Ez lesz az az írás, ahol megvédem Matolcsyt és hitet teszek a világűr mellett.

A szórakozott professzor

Meggyőződésem, hogy minden egyetemnek szüksége van legalább karonként egy faksznis, mindenki által hülyének nézett, lila ködbe burkolózó professzorra. Akármit is csinál az egyetem, tevékenysége jó részében a diákoknak minden addiginál magasabb szintű törzsanyagot kell megtanulniuk és vajmi kevés idő, energia és személyzet marad arra, hogy a nagyon magasan képzett tudománytechnikusból értelmiségit faragjon.

Ezt a folyamatot tudja katalizálni a legfelső emelet legszélső folyosójának legutolsó irodájában kuksoló hippi, aki egy-két alternatív tárgyat oktat és akiről ki szokott derülni, hogy több tudományág legújabb fejleményeivel tisztában van, olyan szerzőket olvasott el, akikről a karrierjét építő többi professzor lemaradt, ismer mindenféle alternatív elméletet. Neki elnézik vagy inkább eltűrik, hogy előadásain ahol nem kampányol intézetvezetői kinevezés vagy más poszt elnyerése mellett, időnként elvész a lila ködben és nemzetközi pénzügyek helyett elkezd az Egészről vagy az ember természetéről előadni.

A kétbalkezes könyvelő

Nem szabad rá többet bízni, de sine qua non feltétele az ő megléte minden jobb egyetemen. Talán már kitalálták: Matolcsy Györgyöt a habókos professzor szerepében tudnám elképzelni. Hogy pénzügyminiszter? Tragédia. Nem operatív vezető, nem látja át saját embereinek viszonyait, intrikáit. Nem csökönyös alak aki „nem enged át” dolgokat. Nem piros filctollal sorokat kihúzó könyvelő. Nem. Ő egy habókos professzor.

Jó hogy van, és nem jó ott van, ahol van. Kiváló helye lenne valami kutatóintézetben, ha lenne egy olyan vezetője, parancsnoka, akiben megvan az a politikusi nagyság, hogy érdekelje: mi van azután, hogy legyőzte az ellenséget. Aki megkérdezi, hogy professzor úr, azt értem, hogy győzött Napóleon, de miért akart új törvénykönyveket írni? Miért küldött Aragóniai Ferdinánd és Kasztíliai Izabella hajókat a végtelen víz másik oldalára? Mit kutatnak most a németek? Mi lesz a következő automobil, repülőgép, mobiltelefon? Mi az a Higgs-bozon? Mi tudunk Higgs-bozont csinálni, professzor úr? És venni? És az jó lenne nekünk?

Bizony, Matolcsy tragédiája nem is igazán az övé, hanem azé, aki odatette. És persze az egész országé.

Ennyit Matolcsyról.

„To boldly go where no one has gone before”

Most pedig beszéljünk arról, talán egy kicsit matolcsysan, hogy miközben a magyar közélet túrja a magyar közéleti földet és lefele néz, hogy egyenesen menjen az eke, a világban történések vannak. Rákgyógyszereket fedeznek fel, exobolygókat találnak, az anyag olyan állapotait hozzák létre, amelyekről még 5-6 éve is csak elméleti spekulációk voltak. Feltalálják a hajlékony képernyőket, komolyan szóba kerül a tóriumos atomerőművek építése. Olyan műanyagbevonatokat találnak ki, amelyre a tengeri makk és egyéb rákfélék nem tudnak rácsimpaszkodni, napi több tíz tonna olajat megspórolva az óceánjárókon. A gyógyszereket lassan atomonként rakják össze. Laboratóriumi körülmények között, de több tíz kilogrammos tolóerejű (tudom, tudom nehogy valaki átváltsa newtonra) ionhajtóművek üzemelnek az eddigi néhány dekás nagyságrend helyett. Kvantumfizikai áttöréseket érnek el, egyelőre egészen kicsi léptékben de már a hagyományos fizika eszközeivel nem magyarázható teleportokkal. Forradalmasítják a 3D nyomtatást (erről szól a legutóbbi Matolcsy-recenzió)  és ezzel bárminek a gyártástechnológiáját.

Új áttörések, régi szerepek

A világ nagyjából hasonló dolgokat élt át a XX. század első felében. Válságok követték egymást, miközben a tudomány akkoriban még értelmezhetetlen áttöréseket ért el, amelyek alig húsz évvel később szó szerint robbanásszerű változásokat okoztak az emberiség sorsában.

Akkoriban Magyarországon a Monarchia utolsó évtizedében kiépült alap és közép oktatás működött, egyetemeinken nagy formátumú, magas társadalmi státuszú professzorok tanítottak, akik szerves részét képezték egy birodalom felső értelmiségének és kulcstényezői voltak hatalmának. Az egyetemi dékán méltóságos úr volt. Hasonló működött ekkoriban az ereje teljében levő Német Birodalom is, a Humboldt egyetem olyasféle Himalája volt a világ tudományában, mint az ezredforduló nagy amerikai egyetemei, a MIT, a Harvard, vagy a Johns Hopkins.

Hová lettek a tudósok, avagy Teller Ede hét napja

Az amerikai brain drain nem kis részben azért is lehetett sikeres, mert a két közép-európai birodalom összeomlásával hirtelen rengeteg professzor társadalmi státusa ingott meg és lett konkurenciája ügyesen politizáló ám gyengébb képességű kollégák személyében. A nyomorban, válságban létükért küzdő országok szinte kivetették magukból a kizárólag erős, hatalmas országokban létezhető színvonalú tudományos elitet.

Ma más a helyzet. A zuhanást sem onnan kezdtük, mint nyolcvan évvel korábban. A felsőoktatásunk és a hozzá tartozó kutatói háttér kiverekedte magát az olyan oktrojált idiotizmusokból mint a liszenkói genetika vagy mint a szocialista közgazdasági tanok vagy marxista történetírás. Ezután specializálta magát részterületekre és ott ért el kiváló eredményeket. Ezek lényegi különbségek akkor, ha Nobel-díj esélyekről beszélünk, de ugyanolyan könnyen elszívható agyakat jelentenek.

Van viszont itt helyben, Európai Unió néven olyan egység, amibe be lehet helyezkedni, amelyik akkor lesz igazi egység, ha kisebb tagállamai is a nagyok segítségével részt tudnak venni nagyhatalmi szerepében. Ez lehetséges, bármennyire is utópiának hangzik. Sőt, több helyen csinálják is, olyan tudományos vérkeringésbe kapcsolva a tudósaikat, ahol az alkoholizmuson és az emigráláson kívül nyílik más lehetőség is.

Nehogy lemaradjunk

Mindez nem változtat azon, hogy egyszer meg kell oldani az államadósságot, meg a szegénységet, meg a roma integrációt, de közben a világ halad. Az ember egyszer elmegy majd a távoli világűrbe és teleportál, gyógyítja majd a rákot. Mi lesz ebben Magyarország szerepe? Hol van az a politikus aki a holnapra ellopandó pénzen túl arra is tud gondolni, hogy a kutatóintézetek, egyetemek nem azért vannak, hogy legyen elég traktoros.

Egyszerű matek, bonyolult gátlások

Arról nem is beszélve, hogy a high tech minden gazdasági ágazat közül a legnagyobb hasznot tudja hajtani. Mondok egy példát. Magyarország jelenleg nem tagja az Európai Űrügynökségnek (ESA). Románia igen. Az ok: néhány milliárd forint az éves tagdíj. Megfelelő tudományos háttér esetén (Magyarországon ezt a Miskolci Egyetemen működő metallurgiai kutatások is egyedül kifutják, és még akkor a BME-re vagy az ELTE-TTK-ra be sem néztünk) a pénz nyolcvan százalékát vissza lehet pályázni, a világ egyik legmagasabb szintű tudományos minőségbiztosító rendszerén keresztül. (Itt a neuralgikus pont: nehéz ellopni). Ha a felpörgő kutatások eredményeként semmi mást, mint műholdakhoz való csavaralátéteket kezd gyártani egy hazai cég, egyszerűen ÁFA formájában befizeti a többit, ugyanis bármi, amit űreszközbe tesznek sokezerszeres pénzbe kerül a hétköznapi technológiához képest.

Azt hiszem nem bonyolult példa. Az alapkutatás egy évtizeden belül százszorosan térül meg. Nálunk alig van. És fogy. Eközben az egész kormányból csak annak a bolond Matolcsynak szívügye a dolog, miközben mindenki kórusban hülyézi. Pedig néha nem ártana rá figyelni. Ő a mi szórakozott professzorunk. Csak rossz helyen.

A kormányról sokat elmond, hogy milyen minisztériumokat állít fel. Az „elmúltnyolcév” érában nem volt például belügyminisztérium és nem volt igazságügy-minisztérium, hanem a kettő helyett sóhivatal. A mostaniban nincsen pénzügyminsztérium és kultuszminisztérium, hanem helyettük sóhivatal. Az ilyen sóhivatalok rendszerint azért jönnek létre, mert nem erős ember irányítja őket (mint pl az MSZP-éra pénzügyminisztériumát vezető szocialista erős ember Veres, vagy a Fidesz-éra belügyét vezető erős ember Pintér) és az adott terület tényleges irányítása máshol van.

A kormánynál Pepita Ofélia áll és gitározik

Ennek a felállásnak az a veszélye, hogy a minisztérium élére kinevezett látszatember privát elmebaját, vagy pedig  a veszélyeskáder-lerakóba elhelyezett egyéb futóbolondok random dilijeit csak úgy jogszabályba foglalgatják, vagy egyszerűen az önjelölt Napóleon időnként felsétál a pulpitusra és sürgősen bejelent valamit, mintha Pepita Ofélia, esetleg Schwachta Szókratesz vagy Knapp (ahogy tetszik) is részt venne az irányításban.

Ennek ma az egyik legszebb példája az oktatásügy. Köztudott, hogy nálunk mindenki ért az oktatáshoz, a makrogazdasági mutatókhoz, a szexhez, a vezetéshez, a futballhoz és még pár dologhoz. Persze ez a világon mindenütt így van, csak nem értesülünk róla. Az oktatásügyünkben azonban pont annak vagyunk tanúi, hogy lózungok követnek lózungot (lesz ám lózungos poszt, készül már) és senkinek sincs arról fogalma, hogy mit kellene az oktatással csinálni.

Előrebocsátom, én sem tudom. Nem vagyok pedagógiai szakértő, annak ellenére sem, hogy anyai ágon tanárdinasztiából származom, tucatnyi tanár rokonom van. Itt most impressziókat fogok leírni és az, hogy milyen szerepet kellene betöltenie az oktatásnak hazánk életében.

Kérek tizenöt deka történelmet szeletelve és fél kiló irodalmat

Jól látható, hogy az oktatásban teljesítményorientált, ipari szemléletet erőltetnek. Időnként feltűnik egy megmondóember és közli, hogy megengedhetetlen, hogy nálunk nem oktatnak tökvájást és akkor holnaptól vezessenek be az iskolákban heti három óra tökvájást.

Egy héttel később a következő ápolt beszünteti az informatika-oktatást, vagy átalakítja. Őt letaszigálja a pódiumról a világhírű karnagy, esetleg Gustav Bahr, és beleordítja a mikrofonba, hogy mindenki tanuljon németül mert az a helyes. Esetleg iskolaérettség vizsgálata nélkül zavarják a gyereket iskolába és punktum.

Egyrészt világos, hogy pusztán a vakszerencse miatt van, hogy ezek az alakok nem a kocsmaasztal mellett, hanem a minisztériumban mondják a magukét. Másrészt viszont úgy tűnik, hogy az oktatási kérdések kimerülnek annyiban, hogy mit kellene még a gyerek fejébe beleönteni, felülről. A gyerekagyak közvetlen tankolásának igénye szülte a mindenkori keret- és központi tanterveket és újabban a központosítást, amihez elfelejtettek költségvetést csinálni.

Alkotói függetlenség vagy kerületi tanhadnagyok?

A közoktatásnak az egyik legfontosabb fundamentuma pedig az lenne, hogy megtalálják benne a központi irányítás és az alkotói függetlenség nagyjából jó elegyét. Igen, alkotói függetlenség. Emlékszem sok évvel ezelőtt egy Széchy Tamás interjúra, ahol magát alkotó embernek mondta. Csodálkoztam rajta, hogy miért is nevezi magát egy edző alkotónak. Pedig az. Sok, jobbnál jobban úszó gyerekből kell kiszúrnia azt a néhányat, akit majd tizenöt év múlva még úgy meghúzza az utolsó húsz métert, hogy nem marad ellenfele az olimpiai döntőben. Belőle minden áron (akár a személyisége torzulása árán is…) ki kell hoznia a lehető legjobbat. Szobrászat ez a javából.

A tanár is alkot. Minden fokon másképpen. Egyszerre olyan zseninevelő, mint Széchy, másrészt viszont őt nem akkor fogják eredményesnek tartani, ha a harmincfős osztályból huszonhét hülye mellett nevel három matekzsenit, hanem ha mindegyik elboldogul majd a matematikával felnőtt korában.

Nemrégiben a HVG honlapján látható volt egy videofelvétel egy iskoláról, ahol érdekes módon sikerült a máshol rengeteg gondot okozó, beilleszkedni képtelen, hátrányos helyzetű családokból származó cigány gyerekekből szorgalmasan tanuló, eredményes, csillogó szemű kisdiákokat faragni, anélkül, hogy erőszakot, vagy más drasztikus szankciót alkalmaztak volna. Kiderült az igazgatónő beszámolójából, hogy rengeteg munka és figyelem a siker kulcsa. A diákok folyamatos csoport-foglalkoztatása, a személyre szabott előremenetel a tananyagban, az egymást felhúzó eredményű tanuló eszembe juttatták a falusi iskolát, az osztatlan alsó tagozattal, ahol a tanító (pl. a nagyapám) különösebb elméleti alapok nélkül, de ugyanezt csinálta.

Kérdés, hogy ha ilyen is van, akkor hogy jutunk el ahhoz a tragikus helyzethez, ami most van?

Tökéletes rendszer, tökéletes hazugság

Meggyőződésem, hogy szerepe van a dologban annak a helyzetnek, ahová a magyar közoktatás a nyolcvanas évek végére eljutott. Kiépült egy olyan intézményrendszer, amely akárcsak a kultúra, a mezőgazdaság vagy az ipar területén, itt is a társadalmi élet egy adott részét a teljesség igényével akarta szabályozni.

Hiba lenne ezt a rendszert kizárólag a poroszosság vádjával illetni. Igen, sok tekintetben poroszos volt, de gondoljuk meg, hány énekkar, táncegyüttes, helytörténeti szakkor, ásványgyűjtő szakkor stb. működött az akkori iskolákban! A rendszerben igenis volt helye a tábla előtt fénysebességgel cikázó, a tanítást életformaként űző tanárzseniknek, akik nemhogy szigorúak nem tudtak lenni, egyszerűen a légynek sem tudtak ártani.

Nem ez az akkor kiépült rendszer legjellemzőbb tulajdonsága, hanem az, hogy a totális szabályozás mindig uniformizálást igényel. Ha uborkaügyi szabványt akarok csinálni, akkor meg kell határozni a nyersen fogyasztható és savanyítandó uborkákat, méretosztályokat. Amelyik ebbe nem esik bele az nem uborka. Vagy ha különböző uborkajogi egyezmények miatt ezt nem mondhatom, akkor azt mondom, ezek a kisegítőbe való uborkák.

A világ legokosabb diákjai

Hasonlóan az oktatási rendszer meghatározta a magyar diák (közismerten Nobel-díjas alapanyag!) ideális tanmenetét. E tanmenet szerint az érettségiző magyar gimnazista két héten belül képes: hetvenvalahány különböző matematikai törvényszerűséget (cos. tétel, csonka kúp térfogata etc.) szabályszerűen bizonyítani, további nyolc matematikai feladatot a koordináta-geometriától kezdve a valószínűség-számításon át a gráfelméletig megoldani, a magyar és a világtörténelem valamennyi fontos eseményét dátum szerint felsorolni és azokról értő módon beszélni, irodalmi elemző esszét írni. Ezenkívül folyékonyan beszél egy idegen nyelvet, melynek nyelvtanával ugyanolyan pontosan tisztában van, mint a magyar nyelvtannal, noha – hacsak nem finnül tanult – még az alapfelépítés is más. Ezen kívül vagy tud még egy idegen nyelvet, vagy egy természettudományos tárgyat fúj kívülről.

