A sorozat panamajack barátom írásával folytatódik, aki az eddigieket (és az ezután következőket) nemzetközi kontextusba helyezi. Nem jellemző az írásra a kíméletesség, és az sem, hogy a nemzeti önérzetünk különösebben kímélni akarná. De igaz. És ez a lényeg. Én szóltam.

Rendszerváltó tanulmányok: Extra Hungariam

Ha a magyar népnek van egy tulajdonsága, ami a legközelebb áll a sokat emlegetett (ám kielégítően soha nem definiált) „turáni átok”-hoz, az nem más, mint az önáltatás.

Mi magyarok ugyanis meg vagyunk győződve róla, hogy MÁSOK vagyunk. Hogy alapvetően nem sok közünk van Közép- és Kelet-Európa egyéb népeihez, mármint azon a jelentéktelen apróságon kívül, hogy ezer éve közöttük élünk. Erre van két racionális magyarázatunk, a nyelvi (és ezáltal kulturális) elszigeteltség, valamint a sajátos történelmünk, nevezetesen hogy a középkortól a 20-dik század elejéig Magyarország tulajdonképpen soknemzetiségű birodalmként dominálta a térséget (ez akkor is igaz, ha Magyarországot meg Ausztria dominálta). Sajnos ez a nemzeti excepcionalizmus nem merül ki a néprajzi és történeti másságtudatban, hanem gyakorlatilag a magyar önazonosság egyik alapvető axiómája, ami a rendszerváltás óta különösen hatalmas károkat okoz – nekünk. Mert mi nem csak azt hisszük, hogy mi fingjuk a passzátszelet, hanem meggyőződésünk, hogy máshol nem is fúj.

A közmondásos „extra Hungariam non est vita” közfelfogás nem csak a szélsőjobbos eszelősöknél (kilencszer csavarodó szíriuszi DNS, máriaországa, zsidó világösszeesküvés a magyar föld és víz megszerzésére, stb…), hanem gyakorlatilag politikai oldaltól függetlenül, a leghétköznapibb toposzokban is megjelenik. Ki nem sértődik meg például, ha egy külföldi összekeveri Budapestet Bukaresttel? Vagy ha Magyarországot lebalkánozzák? Vagy lekeleteurópázzák? Vagy fordítva, mi mondunk olyasmiket, hogy: „gyalázat ez, ami itt megy, tiszta balkán”, vagy: „még a (szőröstalpú) románok is leköröznek minket”. Ki mit tud Szlovákiáról? És Szlovéniáról? Hány újságcikket olvastunk arról, mitől is olyan sikeresek gazdaságilag az általunk oly sokáig lesajnált lengyelek? Hogy miben más a cseh politikai élet, mint a magyar? Na ugye.

Itt van például napjaink slágertémája, a kivándorlás. Az összes nyomtatott, sugárzott és online sajtótermék ettől hangos, erről írnak PHD-ket az ELTE szociológián, erről lamentál kormánypárt és ellenzék (természetesen egymásra mutogatva), ettől vizionál nemzethalált és köti röghöz lassan már az óvodásokat is Hoffmann Róza. Amit viszont még senkitől sem láttam/olvastam, az a következő: Lengyelországból, Litvániából már évek óta nagyságrendekkel többen vándoroltak ki, sőt, Lengyelország esetében már meg is indult egy komolyabb visszavándorlási folyamat. Mik az ő tapasztalataik? Milyen hatással volt náluk a migráció a gazdaságra, a demográfiára, a nemzeti kultúrára? Vagy mi a helyzet Írországgal, ahol évszázados tapasztalatok vannak a témában? Biztos, hogy semmit sem tanulhatunk tőlük?

A válaszunk természetesen: nem. Magyarország MÁS. A mi problémáink nem vethetők össze senki máséval (megbünhődte márenépa), és főleg NEKÜNK NE MONDJA MEG SENKI JÖTTMENT HOGYAN INTÉZZÜK A DOLGAINKAT!!! Még akkor se, ha az a jöttment történetesen magyar. Több Közép-Európai állam is választott már hazatért emigránst elnökké/miniszterelnökké. A tapasztalatok vegyesek, de alapvetően egyik országnak sem tett rosszat egy olyan vezető, aki képes a dolgokat más szemszögből nézni. Think outside the KKE box, you know. Na most nálunk sincs éppenséggel hiány külföldön sikeres távolbaszakadt hazánkfiaiból. Ha (nem irodalmi) Nobel-díjat kaptak, még büszkék is vagyunk rájuk. Ha csak az egyik dédnagymamájuk volt magyar, akkor meg aztán különösen: „Hey, Bob, did you know that your favorite musician/actor/scientist is actually Hungarian? No, really! We gave to the hanyatló Nyugat everything, from computers to hidrogen bomb – without us, you’d still be living in caves!”. Baj csak akkor van ezekkel a köztiszteletnek örvendő emigránsokkal, ha ahelyett, hogy hazánk hírnevét külföldön öregbítenék, megpróbálnak hazatérni. Azt ugyanis mi nem szeressük. Soros György, Faludy György, Zwack Péter, Róna Péter, sőt még Teller Ede is mesélhetnének arról, mennyit ér a külföldön megszerzett pénz és elismertség akkor, ha valaki megpróbál belefolyni az itthoni politikába, ne adj isten szeretne átültetni valamit kinti tapasztalataiból… És természetesen ez minden szinten megy – a külföldön diplomát szerzett magyar diák a legritkább esetben talál otthon a képzettségének és ambíciójának megfelelő állást, ha mégis, hamar megtudja milyen érzés, ha mindenki őt akarja megfúrni. Magyarországon kívül nincs élet – ergo aki „elment”, az gyakorlatilag meghalt a nemzet számára, legfeljebb kísérteni járhat haza ebül szerzett balatoni nyaralójába.

Ez a zsigeri elzárkózás mindentől, ami „nem magyar” adja az ideális táptalajt a Nagy Magyar Önáltatáshoz. Ennek tipikus megnyilvánulásai a „Magyarországon világhírű” kategória számtalan versenyzője (ember és termék), valamint a „legjobb kaja”, a „legszebb lányok”, a „legjobb oktatás” sztereotípiái. Természetesen ennek öntömjénezésnek az ellentétpárja, a „nincs még egy ilyen szar ország”, „Abszurdisztán”, „birkanép”, „ennél még Ugandában is jobban lehet élni (nem kitalált szöveg!)” ugyanezen alapszik – a realitások helyett egy romantikus ábrándképet kergetünk, ahol vagy mi vagyunk a Királyi Nonpluszultra, vagy a legeslegszerencsétlenebb lúzernép. A közös nevező itt a „leg” – nem bírjuk elviselni, hogy valamiben csak átlagosak legyünk, pedig ha reálisan körülnézünk a világban, ezt a képet kapjuk az országunkról: nem túl szegény de nem is túl gazdag, nem túl becsületes de nem is túl korrupt, a várható élettartam nem túl magas de nem is túl alacsony, stb. Egyszóval: átlagos (illetve valamivel az átlag feletti, de semmiben sem kimagasló).

