal, hol kell átszállni a trolira, és hogy vinni kell az elhullott régi tranzisztort. Mert ha valaki nem vitte, azt a pesti szakeladó fogta, és – hamm – bekapta.

Kiderült ugyanis, hogy abból a tranzisztorból, amelyről a vidéki eladó (aki feltelefonált hogy megy egy jó embere, adjanak már neki alkatrészt, de mondják azt, hogy a helyi szakszervizben lehet csk beforrasztani) csak harangozni hallott, létezik két- és háromlábú, 2-4-8 ohmos verzióban és menjen haza és nézze meg, ha nem tudja, milyen tranzisztort akar venni. Az se segített, ha a nyíregyházi eladó pontosan, műszaki szaknyelven felírta az alkatrész nevét, ugyanis mindenképpen le kellett őt fitymálni, még műszakibb szaknyelven. A fenti közbeszúrásból az is világos, hogy természetesen az üzlet saját telefonvonallal is bírt.

Happy end esetén kicsi barna papírtasakban az alktarésszek az atyafi mehetett is haza, persze miután elintézte a rokonok-ismerősök által rábízott egyéb pesti elintézendőket, a tök ugyanilyen pestiröltex szaküzletben megvett finomabbik fajta (varrógépbe való!) német selyemcérnától, a gumimatracba szintén csak pesten kapható (metrikus! colos nem jó!) leengedőszelepen (jugoszláv, naná) át, a minisztériumba Kovács elvtársnak beadandó házipálinkáig bezárólag.

Aztán annyi lett (pár kivétellel) a szaküzleteknek is. Kérdés, hogy mi legyen ezek után ezzel a kerülettel. Volt kábé hatféle terv, a Madách térrel keződő, százötven éve megtervezett ingatlanfejlesztésen át a világörökséggé nyilvánításon át a rehabilitációig, özös jellemzőjük, hogy egyikből se lett semmi. A romok tehát megszülettek, jött a kocsma.

Kocsmahiány

A kocsmának jönni kellett, hiszen a romkocsmák előtt (amikortájt én 19 évesen Pestre kerültem) egy-két egyetemi klub, régimódi, bordó-fehér metlachit padlójú tamponálók, illetve Pussta-Betyáren -Tschikosch-Karikasch Jáááá stílusú turistafogók jellemezték a várost. Teljesen természetes, hogy pár élelmes vállalkozó egyszerűen alkalmazta a receptet, miszerint tűrhető áron kell piát adni, bécsi (vagy nyugatabbi) zenét kell játszani, és abból lesz pénz. És lőn.

Eddig a rom és kocsma, lássuk a katalizárorokat.

Katalizálta a jelenséget a sok olcsó repülőjegy és az, hogy sokan szerettek volna belesni a vasfüggöny mögé. kb úgy, ahogy én most kiváncsi vagyok, milyen lehet Észak-Korea. Egzotikus. Mindez ráadásul tele jobbnál jobb csajokkal.

Ezek a helyek ráadásul történelmi, macskaköves környéken voltak. A macskaköves-múlt századi feeling bárhol máshol csak belépő és illedelmes viselkedés ellenében tekinthető meg. Prágában az igazán politúros környéken négyszer annyiba kerül a sör, mint másutt, bohócnak öltözött a pincér. Amerikában is van pár ilyen környék de nagyon mű és cseppet sem európai. London? Párizs? Ne is bezéljünk róla, a híres bulinegyedek önmaguk paródiái. Itt meg spontán, két McDonalds között félúton, igazi régi házban, igazi macskaköves utcán, abszolút élvezhető és trendi zenével, jó csajokkal, közepesen rossz sörrel és szabadon szívható fűvel lüktető bulinegyed van, mert nem tiltotta be időben senki.

És a politika

Las Vegas óta tudjuk, hogy ilyen persze nincsen a maffiának leadott jatt nélkül. Talán emlékszünk még a mínuszos hírekre a VII. kerületi rendőrkapitányságon végrehajtott tisztogatásról és az előző éra erzsébetvárosi potentátjainak bevádolásáról. Nyilván én vagyok a gonosz és rosszindulatú, amikor azt gondolom, hogy nem független a dolog attól a hatalmas üzlettől, amely a világ legfelkapottab szórakozóhelyeinek „bevédése” jelent.