Nos, én kitűnőre érettségiztem. Ez köszönhető annak, hogy egyik tankönyvemet se kellett soha kétszer elolvasnom. Más ügyesen cselez a labdával, szépen énekel vagy nagy mellei vannak, esetleg kifejező, azúrkék szemei, nekem ez a képesség jutott az élet autóskártyájában. Nem tudom, ha más jutott volna, akkor biztos sokkal szorgalmasabb lennék vagy tudnék hízelegni a jobb eredményért, esetleg együtt fociztam volna a tanár fiával. Másrészt értelmiségi családba születtem, öt éves koromban könyvet adtak a kezembe. Harmadrészt pedig pályájuk csúcsán levő tanárzsenik voltak a tanáraim között.

Így egész jól megtanultam a gimnáziumi tananyagot. Mi a helyzet azokkal, akik kevésbé szerencsés helyzetből indultak? Jobb esetben az iskolán belül, sajt hatáskörben, ilyen-olyan korrepetálásokkal megoldották az illúzió fenntartását. A többieknek jutottak a B és C kategóriás iskolák.

Pénz és kényszerpálya

A rezsim rengeteg pénzt ölt a szabvány-előmenetelű, szabvány diákokra szabott oktatásba. A vonzó tanári életpálya és számos akkor még jórészt ismeretlen életút (vegyészként például nem lehetett lelécelni nyugatra kémcsövet mosogatni vagy amerikai egyetemre ellenőrző kísérleteket szakmányban csinálni) hiánya miatt tele volt a rendszer értelmes, a rendszer korlátain messze túlmutató szakértelmű emberrel.

Az, hogy az oktatás oda jutott, ahol most van, azért történhetett meg, mert a rendszer felborult. Az iskolák áttolása az önkormányzatoknak azt eredményezte, hogy a korábban egységes (nem feltétlenül helyes) elvek alapján fejlesztett intézményeknél azonnal megjelentek a regionális különbségek. Megindult a tanárok elvándorlása.

Közben azon az illúzión, nemzeti önazonosságunk egyik alappillérén, miszerint a mi diákjaink a legjobbak a világon, nem változtattunk. Csak azt felejtettük el, hogy az illúzió legalább részbeni fenntartására nincsen már korlátlanul túlórázó tanár. A filozófia-tanár biztosításokat ad el, a tornatanár fitneszoktató lett, szakkör helyett pénzért magánórát ad a többi, mert nem akar éhen halni. Az eszközpark sem olyan már, hogy a leégett ampermérőre egyszerűen leadunk egy rendelést.

Útkeresés, ötletelés

Az oktatásügy utóbbi húsz éve arról szól, hogy ehelyett találjunk valami mást. Volt olyan (a Magyar Bálint-féle kurzus) amelyik liberalizálni akart, egy olyan országban ahol száz éve mindent felülről mondanak meg. A mostani kurzus pedig, akárcsak az élet más területein, csak saját szocializációs hátteréhez, a Kádár-nosztalgiához tud nyúlni, és központosítani akar. Húsz év után, amikor egyes iskolák kiverekedték maguknak a felemelkedést, mások pedig lezüllöttek, el akarja újra kezdeni a központi osztogatást, az egyenlősdit, a kilobbizott pénzeket.

Azt felejtettük el, hogy a megoldások fel vannak találva és alkalmazásban vannak. Ezekről mindig van egy film vagy egy hétvégi újságcikk, hogy jé, így is lehet. De a magyar politika egyik sajátossága, hogy nem lehet megoldani terv, (elnézést: TERV) nélkül pár tízmilliárdnak valami látványos pénztemetőbe tolása nélkül semmit.

A mai problémák három csomópont köré szerveződnek: szervezeti keret, oktatási modell, társadalmi beágyazottság

Tankerület? Tanrégió? Tanjárás?

Ha Magyarországon bárminek a regionális kereteit nézzük, akkor sajátos fejlődés alapján kialakult rendszert, rendszereket találunk. A XIX. század végére megszilárdult modern vármegyék már nagyjából jó, természetes és kulturális határvonalakat tiszteletben tartó rendszert alkottak. Egy ország regionális felosztásának ugyanis több dimenziója van. Vannak régi jogi kiváltságokra alapuló területi egységek, mint amilyenek nálunk a kun és a jász részek, a határőrvidékek, székely székek, stb. Vannak kulturális határvonalak, amelyeket Hamvas Béla elemzett olyan szépen a déli és északi mentalitású emberekről és falvakról a Dunántúlon. Aztán ott vannak a vallási tradíciók, katolikus és református falvak, gazdafalvak és zsellérfalvak, mezővárosok dölyfös tőzsérekkel, hegyvidéki városok, németajkú polgársággal…

A szocializmus iskolarendszere a fentiekre alig volt tekintettel. Mintha egy hadsereg organogramját (hadrendjét, állománytábláját) nézegetnénk, le volt bontva egyre kisebb egységekre, erőforrások odacsoportosítva, lakosság kiegyensúlyozva, alles in Ordnung,

Most, olyan alapvető kérdésekre sem tudjuk a választ, hogy mennyi és milyen fajta iskola felelne meg Magyarország településszerkezetének, demográfiai, kulturális adottságainak. Hol jobb, ha tűzön-vízen át fenntartunk legalább egy alsó tagozatot és mikor van az, hogy a gyereknek jobb ha hozza-viszi az iskolabusz?

A visszahozandó járási rendszer hogyan viszonyuljon a közoktatáshoz? Legyen járási oktatási igazgatás? Vagy az állam megyei szintről igazgassa az iskolákat? Melyik falu néptelenedik el, ha elvesszük az iskoláját és melyik nem?

A tragédia az, hogy ezekre a kérdésekre semmilyen válasz nincsen, holott évente három szekérderéknyi PhD dolgozatot írnak regionalizmusból, szervezési és vezetési tudományból. Helyette lózungok, legjobb esetben Klebelsberg Kunó emlegetése.

Cipőt a cipőboltból, tisztességet tisztességórán, orr-nempiszkálást orr-nempiszkálásórán

Véleményem az oktatási modellről talán sejthető. A teljesítmény, a mérhető eredmény, a letanított anyag hajszolása úgy tűnik, még sokáig kísért.

Úgy vélem, hogy a mostani oktatáspolitika teljesen kihagyta számításaiból az oktató embert. Az oktató embert, aki nemcsak oktat (sőt: leoktat) hanem nevel. Ennek szerintem jó példája az etika és az állampolgári ismeretek oktatása. Utóbbit, a hülye bürokráciára felkészítés jegyében még el is tudom fogadni, ám ahol irodalomból megtanítják (elvileg) az összes görög drámát, valamint Shakespeare-t, mi a fenének is kell még külön etikai dilemmákkal foglalkozni heti egy órában amikor focizni is lehetne helyette? Ja, hogy Shakespeare úgy lett „letanítva” hogy kösd össze melyik mellékszereplő melyik drámában szerepel, illetve hanyas lába volt Lear királynak?

Amikor azzal szembesülnek, hogy a tanár-utánpótlás gyengül és a jó tanárok (újak vagy régiek) csak kapkodják a fejüket az újabbnál újabb direktívák és rendszerek között, közben alig keresnek, közben (főleg vidéken, kisebb településeken) sokszor olyan családok gyerekeivel kell foglalkozni, akiknek szülei közé a rendőrök csak csapatosan mennek be, nos akkor csak egyfele tudnak nyúlni.

Ha azt látják, hogy az iskola képtelen teljesíteni két alapfunkciója közül az egyiket (nevelni) akkor a másikat, az oktatást próbálják erőltetni, mert az mérhető, mert azt be lehet írni a statisztikába, hogy mi ilyet is tanítunk. Gázt adunk, mert a gázpedált legalább tudjuk hol van. Rosszul dolgoznak, nosza központosítsunk és ha a ló nem húz, akkor nosza, elő az ostort.

Helyi elit: Kocsmáros, polgármester, nade a tanár?

A társadalmi beágyazottság problémái nagyrészt a szervezeti keret bizonytalanságából adódnak. A mostani központosító törekvések teljesen kiölik a rendszerből a szubszidiaritás elvét, vagyis azt, hogy a döntéseket a hatásterületükhöz a lehető legközelebb kell meghozni. Említettem már a tanár két, iskolán belüli feladatát: oktat és nevel. Ennek csak akkor tud eleget tenni, ha egyben a helyi értelmiség természetes tagja. A rendszerváltás érdekes társadalmi jelensége, hogy a katonás központosítással működő iskolák kereteihez szokott tanárok közül kevesen tudtak a helyi elitbe úgy beépülni, hogy helyi, megyei, vagy országos képviselőként, alpolgármesterként vagy más hangadóként vezető szerepet játszanának.

A tanárnak van tyúkanyó típusa, aki nem vágyik arra, hogy vezető legyen, de sok tanár hordja tarisznyájában a marsallbotot, hiszen nagy létszámú szervezet vezetése, összetartása a feladata és ez politikusi vénát is igényel. Az, hogy a mindenkori kormány már húsz éve a lábát törli a magyar közoktatásba, az annak is köszönhető, hogy nem vagyunk érett demokrácia, így a helyi civil erők hátán kevés gyakorló tanár jut hatalmi pozícióba. Én legalábbis nem emlékszem olyanra, hogy X város polgármestere vagy Y egyéni választókerület képviselője felállt volna és keményen bekérdezett volna az aktuális Pepita Oféliának vagy Rózsának, hogy „mégis, kollegina, ezt hogy a fenébe’ tetszik gondolni? Az oké, hogy a parlament előtt van pofája azt mondani amit mond, de egy mokkaszagú tanáriban a tanárok előtt el merné mondani? Jöjjön már el hozzánk Pusztakotkodácsra, úgyis én vagyok ott a polgármester is, aztán mondja el helyettem a tanáriban, mert én ott tanár vagyok, nem bohóc, szóval nem szívesen csinálnám”

Talán mondani sem kell, hogy a központosítás, ahol egy vidéki iskolát holnapra egyszerűen bezárnak, az mennyit fog „használni” a tanári kurázsinak.

Szakképzés-konfekció

Van ezzel más baj is. Ahogy fentebb írtam nincsenek egyforma diákok és egyforma régiók. Főleg szakiskolai környezetben nagyon fontos a kreativitás és az, hogy a tanárok-oktatók a helyi üzleti élettel folyamatos kapcsolatot tartsanak, saját maguk befolyással lehessenek arra, hogy milyen szakmákat, milyen hangsúlyokkal oktassanak, hogyan pályázzanak, akár a helyi cégekkel közösen támogatásokra, stb.

Ha minden itt felsorolt naiv utópiából lenne valami, nos az a mostani politikai elitet velőtrázóan rémítő képet rajzolna elénk. Nézzük csak végig:

– a helyi közösségbe beépülő iskolák, amelyek az oktatáson messze túlmutató szerepet játszanak a nőegyleti bál megrendezésétől az egészségügyi szűrővizsgálatok kampányszerű megrendezésén és a felnőttoktatáson túl a városi (községi) foci- és pingpong bajnokság megszervezéséig

– olyan tanárok, akik szűken vett oktatási szerepükön messze túlmutató szerepet játszanak közösség életében, véleményvezérek, a közösségi élet aktív alakítói, új társadalmi fejlemények (egészséges életmód, amatőr színjátszókör, énekkar, focicsapat, szelektív hulladékgyűjtés, stb) elindítói és motorjai, a közösségi megmozdulások rutinos szervezői, akik szavára egy-egy idióta felső direktíva ellen mindenki megmozdul és akik ellen nagyon nehéz a helyi közvéleményt hangolni.

– olyan diákok, akikbe nem beledöngölték kíméletlenül Arany János összes balladáját visszafelé, hanem megtanultak kettőt és egymást segítve, az osztálytársaknak bemutatva feldolgozzák a többit. Akik nem tudni tanulnak meg, hanem tanulni, érdeklődni, döntéseket hozni, dolgoknak utánajárni, akik nem kiképzést kapnak, hanem oktatást.

Nagy utópia ez, jól tudom. de, amint az talán már a sorozat korábbi részeiből kitűnt, egyik írásomnak sem célja, hogy megmondja, mit kell holnap elrendelni valamelyik minisztériumban. Azt is tudom, hogy az épp most felsorolt dolgok akárcsak részbeni megvalósulása zsigerileg idegen a mostani kurzustól, de az egész politikai élettől. Gondolni sem jó nekik arra, hogy mi lenne, ha lennének az életnek olyan területei, amelyeket nem a mindennapi pártpolitika határoz meg és lennének olyan emberek, akiket nem lehet Budapestről holnapra leváltani. Naná, hisz akkor vége lenne a Kádár-kornak. Azt meg, úgy tűnik, senki sem akarja.

Talán az is kiderült, hogy a közoktatás javulásához kevés a modern Eötvös, Trefort, vagy Klebelsberg eljövetele. Az egszisztenciális problémákkal küzdő, lesajnált tanári karnak is meg kell mozdulni és dacolva előítélettel, hivatali packázással, hozzá kell kezdenie a reformokhoz, akkor is ha azok államilag nem is léteznek, mert Hoffmann Rózsáéktól ilyesmit hiába is várna. Középtávon pedig olyan kormány kell, amelyik nem az ellenséget látja bennük és a minisztériumban pedig nem a pénzosztó gépet. Na ha valami, akkor ez utópia. Sajnos.

Kedves olvasók, először egy kis vulgárfilozófia. Az alvászavar elleni küzdelem legnagyobb harcosai, a filozófusok a kezdet kezdete óta sokat foglalkoznak azzal, hogy amikor bármiről beszélünk, vajon magáról a dologról beszélünk, vagy a beszéddel újrateremtettük magunkban a dolgot, és erről a csak bennünk létező képről (ami nem ugyanolyan, mint ugyanarról a dologról másban létező kép) beszélgetünk.

A természettudomány igyekszik megszabadulni ettől a problémától, amikor olyan terminológiai rendszereket, mesterséges (szak-) nyelvet vezet be, amikor bizonyos szavak csak bizonyos dolgokat és bizonyos módon jelenthetnek. De ilyen a jogi nyelv is, ahol az a követelmény, hogy egy szó egy jelenséget, egyféleképpen jelentsen, kizárva pl. azt, hogy azon menjen a vita, hogy ki mit gondol emberölésnek.

Az élet más területein az elnevezés teremtő erejét régóta kihasználják. Véleményem szerint a tabu-kultuszok eredetéhez is köze van a dolognak, mert úgy gondolják a természetfelettivel való viszonyt szabályozni az emberek, hogy csak akkor nevezik meg, ha akarnak tőle valamit.

A jelenségnek így köze van a modern tabukultuszhoz, a politikai korrektséghez. A politikai korrektség, amíg el nem kezdik veszélyesen túljátszani, kiváló eszköz nemkívánatos jelenségek visszaszorítására, egész egyszerűen azáltal, hogy ezeket a jelenségeket nem nevezik meg. Teljesen igaza van az afro-amerikaiaknak abban, hogy a „nigger” szó használata önmagában olyan szituációt hív életre, amely magában hordoz rasszizmust, lenézést, alá-fölé rendeltséget, csendőrpertut, agressziót. Nem pusztán azért tiltakoznak a használata ellen, mert ez sértő, hanem azért, mert a szó maga képes egy embert vagy emberek csoportját visszarepíteni évtizedeket az időben, sebeket feltépni, viszályokat felszítani.

A gonosz száz neve

A politikai korrektségnek azonban van mellékhatása. Megfigyeltem, hogy bármilyen dolgot a legjobban a dolgot ellenzők vagy utálók tudnak a legfrappánsabban elnevezni. Valaki például írhat háromkötetes kritikai munkát a katolikus egyházról, felemlegetve rugalmatlanságát, a liturgia ilyen vagy olyan voltát, a hívektől teljesen elszakadó, intrikáló főpapságot, törekvéseket a világi hatalmi játszmákban való részvételre, és így tovább. Ha meg kell mondania, hogy ez őt miért is zavarja, hosszasan fog magyarázkodni. Az ötvenes évek kommunistáinak ez nem okozott gondot. Ami őket zavarta, az a klerikális reakció. Így, két szóban. Nincs három kötet, nincs eszmefuttatás, nincs magyarázás. A klerikális reakció nem jó és kész.