Nehéz ezt a magyar néppel elfogadtatni (nem is próbálja senki), már csak azért sem, mert nem ezt szoktuk meg. Kádár alatt mi voltunk a „LEGvidámabb barakk”, a félszemű király a vakok országában. A 70-es és 80-as években Magyarország valóban reális erejénél jóval nagyobb befolyással rendelkezett a világban, és ennek le is aratta a gyümölcseit, a gazdasági teljesítőképességét jóval meghaladó életszínvonal formájában. Hogy ez pontosan hogy működött, azt egy külön írásban kéne kifejteni, de a lényeg a következő: az 56-os forradalom folyományaként Kádár el tudta fogadtatni a szovjetekkel, hogy a magyarokat némileg lazább pórázon tartsák a többi csatlósnál. Bevezettek olyan újitásokat, mint az „Új Gazdasági Mechanizmus”, megreformálták a tervutasításos gazdaságot, engedték a fusizást és maszekolást, stb. Mint később kiderült, ezek a reformok felemásak és alapvetően elhibázottak voltak, de akkoriban a Nyugat álló ovációval fogadta a kommunista ortodoxia ilyetén lazítását, és örömének diplomáciai valamint pénzügyi segítség formájában adott nyomatékot. Sajnos ennek folyományaként Magyarországon viszont kialakult és megcsontosodott a jól ismert „összekacsintós” rendszer, ahol a szabályok be nem tartása bocsánatos bűn, hiszen még a törvényalkotó is elismeri, hogy az általa kényszer alatt hozott szabályok rosszak. Ebből társadalmilag addig lehetett profitálni, amíg fennállt a külső kényszer, tehát a szovjet világrendszer összeomlásáig.

A baj az, hogy a rendszerváltás után nagyjából maradt minden a régiben. Illetve annyi változott, hogy a ránkerőszakolt korlátok eltűntek, és kísérlet történt arra, hogy ALAPVETŐEN értelmes és betartható törvényeket hozzanak. Csak sajnos a törvényalkotó megszokta, hogy mindent túl kell szabályoznia, a jogalany pedig azt, hogy semmilyen szabályt nem érdemes betartania. Így evickéltünk át a 90-es éveken egy de facto laissez-faire vadkapitalizmusban, ahol ugyan volt állami korlátozás, csak épp a kutya sem törődött vele. Viszont ekkor még sokáig mi voltunk az „új demokráciák” bezzeg-gyereke. Egyrészt azért, mert nekünk egy már eleve nagyon fellazult kommunista rendszert kellett (volna) leépítenünk, és könnyedén átvettük a nyugati berendezkedés (külsőségeit). Másrészt geopolitikailag Magyarország még mindig nagyon fontos volt, különösen a balkáni háborúk alatt. Nem is beszélve arról, hogy a nyugati világ éppen egy gazdasági aranykort élt át, mindent átitatott a „történelem vége” optimizmusa, és ömlött a pénz Kelet-Európába. Így a rendszerváltás utáni mély strukturális válságból kikecmeregve 1995 és 2005 között viszonylag könnyen fent lehetett tartani az illúziót, hogy a „sajátos magyar út” valódi modernizációhoz vezethet. Közben a kutya sem törődött a „konkurrenciával”, vagyis a többi rendszerváltó országgal, akik nálunk sokkal komolyabb és mélyebb strukturális átalakításokra voltak kényszerítve, így szép lassan sorra elhúztak mellettünk versenyképesség és tőkevonzás tekintetében, miközben mi kényelmesen ültünk hervadozó babérjainkon.

A keserű kijózanodás 2006-ban jött, az ominózus öszödi beszéddel (ami persze csak a szikra volt, ami meggyújtotta a dinamitos hordót) – a szépen felépített álomvilág szertefoszlott. Sajnos nem sokkal ezután kidurrant a világgazdasági lufi is, úgyhogy igen gyorsan átlendült a közhangulat a Magyar Bipoláris Szindróma „mi vagyunk a legszarabbak” oldalára. Innentől már nem volt a Fidesznek nagy kunszt a kétharmad, csak arra kellett homályos ígéreteket tennie, hogy velük minden más lesz, és hogy minden a szocik hibája. Orbán Viktor kormánya 2010-ben tényleg arra kapott felhatalmazást, hogy mindent fenekestől felforgasson, és lett is volna rá esélye, hogy végre kirángassa az országot a véget érni nem akaró XX-dik századból. Sajnos mára már látható, hogy a Fidesz erre teljesen alkalmatlan. Orbán Viktor és csapata a hagyományos magyar önáltatást minőségileg új szintre emelve (unorthodoxia, Keleti Szél, sajátos félázsiai észjárás, gyorsnaszád, tündérmese, soroljam még?) a zemberek legrosszabb beidegződéseire építi a kommunikációját, és az egyetlen szemmel látható céljuk saját hatalmuk bebiztosítása. Ennek érdekében nem haboznak olyan intézkedéseket vállalni, aminek egyetlen borítékolható eredménye, hogy az ország újra elszigetelődik a fejlett (bár válságot élő) Nyugattól, ahová oly sok nehézség árán nyert bebocsátást. Hogy ez a „keletesedés” hová fog vezetni, azt még csak sejteni lehet, de hogy nem Szingapúrba, az biztos.

Akkor hát stó gyéláty? Hát először is körül kéne nézni a világban. Nem Magyarország az egyetlen nép, akit régen tép a balsors, és volt már rá sok példa közel és távol, hogy szegény, félperiférián vegetáló országok felzárkóztak a legfejlettebbek közé. Meg kel kérdezni őket, hogyan csinálták. Ki kell küldeni a fiataljainkat külföldre tanulni ÉS dolgozni (vagy legalább hagyni, hogy menjenek), aztán vonzó karrierlehetőségekkel hazacsábítani őket. Le kell számolni azzal az illúzióval, hogy mi jobbak (vagy rosszabbak) lennénk, mint a szomszédaink. Tőlük is tanulhatunk, velük is együttműködhetünk (ha Szlovákia vagy Románia politikailag túl necces, ott van Lengyel- és Csehország, vagy a baltiak). Szerintem például egyáltalán nem lenne szégyen lekoppintani az észtek elektronikus államigazgatását. A lényeg az, hogy húzzuk ki végre a fejünket a Kiskunság homokjából. Ha továbbra is ahhoz ragaszkodunk, hogy Magyarországon kívül nincs élet, akkor előbb-utóbb arra ébredünk, hogy már Magyarországon belül sincsen.