Az meg egy kiváló üzenet, hogy ezeket a Szodomákat és Gonorrheákat (elnézést) bezárják éjfélkor. Sag schon, ahogy azt a régi lakók mondták, 22:30 és 23:15 között biztos nem lehet körbeadni a spanglit vagy meginni hat viszkikólát. Mint világutazásban némi tapasztalattal bíró egyén, tudom, hogy az ilyen csendrendeletek a fiatalság érdekeit szolgálják, a buli ugyanis a helyben megismert srác/csaj lakásán szokott folytatódni, esetleg a hostel folyosóján,  törökülésben, háttal a falnak dőlve, ölbe vett lányokkal, amint azt a Tankcsapda is oly szépen megénekelte. Nehogy felfázzanak szegények.

Miután a Rogán- és Rétvári féle alakok (akik az ilyen bulikból kimaradtak a KISZ- és lelkitábor bulikon) igazából szarnak a nyuggerekre, előbb-utóbb létezni fog a megoldás, hogy ezek a helyek megint kinyissanak és hajnalig tartson újra a buli. A megoldást pénznek hívják és a megfelelő (új) zsebekbe kell tömni.

Ha pedig a heyek elmennek a Kazinczy utcából, aggodalomra semmi ok. Rom, az annyi van, amennyi csak kell. És a legtöbb fittebb, fiatalosabb, mint a most ugráló csinovnyikok. Szóval fel a fejjel és irány szilveszterkor a Kazinczy utca!

Nem titok, én a tandíj régi és lelkes híve vagyok. Jártam egyetemre állam bácsi pénzén, a családom pénzén és jóindulatú milliomos bácsi pénzén, így valamelyes tapasztalatokkal is bírok arról, melyik milyen volt. De, mielőtt a tandíj esztelen dicséretébe fognék, szemüveget a bírónak!

Két probléma

A pályán ugyanis két szabálytalanság történt vagyis pártunk és kormányunk két, egymástól elkülönülő, bár egymástól nem független kérdésben nem tud dönteni. Az egyik: milyen felsőoktatásra van Magyarországnak szüksége? A másik: Hányan férjenek ehhez hozzá és milyen feltételek mellett?

Mielőtt belevágnék, egy parabola: azt írja a Véleményvezér blog, hogy az első diploma szociálisan ingyenes valamelyik skandináv országban és ettől ott milyen magas színvonalú értelmiség van. Bizonyára ez szentigaz, ám gondolom Skandináviában nincsenek feudális rendszerű egyetemek és olyan mentalitás se, amelyben a közös szó szinonimája a szabadon ellopható.

Ezzel el is érkeztünk oda, hogy állítsunk fel valami diagnózisfélét, amely alapján valami kezelésfélébe foghatnánk, akárcsak itt a blogon.

Diagnózis

Amikor a felsőoktatás teljesítményét vizsgáljuk, nehéz a dolgunk az olyan országok felsőoktatásával szemben, ahol erős hazai gazdaság van. Nem mérhetjük ugyanis az eredményességet úgy, hogy adott hazai vállalat vagy ágazat eredményessége hogyan korrelál X egyetem vagy a hazai egyetemek ott dolgozó diplomásainak számával. Vagy megfordítva: X egyetemnek hány diplomása helyezkedett el ilyen-olyan iparágakban. Ezzel persze nem azt akarom állítani, hogy erős gazdasági környezet hiányában lehetetlen lenne jó felsőoktatást csinálni, csak azt, hogy sokkal nehezebb. És persze azt, hogy számokon alapuló indikátorok nélkül sokkal nehezebb rangsorolni és prioritásokat meghatározni.