Meggyőződésem, hogy ez a jelenség döntő szerepet játszott a II. világháború kimenetelében. Természetesen voltak technikai, taktikai, demográfia és egyéb okok bőven, de a szövetséges haderő moráljának fenntartásában két szó nagyon fontos szerepet játszott: „get Hitler” pontosan tudták, hogy az egész balhénak vége van azon a napon, amikor odaérnek Berlinbe, és elkapják Hitlert. Közben nem bocsátkoztak fejtegetésekbe arról, hogy a szemben álló páncélgránátos alakulatot éppen valami kimosakodott, szadista SS legény vezeti, aki ezredességig nyalta magát, vagy egy derék német, aki szereti a hazáját, nagyszerű katona és a vereség biztos tudatában is igyekszik a lehető legvitézebb módon ellátni feladatát. Az amerikainak mindkét alak „náci” volt, útjában a „get Hitler” feladatnak. Mindeközben a német kiskatonát megkérdezve szerintem nem kaphattunk volna ugyanilyen rövid és frappáns választ.

További mellékhatás, hogy a közbeszédet vagy vitát teljesen félre is lehet vinni azzal, hogy áttoljuk a megnevezés helyességéről vagy helytelenségéről szóló viták területére.

Ezeket az általános megállapításokat Magyarországon egyetlen szóval lehet illusztrálni: cigánybűnözés.

Cigánybűnözés-bűnöző cigányok? Vagy mindegy?

Kezdjük az eretnekséggel: cigánybűnözés van. Ha egy adott területen, adott bűncselekményfajtákat, adott tulajdonságú elkövetők követnek el, azt a nép, amely ennek a jelenségnek ellensége, rövid, frappáns, és a jelenséget nagyon pontosan névvel fogja illetni: cigánybűnözés.

Nevezhetné persze főtengelynek, hőlégballonnak vagy dobostortának, de a jelenséget akkor is ez a szó írja le a legjobban.

Dürrögés és hazabeszélés

A társadalmi diskurzus azonban nem a cigánybűnözés, hanem az elnevezése körül folyik, érdemben a cigánybűnözéssel szinte senki sem foglalkozik. Jellegzetes viselkedésmintákat adnak elő, amelyet én magamban dürrögésnek hívok. Dürrögésnek nevezzük bizonyos madárfajták (fajdok, túzokfélék, pusztaityúk-félék) hímjeinek násztáncát, melynek során a nőstény láttán jellegzetes mozdulatokat végeznek és hangokat adnak.

A cigánybűnözés szó elhangzásakor a liberális siketfajd-kakasok tollaikat borzolják, és azt dürrögik: „rasszizmus, nácizmus”. A szélsőjobboldali fajdkakasok felfújják magukat és egy szuszra mondják: Ezek jobban szeretik a cigányt mint a magyart, mert ettől nem loptak még tyúkot, ezek buzi pesti tudjukkik”.

Ezzel mindkét hangadó réteg megüzente a saját szavazótáborának a várt üzenetet, csakúgy, mint nyugdíj-, Trianon-, abortusz-, satöbbi ügyben. Jót vitatkoztak azon hogy a cigánybűnözést most szabad így hívni vagy nem, azt jelenti, hogy aki cigány az automatikusan bűnöző, vagy mást jelent. Esetleg aki szerint nincs cigánybűnöző, akkor az most liberál-szabadkőműves vagy sem.

Közben azzal, hogy a közbiztonságot egész országrészekben miért rontja le ez a jelenség, senki sem foglalkozik. Illetve dehogynem, csak az ő szavukat nem hallja a közvélemény. A cigányokat nem kérdezi meg senki, mert a magyar politikai életben díszcigányokat alkalmaznak, akik az elvártakat mondják.

Mi a teendő?

Ahhoz viszont, hogy kriminológiai, szociológiai, kriminalisztikai, pszichológiai és más tudományágakat és bevonó, komplex megközelítést lehessen alkalmazni, először is, el kellene kezdeni magáról a dologról beszélni.

Itt és most nem fogom leírni, mi a teendő, mert annyira nem értek hozzá. De abban biztos vagyok, hogy széleskörű társadalmi kommunikációra van szükség. A rendőröknek meg kell mondani, hogy mikor és milyen erőszakot alkalmazhatnak a rasszizmus ódiuma nélkül. Meg kell találni azokat a cigány értelmiségieket, akik rendszeres, érthető kommunikációba foglalják a cigánysággondját-baját, hogy a többség is megérthesse őket. Meg kell találni a terepen azokat az embereket, akik sikeresen karolnak fel cigányokat (tanárokat, edzőket, papokat) és cigányokat akik sikeresen törtek ki a nyomor köreiből. Meg lehetne találni a cigányokra fordított pénz célszerű és követhető elköltési módját.

Azonban ezekről beszélni sem tudunk, hiszen tabukat kerülgetünk. Talán furcsa ez a megközelítés, de meggyőződésem, hogy előbb a nevezéktanban kell rendet tenni.

Lux Elvira és a seriff

Kicsit talán meglepő párhuzam adhat eligazítást. Lux Elvira, a szexuálterápiáról írta valahol, hogy a legtöbb baja azzal volt, hogy a páciens pároknak nem volt meg a szókincse ahhoz, hogy elmondják, mi a bajuk egymással. A nemi szervek és a szexuális aktus egyes mozzanatainak nevére vagy olyan szót ismertek, amelyet kocsmában mond a férfi, úrilány meg soha, vagy pedig orvosi kifejezéseket, amelyeket nem tudtak megfelelően használni. Lux Elvira németes megoldást választott, megtanulták a párokkal a formális-orvosi nyelvet, és azt használták végül arra, hogy feltárják a problémát.

Ez a megoldás egyik útja. Érdemes megfigyelni az érzékeny témákról szóló német műsorokat (3sat, ZDF). Meglepő őszinteséggel beszélnek a német társadalmat érintő problémákról. Mark Twain óta tudjuk, hogy a németek perverz vonzalmat éreznek a többsoros szószörnyetegek iránt, de ez ilyenkor jól jön. A német nyelv simán elviseli a Cigányokáltalekövetettbűncselekményekkelkapcsolatoselégedetlenség-típusú szavakat, ezzel lehetőséget adva a jelenségek precíz és érzelemmentes elnevezésére. Nem ismerem a német bírósági gyakorlatot, de gondolom, nem kezd el senki pereskedni, hiszen a fenti szószörnyeteg pontos, és nem mond semmi többet, mint amit valójában jelent.

A másik érdekes megoldás az amerikai politikai korrektség szülte TLA (Three-Letter Acronym) vagyis a hárombetűs rövidítés. Legyen az elfuserált kivégzés, az elítélt sütögetésével, májkárosító élelmiszeradalék, extra méretű melltartó vagy bármi más, az amerikainak van rá teljesen kifejezéstelen, de pontos hárombetűs rövidítése. Ezeket nyugodtan, rutinból belemondhatja a mikrofonba a seriff, nem fogják megveszekedett rasszistának tartani.

Talán abba kellene hagyni a vitát arról, hogy ki mit ért cigánybűnözés alatt, és el kellene jutni oda, hogy a leküzdendő problémának nevet adjunk. Hosszút, rövidet, mindegy. Semlegeset és használhatót. Mert a cigánybűnözés nem jó. (Milyen szép Matolcsy-zárlat…)

Mezőgazdasági szakpolitikáról városi gyerekként írni akkor is veszélyes, ha amúgy egész fejletten meg tudom különböztetni a gyöngytyúkot a pulykától és egy tábla rozsra sem fogom azt mondani, hogy szépen hullámzó búzamező.

Mezőgazdasági szakpolitikáról írni azonban kell, mert az ország épp a szociális (nem szocialista!) mezőgazdaság utolsó rángásait szenvedi és úgy tűnik, pártunk és kormányunk az eddigi húsz év toldozása-foldozása helyett végre teljesen más irányt vesz: a múltba.

Azért nehéz városi gyerekként írni a mezőgazdaságról, mert a mezőgazdaság tudomány és életforma egyben, egyszerre jelent megfontolt, kémiai, meteorológiai, biológiai, gazdasági ismereteket igénylő tervezést és a föld, a természet iránti szeretetet, érzelmi kapcsolatot és harmóniát. Aki ezeknek nincs birtokában, az hajlamos lehet olyanokat mondani, amelyek simán elmennek a marketing vagy a politológia világában, ám súlyos káromlások, ha földre terelődik a szó.

Hogy mire gondolok? Vegyük például a közelmúlt egyik elrontott joghurt reklámját! Elrontott szöveg, béna koncepció, egy ország röhög rajta, rossz az egész. Másnapra kint volt a javított verzió, kicsit megvágva, kicsit más szöveggel, még jót is tett neki a közröhej, beépült a köztudatba. Ha ugyanilyen felelőtlenül állnak neki mondjuk a szőlőt permetezni, akkor az legalább egy évnyi bukott profitot jelent, és persze azonnalivá tett forgóeszköz-hitelkeretet, visszafizetendő támogatást.

A magyar mezőgazdaság már régen átmeneti fázisban van. Nincsenek válaszok olyan alapvető stratégiai kérdésekre, hogy mit akarunk ezzel az egész földtúrással elérni? Saját magunknak elegendő élelemet? Exportra termelni gabonát és más nagy volumenű nyersanyagokat? Speciális termőhelyi adottságokat kihasználva különlegességeket termeszteni? Ezek a kérdések megelőzik azt, hogy milyen méretű birtokokon, milyen géppark és szaktudás birtokában érdemes mindezeket csinálni. Szerencsére a fentiekből nem egyet kell választani. De el kell fogadni, hogy onnantól kezdve, hogy valamit piaci alapon akarunk művelni, választani kell a három alapvető üzleti stratégia közül. Költségoptimalizáló, minőségoptimalizáló vagy specializáló.

De máris beleakadunk a kezdő kérdésbe: akarjuk mi ezt piaci alapon művelni? Szerintem úgy kellene, mert annál hatékonyabb nem nagyon van, és az átgondoltan szabályozott piaci működési keret a magyar mezőgazdaság jövője. Ezzel szemben a szociális mezőgazdaság volt a hazai termelés modellje az utóbbi húsz évben és most tervezik valamilyen sajátos neofeudalizmusba fordítani.

A szocializmus mezőgazdaságának rengeteg hátránya mellett megvolt az az előnye, hogy nagy mennyiségű és kielégítő minőségű infrastruktúrát adott a termelésnek és nem utolsó sorban iskolai keretek között, magas szinten képzett, menedzserszemléletű vezetőket, akik a maguk ismereti keretei között nem úgy álltak a termeléshez, hogy „és mi lenne ha most azt csinálnánk, hogy” hanem megalapozott tudományos ismeretekkel fogtak még a kísérletezéshez is. A téeszrendszer feloszlása azonban nem úgy következett be, (a legtöbb helyen) hogy ez a szakembergárda élére állt a változásnak, hanem úgy, hogy kirobbantották alóluk a téeszt, és olyan rendszer jött létre, ahol a régi jobbágytelkek méreténél is kisebb területeken, ötletszerűen, ezeréves ismeretekre támaszkodva kezdtek a földtulajdonosok gazdálkodni, és ez a gazdálkodás természetesen kudarcra volt ítélve. Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy pontosan ismerek a témára vonatkozó kutatásokat, így tudom, hogy a magyar mezőgazdaság sikertörténetei hátterében, vagy éppen élén a leggyakrabban egykori kreatív, döntésképes agronómus vagy téeszelnök áll, esetleg a fia, akik egyszerre képesek vezető szerepet vinni a közösségükben és egyúttal a kellő szakismeretekkel a földhöz nyúlni.

Ahol viszont nem ez van, ott a viszonylag egyszerűbben, élőmunkára kevésbé igényesen termelhető termények (búza, krumpli, kukorica) termelése folyik, a hatékony birtokméretet el nem érő egységekben, emiatt nem kielégítő minőségben és természetesen nem nyereségesen. Szociális mezőgazdasági modellünk lényege az, hogy az ilyen termelésbe ragadt, újrateremtett parasztságot intervenciós árakkal, tűzoltás jellegű támogatásokkal nyugton tartsák és nyújtsanak nekik valamiféle elfogadható életszínvonalat és azt az illúziót, hogy ez így jó.

Miért nem változtatunk ezen? Több okból sem. Az egyik természetesen az, hogy nagyon sok dühös szavazópolgárról van szó, akinek ha nem tesznek rá X százalékot a tengeri piaci árára idén ősszel, akkor jövő tavasszal nem fognak ránk szavazni és ez a politikai logikát követve elfogadhatatlan, hisz a választásokat meg kell nyerni.

A másik ilyen ok, hogy modern koncepció hiányában a földről való politikai gondolkodást hamis romantika határozza meg, ahol becsületes, nagybajszú parasztemberek a jó kövér magyar televényt túrják, délben bögyös-faros feleségük kihozza nekik a határba az ebédet, a szénakazalban utódot nemzenek és a lemenő nap megcsillantja a zsírcseppet Józsi gazda kackiás bajszán. Ez körülbelül annyira igaz és korszerű, mint amikor húsz éve Für Lajos elhatározta, hogy a természetes határok nélküli Magyarország körkörös védelemre rendezkedik be. Őt legalább kiröhögték, ám aki hasonló marhaságokat gondol a földről, azt évek óta nemhogy kiröhögik, hanem pajzsra emelik.

Ne becsüljük azonban alá a dolog jelentőségét. A romantikus látszat és a látszólagos jólét fenntartására iszonyatos pénzek mennek el, és ezeknek az államból kifejése külön tudomány lett az évek során. A jó gazdát nem a búzája sikértartalma minősíti, hanem az, hogy miképp tudott a szokásos földalapú-, belvíz-, és fagykár kompenzáció mellé még egy jó kis ifjúgazdát is begyűjteni vagy adókedvezményt esetleg. Vagy okosítani egy túlszámlázott traktort.

Ez a jelenség súlyosan erodálta a mezőgazdaságban a szocializmus évei alatt felhalmozódott szaktudást és az ottani modellhez adekvát módon fenntartott eszközállományt. Nagyjából mostanra érünk ahhoz a ponthoz, hogy rájönnek, az uniós pénzből vett Fendt vagy New Holland traktorral együtt sem fenntartható a rendszer, valamerre lépni kellene.

Az Orbán-kormány történelmi szerepe, úgy tűnik ebben a szektorban sem a továbblépés irányának a kiválasztása és az elhatározott irányba tett első fájdalmas lépések megtétele. Ehelyett a totojázás, az előző kormányok bűneinek kiteljesítése, és természetesen a maradék pénz lenyúlása marad. A nagy földbérlet-panamák célja nem más, mint hogy akárki, akármit fog csinálni a földdel, adjon tíz százalékot a földesúrnak és ne a sajátját művelje. Ezzel száz évet ugrunk vissza az időben, ugyanis szinte pontosan Nagyatádi Szabó István aggályai látszanak megvalósulni.

Ezzel a magyar mezőgazdaság reménytelen helyzetbe kerül, hiszen a földesúrnak (aki tudom, nem földesúr, csak épp a politikus pereputtya, hát vannak véletlenek, Ángyán profot meg üsse már le valaki, kellemetlenkedik itten) adott tíz százalékot, ha nem magyar mezőgazdaságról beszélünk, jobb helyeken úgy hívják: profit margin. A bank meg azért ad hitelt bármire, hogy ebből a profit marginból részt kapjon. Ha ez per definitionem nem a gazdáé, nem a banké, hanem egy isten kegyelméből a nyakukra ültetett senkiházié, akkor ezt úgy hívjuk, érett feudalizmus és pár száz évvel ezelőtt mindenütt rájöttek, hogy működésképtelen. Nálunk Széchenyi mondott felette három kötetes gyászbeszédet.

Ángyán professzor működése már a megoldás irányába mutat, hiszen azt mondja, hogy a kis és közepes birtokméret, a saját maga földjét, saját kockázatára művelő gazda a magyar viszonyok között optimális modell.

Ez azonban kevés, mert csak szervezeti döntést jelent és nincsen mellette szakismeret és szakpolitika. Vegyük például a cseh sörgyártást. Évekkel ezelőtt rájöttek, hogy az ezerszínű cseh sörkínálat menthetetlenül négy-öt márkára fog csökkenni, egyszerű pénzügyi okok miatt. Mára úgy tűnik, a folyamatot sikerült megállítani és újra termel sok, már eltemetett sörfőzde. A fellendülés módjául azt választották, hogy tudományos és termékfejlesztési segítséget adnak kutatóintézetek segítségével a kis főzdéknek, akiknek nincsen laborja, mint a nagyoknak. Kifejlesztettek nekik optimális berendezéseket, van marketing tanácsadás és természetesen pénz is, de csak így együtt csomagban. Külön pénz, az nincsen.