A közelmúltig tartotta magát az a kép, hogy a magyar gasztronómia abból áll, hogy a hagymát a zsiradékon megdinszteljük, rárakjuk a pirospaprikát, rögtön felöntjük vízzel, nehogy lekozmáljon, majd ebben puhára főzzük a mócsingot. Ezután tejfölös liszttel sűrítjük és a sárgáspiros kulimászt kifőtt csőtésztával tálaljuk. A másik fajta kaja pedig a rántott pepihús. Krumplival. Még egy-két éve is, aki mással jött, azt elküldték a molekuláris, fúziós, francia csigazabáló nénikéjébe. Ma pedig, nem kis részben Molnár B. Tamás és Bittera Dóra tevékenységének (akik közül azért MBT, valljuk meg, kőkemény Gasztro-Savonarola) másképp is főznek egyre több helyen, és nem feltétele a magyarosságnak a lisztes kulimász. Valami elindul.

Hogy mi köze ennek a haza fényre derüléséhez? Sok minden. Praktikusan az, hogy rászabadította a vállalkozói kreativitást a mezőgazdaságra és az élelmiszeriparra. Filozófiailag pedig bebizonyítja, hogy ezerévesnek hitt sztereotípiáink egyike-másika nem más mint pár évtizedes rossz beidegződés. A lisztes paprikás kulimász az ötvenes évek terméke, amikor a szűkös nyersanyagokból kellett valami mégis jó ízű, laktató dolgot főzni, meg kitalálni valami magyaros gasztronómiát.

Mi köze ennek napjaink politikájához? Ezerévesnek gondolt sztereotípia, hogy a magyar ember, ez a lováról egyszerre hatfelé nyilazó szittyakuruc, az akadálya annak, hogy itt értelmes dolgokat lehessen bevezetni. Mert mi mindent kijátszunk, megkerülünk, ilyenek vagyunk, már a Szíriuszról minket idehozó űrhajón is valaki ellopta a szalvétákat. Újabban a hatfelé nyilazó szittyakuruc válik az előző írásban említett emberideállá, és Orbán Viktor a bölcs, aki ugyan öltönyt visel, de igazából a szittyakurucok nyelvén ért, az ő legendás svindlerségüket akarja az ország felemelkedésére használni, a felemelkedést valamiféle Nagy Nemzeti Kópéság Tervvé összefogva.

Ez hamis nemzeti romantika, amire az égvilágon semmi szükség nincsen. A nemzeti romantika a hűvös angolokkal, a vérmes olaszokkal és a többi sztereotípiával száz éve idejét múlta, és átadta a helyét a modern nemzeti gondolkodásnak. Nálunk egyszerűen nincs igény rá. Régen se volt. A kiegyezés után a nemzeti romantika elfoglalta az őt megillető helyet a kultúránkban. Irodalmunk, zenénk része lett és senki nem akarta Álmosra hivatkozva visszafoglalni az Etelközt, mint ahogy viszonylag alacsonynak volt mondható az Európában kószáló grállovagok vagy viking hajóhadak száma is, miközben ezekről is írtak regényt és operát.

Ahogy a magyar ember csirkepaprikást eszik nokedlivel sztereotípia is elsősorban a vendéglátóipar lustaságának volt betudható, úgy a „magyar kuruc, nem tart be semmi játékszabályt” sztereotípia is nagyrészt a politikai elit bűne, amely rájött, hogy az eredeti tőkefelhalmozás, a politikai pozíció gazdasági potenciállá konvertálásának fő eszköze az abnormális működés fenntartása.

A normális működés iránti vágy majd’ szétfeszíti az országot. A növekvő ütemű kivándorlás, a lefékeződött vállalkozási kedv és a nagyszámú bizonytalan szavazó mind ugyanazt jelzi. Van aki kivárva, van aki menekülve, de mindenki a normális működés helyreállását akarja.

Az előző írásban leírt közvetlen felelősség, a közéleti és gazdasági életi fair play a normális működés alapja. Ezért mondják azt, hogy bevezetnénk mi, dehát ugye a szittyakuruc mentalitás…

De a normális működésnek helyre kell állni az egyes szakpolitikai területeken is. Nem állapot, hogy a Rotterdamban öt perc alatt vámolható autót nálunk két hónap alatt intézik el, vagy az Európa-szerte alkalmazott élelmiszer szabvány helyett nálunk egy negyvenéves rossz jogszabály van hatályban.

Ebből a példából is látszik, hogy a normális működést két irányból közelítve kell helyreállítani. Az egyik a most említett szakpolitikai megközelítés, amely óriási lépésekben képes fokozni az ország versenyképességét egyszerűen azáltal, hogy a magyar vállalkozásoknak legalább az eltérő szabályok, bürokratikus kekeckedések nem jelentenének a továbbiakban akadályt és koncentrálhatnának az üzletre.

A másik irány bonyolultabb, mert közvetlen felelősségvállalást, az eddig adócsaló mentalitásból kilépést igényel, ilyet meg a szittyakuruc ugye nem csinál. Nyilván ezért megy ki minden harmadik frissdiplomás külföldre, mert annyira szeretne adócsaló szittyakuruc lenni.

A normális működés helyreállítása viszont nem megy másképp, mint úgy, hogy a politika magán kezdi. Olyan párt, amelyiknek a pénztárosa milliárdos pénzlenyúló birodalmat üzemeltet, nem tud hitelesen bevezetni olyan szabályokat, amelyek az egyszeri állampolgártól elvárják a csalások befejezését. Ez csak társadalmi szerződéssel megy. Az Mszp-től és a Fidesztől ezért is dőreség ilyen reformok végrehajtását várni, hiszen mindkét párt nagy klientúrát üzemeltet, akiket el kell látni pénzzel és ezt normálisan működő jogrendszerben és gazdaságban nem lehet megtenni.

Szinte hallom az ellenérvet, hogy azzal a programmal, hogy „be fogjuk szedni az adót és kevesebb lesz a segély” nem lehet választást nyerni. Ez igaz. Szegény MDF legnagyobb tévedése az volt, hogy a normális konzervatív állampolgár magát normális konzervatív állampolgárnak tartja.

Az a párt, amelyik a normális működés helyreállításának igényével lép fel és ezzel akar választást nyerni, csak hitelesen teheti meg. Kommunikációjának nem szabad a normális működés „árnyoldalaira” irányulnia. (Azért az idézőjel, mert nem árnyoldalról van valójában szó, hanem természetes velejárókról).

A hiteles fellépés kulcsa az, hogy mutassa be az abnormális működés mindenki által ismert hátrányait, és kontrasztként állítsa mellé a normális működés példáit, a legegyszerűbb „másik mosópor” reklámsémát követve. Ezen kívül, a magyar politikai kommunikáció történetében eddig példátlan módon, itt az ideje a szakpolitikai kommunikációnak. Teljesen új frontot lehet nyitni a közbeszédben azzal, ha egy tényleg profi marketinges csapat segítségével egyszerű, csattanós, mégis szakpolitikai üzeneteket fogalmaznak meg, amelyek az adott szakterületen a normális működés felé mutatnak. Nem azt a részét kell persze hangsúlyozni, hogy „X iparág felét bezárjuk, másik felét pedig elküldjük kapálni” hanem azokat a nyilvánvalóan megteendő lépéseket, amelyek lassan minden kocsmapultnál is felváltják azt a kérdést, hogy akkor most inkább Orbán vagy inkább Bajnai.