Illetve dehogy nehezebb. Nagyon is könnyű. Ahogy az alsóbb iskoláknál, itt is teret nyerhet az aktuális Pepita Ofélia, aki részegen a kormányhoz tántorog és elénekli a Lala a fűtő elhajózott az Új-Hebridákra, hahó c. kuplét, esetleg a Tökfilkó belépőjét a Makk ászból. A felsőoktatásunk vezetőiben rég kialakult két alapvető reflex. Néhány vadászvacsorás háborgáson kívül, amikor nyomás alatt esetleg panaszkodnak egy sort, jó pofát vágva alkalmazkodnak minden új őrülethez, amivel pénzt lehet szerezni az egyetem fenntartására. Ha skót szoknyában kell kutatóegyetemnek lenni, még dudálnak is hozzá. A másik, hogy nagy részük kitartó munkával irtja a tehetségeket. Épelméjű fürdővendégekre nem lehet hülye rendszereket felépíteni. Ha már megverte az Isten tehetséggel, legalább fogja be a száját és üljön meg a seggén. A jól helyezkedő nagy öregek, sokszor évtizedekre állják el egy-egy tudományterületen a karrier útját. Mivel azonban a kellő pillanatban képesek skót szoknyát ölteni, a vezetés szemében értékesebb embereknek számítanak. Arról nem is beszélve, hogy aki nekem nyal, az nyalhat másnak is, jobb őt nem az ellenségeim között tudni, gondolhatja a méltóságos főrektor úr. Tehát alkalmazkodás és a kilengések lenyesegetése jellemzi a rendszert. Nameg persze a fontos emberek megdoktorítása, kisebb-nagyobb előnyökért cserébe.

Politikuskeltető, szociális jelleggel

Talán feltűnhet, hogy egy aprócska csoportot kihagytunk az egyetemi életből. Így van, a diákokat. Akiknek a vezetői felmérték, hogy a jó hökös nagyon ugrál és nagyon nem csinál semmit. Szépen megköti a háttéralkukat, lenyúlogatja a kasszát, elintézget egy-két vizsgát kikapósabb diáklányoknak, fontos emberek gyerekeinek. Vajh kell-e azon csodálkozni, hogy a „legtehetségesebb” politikusaink közül nem egy kezdte hökösként?

Mindez szerintem szorosan kapcsolódik ahhoz, hogy nálunk az egyetemi-főiskolai oktatás, mindenkinek ingyenesen, szociális alapon járó áldás, sőt malaszt,  mint ahogy az egészségügy is vagy a kedvezményes tömegközlekedés. Egyszerűen fogalmazva: örüljön a paraszt, hogy megkapja amit megkap, ne reklamáljon, mi állami hivatal vagyunk. Na. Mi az hogy még kívánságai vannak?

Elszámoltatás

Ennek a betegségnek a gyógyszerét angolul úgy hívják: accountability, magyarul talán elszámoltathatóság lenne, de ezt a szót nálunk Keller és Dubai Gyula úgy elkoptatták, hogy fel se merül, milyen jó is lenne, ha tényleg bevezetnék. Volt nekem egy élményem, amit már leírtam itt a blogon. https://raerunk.blogrepublik.eu/2012/01/10/kisbolygok_es_telefonok/

A tandíjnak tehát az az előnye, hogy teljesen új helyzetbe helyezi a diákságot. A fizető vendég szerepébe, aki a pénzéért extrákat kérhet, és a szolgáltatónak mosolyogva kell azokat teljesíteni, ha még akar más vendéget is.

Nem csodaszer persze a tandíj, de bevezetése riasztó perspektíva nagyon sok helyen. Hát ki a fene akarna harminc évvel ezelőtti jegyzetből tanulni, egy olyan professzornál, aki pofára buktat? Amikor a pofára buktatás újabb százezrekbe kerül, pillanatok alatt kerülne egy diktafon, aztán a pofára buktatós vizsga kint lenne a youtube-on, panasz a dékánnál, és ha sokáig bevédi az ő régi cimboráját, azon veheti észre magát, hogy ugyanezt a tantárgyat máshol is oktatják, friss nemzetközi eredményekből fordított tankönyvből, mert egy normális prof, három ifjú doktorandusszal nekiállt fordítani. És egyszercsak elmaradoznak a diákok.