Magyarországnak a maga mezőgazdasági specialitásaiban ugyanerre van szüksége. A mezőgazdasági reform első lépéseinek magában kell foglalnia azokat a lépéseket, amelyek a magyar termékekkel boldogulni akarókat segítik. Meg kell nekik adni a tudományos hátteret, az állami támogatott hitelt és a normális jogi és igazgatási szabályozást, amellyel neki mernek állni a hosszabb megtérülésű vállalkozásaiknak. Persze, tudom, jelenleg is vannak ilyen programok. Ezek azonban vagy vegetálásról vagy mezei sikkasztásról szólnak. Vegetálásról azért, mert hiába találom én fel, hogyan lehetne zweigelt szőlőből világmárka bort gyártani, ha nem jön be a borász együttműködni és hiába mondom hogy a kötött nedves földben búza helyett tán káposztával kéne próbálkozni, ha egyszer nem vállalja senki a vele való macerát, inkább vet intervenciós kukoricát, mert az  biztos. Sikkasztásról meg azért, mert sok benne a tanácsadás és egyéb puha pénz, amelyet ellopni kézügyességi kérdés.

A tisztességes mezőgazdasági reform komplex megvalósításához jelenleg nincs politikai akarat és úgy tűnik pénz se. A politikai akaratot rövidlátása akadályozza, fontosabb azonban, hogy a pénz üzemszerű lenyúlása megbéklyózza a rendszert. Belátható, hogy a húsz éve intervenciós kukorica termeléséből élőknek nem lehet azt mondani, hogy holnaptól egy fillért sem kapsz, mert nem vagy korszerű gazda. Ezeket a támogatásokat csak nagyon lassan, szezonról szezonra, kis lépésekkel lehet reformálni. Közben anélkül, hogy innen jelentős pénzt vonnánk el, szép csendben, szintén szezonról szezonra, el kell kezdeni felépíteni az új rendszert, mielőtt a szociális célú mezőgazdasági támogatásokat át lehet alakítani termelési célúakká. Ez jó ideig legalább a mostani sok pénz másfélszeresének elköltését jelenti, amire valahonnan fedezet kellene.

Mint annyi más területen sajnos itt sem lehetséges ez másként, mint az üzemszerű lenyúlás csökkentésével és az ország olcsó külföldi pénzhez jutásának elősegítésével. Ezért is rendszerváltó kérdés ez. (Ezt Matolcsytól tanultam. A nagy hátigen cikk mindig rövid kijelentő mondattal zárandó.)

Egy gyors sikítás erejéig megszakítjuk adásunkat: olvasom a Véleményvezért, aki nagy öngólnak tartja Bajnai első 100 támogatóját.

Ez a lista:

Babarczy Eszter (eszmetörténész), Baglyas Erika (képzőművész), Bán Zsófia (író), Bárdos Péter (ügyvéd), Bársony Ágnes (szerkesztő), Bíró András (jogvédő), Bodó Balázs (médiakutató), Bognár Éva (szerkesztő), Bojár Gábor (vállalkozó), Born Ádám (rendező), Bródy János (költő, zenész), Csabai Gábor (újságíró, szerkesztő), Csanádi Judit (díszlettervező), Csák Ferenc (művészettörténész), Csákányi Eszter (színművész), Csáki Judit (kritikus), Csákó Mihály (egyetemi docens), Darvasi László (író), Dés László (zenész), Eörsi Anna (művészettörténész), Eörsi László (történész), Falus András (immunológus, egyetemi tanár), Fekete Ernő (színművész), Ferge Zsuzsa (akadémikus), Fischer Ádám (karmester), Fliegauf Benedek (filmrendező), Fullajtár Andrea (színművész), Gács Anna (kritikus, egyetemi oktató), Gerlóczy Ferenc (újságíró), Gottlieb Erzsébet (gyermekszemész), Gulyás József (kutató), Gyekiczky András (történész), György Péter (esztéta), Hajós András (zenész, előadóművész), Halmai Gábor (alkotmányjogász), Hegedűs István (szociológus), Heller Ágnes (filozófus), Heller Mária (szociológus), Hernádi Judit (színművész), Horgas Péter (díszlettervező), Huszár Tibor (akadémikus), Joka-Daróczi János (újságíró), Dr. Jován László (ügyvéd), Kálmán László (nyelvész), Kálmán C. György  (irodalomtörténész), Kárpáti Miklós (újságíró), Kazimir Annamária (szerkesztő-riporter), Kende János (filmoperatőr), Kocsis András (könyvkiadó), Kovács Éva (szociológus), Kőszeg Ferenc (jogvédő), Krémer Balázs (szociológus), Kulka János (színművész), Lang Györgyi (előadóművész), Láng Zsuzsa (újságíró), Lángh Júlia (író), Ludassy Mária (filozófiatörténész), Majtényi László (alkotmányjogász), Máté András (filozófus), Mattyasovszky-Zsolnay Bence (színházigazgató), Mélykuti Ilona (újságíró), Mundruczó Kornél (filmrendező), Nóvé Béla (történész), Parti Nagy Lajos (író, műfordító), Perecz László (filozófiatörténész), Pikó András (újságíró), Poszler György (esztéta), Radnóti Sándor (esztéta), Radnóti Zsuzsa (dramaturg), Rádai Eszter (újságíró), Ragályi Elemér (operatőr, rendező), Rajk László (építész), Rajk Judit (énekművész), Rangos Katalin (újságíró), Rényi Ágnes (szociológus), Rényi András (művészettörténész), Révész Tamás (fotóművész), Schilling Árpád (rendező, Krétakör), Dr. Schweitzer József  (nyugalmazott főrabbi), Sipos Pál (televíziós szerkesztő ), Straub Elek (üzletember), Szabó György (kulturális menedzser), Szabó Simon (filmrendező), Szelényi Zsuzsanna (nemzetközi fejlesztési szakember), Széky János (médiakritikus), Szüts Miklós (festőművész), Tarr Béla (filmrendező), Tillmann József A. (filozófus), Tóth Krisztina (költő, író), Török Ferenc (filmrendező), Trombitás Tamás (képzőművész), Vargha János (biológus, a Duna Kör alapítója), Vágvölgyi B. András (újságíró, filmrendező), Vajdai Vilmos (színész, társulatvezető), Vámos Tibor (tudós), Váradi András (biokémikus), Váradi Júlia (újságíró), Vásárhelyi Mária (szociológus), Vincze Mátyás (újságíró), Vojnich Erzsébet (festőművész), Wessely Anna (szociológus), Závada Pál (író), Závada Péter (költő, zenész)

Ezzel a listával nem az a baj, hogy tele van az MSZP és a Szadesz csecsein kövérre hízott alakokkal. Nem az a baj, hogy tele van kriptokomcsival (annyira amúgy nincs is).

A baj az, hogy nincs ezek között egy rendes ember sem. Úgy értem, amelyik dolgozik valamit. Na jó, van 2-3 orvos. Hogy egy bunkó vagyok? Nem, csak két másodpercig a választópolgár helyett gondolkodtam.

Én nem mondom, hogy kötelező három olvasztár, öt vájár, hat kolhozparaszt, egy pilóta és négy agromókus a listára. De hogy ne legyen egyetlen egy ember se, aki életében kapát fogott a kezébe?

Nyilvánvaló, hogy ez a lista propagandacélokat szolgál, hogy megmutassa, most aztán mindenki összefogott. Akkor viszont nem ártott volna célzottan találni rá pár, a célközönséget jobban megszólító alakot. Mittudomén, egy-két borászt, híres mérnököt, professzort, kamioncég-tulajdonost, tanárt, papot… Nem pedig azt a társaságot, amelyik nagy része az izlandi kajlafaszú narvál mellett is tüntetne, amennyiben az izlandi kajlafaszú narvál kijelenti, hogy nem szereti Orbán Viktort.

Füstölgés vége, írom a következő részt, tán a hét végén kész lesz.

A trianoni békediktátum lassan száz éves. Közben volt újabb világháború és újabb békeszerződés, és még mindig nem bírtuk megemészteni. Ami teljesen érthető. A mai magyar politikában a Trianon-kérdés ugyanolyan, mint az amerikaiban az abortusz-kérdés. Az egész világon nincs annyi abortusz, mint amennyire fontos az, hogy az amerikai politikus jól válaszoljon az abortusz-kérdésre kampánya során. Ráadásul olyan nagyon nem is nyúlnak hozzá az egymást követő kormányok az abortuszhoz. Miért olyan fontos akkor mégis? Mert ez a királyfi útján a királykisasszony kezéhez ez az egyik garabonciás deák, banya, kalamona, hétszünyű kapanyányimonyók, vagy egyéb népmesei hős. Jól kell válaszolni. Ha túlságosan pro life választ ad, akkor ő lesz a nőgyűlölő, szexista, kereszténykedő, képmutató alak. Ha túlságosan pro choice válasz ad, akkor pedig parázna, erkölcstelen alaknak bélyegzi a választók egy része.A politikusi ügyesség egyik vizsgája ez, semmi más. Higgyék el, az amerikai politikust a legkevésbé sem érdekli, ki és hol hajtatja el nem kívánt magzatát.

Trianon nálunk ugyanez. Amikor ezt írom épp október 23. van, ülök itthon és kedvenc klasszikusaim hallgatom, Orbán Viktor pedig lelkesen Trianonozik a Kossuth téren. Egy tanítónőt tüntet ki maga mellé, aki oda mert mondani a sok buta tótnak. Akik ezt a blogot olvassák nyilván tudják, hogy Orbán Viktort, Gyurcsány Ferencet, Vona Gábort teljesen hidegen hagyja, mi történik trianoni határainkon kívül.

A magyar politikában viszont a Trianon kérdésre ügyesen kell válaszolni. Azt nem lehet mondani, hogy holnap indulnak a tankok, mert egyrészt nincsenek tankok, másrészt pedig valami barbárnak nézik azonnal. Azt se lehet mondani, hogy jó az úgy ahogy van, mert az előbb még fröcsögve anyázott határon túliakból egyszerre szeretett nemzettestvérek lesznek, másrészt meg milyen nyámnyila, töketlen alak az, aki nem akar tankkal végigmenni Románián?

Eközben teljes mértékben elsikkad az, hogy micsoda Trianon és mi vele kapcsolatban a teendő. Természetesen erről sem tudok mindent, de van pár dolog ami szerintem kell és jelenleg hiányzik a magyar politikából.

A szétesésre ítélt birodalom

Menjünk vissza az időben képzeletbeli időgépünkkel! Megváltozott minden, a központi hatalmak megnyerték a Nagy háborút. Az olaszok futását az Isonzónál sikerül teljesen kihasználni, nincs Vittorio Veneto-i csata, nem züllik szét a Monarchia hadserege. A határ a Trieszt-Udine-Milano-Torino vonal környéke. A Balkánon a szerbek fegyverszünetet kértek, Bosznia annexióját az egész világ elismeri, a dalmát tengerpart a görög határig ellenőrzés alatt. Kotorban és Durazzóban kétfejű sasos csatahajóflotta állomásozik, az Adrián egy sügért sem lehet kifogni a KuK Kriegsmarine tudta és beleegyezése nélkül. Keleten a román területszerzési törekvések kudarcba fulladtak, a Monarchia befolyása a Fekete-tenger partjáig ér. Nincs Fekete-tengeri flotta, ez volt az ára, hogy a többi hatalom elfogadja a balkáni és az ukrán-lengyel terjeszkedést.

Namost ebben a birodalomban rajzoljuk be, hogy mit csinál Magyarország? Hogy dől el a magyar-német kulturális dominancia kérdése? Mi legyen a népesség jelentős részét adó különböző szláv népekkel? Ezek a legkínzóbb kérdések, de akkori ellenségeinket nem ez izgatta igazán. Hanem az, hogy egy csaknem ekkora birodalom már létezett 1914-ben és a háború esetleges megnyerése a fenti terjeszkedést hozta volna a birodalom számára. Ezeket a területeket, különösen a vasút korában egyáltalán nem nehéz egységes gazdasági és jogi elvekre felfűzni és működtetni. Már „csak” kulturális gátjai, évezredes politikai sértődések álltak útjában annak, hogy Kossuth álma a Dunai föderációról valóra váljon. A Monarchia rendszerhibája az volt, hogy ehhez egységes politikai és kulturális keretet is kellett neki teremteni, hiszen mégiscsak egységes birodalomról volna szó. Kossuth föderatív elképzelései (és Kasszandra-levele) ezt a feszültséget ismerték fel.

A Monarchia ellenségei ezt a hibáját használták ki. A kulturális és a politikai törésvonalak mentén robbantottak szét egy gazdaságilag erős, természeti határokkal bíró, a jó működés minden feltételével bíró területi egységet. A létrejött nemzetállamok vezetői azóta is kényszerpályán vannak. Az egykori kisantant nem adhatja fel Trianon emlékét, hiszen nekik dicsőséges napok voltak ezek, nekünk pedig a szégyen napjai.

Trianon nem csak a mi bajunk

A legbátrabb emberek azok lesznek akik ki merik végre majd mondani, hogy Trianon nem csak a mi bajunk. Azok, akik felismerik, hogy összefogás nélkül nélkül csicskaországok vagyunk, akik versenyeznek, hogy az uraságok náluk állítsák fel a soron következő maquiladorát (maquiladora: olcsó mexikói munkaerőt alkalmazó gyártóegység az USA-Mexikó határ mexikói oldalán). Egymás ellen bármikor kijátszható, becsapható kisnemzetek vagyunk. Közgazdasági alaptétel, hogy előbb vagy utóbb minden versengő piacon a szereplők valahogy próbálnak kartellezni. Nem furcsa, hogy az egykori Monarchia területén, ahol nagyjából egyforma erejű államok vannak, ez nem történt meg?

Ahhoz, hogy Magyarország igazán dinamikusan tudjon erősödni, a trianoni paradigmából ki kell lépni és ki kell léptetni szomszédainkat is. Ez imperatív, azonnal elkezdendő feladat, amellyel legalább huszonhárom éves késésben vagyunk.

Huszonhárom éves azért, mert 1989 óta nem foghatjuk az oroszokra, a franciákra, a németekre, senkire, hogy épp miért nem kezdünk ezzel az egésszel valamit.

Miért nem? Hiányoznak hozzá a megfelelő gondolkodású politikusok? Mi a trianon-paradigma feloldásához vezető gondolkodás? A diplomácia és a birodalmi gondolkodás megfelelő elegye. Az ilyen gondolkodással felállított és rendületlenül végrehajtott stratégia vezethet el a Monarchia egykori népeinek boldogságához.

Álombirodalom

Mi a birodalmi gondolkodás? Amikor revizionista cikkeket olvasok, vagy ilyen emberekkel  beszélgetek, akkor mindig egy kérdésem van: Ezt a birodalmat ki és hogy igazgatná? Vajon képes rá a magyar államvasút, hogy tíz év alatt egységes szerkezetűvé tegye Nagy-Magyarország közlekedését? Miközben az egykori csehszlovák területen csehszlovák géppark van, az egykori jugoszláv területen is helyi géppark, nem beszélve a román síneken gördülő dácsiákról és ázeákról, meg a sok levetett francia gépről. Kárpátalján a nyomtáv sem stimmel. Ki építi vissza normálra? Miből? Posta? Oktatás? Egészségügy? Bíróságok? Hmm?

A valódi birodalom

A birodalmi gondolkodás az a törekvés lenne, hogy igyekezzünk kiszállni abból a versenyből, amely Magyarország és az egykori Kisantant között van. Rég el kellett volna kezdeni ezekkel az országokkal integrációs folyamatokat, amelyeket simán végig lehetett volna vinni, hisz az alapok közösek. Nemrég láttam egy cseh bírósági ítéletet, a számozása alapján pont ugyanabban a rendben iktatnak, mint a magyar bíróság.

Birodalmi gondolkodás kell ahhoz, hogy a budapesti kormányzat úgy tekintsen a Kárpát-medencére és az azon túl, egykor egy birodalomhoz tartozó vidékekre, mint a saját befolyási és érdekövezetére. Ehhez nem kellenek tankok, ehhez nem kellenek vadászgépek, ehhez szem és fül kell. Már réges-rég el kellett volna kezdeni Magyarországnak a határain túli kulturális, közigazgatási, ipari, stb. politika véghezvitelét. Félek kimondani: lehet, hogy évszázados esélyt puskáztunk el.