Ahhoz, hogy egy ilyen marketinges csapat munkához lásson, általános és szakpolitikai stratégiát kell alkotni és a marketingesnek adott creative brief-nek már ezek egyoldalas leírását kell tartalmazni. Ehhez azonban minden ágazatban le kell számolni az ottani paprikáscsirke-sztereotípiákkal. A következő írásokban ezekre teszek kísérletet.

A gazdasági életben az ártatlan ember fogalma meglehetősen változó. Ma, Magyarországon van olyan ember, aki azért tartja magát tisztának, mert egész életében minden számlát befizetett, senkinek sem maradt adósa, adófizetési kötelezettségének is nagyjából eleget tett. Vannak aztán olyanok, akiket meggyanúsítottak ugyan, hetekig-hónapokig jártak a nyakukra a fináncok és a revizorok, és végül nem találtak semmit, vagy megúszták némi kis bírsággal. És aztán vannak olyanok, akiknek a bűnösségét kimondták, őket mindentől eltiltották, de sebaj, az unokanénikéjük neve alatt az üzlet zavartalanul folyik tovább.

Gondolhatnánk, hogy ez valamiféle deviáns magatartás, ha nem látnánk, milyen széles körben elterjedt jelenségről van szó, ahogy Hofi megénekelte: alsó-felső szinten.

Mi a közvetlen felelősség? Az, amikor az ember felelősséget vállal tetteiért. Miért nincsen nálunk ilyen a gazdasági és a politikai életben? Mert a tapasztalat azt mutatja mindenkinek, hogy az ezzel ellentétes cselekedetet meg lehet úszni. Nem fűződik ahhoz egyéni érdek, hogy tisztességesen járjunk el.

Mi ezzel a baj?

Sólyom László, mielőtt sajnálatosan közszereplésre adta a fejét, elméleti munkásságot fejtett ki. Ő alkotta a „denaturált burzsoá” kifejezést. Mi a denaturált burzsoá? Ennek megértéséhez vissza kell mennünk egy-kétszáz évet az időben. Európa nyugati fele épp polgárosodik és megszületnek a klasszikus polgári törvénykönyvek. Ezeknek van emberideálja, vagyis olyan fiktív ember, aki az adott kor elképzelései szerint vigyáz magára, a javaira, tekintettel van embertársaira. Ehhez a fiktív emberideálhoz mérik aztán az egyes valódi emberek cselekedeteit. A polgárosodás nálunk egy kicsit furcsán ment mindig, talán ez is volt az oka, hogy a klasszikus magyar polgári törvénykönyv nem bírt megszületni, Magánjogi törvényjavaslat néven létezett (Mtj.) De ennek is volt egy polgári emberideálja, a „jó gazda”.

Aztán jött a háború, és 1959-ben egyszercsak felülről a döntés, legyen Ptk. a még itt-ott fellelt remek jogászok, a XX. sz. első felében alkotó nagy generáció utolsó mohikánjai, vagy azok tanítványai az Mtj-ből és egyebekből írtak egy Ptk-t amelyet aztán hatályba is léptettek. Megmaradt ideáljának az az ember, aki a saját javaiért saját személyében, saját nevével felelősséget vállal, aki a szerződéseit becsületből teljesíti és nem ír alá olyan szerződést, amelyet nem fog teljesíteni. És mindehhez jött egy olyan állam, egy olyan rendszer, amelyik az egyéni kezdeményezést, az egyéni kezdeményezést olyan dolognak tartotta, amely kérdésekhez vezet, a megválaszolatlan kérdések nyugtalansághoz, a nyugtalanság elégedetlenséghez, az elégedetlenség pedig lázadáshoz.

Így lett olyan törvénykönyv, amelyet a burzsoának írtak és amely nem talált magának burzsoát, mert nem volt csak „denaturált burzsoá”.

A rendszerváltás után a mindent szabad világa helyett a bármit szabad világa szakadt rá egy olyan társadalomra, ahol a denaturált burzsoák elszoktak a felelősségvállalástól és megszokták, hogy valahogy mindent el lehet sikálni, mert semminek sincs gazdája.

A Ptk. azonban csak előírt bizonyos felelősségi szabályokat és a jogunk is próbálta azt a látszatot őrizni, hogy itt a tetteknek következménye van. Valóságos tudománya épült ki azonban annak, hogyan kell gazdasági társaságokat céljukkal ellentétesen, úgy használni, hogy kötelezettségeik alól mentesüljenek.

Ez azért óriási baj, mert a gazdaság egyik legfontosabb tényezőjét, a bizalmat iktatták ki vele. Mivel bármikor, bárkiről kiderülhet, hogy nem fizet, minden vállalkozást a lehető legrövidebb idő alatt be kell fejezni, termőre kell fordítani. Évtizedek óta sikeres a vállalkozó az, aki a pénzt azonnal ki tudja venni. Nemrég meghallgattam egy amerikás magyar, bizonyos Tom Szaky előadását új cégéről, amely forradalmasítja (reményei szerint) a hulladék-kezelést. Öt-hat éve alapította, azóta a befektetők pénzelik, és idén van az első nyereséges éve. Hat év után. Miközben egy átlag magyar cég nem él három évig.

Ez a jelenség hatalmas gátja a gazdaság igazi fellendülésének, hiszen amellett, hogy egyébként is nehéz beindítani egy vállalkozást, sok tevékenység egyszerűen csak évek múlva lesz profitábilis. Gondoljunk csak az érlelt sajtokra vagy húsárura! A tehénistálló első kapavágásától az első fillér bevételig az érlelt sajtból négy-öt év legalább eltelik. Aki a „világhírű magyar élelmiszeripar” hiányának okait keresi, itt keresse.

Pénzügyi szempontból a jelenség elsősorban a hitel hiányában, másrészt pedig a hitelek magas árában okoz problémát.

De ennél is nagyobb az a pusztítás, amelyet az emberek tudatában végez a felelősségvállalás hiánya. Megszokássá vált, hogy van amit nem kell kifizetni, majd lesz rá segély vagy állami méltányosság, adósságelengedés, kárpótlás, támogatás. Megszokássá vált, hogy majd lesz, amit nem tudnak kifizetni. Amikor fájdalmas szintet ér a dolog, elmegyünk a bíróságra, ahol a bírák már rég elvesztették azt az irányérzéket, hogy akkor most kinek mi a kötelessége és ki az, aki tényleg felelősséget vállalt és ki az, aki csak „lepapíroz”.

Jobb híján a bíró senkiben se bízik, mindenki svindler, mindenki gazember. Azután már nem megy senki bíróságra, tojik az ítéletre, hiszen az ítéletet úgyse lehet végrehajtani. Az ellenfél nullás káefté, meg az adós amúgyis vagyontalan, mindent a mamára íratott át.