Ezt jelenleg kisebb veszélynek érzi egy-egy intézmény vezetése, mint azt, hogy kiesnek a pikszisből az aktuális pénzosztogató hullámnál. Az intézménynek ugyanis nem a diákból van pénze, hanem a Nemzeti Csigaszámlálási Programból. Meg kell csinálni a Regionális Integrált Csigaszedési Centrumot, ami aztán vagy jó valamire, vagy nem, ám csak így lehet tíz új laptopot venni, esetleg berendezni egy előadót. Hogy a világon senki nem akar csigát szedni ráadásul a környéken nem is nagyon van csiga? Sag schon, ahogy a művelt szingaléz fogalmazna.

Ez mind-mind megfordulna akkor, ha nem holmi számvevőszéki vagy Kehi vagy a fene tudja milyen ellenőrzéstől kellene csak tartani, hanem attól, hogy a diák nem jön be, és be lehet zárni.

Mellékhatás

A tandíj tehát jó, ám vannak mellékhatásai. Az elején említett skandináv rendszer, ahol mindenki hozzájuthat az első diplomájához, hatásosan tompítja a társadalmi egyenlőtlenségeket, ahogy a Véleményvezér is írja. Megítélésem szerint nálunk ezt a szerepét nem tudná betölteni, ugyanis az egyenlőtlenségek jóval lejjebb kezdődnek. Igaz azonban, hogy a tompítatlan tandíjrendszer a felsőoktatást a gazdagok, a kiváltságosok sportjává teszi, amelyből rengeteg olyan ember marad ki, akinek amúgy ott lenne a helye.

Hiba lenne azonban e körülmény miatt feláldozni az előnyeit és maradni annál, hogy a felsőoktatás állambácsi kegyelméből jár és állambácsi a hoffmanrózsai hagyományban kiteljesedő nihilt adja.

Mi a teendő?

Két dolgot kell megtenni, hogy nálunk is a hallgatói igényeket kiszolgáló, jó felsőoktatás legyen. Világossá kell tenni, hogy állami pénzen felsőoktatás az arra érdemeseknek és a támogatásra rászorulóknak jár. Ahelyett, hogy visszavágjuk az állami helyeket tíz százalékra, már rég ki kellett volna dolgozni azt a rendszert, amely a középiskolától kezdve figyelemmel kíséri és támogatja azokat a diákokat, akik „csak” tehetségükkel és szorgalmukkal tűnnek ki. Ott a régi szakkollégiumi rendszer, amely ezeknek a diákoknak a legfelső gyűjtőhelye volt, világhírű emberek tucatjait adva az országnak. Ha a teljes állami támogatást pályázat útján, kiváló tanulmányi eredmény mellett lehetne elnyerni, akkor a legszegényebb diákot is a pénzes megrendelő helyzetébe hoznánk aki nem kér alázatosan engedélyt, hogy felköthesse magát, mert negyven évvel ezelőtti géptani ismeretekből szigorlatozik, hanem egy szem pályázati esélyét arra az egyetemre igyekszik felhasználni ahol jó tananyagot kap.

Integráció

Szintén mérsékelni lehet a tandíj szociális igazságtalanságát a felsőoktatás jobb társadalmi integrációjával. Az egyetem-főiskola minél inkább integrált a társadalomba, annál inkább autonóm. Ez elsőre talán paradoxonnak tűnik, ám gondoljuk csak végig, hogy a kizárólag a minisztérium kasszájától függő intézmény kizárólag a minisztérium kedvében igyekszik járni. Amennyiben léte, oktatásának minősége másoknak is fontos, úgy ezeket a szereplőket is igyekszik majd megnyerni magának.

Ezért is lenne fontos, hogy a diplomákra a diákokon és az államon kívül más is költsön. Nem vagyunk abban a helyzetben, mint a fent említett skandináv ország, hogy a felsőoktatás a csapból folyjon. Miközben állandóan megy a sírás, hogy ne zárják be a Pusztaröttyentői Főiskolát, mert kistérségi szerep így, leszakadás úgy, senkiben nem merül fel a kérdés, hogy a kistérségek hány ember oktatásába szállnak be? A városi önkormányzat mivel támogatja a presztízsét emelő iskolát? Tandíjas rendszerben elképzelhető lenne, hogy az önkormányzatok – akár tanulmányi szerződéssel – tanulmányaik kifizetése útján gondoskodjanak saját intézményeik értelmiségi-utánpótlásáról.