Az Európai Unió ugyanis számos egyéb ok mellett arra alakult, hogy egymás ellen évszázadok óta háborút vívó és semmilyen határvonalban megegyezni nem tudó államokat összebékítsen és végre elindítson a békés fejlődés útján. Az eurorégiók, a határmenti települések-kistérségek támogatása egytől-egyig olyan dolog, amely egyrészt ideális a trianoni határok oldására, másrészt Magyarország nélkül kivitelezhetetlen, mert a trianoni határok közül mindig a Magyarországgal közös a leghosszabb, így itt lehet a legtöbb pénzt megszerezni. Ráadásul az utóbbi húsz évben előfordult azért a szomszédos államokban olyan vezető, akivel lehetett volna együtt dolgozni. Dzurinda, Fico, Juscsenko nem tűntek olyan alakoknak, akikkel ne lehetett volna, ha nem is simán, de üzletet kötni, ugyanis a trianoni határ melletti régiók mindenütt nagyon elavultak, így lett volna az a pénz, amiért elnézik, hogy a magyarokkal kell barátkozni érte. A kettészakított kistérségek (Kassa, Szatmárnémeti, Nagyvárad természetes agglomerációja nagyrészt magyar területen van például) közelében fellendülő gazdasági élet pedig jó táptalaja lett volna a jó kapcsolatoknak. Lehetett volna nagyvonalúnak lenni, érzékeltetni, hogy a magyar érdekeket nem feltétlenül veszélyezteti, hogy a soron következő autógyár esetleg húsz kilométerre de már a román oldalon épül meg. Sőt, ingyen kapnak telket a magyar oldalon a logisztikai bázishoz és a kettőt összekötő út természetesen hivatalos határátkelő is lesz. Tudja, Herr Multimillionar, ezt a területet mi egyben látjuk, és örülünk hogy idejött. Khm, talán említenünk sem kell azt az apróságot, hogy ha a román környezetőrséget esetleg sikerülne korrumpálni, lezárjuk a határátkelőt és olyan patáliát csapunk Brüsszelben amilyet Ön még nem látott, mert a Szamosra és a Körösökre mi is vigyázunk ám…

Bűnös passzivitás, kétbalkezes izmozás

Két dolog ölte ezt meg, amely valójában egy. A politikai elitünk nem tudja mire jó a Kárpát-medence, hogy kell abban, mint egységben gondolkodva politizálni. A baloldal ezt bűnös passzivitással, a jobboldal pedig minden értelmes kapcsolatfelvételt lehetetlenné tevő izmozással leplezte, így jutottunk el oda, hogy a magyar Kárpát-medencei politika fineszesen megválaszolandó kampánykérdéssé züllött.

Mi a teendő? Előszöris, ahogy azt pár résszel ezelőtt kiváló szerzőtársam leírta, nem szégyen tanulni. Van a világon pár nemzet, amely kulturálisan jóval nagyobb területen van jelen, mint amekkora az ország, ahol él. Vannak olyan országok, amelyek egykor birodalomként kezelték azt a területet, ahol most „csak” meghatározó befolyással bírnak. Lássunk pár példát, amelyet érdemes lenne átvenni. Akit jobb vagy rosszabb sorsa Makaóba vet, feltétlenül sétáljon fel a kormányzó egykori palotájához. Egyrészt a környező sikátorokban valami helyi érdekű vajas kekszet lehet kapni, amely tapasztalataim szerint a legjobb vajas keksz a világon, másrészt látni fogja, hogy az egykor világbirodalom, most lesajnált PIGS ország hogy tartja mégis a pozícióját egykori gyarmatán. Kultúrával, jelenléttel, az új helyzethez alkalmazkodással. Nézzük meg a világon mindenütt megtalálható Institut Francais, British Council, Goethe Intstitut hálózatot. A világon szinte bárhol hozzájuthatunk a francia, német, angol közszolgálati tévéhez, rádióhoz, és a világról az ő nyelvükön tájékozódhatunk. A felsorolt intézetekbe betérve nem azt fogjuk hallani, hogy „Merde, nem kellett volna elpasszolni Louisianát a jenkiknek” vagy „Scheisse, Kurszknál hamarabb kellett volna támadni” vagy hogy „Fuck, lehettünk volna keményebbek Indiában” hanem leginkább azt, hogy miért is a legjobb dolog a világon angolnak, németnek, franciának lenni, és gyere be, tanulj belőle, tessék itt van ingyen egy album a legszebb festményeinkkel, egy CD a népzenénkkel, és ha érdekel élőben is, ezek, meg ezek a koncertek lesznek. Nem, nem kell tudnod magyarul, nem fogjuk elmagyarázni, hogy mi találtuk fel az atombombát, buli lesz, csinos lányokkal és stramm fiúkkal.

Egy birodalom, de legalábbis régi dicsőségét fenntartani igyekvő ország ezt bőkezűen és világszínvonalon fenntartja Buenos Airestől Reykjavíkig. A miénk hol is van? Vagy a mi Duna tévénk és nemzetközi kulturális jelenlétünk nem egy rakás szerencsétlenség, szétszakadva olyanokra akik legszívesebben vissza se néznének, meg olyanokra, akik csak vesszentriaon-romantikát tudnak?

Humán olajkincs helyett bazári majmok

Miért olajkincs? Nézzük meg Norvégiát! Gazdagságának kulcsa a határaitól 10-20-50 kilométerre van, és minden eszközzel igyekszik kihasználni. Ilyen kincsünk nekünk is van, hiszen a fenti példákhoz képest nekünk még azzal is számolni kell, hogy a trianoni határok mentén és egy tömbben a Székelyföldön, magyarok (székelyek) élnek. A határon túli magyarságot az eddigi kormányok bazári majomnak használták. A jobboldal olyan majmot látott bennük, akiket banánért szimpátiára, később szavazásra lehet használni, egy-két vezetőt időnként premizálva. Amikor az erdélyi és a szlovákiai magyar pártok elmozdultak a porlik-mint-a-szikla politikáról és elkezdtek szétnézni, hogy mégis, magyarként, a XXI. században, egy nem magyar országban hogy is kellene politizálni, a budapesti politika szinte megbénult.

A baloldal olyan majmot látott bennük, akikkel bármikor lehet izgatni a kisembereket, hogy jönnek a románok és a tótok („23 millió román”, ugye emlékszünk?) és kevesebb lesz a segély. Ahogy már a bevezetőben is leírtam, azt hogy tulajdonképp mi is kellene ezeknek az embereknek, az senkit sem érdekelt.

Az állampolgárságon, a státuskérdéseken izmozás teljesen előkészítetlen volt, semmi más szerepe nem volt, mint újabb belpolitikai tűzijáték rendezése, más emberek legnemesebb érzelmeivel (önazonosság, hazaszeretet) visszaélve.

Mit kellene akkor tenni? El kell fogadni azt a tételt, hogy a határon túli magyar a legjobb helyen a szülőföldjén van, ha az már egyszer ezeréves magyar föld. Ez tudom, hogy úgy hangzott, mintha egy Gyurcsány-kampányrendezvényen mondtam volna, úgyhogy kifejtem. Nem arra gondolok, hogy tiltani kéne bárkit attól, hogy itt csinálja meg a szerencséjét, vagy bármi egyéb korlátozást kellene alkalmazni, sőt.

Arra gondolok, hogy minden eszközzel erősíteni kell azokat a pozíciókat, amelyeket egyszerűen demográfiai okokból elfoglalunk. Ennek nem az a módszere, hogy igyekszünk a határon túli magyarokra haragítani mindenkit, a határon inneni magyarokat, külföldieket.

A határon túli magyart abban kell támogatni, hogy szülőföldjén az élet minden területén átélhesse magyarságát, bármilyen hülyén is hangzik ez. Magyarországnak elsődleges feladata lenne komfortot adni a határon túliaknak. Azt a megnyugtató érzést, hogy Magyarország támogatását élvezi, ha Székelyudvarhelyen vagy Kassán valamit magyarul akar csinálni, legyen az hentesüzlet, színház, vagy rádióállomás. Ha olyan nagy az a kultúrfölény, tán ideje lenne azt nem csak táncházakban meg száz évvel ezelőtti írók kiadásában demonstrálni.

A birodalmi, (valójában csak felelős) gondolkodás építhette volna ki azt a zsarolási potenciált, amelyet ki lehetne használni, ha a magyar külügynek ilyenkor ütközni kell bárkivel. De nincs olyan ügyes diplomata, aki hátország nélkül tartós eredményt érhetne el. Azonkívül ez pénzbe is kerülne, méghozzá nem a pártunk kihelyezett tagozatának támogatásába, hanem abba, hogy minden határon túli magyar tudhassa: ha épp a román (szerb, ukrán, szlovák stb.) állam erre nem ad pénzt, a Magyar Intézet (konzulátus, kultúrmisszió, bármi) ad pályázati pénzt, tanácsadást, satöbbi.

A határon túli magyarok egyik legfontosabb tulajdonságát, a természetes multikulturalizmust nem propagáljuk kellően. A multicégek már most profitálnak abból, hogy Budapesten könnyű románul, szlovákul stb. beszélő magyart fogni, de erre az erőforrásra építeni kellene, mert a magyar befolyás egyik legfontosabb szereplője a vezető szerepben levő magyar, nem pedig a románul is tudó magyar helpdeskes.

Azt hiszem, hogy a fentiek után már nem kell külön cselekvési tervről írnom, mert jól látszik, hogy ennek az írásnak a kereteit az jóval meghaladná. De talán az is látszik, hogy szinte bármi, ami a mostani állapot helyett van, csak javulást hozhat. És az is látszik, hogy itt tabukat kell dönteni, évszázados paradigmát kell leváltani. Magyarország meghatározó politikai feladata a XXI. században, hogy szövetségek, barátságok és határozott fellépés útján szerezze vissza vezető szerepét a Kárpát-medencében. Amíg a Trianon-paradigmán nem lépünk túl, ez csak hiú ábránd marad.

Eddig ezzel a bejegyzéssel van a legtöbb bajom. Tartok a megírásától, több okból is. Egyrészt ez az a bejegyzés ahol beránthat a szakbarbárság és elkezdhetek magyarázni teljesen érdektelen szakmai részletekről, vagy pedig leírok olyan dolgokat, amelyekről én tudom hogy úgy vannak, ám a nyájas olvasó azt mondhatja, hogy honnan veszi ezt a szerző? Másrészt pedig nekem ez a mindennapi kenyérkereső közegem, ismerem azokat az embereket, akikről írok, és talán itt érzem a legjobban az, hogy micsoda bántó általánosítás, amikor gazdákról, cigányokról, politikusokról, balett-táncosokról, kőfaragókról írok, mint csoportról.

De nem az én sirámaim érdekesek, hanem az, hogy az előző bejegyzésekben elsiratott jogalkotás termékeit valahogy alkalmazni kell, mitöbb, ki kell kényszeríteni. Erre az állam három szervezetet használ: az ügyészséget, a rendőrséget (most bántóan velük egy kalap alá véve a fináncokat) és a bíróságot. Egyik se működik valami jól. Megpróbálom vázlatosan leírni, hogy melyik miért nem.

Kezdjük az ügyészséggel. Laikusok nem is sejtik, hogy az ügyész a mai magyar igazságszolgáltatásban milyen hatalommal bír. A nyomozás során bármit elrendelhet és bármit megtilthat, és ezt a tevékenységét kizárólag a felettes ügyész bírálhatja felül. Megfordítva, a felettes ügyész azt adhat utasításba amit csak akar. Csak a példa kedvéért. Képzelje el a kedves olvasó, hogy ha a legfőbb ügyész utasításba adja, hogy Gipsz Jakabot Békéscsabán vámorgazdaság vagy légi jármű hatalomba kerítése miatt vegyék őrizetbe, akkor a békéscsabai ügyész fog egy csomó rendőrt és begyűjti. Ha az ügyész úgy dönt, hogy egy teljesen lenyomozott ügyben, ahol kiderült, hogy Gipsz Jakab csalt el egy pótos IFÁ-nyi pénzt, a vádemelést elhalasztja vagy nem emel vádat. Egy ember szólhat bele: a felettes ügyész. A nyomozás és a vád felett teljes az ügyész uralma. A magyar ügyészség helyzete sajátos, mert máshol vagy ilyen hatalma van és a kormány alá van rendelve az ügyészség, vagy pedig független és nincs ilyen hatalma.

A magyar ügyészség e sajátos helyzete miatt szinte a rendszerváltástól kezdve politikai ostrom alatt állt. Ennek a küzdelemnek a nyertese a Fidesz lett, határozottsága és nem utolsó sorban az Mszp balkezessége miatt. Előbb az ügyészi kar szimpátiáját szerezték meg amiatt, hogy az első Polt-érában az Mszp a frontális támadás, a napi interpellációk, sajtónyilatkozatok taktikáját választotta ellenük. Politikai eszközökkel sikerült elérni, hogy Polt után olyan legfőbb ügyész jöjjön, aki koránál fogva nem töltheti ki a mandátumát, ráadásul a Polt-éra kulcsemberei megtarthatták pozíciójukat. Ha valakit érdekelt, hogy miért kezdődhettek meg a kormányváltás előtt már a szocialista politikusok elleni eljárások, és miért jöttek olyan szépen ütemre a jobboldali sajtónak, tessék, itt van az oka.

És itt még nincs vége a problémák felsorolásának. A másik a büntetőjogászok körében oly hírhedt váderedményesség. Ez azt jelenti, hogy a magyar bíróságokon 100 vádemelést 97,5 elítélés követ. Aki járatos minőségbiztosításban az tudja, hogy ezt halott fém és műanyag alkatrészekkel dolgozó autógyárakban is csak véres verítékkel lehet elérni. Természetesen a magyar igazságszolgáltatás nem ilyen jó minőségű, egy nagy színlelt orgazmus az egész. Ennek részese a bíróság is, az ügyészség szerepe az, hogy eleve nem emel vádat kicsit is kétes megítélésű ügyekben, illetve, sajnos hajlamos az ügyészi munka alkotmányos fékeit lazán kezelni.

Mindezek ellenére hiba lenne az ügyészségre, mint valami bűntanyára tekinteni. Teljesen hétköznapi, normális hivatal, ahol az ott dolgozók legnagyobb része igyekszik munkáját az adott technikai és jogszabályi keretek között normálisan végezni, a nyomozásokat normálisan irányítani és a vádat tisztességesen képviselni. Azonban a teljhatalom, a politikai nyomás, és a 97,5%-os látszat fenntartásának kényszere nagyon nagy torzító erő és képes háttérbe szorítani olyan szempontokat, mint az igazság vagy a szakmaiság.

Az, aki az ügyészséget, mint egy normális európai ország normális hatóságát akarja látni nagy fába vágja a fejszét, mert alapvető szerkezeti és gondolkodási reformokat kell végigvinnie. A rossz közbiztonság és bizonyos bűncselekményfajták (pl. adócsalás, csalás, sikkasztás) tömeges volta miatt ez nagyon nehéz folyamat. Kicsit ahhoz hasonlítható, mintha egy gőzmozdony kazánját kellene megjavítani, miközben az maximális teljesítményre fűtve épp százhússzal továbbítja a vonatot.

Meglehet, nem is az ügyészségi munka felől kell közelíteni, hanem a rendőrségi felől. Nagyon leegyszerűsítve a dolgokat, a rendőrség kétféle, egymással összefüggő munkát végez: bűnüldözésit és közrendvédelmit.

A mai magyar rendőrség szervezete átmeneti állapotban van. Egy átlagos helyi kapitányság elvileg mindkét fajta munkát teljesen jól el kell, hogy lássa. Ez a felfogás az előző rendszerből ered, amikor a rendőrségnek két okból sem kellett bizonyos feladatokkal foglalkoznia. A tervgazdaság miatt nem volt annyi szabadon mozgó vállalkozó, aki csalást tudott volna elkövetni, kevesebben mertek balhézni a szigorú retorziók miatt, több embernek kellett műszakba járni, büntették a munkakerülést, más szóval: bizonyos bűncselekményfajtákból tizedannyi sem volt, mint manapság. Más bűncselekmények után pedig, Budapestről nyomoztak, mivel azok államérdeknek számítottak.

Jelenleg egy városi kapitányságnak elvileg érteni kell a sorozat-csalásokhoz éppúgy, mint az országúton strihelő utcalányokat fosztogató banda elkapásához, a besurranó tyúktolvajokhoz, etc. Különösen súlyos a helyzet a fővárosban, ugyanis itt egy helyi (kerületi) kapitányságra simán rászakadhat egy országos csalássorozat, pusztán azért, mert abban a kerületben, egy panellakásba jegyezték be a céget, amely mindezeket elkövette.