Mindez egész addig csak zavaró volt, amíg bizonyos korábban felépített struktúrák működtek. Mivel azonban egyre több dolog megy tönkre és egyre kevesebb dolog működik, szétnézve azt látjuk, hogy nincsenek meg lassan az alapvető szükségleteket kielégítő vállalkozások sem, úgymint húsipar vagy kenyérgyár.

Jogrendszerünk és az államrezon is ahhoz idomult, hogy saját polgáraival úgy bánjon, mint valami rablólovag. Saját működési költségeit rabolja össze és semmilyen módon nem feltételezi, hogy parancsait (jogszabályait) bárki is önként be fogja tartani, hiszen azok egyáltalán nem szolgálják az állampolgárok érdekeit.

Az országot kizárólag felelősebben működő, hosszabb időre tervező vállalkozásokkal lehet a tartós növekedés útjára állítani.

Ehhez úgy tűnik jelenleg két tényező is hiányzik. Az állam akarata és az állampolgárok akarata. Sztereotípia, hogy a magyarok nem is akarnak normálisan működő országot, normális üzleti és erkölcsi renddel. Ezzel foglalkozik a következő rész, melynek címe: A normális működés.

Nem tudom, hogy hol leszek tíz év múlva és mit fogok gondolni. Talán máshol, talán sehol. Azt tudom, hogy most, követve a közéletről író embereket és véleményüket, szinte fülsértő zsongást hallani, összevisszaságot.

Úgy gondolom, hogy hiba lenne magamban tartani azt, amit a köz dolgairól gondolok. Hiba, mert nem lehet igaz, hogy senki más se gondolja, hogy a dolgokat nem lehet jobban csinálni. Hiba, ha az ember egy rádió adó-vevő mellett ül, nem szól bele, hogy „Hé, van ott valaki?!”

Ha az embernek van valamilyen koncepciója arról, hogyan kellene a dolgokat jól csinálni, akkor az a legszentebb feladata a mostani időkben, hogy írja le. Nem tudom mire fognak az új rend, a magunkhoz térés első kristályai kicsapódni. Ha ezekre az írásokra, hát ezekre. Ha másra, akkor másra. De itt az ideje, hogy indulatoktól és elfogultságtól mentesen írni kezdjünk, mi, akik tudunk írni.Félni nem kell, sőt félni bűn.

Rendszerváltó tanulmányok, talán nagyképű cím, de egy biztos. Ahogy most van, az nem jó, és másképp kell lennie. Szerintem úgy, ahogy majd leírom ezekben az írásokban. Nem biztos hogy igazam van és biztos nem gondoltam mindenre. Nem tudom pontosan, hogyan kell a leírtakat megvalósítani. De szerintem ez a jó irány. Ha semmi másért, leírom hát azért hogy majd egyszer sok év múlva legyen egy önarcképem, itt az online asztalfiókban. Megtisztel mindenki aki elolvassa, leírja véleményét, megosztja másokkal.

Lectori salutem!

Noirpova fiktív és minden valós alapot nélkülöző szürrealista darabja folytatódik:

A próbaterem most úgy nézett ki, mint az őrültekháza (már amíg volt olyan). Valami csúnyán el lett szúrva azzal a vizitációval a múltkor! Szarul állhat az impresszárió szénája odafönn, mert hirtelen mindenki a zenekart akarta ellenőrizni. Az ellenőrzésnek eredménye is lett, csak nem az, amit vártak. Ennek utána valahogy sorban jöttek a zenészeket érő kisebb-nagyobb balesetek. Telebuggyant az internet nyilatkozattal és ellennyilatkozattal. Aztán előkerült a szokásos amatőr videó és feltalált a jutyúbra. Majd még egy. (Fél év elteltével az I…videó is jött, természetesen.)

(video)

Bal 1-en az ÁNTSZ vesz vér-, nyál-és szőrmintát a trombitástól. Már harmadszor. A szerencsétlennek tiltakozni sincs ereje, pedig elsőre egészen kivirult a képe, mikor meglátta a négy, anyányi, anyahajó-elülnézetű nőt a derékig érő fehér köpenyben. Tévedett. És a könnyeiből is mintát vesznek. (A nagy csomag minta amúgy — jóisten se tudja, hogyan— nem a legközelebbi mikrobiológián kötött ki, hanem az ország túlsó csücskében, egy csapat meglepett vegyvizsgálónál, összes növényirost-, urán- és kalóriatartalom meghatározására.) Tulajdonképp azért csaptak le, mert a kottablog.hu egyik bejegyzéséből kiderült, hogy veszett jó fúvós a gyerek. Uuu, hát ezért korhatáros a videó. Szegény, szegény Frédi.
Sajátos, de hát láthatjuk: a megereszkedett, erősen muslicásodó basszgitárost eközben mind a négy köjálos észrevétel nélkül kerülgeti.

Kint az ajtóban, a kapcsolószekrényeknél az Állami Egyesített Oltárinagy Nemzeti Áramszolgáltató embere ordít a szintissel, és viszont. Az üvöltözés hirtelen orgiasztikus röhögésbe csap át, mikor rádöbbennek, hogy a százharminckilenc villanyóra közül a buherált darab alatti kapcsoló tömör aranyból van, belégravírozva: Sopán, Sopán & Sopán Nemzeti Szórakáztató, Tücsökkihangosító és Rejtvényügyi Kft. A szekrénybe amatőrül begányolt, baromi tápkábel-köteg egy részében a leány ujjongva ismeri föl rég és rejtélyesen eltűnt munkaeszközeit, hisz a szigetelésről már kezdenek kopni az utólagos aranybetűk. A két EON-ürge kibogozza a köteget — Jocó! Hová a leprába megy ez egyáltalán??? a terembe nem, az tuti! Hű, te, Gézu, a rajz szerint itt seprűtároló van egy csupasz körtével! — majd vigyorogva összenéz: hja, sokat fogyasztanak a böhöm jupiterlámpák, meg a hálózatra is csatlakoztatható segédeszközök…

A gitáros újdonatúj subáján ül törökülésben és kedélyesen improvizálgat kilenc adóellenőr csattogó tapsa közepette. Semmit a világon nem bírtak ráfogni. Eleinte nagyon nem értették, hogy a francba volt pofája nem kiszámlázni a heti két ingyen szolfézsórát a kisiskolásoknak. De aztán kiderült, hogy ez a gitáros nagyon belevaló fiú, mer’ nemcsak azt az… elkobzot vagy mit vakargatja egész nap, hanem komolyan dolgozik. Bezonyám, igazi magyar gazdálkodó! Olyan ordát meg körözötteket csinál, hogy besza, behu. Tyű, kutyagyerek ez, nem sajnálja a csípős paprikát, meg a hagymát a szájunktól.