A magánszektort-versenyszférát is lehet ösztönözni arra, hogy fizessen az általa foglalkoztatott diplomásokért. Jogszabályi környezet dolga lenne, hogy milyen kedvezményeket kap ezért társasági adóból, iparűzési adóból, miegymásból. Nyugaton (és a Távol-Keleten) bevett szokás, hogy a nagyvállalat gondoskodik lojális alkalmazottakról, akik neki köszönhetik karrierjüket. Nálunk ezzel szemben most az dívik, hogy megy a nyafogás, hogy „semmit sem tudnak a diplomások”. Miért, megmondták nekik, mit kell megtanulni? Esetleg nyári szórólap-osztogatás vagy fagylaltárusítás helyett volt cég, amelyik nem sajnált havi százast arra, hogy felfogadjon egy-egy gyakornokot? Miért is tenné, az államnak úgy tűnik nem fontos a majdani diplomások integrálása a munkaerőpiacba. Ezzel ugyanis egy laptopot sem lehet kiosztani.

Aztán ott vannak az állami nagy intézmények és rendszerek. Van pénzügyőrségi ösztöndíjas? A NAV által beszedett bírságok X százalékát vajon nem lehetne kötelezően arra költeni, hogy az ország gazdasági szakjain már elsőéves koruktól kezdve diákok sora tudja: a diploma után nem kell paráznia, hanem hadnagyként kezdhet az X megyei NAV nyomozóigazgatóságnál? Az ösztöndíj megtartása érdekében vajon nem fog ráfeküdni a vizsgálatok lefolytatásához szükséges szakismeretekre? Vajon nem az ÁFA-csalás, és üldözésének metodikája lesz a szakdolgozati témája? Nem fog már (esetleg valamilyen iskolai kadét-rangot viselve) nyári munkában segíteni az ügyhátralék ledolgozásában? Ennél könnyebben nemigen lehet jó nyomozóhoz jutni. De végig lehet ezt mondani MÁV-val és közlekedésmérnökkel, vagy bányakapitánysággal és bányamérnökkel.

Végül, ott van az a jelenleg sajnos nem túl széles réteg, akinek saját családi erőforrásai lehetővé teszik, hogy részben vagy egészben maguk finanszírozzák a gyerek vagy gyerekek tanulmányait. Kapnak ők ezért kedvezményt? Kamatmentes hitelt? Van az állam részéről bármi, ami segít eldönteni a Suzuki helyett Opelt vegyünk vagy a gyereknek szálljunk be a főiskolájába-dilemmát?

A szokásos jogalkotási mulasztás

A megoldás tehát az lenne, ha a felső (és alsóbb-) oktatás társadalmi-gazdasági integrációját szolgáló, átgondolt jogszabályokat kellene írni.Ehhez képest a monstruózus új Ptk. tervezetben nincs benne a tanulmányi szerződés. A jogalkotó pedig egyszer és mindenkorra leírhatná, miben lehet korlátozni a diákot és miben nem, melyek az előre kalkulálható következményei annak, ha a diák meglép, segít-e esetleg az állam a fizetéséből is akár letiltani a törlesztést.

Kellene egy olyan törvény, akár a felsőoktatási törvény keretein belül, amely meghatározza, milyen kedvezményekben, ösztönzésben részesül az, aki a jövő generációba fekteti a pénzt. Hogy miért nem lesz ilyen? Azért mert ez visszahozna egy rég elfeledett dolgot: az egyetemi autonómiát. Azt a jelenséget, amikor a rektor, a dékán tudná, hogy elszámolnivalója van a saját hallgatóival, a környező települések önkormányzataival, állami és magán cégekkel, pénzüket áldozó, a családot adósságba verő szülőkkel, szegény sorból jött gyerekekkel, és csak utánuk a hülye minisztériummal. Na ezért nem lesz az egészből semmi. Sajnos.