Késik annak a szervezetrendszernek a végleges kiépítése, amely az adott bűncselekményfajtához a megfelelő létszámot, technikai eszközt és szakértelmet rendelné. Korábban, egyes bűncselekményfajtákhoz már rendeltek ilyen speciális szerveket (szervezett bűnözés, drog, kiemelt gazdasági ügyek) azonban mindmáig nincs arra valamilyen koncepció, hogy a bűnüldözést milyen szervezeti keretben lehetne jól végezni, mikor van az, amikor a helyi ügyet nagyon lelkiismeretesen de egy szál egyedül nyomozó helyi hadnagytól átveszi az a team, amelyik az ilyen ügyeket már intézte Salgótarjánban, Záhonyban és Szentgotthárdon, pontosan tudja, milyen nyomokat keres, mit szoktak az ilyen elkövetők ügyvédre bízni és mi az amit tipikusan egy fészerben rejtegetnek, illetve mivel fürödtek be csúnyán a bíróság előtt, amikor legutóbb vádemelés lett egy ilyen ügyből.

A megfelelő szervezeti kialakítás hatalmas előnye lenne, hogy minden szerve foglalkozhatna azokkal az ügyekkel, amelyek az ő méretének megfelelnek. Ez azért nagyon fontos, mert a felderített bűncselekmény nem az, amikor rámutatunk Gipsz Jakabra, hogy „ő volt az”, hanem az, amikor a Btk. különös részében leírt tényállás minden eleméhez összegyűjtöttük a bizonyítékokat. A felébe-harmadába elvégzett nyomozások a kiinduló pontjai annak, hogy az ügyészség szépen kikerekíti a vádat, a bíróság pedig hunyorít egy kicsit, majd meghozza az ítéletet. Bővebben erről a bíráknál.

A rossz szervezeti kialakítása az oka annak is, hogy meg tudnak történni a mostanában zajló rendőrbotrányok. Ahogy lentebb látni fogjuk, a korrupt, rossz rendőr természetes jelenség, a világ minden rendőrségénél jelen van, kérdés, hogy milyen hamar bukik le és milyen kárt tud okozni előtte. Világos hatásköri és szervezeti viszonyok mellett jóval kisebbet, mivel nem tud akkora császár lenni egy szemétdombon, mint a hírek szerint néhány rendőrtiszt nálunk.

A közrendvédelmi feladat némileg eltért a bűnüldözésitől. A rendőrség munkája folyamatos alacsony intenzitású háború a bűnnel szemben, elvileg az egész szervezet a folyamatos harci készültségre van szervezve. Az utcán a rendet fenntartó rendőr pedig folyamatos harci őrjáratot végez, annak minden kellékével. Felderíti az ellenséget (figyel, igazoltat) fellép ellene, és szükség esetén fizikai erőszak vagy akár fegyver alkalmazásával leküzdi. Eközben minden időjárási helyzetben 12-24 órákat kint van a szabadban. Ezt a harcot eredményesen csak kellő technikai háttérrel (autók, ruházat, kommunikációs eszközök, fegyverzet) és jó személyi állománnyal (fizikai felkészültség, kiképzettség, mentális alkalmasság) lehet elérni. Ennek a biztosítása rengeteg pénzbe kerül, amely nálunk ezerfelé elfolyik. Kiragadok csak pár példát. Az a kisfiú, aki rendőr szeretne lenni alighanem óriási fegyverrajongó. Nálunk nincs az kielégítően rendezve mikor használhatja a fegyverét és a fegyvere ezeréves, ütött-kopott, félrehordó fegyver. Nyilván, a katona azzal harcol, amije van, ám a fegyverét használni nem merő, rosszul felfegyverzett zsaru egyrészt anakronizmus, másrészt pedig alapvető nyomokat hagy önbizalmán, határozottságán ez a helyzet. Másik példa: teljesen természetesnek vesszük, hogy egy kurva vagy egy élsportoló vagyonokat költ a testére, hiszen abból él. Edzések, kúrák, orvosi felügyelet… hogy van ez megoldva annál a szervezetnél, amelyik huszonéves fiatalokat küld ki egy héten 4-5×12 órára 52 héten egy évben a budapesti (nyíregyházi, soproni, jászberényi) flaszterra?

Ettől is fontosabb kérdés az életút. Rendőrnek lenni a világon sehol nem jó üzlet, legalábbis pénzügyi szempontból. Lehet, hogy a német rendőr sokszorosát kapja a magyar rendőr fizetésének, ám jelentősen kevesebbet keres az ottani üzletembernél és bűnözőnél. Ami különbözik az a tervezhető életút és a megbecsülés. Kevés olyan idióta vezetés van, amely a népet a saját rendőrsége ellen hangolja, a miénk ilyen. Vannak a dolognak nagyobb tünetei, ilyen a 2006-os eseménysor (a derék forradalmárok ejnyebejnye garázdasága, amely NEM államellenes bcs, NEM hatósági személy sérelmére elkövetett emberölés kísérlete, DE a parancsok és megfelelő vezetés nélkül, egy szál pantallóban kiküldött rendőrség pánikreakciója nyilván nagyon súlyos dolog).

De ilyen a szolgálati nyugdíj ügye is. Nyilván vannak kirívó esetek. Ugyanakkor a fenti példában szereplő kurva és focista esetében természetesnek vesszük hogy 35-40 éves kora körül legkésőbb kiszáll a bizniszből mert a teste már nem alkalmas a korábbi munkájára. Mi a helyzet a testét legalább ennyire kihasználó közrendőrrel? Mond neki valamit az állam arra, hogy oké, őrmester, a mekis pultoskislányok bérét fogod kapni, ezért esőben-hóban-kánikulában rovod a flasztert, rohangálsz bűnözők után, adott esetben verekszel és lőnek rád, majd nem tudsz életedben egy autót se venni, nem tudsz lemenni a horvát tengerpartra mert annyi pénzed sincs, a gyereket koliját pedig majd fusizásból fizeted ki. Rendben ne adjunk sokszázezres nyugdíjakat (országosan amúgy maximum 2-300 embernek volt ennyi), de akkor mondjuk meg a rendőrnek, hogy elhivatottságán kívül ugyan miért is szereljen fel. Ha nem, akkor ne csodálkozzunk, hogy sok rendőr erkölcsei törnek meg előbb-utóbb.

Arról pedig még nem is esett szó, hogy lehet, hogy egy értelmes rendőrjárőr gyerek harmincöt évesen már nem annyira alkalmas rohangászni a bűnözők után mint huszonhárom évesen volt, de száz méterről megmondja, hogy a célszemélynél gázriasztó vagy valódi pisztoly van, esetleg ha a nyomozás során hat lehetséges helyszín merül fel, mint a szajré rejtekhelye, akkor négyet pusztán tapasztalatból ki tud zárni. („á, ne a petőfitelepi címen kezdjünk! miért nem? Hát azért mert Petőfitelep mellett van egy teszkó, állandó a forgalom, kamerák vannak, közvilágítás, nem szokták ilyen helyre vinni a cuccot. Menjünk inkább az adytelepi címre, ott állandóan megy a vonat, zaj van, a nádas felől nincs forgalom, szerintem ott nem számítanak ránk, tíz éve is fogtunk már ott egy ilyen bandát”). Na ő az az értelmes rendőrjárőr gyerek aki nem kap ingyen lehetőséget, szabadságot arra, hogy továbbképezze magát, jelentős fizetésemelést, ha nem megy el egy diszkóba kidobónak, hanem marad, kedvezményes kölcsönt valami jobb állapotú volt rendőrautóra, ösztöndíjat a gyerekének, beutalót egy hétre Hévízre, hanem úgy nagyjából semmit. Ha otthagyja a céget, akkor most még jól utánaköpnek. Esetleg hoznak olyan debil intézkedéseket, hogy a rendőr vegyen bérletet a BKV-n. Ha én lennék a BKV vezetője, azért pár percet lehet elgondolkoznék azon, hogy micsoda biztonsági pluszt ad az, hogy a szolgálati igazolvánnyal ingyen utazó rendőr a legkisebb balhé esetén is szolgálatba helyezi magát, erősítést hív, intézkedik, még azelőtt hogy a diszpécserközpont egyáltalán tudna az esetről.

A rendőri életút és társadalmi megbecsülés hátterének biztosítása azért is fontos, mert – tetszik vagy nem – a rendőrtől elvárás, hogy közel legyen a gazemberekhez, hasonlóan gondolkodjon, ugyanaz érdekelje. Rablóból lesz a legjobb pandúr, ahogy a mondás tartja. Egy nagyhangú, erős, kellően agresszív, értelmes, becsvágyó fiúból ugyanúgy lehet kiváló rendőr, mint kiváló rabló. Ha rabló lesz, persze várja a bűnözői karrier a végén a sittel és ötven éves kora körül valami erőszakos bűncselekmény áldozatává válással, ám az elején csillogás van, jó autók, szép nők, miközben rendőr főtörzsként kap bolond százhúszezret és azt, hogy a lányok ugyan ecetet pisilnek az egyenruhától, de hozzámenni… kislányom ez egy csóró zsaru, csóró is marad.

A különbséget két dolog adja: a társadalmi megbecsülés és az, hogy a zsaru hozzájuthat olyan dolgokhoz, amelyeket pénzzel nem tud kifizetni, de „vérrel adózva” kiérdemelhetne. Na ezeket dolgokat szüntették meg mint értelmetlen luxuskiadásokat vagy játszották az erre szolgáló létesítményeket gazemberek kezére. Pedig ezek éppúgy a jó rendőrség kellékei, mint a lézercélzós terminátorpisztoly.

Ez a rendőrség adná normális helyen azt a nyomozati munkát, amelyből jó vádakat lehetne emelni és nem kellene színlelések sorozatára kényszeríteni a bíróságokat.

A bíróságok munkáját, szintén az egyszerűbb érthetőség kedvéért kicsit egyszerűsítem büntető és egyéb bíráskodásra. A büntető bíráskodás a fentiekből már talán sejthetően igen gyenge minőségű inputot kap, az elenyészően csekély számú tettenérést leszámítva rosszul megszerkesztett, itt-ott bizonyítatlan vádiratok érkeznek. Ezzel az a gond, hogy a fránya büntetőjog tele van olyan garanciákkal amelyek azt a célt szolgálják, immár pár száz éve, hogy ne ítéljenek el senkit, ha bűnösségét kétséget kizáróan nem bizonyították. Továbbá azért vannak a védők, hogy az ilyen bizonyítási hiányosságokat kiszúrják.

Igenám, de a bíróság meg azért van, hogy a bűnösöket elítélje. Az elé a választás elé állítják a bírót, bűnösöket engedjen el vagy pedig ne tartsa be hivatása szabályait és ítéljen el olyat, akinek bűnössége nincs kétséget kizáróan bizonyítva. A választás már korábban megtörtént és a büntető igazságszolgáltatás alapvetően rossz irányba fordult. A kulcs a bírói mérlegelés. Ez, – némileg egyszerűsítve – a bizonyítás egyik eszköze. Arra ad lehetőséget a bírónak, hogy ha valamire több bizonyíték is van, és azok ellentétesek (egyik tanú látta az elkövetőt, másik azt állítja máshol látta) a bíró a maga eszére, tapasztalatára, jogi és kriminológiai ismereteire támaszkodva azt mondhassa: az egyik tanú igazat mond a másik pedig valamiért nem, ezért az egyik tanú vallomására alapítja a tényállást ás nem a másikéra. Mivel ezt a bíró a személyes meggyőződése (ő látta a tanút, ő volt kint a helyszínen, ha kint volt, ő látta elsápadni a vádlottat, mikor először felmutatták neki a bűnjelet) alapozza meg, a mérlegelés önmagában másodfokon nem támadható.

Na ebből lesz aztán az, hogy „igaz ugyan, hogy a helyszín mellett éjjel-nappal nyitva tartó benzinkúton senki se hallott semmit, de a vádlott elmondása és a szakvélemény alapján mégis bizonyított, hogy élve kettévágták Fifikét a tacskót”. Adott esetben persze lehet, hogy ordít az eset körülményeiről, hogy valóban a vádlott követte el, viszont ha ennek a jelenségnek teret engedünk, akkor nagyon könnyen becsúszhatnak olyan esetek is, amikor a vádlott tényleg nem követett el semmit, illetve még gyakrabban: a vádlott nem azt és nem úgy követte el, ahogy a vádiratban van.

Már csak azért is becsúszhatnak, mert akárcsak a bíróságon, a rendőrségen sem tettek sokat azért, hogy a rendszerváltás után alapvetően megváltozott környezetre reagáljanak. Olyan mennyiségű és olyan sokféle üggyel találkozik a bíróság hogy érett megfontolásra, alapos mérlegelésre alig marad idő, ám ott az eredménykényszer. Mit tesz a bíró? Mivel az adott gazdasági vagy tűzrendészeti kérdéshez nem ért, kiadja annak a szakértőnek, aki valahogy mindig vádiratszerűen szakérti meg a szakkérdést, majd a vádlottat olyan enyhe büntetéssel sújtja, amit majd nem fellebbez meg, örül hogy megúszta.

Ez felborítja a büntetéskiszabás rendjét, holott az egy külön tudomány és a büntetőeljárás egyik fő mozzanata, amikor az állami hatalom képviselője kimondja (régen ugye a „Magyar Köztársaság nevében!”) mi jár azért a vádlottnak, amit elkövetett. Ez az igazságszolgáltatás igazi „hatalmi aktusa”, ekkor „alkalmazódik” az állami retorzió, minden ezt megelőző és ezt követő kényszerintézkedés ekkor nyer értelmet és legitimációt.

A büntetések kiszabásával kapcsolatban mindig van állampolgári vélemény, mindig van, aki jól odasózott volna neki még vagy tíz évet, és mindig van, aki szánja azért a másfélért is amit kapott a vádlott. Ez így is marad akkor is ha a világ legtökéletesebb ítélkezési gyakorlata lesz nálunk. De nem az van, hanem itt is van egy párhuzamos jogvilág. Itt nem a farkastörvények, hanem a szervezeti megfelelés kényszere irányítja a bírák kezét. Legalábbis tudat alatt, de nagyon sok ítélet mögött az áll, hogy olyan határozatot akartak hozni, amellyel az ezer sebből vérző ügyet lezárták, nem bántják a bírót felülről, nem panaszolja be az ügyész, hogy már hatodik olyan ítéletet hozza, amikor a rossz vádirattal együtt elzavarta a vád T. képviselőjét.

Ez pedig a bíróságon is megrongál két dolgot, amellyel nem véletlenül kezdtem ezt az egész sorozatot: a közvetlen felelősséget és a normális működést.

A polgári szakágakban szintúgy, mint a büntetőben. Ezekben az ágazatokban az okozza a legnagyobb kárt, hogy azt a polgári jogot kellene alkalmazni, amelyről az előző két részben kiderült, hogy nem alkalmas a mai valóság jogi kereteit adni. Nemcsak emberideálja miatt. A bíróságon derül ki másik óriási hibája: a rendszertelensége. Kis kitérő következik.

A XIX. században amikor a mai polgári jog alapjait lefektették, az emberiség önbizalma határtalan volt, a megszülető modern tudomány azzal lépett a történelem színpadára, hogy immár mindent meg lehet észérvekkel oldani. Ezek az eszmei áramlatok a jogfilozófiát sem kerülték el, így a korabeli jogalkotók és jogi gondolkodók olyan jogrendszert akartak létrehozni, amely mindent tud szabályozni, minden jogvitára az írott jog elolvasása választ ad majd. 1794-ben II. Frigyes porosz uralkodó kiadja az Allgemeines Landrechtet, amely ún. kazuisztikus szemléletű törvénykönyv, vagyis nem akart rendszerezni, hanem listaszerűen végigment az akkor létező jogviszonyokon és mindet szabályozta. A nagy XIX. századi kdexek már rendszerben gondolkodnak és nem feltétlenül abban hogy külön deszka és léckerítésügyi szabályokat alkossanak, hanem hogy az univerzális kerítésjogból mindet levezethetővé tegyék. Végül ez lett a mai európai (polgári) jog alapja.

A mai magyar jogalkotás eltért ettől a hagyománytól. Megvannak a kódexek (Ptk, Pp.) ám az újabb területek jogi szabályozását nem a rendszerből levezetve, hanem kapkodva a létező joghoz így-úgy hozzácsapott jogszabályokkal végzik el. Kitérő vége.