Éjjel kettőkor, utolsóként, még befut a Nemzeti Trafikközpont Rt., azzal a szilárd meggyőződéssel, hogy most ők egy egész csapat jövedéki bűnöző csaló tróger kamanyista állatot fognak elcipelni. Mert múlt hétfőn ráakadtak a banda egyik —2002-es — pályázati anyagában a filter szóra. Az öt szép nagy szál férfi eztán hátratett kézzel, szigorúan nézi, amint a kiscsaj szétpakolja a kocsiládáit és előhúzza a legalsót. A láda csupa luk, meg külföldi felirat: sinus…oscilloscope 1 … és igen: voltage controlledfilter 1. Az egyik egyenruhás — visszafordulva — még megkérdi: tefigyi, ezzel lehet úgy újraéleszteni, mint a Vészhelyzetben? A másik levezetésképp belerúg a lábaügyébe eső ládába. Hálisten rossz helyen.

(kapcsolódó video, életlen felvétel, zajos, titokzatos, izzadságszagú)

Kora hajnal (jobb alsó sarokban felirat: UTC 10:30). Az az izgága bigedék nem bírt magával, bejött gyakorolni. Most a billentyűk közül kaparássza ki a szépen, egyenletesen felhordott, vastag kutyaszuvenír-réteget. Hopsz… mintha megcsusszanna az egyik láda a feje fölött. Hátrapördül. Odaugrik. (UTC 13:30) Az öltözőben láthatjuk viszont, a földön ül, magához szorétja a megmentett hangszert vagy mit, miközben a gitáros varrja a fejét. Sodrott juhbéllel, naná.— Még legalább tizenöt öltés, gyerekek. — A trombitás közben érzéstelenít. — Igyad, bogaram! Cseresznye Szabolcs-Szatmárból, igazi elixír!

Az üzemorvoshoz is a gitáros meg a trombitás támogatta el a kisjányt, miután megtalálták, de ott nem foglalkoztak velük. Vagyis de, mert jó hangosan elküldték a két bohócot a bebrogozott kurvával együtt a cigányzsidóbuzi anyjukba, mit zavarkodnak itten, kiemelt súlyponti centrális erőtér központi rendelőintézetben, munkaidőben. Ki van írva, hogy ne tessék kopogni. Mi? Vérzik a feje? És?

Eh Jocikám, most nézd meg, és ezek állítólag művészek. Hát most mondd…múltkor ott az ünnepi matinén, bezzeg ki voltak öltöztetve szépen, és csendesen, rendesen muzsikáltak mindenféle régi jó számot… Tudod, amilyenre a Honthy Hanna szokott bevonulni. Aztán meg ide állítanak dologidőben, tántorogva. Hát mosmá az ember a saját szemének se higgyen? Bezzeg míg Kádár élt!

(kapcsolódó video folytatása, a hvg szerezte egy tuvalui serverről)

(UTC 21:00) Az öltözőben most mindenki a — csúnyául idegesnek látszó — dobos körül hemzseg. Gyapjúrongy fehérlik fejmagasságban. A dobos előszed egy zsepit, benne egy ujjnyi vastag vécélánc-szerűséggel. Hű a teremtésit, ez aranyból van. Szakadt… A dobos ráförmed a beérzéstelenítőzött hármakra: —… basszájba, annyit nem ihattatok, hogy ne tudjátok, kié!
(UTC 04:00) A dobos az egyik kék-fehér kongájába van beledőlve, körülötte valami folyadék, de ha húsz liter nem folyt szét belőle, akkor egy csepp se. Valami higító vagy mi lehet, mert ázik le benne a festék.

Egy buszmegállóra elegendő kis hír az Egységes Nemzet Nemzeti Újságjából:

Négy héttel ezelőtt holtan találták a Domus Aurea próbatermében …-t, az ismert ütős zenészt, a nemrég megújult … Zenekar tagját, mindenki kedvencét, a vidám színösszeállítású kongadobok mesterét. Halálát az első nyomozati anyagok szerint metilalkohol okozta. A mérgező oldószer nyomait kimutatták hangszerében és szervezetében egyaránt (!). A jeles muzsikus halálának okát egyértelműen az elmúlt nyolc év mulasztásaiban kereshetjük: a liberális közoktatás káoszában elsikkadt az a fontos tény, hogy a metilalkoholt nem szabad összetéveszteni a denaturált szesszel, és meginni. Szeretett halottunkért gyertyafényes virrasztást tartunk a … téren.

Tárcacikk részlete a Nemzeti Egységes Heti Magazinból:

Mint azonban mi nagyon jól tudjuk, a magyar tradícióban a metilalkohol mint a rézeleje szerepel, és azt tisztességes magyar úri ember kenyérre csöppentve kisded gyermekének nyújtja,az egész család éji nyugodalmát előmozdítandó.(…)

…Ütőér közéleti megmondó blog, Bűn bélyegét hordó hordó poszt, 597. hsz. :

faszé regisztráltam: @ faszé regisztráltam: Hát ennek a Simánnak vagy kinek nincs esze, fijjug. Há ha én csináltam volna, akkor felgyújtom az egész pecut hordóstól, nitrohigítóstul a faszba, az lett volna tuti.

A közismert vicc szerint az amerikaiak évekig fejlesztették űrhajósaiknak azt a tollat, amelyikkel a súlytalanságban is lehet írni. Az oroszok ceruzát használtak.

Mivel magyar ember vagyok, természetesen minden rossz dologról azonnal vicc jut eszembe. Önvédelmi reflex. Amikor a NAV-ba kötött pénztárgépekről olvastam, azonnal a farzsebemhez nyúltam. Huh, megvan a brifkó, benne kápé.

Ma a kormány bevallotta, hogy szolid 397 milliárdocskával el van számolva a költségvetés. Ez nem kevés pénz, 3,97 kilosimicska, SI mértékegységgel kifejezve.

Fusimisi professzor kiállt, és elmondta, hogy a sötétlila zöldségek, a hidegvizes fürdők és a neomarxista szerzők mellett, a nemzet felemelkedésének záloga pl a készpénz-felvétel adójának emelése és a hálózatba kötött pénztárgép. Azt igazán megmondhatná ez a félkegyelmű, hogy ez mondjuk a bankok betétállományára hogy fog hatni. Ha a sötétlila gyökérzöldségek hatásai helyett egy napot, csak egy tetves napot foglalkozna banküzemtannal (van ilyen tantárgy, tényleg) akkor rájönne, hogy ez egy újabb gyomros a hitelezésnek, és egy újabb fék a gazdaságnak.

A hálózatba kötött pénztárgép mellett lesz minden kiskereskedésben egy brifkó, amelyben szépen zajlik majd a feketekereskedelem. Kápéba’, okosba’. Értem én, hogy a fordított sertésáfa az sokkal több milliárd forint, de kusza szem ezzel egy újabb generációt szoktat rá az adóelkerülésre.

De mehetünk tovább. Az óriási munkahelyteremtésben 22.000 elbocsátás szinte semmi, az, hogy a tanárember meg dögöljön éhen, szinte természetes. Ment volna áfát csalni vagy más rendes magyar szakmát tanulni.

De rányúlunk kicsit a nyugdíjjárulékra is, hiszen az is azért van, hogy költségvetési lyukakat tömködjünk vele.