Az összevissza polgári és gazdasági jog szinte már angolszász jellegű pervitelt eredményez, csak mi nem ellentétes jogeseteket idézünk a hattal ezelőtti uralkodó idejéből, hanem miniszteri rendeleteket, amelyeket úgy írtak meg, hogy az előzőeket el sem olvasták. A polgári jogi jogvitának pedig nagyon fontos eleme lenne, hogy vissza lehessen fejteni a komplex tényállást (pl. húsz oldalas, félig angolul írt szerződést) a római jogi illetve Ptk. szerinti alapokig és onnan felépíteni az ítéletet. Ez a dekonstrukció-rekonstrukció a mai gyakorlatban nem tud megtörténni, mert a bíróság megfelelő jogi környezet hiányában itt is biztonsági játékot játszik, inkább meghallgat még három szakértőt, minthogy egyszer azt mondja, hogy rendben uraim, nem tetszettek időben előterjeszteni az indítványt, a Polgári perrendtartás szerint pedig ilyenkor az következik, hogy…

Ez a formális, lassú eljárás pedig öli az üzletmenetet és egyenesen vezet az előző fejezetben tárgyalt párhuzamos jogvilágokhoz.

Talán látszik, hogy ezt a témát én befejezni nem, csak abbahagyni tudom, és azt hiszem ez az a pont ahol a sorozat szempontjából minden szükségeset leírtam. Talán sikerült megmutatni a válságtüneteket és azt, hogy ezen a területen égető szükség van a reformokra. Sajnos, ahogy több más dologban, 2010 itt is csak azt az újdonságot hozta, hogy megkezdődött a lerohanás. Baka András félreállítása, a bírák előrehozott nyugdíjazása, a nyomozati szervek szétverése és a TEK megerősítése egyszerű hatalmi lépések voltak, semmi közük semmiféle reformtörekvéshez. Akkor sem, ha néhány új vezetőről egyébként az derül ki, hogy jól dolgozik.

Az a törekvés pedig, hogy a rosszul működő, de azért úgy-ahogy független igazságszolgáltatásban is pártérdekeket akarnak érvényesíteni, a lehető legrosszabb reklám az országnak. Lehet, hogy egy Mercedes vagy Audi méretű vállalatot nem zavar és így a makrogazdasági mutatókon hatása egyelőre nem látszik, ám amint olyanok kénytelenek igénybe venni ezt az igazságszolgáltatást, akik nem tudnak kilobbizni egy telefont Berlinből vagy Brüsszelből, nagy bajban vannak. Meg az állampolgárok is, de a jelenlegi parlamenti pártoknak ez a legkevésbé érdekes.

A sorozat újabb része holnap jelentkezik, addig is mindenkinek ajánlom figyelmébe az Omnibusz blog egyik posztját, buszközlekedés- és gyártás témakörében végez hibafeltárást.

http://omnibusz.blog.hu/2012/10/29/sullyedunk_363

A korai hellén demokrácia egyik szokásos kritikája az, hogy nem mindenkinek és nem egyformán járt. A római jog tanulása során is hosszan taglalják a latinjogúak, a teljes jogú polgárok, a provinciabeliek jogait. Később, a középkori jogrend is a jogegyenlőtlenségen alapult, azon, hogy a jogvita eldöntése előtt meg kellett vizsgálni, hogy a jogvita résztvevője hozzáfér-e a joghoz, és van-e joga egyáltalán bíróságra menni?

Jogi tanulmányaim során ezek a részek nyűgösek voltak és unalmasak, hiszen ma már mindenki jogképes, jogok és kötelezettségek alanya lehet, minek személyi jogot tanulni?

Nos, a téma sajnos nagyonis aktuális. Először, oszlassunk el egy tévhitet. A jogegyenlőség és a szépen kisportolt test között két hasonlóság van: sose lehet a teljes tökéletességet elérni és ha csak egy pillanatra nem figyelünk rá oda,. azonnal hanyatlásnak indul. Ezért tévhit az, hogy a jogegyenlőséget ha egyszer deklaráltuk, akkor az rögtön létrejön és mindig úgy is marad. Az, hogy ki és hogy fér hozzá a joghoz, eljárásjogi szempontból, folyamatosan figyelni kell és minden új jogszabálynál szempont kell hogy legyen az, hogy miként hat a jogegyenlőségre. Erre jobb helyeken külön szakember, az ombudsman ügyel.

A jogegyenlőtlenség természete olyan, hogy amíg a kiváltságosok oldalán vagyunk, annyira nem zavaró. Később persze zavaró lehet, két okból: egyrészt ha lecsúszunk, akkor jogcsökkent állapotba kerülünk magunk is. Másrészt gondot okozhat, ha szűk csoportban találjuk magunkat, és a rajtunk kívül eső „aljanéppel” ha üzletelünk, azt magunk kockázatára tehetjük meg mindenféle állami segítség nélkül.

Persze teljesen homogén társadalom és jogegyenlőség csak utópiákban van. Nálunk is vannak hagyományosan kevesebb joghoz hozzáférő csoportok, ám ezekre eddig a nagy többség messziről tekintett.

Részben a jogrend előző posztban említett színvonalbeli hanyatlása, részben pedig az egyre mélyülő társadalmi szakadékok miatt spontán módon megindult a jog alanyi differenciálódása, vagyis elkezdtek kialakulni személyes és csoportjogok.

A vállalkozások körében a kishalak és a nagyhalak küzdelméből lassan kivonul a jog. A közvetlen felelősségről szóló írásban említettem, mennyire bevett dolog a szerződéseket nem teljesíteni. Az a nagy hal, legyen az fővállalkozó nagy cég vagy bank, amelyik kicsikkel mégis szóba áll, gazdasági erejét bevetve olyan szerződéses feltételeket kényszerít ki, amelyekkel úgy gondolja, mégis biztosítja magát. Ez a közismert „mindent visz a bank” szerződések világa. A jog szerepe ebben az lenne, hogy a banknak hatékony eszközt adjon tartozásai érvényesítésére, viszont a vállalkozót megvédje az ab ovo tisztességtelen feltételektől. Ez ma Magyarországon sajnos nem működik. Ebben persze része van annak is, hogy bíráink mit sem tudnak az üzleti életről, de erről majd a következő részben.

Az eredmény sajátos, vadkapitalista, az „erősebb kutya” elvére épülő jogrend, amelyben hiába megy bárki a bíróságra. Az üzleti életben még csak-csak eltűrhető ilyesmi, bár rendkívül káros ott is. Magánosokkal szemben viszont olyan kényszerhelyzeteket teremt, amelyek újabb párhuzamos jogvilágot hoznak létre. A kíméletlen végrehajtások a korlátlan kockázat-áthárítás gyermekei a vagyontalanított és jogtalanított honfitársaink.

Már az őrült mértékű lakossági devizahiteleknek sem volt meg a jogi háttere, vagyis amikor ezeket a hiteleket felelőtlenül kihelyezte a bank és felelőtlenül felvették az adósok, akkor sem voltak olyan jogszabályok és intézmények amelyek hatékonyan közbeléphettek volna. Ennek oka az, hogy a jogrend még nem vette fel a megfelelő pozíciót. Képzeljünk el egy rugby vagy amerikai futball játékost, amint nála van a labda és látja, hogy a védő teljes sebességgel közeledik, azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy leterítse. A játékosunk vagy kitérő manőverbe kezd, vagy izmait megfeszítve, fejét leszegve felkészül az ütközésre.

A magyar jog nem készült fel a hitelválságra. Az egyik végletet számára a XIX. század végének polgári joga adja, amely nem ismerte a kíméletességet, abban a jogban mindenki a maga ura és vállal felelősséget. A szocialista jog nem ismerte az önállóságot és a felelősségvállalást. A magyar polgári jognak a kettő között kellett volna felvenni azt a pozíciót, ahol nem teríti le a devizahitel-válság.

Ez a pozíció nevet adna annak az állapotnak, hogy valaki a hitellel túlvállalta magát, méghozzá mindkét oldalon. Az adós akkor amikor életszínvonalának emelésére és nem termelésre vett fel hitelt, a bank pedig akkor, amikor kockázatközösséget vállalt olyanokkal (ti. saját adósaival) akik ezt a kockázatot nyilvánvalóan nem képesek vállalni.

A felelősség kimondása után pedig lehetne megfelelő jogintézményeket (magáncsőd, kötelező pénzügyi tanácsadás stb) létrehozni, hogy kivezessék ezeket a jogalanyokat a válságból.

Azt már csak a történeti hűség kedvéért írom le, hogy ez ügyben a szocialisták teljes szociális érzéketlenséget és felelőtlenséget tanúsítottak, fideszes utódaik pedig hordószónokként, népszerű de jog- és erkölcsromboló, továbbá pénzügyileg tarthatatlan lépésekkel tetőzték be azt, aminek Gyurcsány annyira frappáns nevet adott: az elkúrást.

Na de hogy jön ez a párhuzamos jogvilágokhoz, kérdezheti a türelmetlen olvasó. Hát úgy, hogy az erősebb kutya elvén létrejött szerződéseket a jogból kilépéssel lehet kijátszani. Mindannyian hallottunk már ilyet. A ház a négyéves unokahúg nevén, a hetvenéves nagyi haszonélvezetével. Ez megóv minket az árveréstől. A fizetés kápébe’ van, mert a számlákat inkasszálják. A tévénket az asszony vette hitelből és a sógor rá a kezes, de közben a sógor házát pedig Kittikére, a kétéves újszülöttre írtuk át, szintén a végrehajtás elől menekülve. A föld az Robi nevén van mert harminc alatti és fel tudja venni az ifjúgazdát. A kocsija az a nagypapi nevén van, aki ugyan vakabb, mint Stevie Wonder, ám harminc éve balesetmentes, akkor lett a lemezvillás Csepeljéből a motor átszerelve a tengerimorzsolóba.

Magyar virtus, félázsiai gondolkodás, szittyakuruc kópéság, jól megkapta a labanc bank a magáét, eb ura fakó itten te pénzt nem találsz!

És akkor most tekerjük előre a szalagot csak tíz-tizenkét évvel. Mennék nyugdíjba, de nem vagyok jogosult hiszen a zsebbe kapott fizetés évei alatt nem ketyegett a szolgálati idő. Beteg leszek, de nincs TB-m. Robi, aki nevén a föld volt, összeállt valami rossz erkölcsűvel és egy részeg hajnalon az összes földet eladták az uzsorásnak aki most milliókat keres rajtam. Amikor meghalt a nagyfater, előkerülnek húsz éve nem látott unokatestvérek és részt kérnek a kocsiból, amit én törlesztettem le. A gyerek hiába akar egyetemre menni, senki nem ad már az egész családnak hitelt, hogy segíthessünk neki. A színlelt szerződések miatt hiába is mennénk bíróságra, ott nem tudnak nekünk segíteni. Mit is kell ilyenkor csinálni? Ja igen, segítsen az állam!

A fenti példában szereplő család nagyrészt önhibájából másrészt társadalmi-történelmi kényszerből jogcsökkent állapotba került. Régiesen: polgári halált halt. Nem vehet fel hitelt, mert már mindenki rossz adós. Nem tud vállalkozásba kezdeni, gyereke nem tud továbbtanulni. Hiába deklarálja ugyanis a jogrend, hogy ehhez neki joga van, ennek a jognak az élvezetéből generációkra menően ki van zárva. Az anyagi leszakadás ezen a ponton jogi leszakadássá erősödött.

Ebben a jogcsökkent világban is zajlik az élet de a vadon törvényei szerint. Ott is vannak szerződések, adásvételek, kölcsönök, de az olyan konstrukciók élvezete, mint például a lízing vagy a fejlesztési hitel, ezen emberek számára elérhetetlen. Ezek pedig a gazdasági fellendülés motorjai.

Sajnos ma, Magyarországon lassan milliók élnek valamelyik jogcsökkent állapotú csoportban. A jogegyenlőség helyreállítása az egyik legfontosabb, legégetőbb feladat. A baj az, hogy szinte lehetetlen, fájdalmas és lassú folyamatról beszélünk.

A jogcsökkenés nálunk ugyanis a kötelezettségek alóli mentesülés érdekében indult be. Nagyjából Orbánék kétéves költségvetése óta minden kormányprogram egyik kimondtatlan célja az, hogy a kötelezettségek alóli mentesülés ne járjon a jogosultságok elveszítésével. A száznapos program, a végtörlesztés, az adósmentés mind arra irányul, hogy a jogcsökkent társadalmi elemeket felhúzzák, a hibáikat pedig meg nem történtté tegyék.

A kivándorlási hullám egyik motivációja az, hogy az ifjabb generáció (nagyrészt jogcsökkent emberek gyerekei) felismerte, hogy helyben ugyanaz a jogcsökkenés vár rá. Szociológiai kifejezéssel élve: nincs vertikális társadalmi mobilitás, esélytelen a jólét és a magasabb társadalmi státusz elérése.

Rengeteg szavazópolgár azonban még nem érzi a jogcsökkent állapot teljes nyomasztó és pusztító erejét, hiszen minden kormány igyekszik megvédeni tőle, méghozzá úgy, hogy semmit nem kér érte cserébe, csak szavazatokat.

Helyre kell tehát állítani a szabadságot, az egyenlőséget és a testvériséget, és ehhez fájdalmas lépésekre van szükség.

A bankokat jelenleg nem arra kényszerítik, hogy adják fel unfair szerződési politikájukat és engedjenek a bajba került emberek terheiből, hanem arra, hogy a nyereségük egy részét adják át a kormánynak, aki majd saját politikai érdekeit szem előtt tartva egyeseket kivált a zaciból, másokat meg nem. A bankokkal, ha nem lenne az idióta bankadó, már rég meg lehetett volna állapodni átütemezésekről, költség-átvállalásokról és hasonlókról. Ez azért lenne fontos mert a banknál pénzt kell hagyni, hogy hitelezhessen, annál hamarabb indul be az évek óta lefagyott gazdaság.

Az adósokat, tágabb értelemben: a szerződést nem teljesítőket sajnos szembesíteni kell azzal, hogy állapotuk részben saját hibájukból van és az államnak nincs pénze mindenkit, feltétel nélkül kiváltani az adósságából. Ez csak úgy lehetséges, ha bizonyos feltéteket teljesítenek. Ezek a feltételek pedig olyanok, amelyek teljesítése segíti a visszatérést a jog világába, ahol az állam mindazokat a jogokat biztosítani tudja számukra, amelyeket az alaptörvényben garantált. Itt kénytelen elhagyni a jog a múlt századi kereteit, mert pártfogó tanácsadást, jóváhagyandó szerződéseket, egyfajta csődgondnokságot kell bevezetni. Úgy gondolom, hogy ha már feltétlenül sarcolni akarjuk a bankokat, akkor az ilyen tanácsadó hálózat, és az oktatás-felvilágosítás az, amire el lehet tőlük szedni a pénzt.

A bajba jutottak tervszerű és kulturált megsegítése, a szoci éra egyik legnagyobb hibájának korrekciója lett volna az Orbán-kormány egyik történelmi feladata. Jellegzetesen magyar utat választottak: a végtörlesztéssel a bankot erővel kényszerítették a veszteség lenyelésére, és számítottak arra, hogy a magyar szürke gazdaságban van akkora készpénztartalék, amely az olcsón szabadulás ígéretére majd beáramlik a bankba. A számítás elég jól be is jött, de vannak óriási hibák. Először is a megoldás semmit nem mond arról, hogy mi lesz ha az egész megismétlődik. Táplálja azt az érzést, hogy előbb-utóbb megint kiváltanak minket valahogy, nem kell vállalni a közvetlen felelősséget. Csak a lecsúszás kezdetén állóknak segít. A végtörlesztő pénz vizsgálatának amnesztiájával tovább ösztönzi a feketegazdaságot, hiszen most is mennyit tisztára lehetett mosni.

A jó megoldás persze áldozatokkal járt volna. Beismerni a hazugságot nem veszélytelen, ezt Gyurcsány óta tudjuk, ráadásul itt tömegnek kellett volna megmondani, hogy a labanc bank itt csak az egyik hunyó, kedves barátaim.

És végül de nem utolsó sorban újra kell építeni a vertikális mobilitást lehetővé tevő mechanizmusokat, hogy aki dinamikusan ki akar törni a jogcsökkent állapotból, és ezzel a többi adófizető válláról le akarja venni a terhet, ezt könnyen megtehesse. De ez majd másik írás lesz.

Hans Kelsen, a modern kontinentális jogi gondolkodás óriása a világot kétfelé osztja: a Sein és a Sollen, a Van és a Kell világára. A jog szerepe elsősorban nem az, hogy a való világot leírja (erre való például a statisztika vagy a szépirodalom) hanem az, hogy leírja: milyennek Kell lennie.

A jogszabályt alkotó embernek emiatt számos dologra van szüksége, ha jó jogszabályt akar alkotni. A Van pontos ismerete, a Kell pontos megfogalmazása és a használandó kényszer-eszközök helyes megválasztása mind a jó jogszabály megalkotásának feltétele.

A jogalkotónak tisztában kell lennie a kormányzat jogpolitikájának céljaival, mert csak így tudja eldönteni, hogy a megalkotandó jogszabályban mennyi legyen a Van és mennyi a Kell. Ha a jogszabály nem tesz semmit, csak leírja a jelenlegi helyzetet, az nem tesz semmit hozzá a társadalom fejlődéséhez, ha csak azt nem, hogy ha valaki esetleg nem lenne tisztában a már létező társadalmi normákkal, az a jogszabályban elolvashatja azokat. Ez meg nem valami nagy eredmény, bár a jog megismerhetősége fontos.

Ha a jogszabály tele van a Kell leírásával, anélkül, hogy a Van pontos ismeretéből indulna ki és arra építene, akkor az nem más, mint álom, a jogalkotó színes kalandfilmje arról, amilyennek ő a világot elképzeli.A létező világ és a jog világa egy ilyen szabály miatt teljesen elszakadhat egymástól.

A Van és a Kell közötti kapcsolatot a jogi norma előírásai és szankciói teremtik meg. Kicsit egyszerűsítve, ezek arra a két kérdésre válaszolnak, hogy „Mit kell tennem” és „Mi lesz ha nem így teszek?”.

Japán szamurájkardokat készítő kardkovácsokat, vagy éppen hegedűkészítőket bemutató műsorokban szokott időről-időre előkerülni az, hogy a jó alapanyag és a nyolcvanéves mester hetvenöt éve csiszolt mesterségbeli tudása mellett milyen fontos, hogy a hangulata is meglegyen az alkotásnak. Igazán félelmetes katana csak úgy születhet, ha a kardkovács látja maga előtt a penge csillanását, suhanását a levegőben és szinte érzi a szöget, ahogyan az él pont megfelelően vág az ellenfél húsába. A hegedű fogólapjának íve is csak akkor lehet igazán tökételes, (mikroprocesszoros marógép hiányában…) ha a mester elméjében a zenészujjak sajátként táncolnak a húrokon.

Bármilyen furcsa, a jogszabály is csak akkor sikerül jól, ha a megalkotója a megfelelő adatokon és a jogalkotási technológia ismeretén túl tudja, miért dolgozik és milyen országot akar a jogszabállyal szolgálni.

A rosszul megalkotott, rossz irányt vett jogalkotás szüli az egyik legkárosabb jelenséget: a követő jogalkotást. A rossz jogszabály mellett, az emberek ösztönös vagy tudatos módon párhuzamos gyakorlatot alakítanak ki, ami gyakran torz viselkedés. Torz abban az értelemben, hogy maguktól sose tennék, amit tesznek, de a rossz jogszabály miatt mégis kialakul valamilyen magatartásminta. A jogalkotónak ez persze nem tetszik, és újabb jogszabályt alkot. Nem veszi azonban észre, hogy az újabb jogszabály alapja már nem a Van, az ember valamilyen természetes módon bekövetkező magatartása, hanem a Van és a Kell egészségtelen elegye, amelyre az újabb Kell már nem hoz jó választ, mert legtöbbször újabb torz úton próbálják megkerülni. Aki példát akar, gondoljon a magyar adójogra, ahol az egyik végrehajthatatlan szabályra tromfolnak a másikkal, már mindenki mindent hatféle nyilvántartásban vezet, adó meg csak nem akar bejönni.

A fentiek ismeretében a magyar jogalkotás állapota: teljes csőd.

Hiányzik a Kell. Rendszerváltás óta kormányzó kormányaink (mind együtt) legnagyobb hibái közé tartozik a perspektíva nélküliség. A sok „technokrata” és „szakember” amellett, hogy esetleg tényleg ért valamihez, sajnos abban hasonló, hogy sose tanultak meg arról gondolkodni, hogy stratégiai célokat alkossanak, de legalább ott belül legyen iránytűjük, amelyik azt mondja, hogy a nagyobb közös jó, vagy a Japánnal határos Magyarország, a Magyar Csendes-óceáni Tengeralattjáró Flotta, a Közép-Európai vezető szerep, vagy egyáltalán bármi a kormányzás célja. Azt állítom, hogy ha minden kommunikációs tanácsadás, felkészítés nélkül, megkérdeznénk bármelyik még élő miniszterelnökünket, hogy mondja el három bővített mondatban, hogy mi volt a célja miniszterelnökként, egy mukkot sem tudna szólni. Cél nélkül meg elég nehéz koherens jogalkotást csinálni.

Hiányzik a Van. Majd lesz a sorozatban külön írás a Lózungokról, amelyek meghatározzák a politikai gondolkodást, és egyáltalán bármilyen társadalmi problémáról gondolkodást. Jogot alkotni felmérések, statisztikai tanulmányok, a végrehajtó szervek megkérdezése, terepen végzett vizsgálatok (gyk. field study) után kell. Minden ami enélkül történik az inkább ahhoz hasonlít, amikor a rabbi Kohn libáit gyógyítja és nem jogalkotáshoz.

És végül, de nem utolsó sorban szinte teljesen hiányzik a szaktudás. Nem tudják hogyan kell jogszabályt írni. A teljes politikai vezetés úgy gondolja, ért a jogalkotáshoz, így senkit, de senkit sem zavar, hogy magyartanár vagy épp marketinges ad módosító indítványt az utolsó pillanatban valamilyen törvényjavaslathoz. Nyilván ezeket az embereket az se zavarná, ha nőgyógyászati rákszűrésüket egy ács végezné el, az eldugult lefolyóhoz pedig ornitológus jönne ki vízvezetékszerelő helyett.Ez egyben azt is mutatja, milyen jelentőséget tulajdonítanak a jogalkotók a saját maguk alkotta szabályoknak.

Bármennyire furcsának tűnhet, a jogszabályoknak műfajai vannak. Nem mindegy hogy a rendelet szabályrendelet, rendtartás, végrehajtási rendelet. Egyáltalán nem mindegy, miről írunk törvényt, rendeletet és mit veszünk be az alkotmányba. A jogalkotás húsz év folyamatos (elnézést) kurvulás után most jutott el oda, hogy „ja, akkor beleírjuk az alkotmányba”. Fogalmuk sincs a jogalkotóknak arról, hogy miből és hogyan kell jogszabályt csinálni.

Persze megkérdezheti a kedves nem jogász olvasó, hogy mi is a gond azzal, hogy rossz a jogalkotás? Az utak is rosszak, mégis közlekedünk valahogy. Ahogyan a rossz utaknak szilentblokkokban és gömbcsuklókban kifejezhető költsége van, úgy a rossz jogszabályoknak is. Két fontos mellékhatást említek csak meg. Az egyik, hogy ha a valóság (a Van) és a jogszabályok a (Kell) között nagyon nagy a szakadék, akkor spontán más magatartási szabályokat kezdenek követni az emberek és kialakulnak a Párhuzamos jogvilágok, amelyekről külön írok majd.

A másik ilyen mellékhatást teljesen egyszerűen be lehet mutatni. Tegyük fel, hogy összejöttünk egy szép és csinos lánnyal valami buliban akit (többek között) azzal szédítettünk, hogy nagyszerű spagettit tudunk főzni. Holott a tűzhelyen a legénylakásban három éve egy MiG-23 dioráma van, APA kocsival és két felszerelésre váró R-23R rakétával. Az addig rendben van, hogy ezt sürgősen áttesszük a szintén keveset használt mosógépre, ám nem tudunk spagettit főzni. Felhívhatnánk anyánkat de gyanút fogna és be kellene számolni arról, hogy mit dolgoznak a csaj szülei és hogy fehér vagy ecru színű asztaldíszek lesznek a lagzin. Irány a google, beütjük hogy spagetti bolognese és elkezdünk megismerkedni a fogalmakkal, vásárolunk egy fazekat, satöbbi, satöbbi. Bizony a spagettirecept is norma, melyhez képest normakövető magatartást tanúsítva az eredmény: Spagetti.

Tegyük fel most azt, hogy nem gasztronómiai előjátékot hanem forgácsolóüzemet szeretnénk csinálni és noha kiváló forgácsolók vagyunk, nem tudjuk, hogyan kezdjük hozzá. Leülünk a gép elé és próbálnánk felderíteni, hogy mi is vonatkozik adójogi, munkajogi, balesetvédelmi, közegészségügyi satöbbi szempontból leendő üzemünkre. Olyanokat fogunk találni, hogy „A R. 45.§ (2.) d. pont nem alkalmazandó az olyan egységekre, amelyek a Vhr. 14. § (3) f pont továbbá a Vhr 34. §. (8) a-k. pontok és a Tv. 2. § (4) bek. rendelkezéseinek egyidejűleg megfelelnek, ide nem értve a R. 36. § (9) l-zs pontjait illetve a Vhr 19. § (4.) k pontját” de ekkor még abban sem vagyunk biztosak, hogy az R. (régi magyar jogalkotásban rendtartás, átfogó szabályrendelet) egyáltalán vonatkozik a forgácsolóüzemekre?

Beruházások, multicégek nagy döntései és kisvállalkozók kisebb de sorsdöntő választásai mögött gyakran áll az a kétely: mi lesz, ha idejön valaki a hivataltól, és közli, ránk nem is az X hanem az Y rendelet az irányadó, ezt itt amit felépítettünk, bontsuk vissza és fizessünk be sokmillió büntetést, najó, méltányosságból, részletekben. Ha nem tetszik, járhatunk hat évig bíróságra. Ja és természetesen a hivatalt saját korábbi álláspontja nem köti.

És persze mi van akkor, ha kiderül, hogy a meghozott, még épp tűrhető jogszabály végrehajtása Lézer János másodunokatestvérének húszmillió forintjába kerülne, vagy épp kiderül, hogy valami szoci kötődésű vállalkozó is pont megfelel a feltételeknek, ezért R. Tóni utolsó pillanatos módosító indítványával a címe és a száma kivételével átírják az egészet?

A megismerhetetlen, kiismerhetetlen, rossz minőségű jogi környezet tehát legalább akkora gátja az ország talpra állásának, mint az összes többi tényező, amelyet emlegetni szokás.

Kézenfekvőnek tűnik, hogy akkor csináljuk jól. Ehhez azonban a feltételek a jelenlegi politikai keretek között nincsenek meg. Voluntarista hülyékre nem lehet jogalkotást bazírozni. Ha a pénzügyminiszter annyit ért a gazdasághoz, mint én a karfiolnemesítéshez, akkor eleve reménytelen az értelmes pénzügyi jogszabályok megalkotása. Ha a kész jogszabályt átírjuk, mert kiderül, hogy ki kell rúgni valakit, vagy valami rokon nem kap támogatást akkor is minden reménytelen.

Először is tehát önmérsékletre van szükség, aztán pedig elérhető célokra. A stratégiai tervezés tankönyv első oldalain olvasható a Vision-Mission-Strategy triász, amely nélkül nemhogy jogrendszert, de tengerparti kéjutazást sem lehet tervezni. Vision: életünk legjobb nyaralása Mission: A horvát tengerpart minden méterét kiélvezni Strategy: Két nap strand/sör, egy nap kultúra. A Kell csak azután határozható meg pontosan, hogy tudjuk: miképp illik ez a mi stratégiánkba?

Harmadrészt: szakmailag jó jogszabályokat kell írni. Itt is óriási a baj.

Sajnos megszakadt a jogalkotási tudás kontinuitása. A 24. órában vagyunk, körülbelül 23:58 van, két percünk maradt lépni azért, hogy a magyar jogalkotásnak visszaadhassuk eredeti fényét.

Kevésbé ismert tény, hogy a magyar jogtudomány a világháború előtt aranykorát élte. Ahogy természettudományos és mérnöki területen szellemóriások alkottak, ugyanúgy a jogászok között is a nagy generáció évtizedei voltak ezek. De nemcsak az elméleti jogászkodás volt világszínvonalú. A hétköznapi jogalkotásban rend volt. A törvények az átfogó stratégiai kérdéseket szabályozták és rendszerint odaengedték hozzájuk a szakterület vezető elméleti jogászait. A Csemegi Károly fémjelezte Btk, az Apáthy-féle kereskedelmi törvény csak kezdőpontjai annak a folyamatnak, amelyek jó és használható törvények sorát adták a kor Magyarországának. Alsóbb jogalkotási szinteken pedig rigorózus rendben, nagy terminológiai fegyelemmel írták a jogszabályokat.

Nem kell persze agyonidealizálni ezt a kort, mert írtak ebben az időszakban fajvédő törvényt, meg számos más, a kor nem épp liberális szelleméhez igazodó jogszabályt, amelytől ma az is elborzad, aki egyébként nem szokott pesti romkocsmákban kannabisz-felhőbe burkolózva merengeni.

Tény azonban, hogy a magas szakmai színvonal használható, megismerhető, alkalmazható jogot eredményezett, a kor Magyarországának hátrányai nem a rosszul megírt jogszabályokból fakadtak. A Kádár-rendszer alatt ez a jogalkotási színvonal tovább élt. Persze emögött nem valami nemeslelkűséget vagy csodát kell keresni. Egyszerűen arról van szó, hogy minél lineárisabb a jogalkotási folyamat, annál koherensebb jogszabály lesz az eredmény. Magyarul, ha én vagyok a diktátor és kiadom a jogalkotóimnak, hogy írjanak mondjuk sporthorgászati törvényt, akkor a jogalkotóim (ha kaptak rá elég időt) feldolgozzák a kérdést és megírják a szépre csiszolt törvényt. Ja, hogy esetleg nem tetszik a horgászoknak? Berija elvtárs majd kezeli a problémát. Vagyis minél kevesebb helyről szólnak bele a jogalkotási folyamatba, minél erősebb eszközökkel lehet a Kellhez hajlítani a Vant, és minél inkább lehet egyszerűen jogon kívül tekinteni a joggal nem egyező Vant (ld. Kosztolányi: Édes Anna) annál „szebb” jogszabályt kapunk. Az egyik legjobb példa erre a Szovjetunió 1977-es brezsnyevi alkotmánya, amelyet ha szó szerint vesszük, a világ legszebb, legjobb, legboldogabb országát rajzolja elénk. (sanyarú ifjúság: szemináriumi dolgozatot írtam abból, hogy bizonyos demokratikus kritériumok, többek között Robert A. Dahl demokrácia és poliarchia elmélete alapján analizáltam ezt az alkotmányt)

Nem cél tehát, hogy visszahozzuk akár a Horthy-korszak, akár a Kádár-kor steril jogalkotási remekműveit, ám a terminológiai fegyelem és a jogalkotás szakemberekre bízása megmenthető és megmentendő hagyományunk, csakúgy, mint számos akkori jogszabály, ha nem is szó szerint, de rendszerében mindenképpen.

Emellett a jogalkotásban is abba kell hagyni a bezárkózást. Bármennyit is sikerült rajta rontani, a magyar jogrendszer most még modern alapokra épülő, római és hagyományos magyar alapokon nyugvó jó jogrendszer, amely ezer és ezer ponton kapcsolódik a német, a francia joghoz. Teljesen alkalmas arra, hogy torzulás és sérülés nélkül magába fogadja a legújabb eredményeit.

Számos elrontott vagy hiányzó jogszabályunkat pótolhatjuk a hagyományok és az időszerű nyugati tapasztalatok ötvözésével. Ráadásul Európa joga mozgásban van. Az Unió joga olyan sajátos hibrid, amelyre eddig nem nagyon volt példa. Irányelvek és rendeletek alkotnák elvileg, de a sok tagállam közötti egyeztetés miatt csak alapvető szabályozási kérdésekben tudnak úgy dűlőre jutni, hogy azokból jogszabály legyen, a hézagokat pedig precedensjog, a Bíróság (ECJ) joggyakorlata tölti ki.

Erre az új jogteremtési környezetre a tagállamok a maguk rendszerében igyekeznek választ találni és azt jogi hagyományaikkal, nagy kódexeikkel, ezeréves értékeikkel egyeztetni. Nincs olyan, hogy egyetlen helyes út, minden államnak most még adott a lehetősége, hogy megteremtse saját korszerű, Unióval harmonizált jogát.

Ez hatalmas esély és feladat. Esély azért, mert húsz év jogi ámokfutása után bolond szerencse, hogy nem feltétlenül okoz két évtizedes versenyhátrányt az, hogy mi csak mostanában kezdünk bele a dologba. Feladat azért, mert ha nem tesszük meg, nemcsak az egyes állampolgárokkal szúrunk ki, hanem az országgal is, mert előbb utóbb majd Brüsszel tollba mondja kívánságait.