De a rossz hír nem ez. Hanem az, hogy ez a csomag kevés lesz. Még nagyobb lassulás következik miatta, ami miatt a bevételnövelő intézkedések nem fogják hozni a számokat. Elég valószínű, hogy még idén újabb csomagot kell bedobni, jövőre pedig szinte biztosan, hacsak nemzetközi folyamatok miatt nem indul be a növekedés.

Ami a kormánynak rossz hír: el fog fogyni a lőszer. Már az összes kommer ellen van vagy volt eljárás, ráadásul a legnagyobb (kiderült) lopások sem érnek a nyomába ezeknek a bokroscsomagoknak. Egy-két baltásgyilkos vagy hímsovén ide kevés terelésnek.

Ráadásul, míg Bokros csomagja valamiféle pragmatikus célt szolgált (órákig lehetne arról vitatkozni, hogy jó célt és helyesen szolgált-e) addig ez a csomag és a következő is, teljesen céltalan, esetleges, fűnyíró elvet alkalmazó csomag. Nem szól arról, hogy kicsit kevesebbet kéne lenyúlni, vagy hogy a szavazóbázist (fiatal demokrata nyugdíjasok, szevasztok!) kicsit is be kéne vonni. Inkább lerágom a lábam, de a pocakom az enyém, mondta a kisgömböc, és gurult tovább.

Ángyán professzor járja az országot. Járja és senki nem tud mit kezdeni vele. A kormányt paralizálja, az ellenzék meg csak analizálja. Ángyán professzor megy, kultúrházról kultúrházra, és balladai, drámai, lírai hatásossággal dalol a közönségnek. És a közönség vele dalol. Énekük halk, ám riasztóan ritmikus és harmonikus. Holott Ángyán professzor nem is létezik.

Nem létezik, mert ez a fajta ember meghalt, kipusztult, nincs, megtört, elveszett, infarktust kapott vagy alkoholista lett. Elhúzott a magánszektorba. Elment a multihoz. Megvesztegették, eladta magát. Fenét. Csak nem látszott, hogy van. És lesz. Egyre több.

Borzasztó az a magány, amit az az ember érez, aki ért valamihez, nevét adta valamihez, és ehhez ragaszkodni akar. Még inkább borzasztó, ha az ember nem akar elmenni azok közül, akiknek ígért, akik a nevére adtak. Az ország értelmisége rokkant, méghozzá azért rokkant, mert húsz év se volt neki elég ahhoz, hogy félretegye egszisztenciális aggályait, és hű legyen önmagához. Húzzuk ki, bírjuk ki, alkalmazkodjunk.

Kajánul kihasználták őket, a gyávákat. Nem a gonoszság, a gyávaság teszi, hogy lehet irracionális döntést hozni, hogy lehet fejeket cserélni. Mindenki behódolt. Ángyán professzor nem létezik.

De létezik. Nem szupermen ő, egy öregecske agrármérnök, a hatvanas-hetvenes évek agrár-technokrata képzésének tucatáruja. Százszámra van hozzá hasonló országszerte. Nagyrészt idősödő, kedvtelen emberek, akik büszkék arra, hogy az évfolyam meghalt, vagy ivástól meghülyült másik felével ellentétben megúszták a rendszerváltást, a gyereket elindították, és talán majd nekik jobb lesz. Szakemberek, a pontos és tervszerű munkára és az egyéni felelősségvállalásra nevelve. Amelyik még fizikailag bírja, megbecsült közép- vagy felső vezető. Csendben van, hiszen megúszta, így jó, hatvan-hetven évesen nem ugrálunk, majd a fiatalok.

Hiteles figurák ezek, és nagyon kellett  a választásokhoz az ángyáni hitel és tekintély. Egy valamivel nem számoltak. Az, akit rendesen megtanítottak zöldborsót termelni vagy szarvasmarhát tenyészteni, aki olyan emberekkel dolgozott, akik az egyenes beszédből értenek és semmi másból, veszélyes ellenfél. Ahogy módszeresen felkészül elemi kárra, kártevőre, talajviszonyra és terméshozamra, ugyanolyan alaposan csinál minden mást az életben. Idegesítő, ám eredményes. Old school muscle, ahogy az amerikai mondaná.

Ángyán professzor tehát nem rögtönöz. Szántóföld van előtte, amelyet módszeresen elő kell készíteni, meg kell művelni és le kell aratni. Hazai pálya. Higgadtan, lépésről lépésre, a föld nem tűri a kamuzást, de a munkának biztos eredményt ad.

Egy gát volt Ángyán professzor előtt: a félelem. Módszeressége és kitartása a fentiek miatt annak volt meglepetés, aki nem látott még agronómust dolgozni. Az igazi újdonság az, hogy egyetemi tanárként, az MTA doktoraként egyszercsak kimondta azt, amit előtte főbírák, főorvosok, főprofesszorok se mertek: Mi a fenétől is félnék én? Tán nem leszek elismert tudós, akkor is ha kirúgnak? El fogják hinni egy szakállas, szürke öltönyös alakról, hogy valójában egy malomtulajdonos kulák, akik titkos kéjtanyákon szórakozza el a lopott pénzt? Ugyan.

Bántani fogják? Ugyan. Hogyan lehet bántani azt, aki a tényszerű igazat mondja, a közönség nyelvén, úgy hogy a közönség érti és szereti? MITŐL FÉLJEN? Václav Hável mitől félt? Indexre tették. És? Kisebb író lett tőle? Egy panelban nyomorgott. És? Amúgy palotája lett volna?

A baj ott van, hogy Ángyán higgadt járása a parázson ragadós példa lehet. Innen a paralízis. Mi van ha többi is dalolni kezd? Hisz ők sem léteznek. Vagy igen?

(a bejegyzést minden agrármérnöknek sok szeretettel ajánlom)

Olvasom a HVG online cikkét arról, hogy az Unió valami egészen érdekes, falanszter-szerű netszabályozási direktívát tervezget. Belenéztem az angol eredetibe is, de sok időm nem lévén a dologra, csak azt tudtam megállapítani, hogy tipikus uniós jogszabálynak tűnik, rövidítésekkel, a terjedelem kétharmadát kitevő értelmező rendelkezésekkel, és már a tervezeti fázisban puhulásokkal, kompromisszumokkal, újragondolásokkal…

De nem is erről akarok írni, hanem csak pár gondolatot az internet szabadságáról. Ehhez, azt hiszem, értek valamicskét, már csak azért is, mert magam is írói név alatt publikálom ezt a blogot. Ennek ellenére, mivel mindennapi foglalkozásom része, hogy tudjam, melyik oldalnak ki a szerzője, azt is tudom, hogy minimális elemzési rutinnal a blogból is kideríthető személyazonosságom. Mondjuk pont nem érdekel, de ez más kérdés.

A tervezett direktívából azt gondolhatnánk, hogy az internet-generáció nem nőtt még bele a jogalkotásba. Ez nyilvánvaló tévedés kell, hogy legyen, hisz a mostani ötven-hatvan éves, Nyugat-Európai férfiak, akik az Unió döntéshozói, 25-30 évesek voltak a PC robbanásszerű elterjedésekor, és 35-40 évesek akkor, amikor a World Wide Web révén az internet kitört a kutatóintézetekből és elkezdett beépülni az emberek mindennapi életébe. Tekintettel arra, hogy jómódú, a legfrissebb technikai fejleményekkel a sznobéria határáig,vagy azon is túl tisztában levő emberekről beszélünk, elképzelhetetlen, hogy ne tudnák, mi az az internet, mire való, hogy működik, hogyan lehet vele visszaélni.

Sokkal inkább arról lehet szó, hogy generációs élményük a korai internet névtelen árnyalakokból álló, egalitárius, ősközösségi demokráciája. Amely mellesleg képmutató volt. Olyan időkben, amikor egy százezres vidéki városban 2-300 internetet elérő számítógép volt, nagyonis pontosan ki lehetett deríteni, hogy ki kicsoda a nickneve mögött. Romantikus koncepció volt, hogy nem fedjük fel egymás személyazonosságát, sőt ez kiközösítéssel is járhat. Az internetet szabályozni akarók generációs élménye ez a romantikus korai netvilág lehet.

Ennek nagyrészt vége. Eljött, de legalábbis közel van a szingularitás. Juj, most ez olyan mátrixosan hangzott. Pedig egyszerűen arról van szó, hogy aki valaha egy pizzát rendelt az internet segítségével, regisztrált az iwiwre vagy a facebookra, az lenyomozható marad, akkor is, ha a továbbiakban kizárólag arra használja a netet, hogy quenya nyelven, tengwar rúnákkal szóljon hozzá Tolkien fórumokon (még mielőtt: én nem. A hétköznapi sindarint is épp hogy csak töröm.)

A nagy felfedezés, hogy az embereket ez nem érdekli. A társadalom felköltözött a netre és teljesen hétköznapi, társadalmi életet él ott. A fenti példánál maradva, akik eddig művházak pincéjében vitatták meg az elsüllyedt Beleriand háborúit és vitatkoztak a Valák szándékairól, azok találtak egy ugyanilyen pincét a neten. A művház előtti parkban, a padon fecske módjára egymás mellett ülő gimnazista csajok pont ugyanúgy csacsognak a facebookon és a twitteren, mint a parkban kint a padon.

Azután, megjelent a technikai azonosíthatóság korábban ismeretlen magas szintje. 1996-ban azt, hogy ki és honnan netezett, úgy lehetett megállapítani, hogy a kérdéses gép a Nehézipari Főiskola számítóközpontjában van, és ott Jóska bácsi egy kockás füzetbe írja, hogy melyik kockásinges mettől-meddig ült az internetes gép előtt. Az otthoni modemes kapcsolatot elmaszkírozni meg szóra sem érdemes apróság volt az akkori nethasználók nagy részének. Onnantól kezdve viszont, hogy a netezés jelentős része olyan gépről jön, amelyhez tartozik egy bekapcsolva felejtett GPS vevő, wifi adó-vevő, és bejelentkezik a közeli GSM/3G toronyra, tök mindegy hogy használója qwertzu123 (hoppá, főhadnagy, az emberünk magyar, vagy azt szeretné, hogy magyarnak higgyük) néven, vagy mint Kovács Mária, (4500 Kisvárda, Kossuth u. 14., anyja neve Poczok Ottília, sz. Kisvárda, 1988. márc. 29, szig 564563 JA) írogat.

Na jó, jön a válasz, dehát ezek az abroszfejű tenoristák a netet használják a szabadok és derekak társadalmának megdöntésére. Bullshit, ahogy a művelt amerikai rendőr fogalmazna, non sequitur, ahogy római (birodalmi) kollegája. A nem birodalmi kávézni van, délután jön.

Ha az abroszfejű tenoristák (keresztesek, eretnekek, anarchisták, kommunisták, hugenották, zsidók, szabadkőművesek, mikor hogy hívta az aktuális hatalom a Mumust) a fennálló rendet az internet előtti korban titkos összejövetelek, rejtjeles levelezés, világösszeesküvés útján igyekezett megdönteni, legalábbis a hatalom szerint. Mióta világ a világ, a hatalom a Mumus elzavarása érdekében szeretett volna minden szobába benézni, minden szoknyát felhajtani, hátha pont ott lesz a Mumus. Az emberek meg a XX. századra nagyjából elérték, hogy vannak elismert emberi jogok, és a hatalom lesz szíves professzionális nyomozati munkát végezni, és nem minden szoknya alá benézni a Mumust keresve. Mert a végén még azt fogjuk hinni, hogy valójában nem is a Mumus érdekli, hanem a potya kukkolás.

Ahogy Kovács közrendőrnek feltűnhet az, hogy a névleg cipészműhely feliratú helyre jól öltözött urak járnak minden kedden és csütörtökön, nyitvatartási idő után, vagy hogy a tíz férőhelyes arab étterembe bemegy negyven ember, anélkül, hogy kijönne egy is, ugyanúgy a net Kovács közegeinek ezek az eszközök már rég a rendelkezésére állnak. A szociológia, az etológia, a kriminológia tudománya rég feltárta a deviáns viselkedés minden jellegzetességét és tudható, mindez hogy történik az interneten is. Nincsen tehát szükség arra az interneten sem, hogy a közeg a törvénytisztelő állampolgárt a „saját érdekében” ok nélkül szekírozza.

A tervezet mindössze annak a jele, hogy örömteli módon, legutoljára, de megérkezett az internetre az undok, hatalommániás hivatalnoktípus, aki spiclikkel udvaroltat magának és potya kukkolásra vágyik. Jó lett volna, ha nem jönnek, dehát a társadalom része ez a semmirekellő banda is, várható volt, hogy előbb-utóbb megjelennek. Semmi gond ezzel, mindössze azt kell tudatosítani, hogy „Kovács úr, ha még egyszer a feleségem szoknyája felől érdeklődik, én inkább leülöm a hivatalos személy elleni erőszakot, de úgy orrba rúgom, hogy a takony a tarkójáig szalad” Csak így. Művelten, demokratikusan. Ebből értenek.

Felhorkant mindenki, mint egy meglepett sörgyári ló, amikor kiderült, hogy az addigis leginkább veszélyeskáder-lerakóként funkcionáló minisztériumok helyett a Fidesz szeretné kiszervezni a döntés-előkészítést (gyk. a kormányzást) a Századvéghez, ami így mint a politbüro működne, Orbán teamje mögött.

Lehetne hosszan írni arról, hogy ezzel gyakorlatilag felgyújtják a minisztériumokat és akárki is következzen Orbán után, hagyományos értelemben vett kormányzásra legalább egy évig képtelen lesz, amíg teljesen új kormányzati struktúrát nem épít és nem végez alapos személyi tisztogatást. De ez evidencia. Aki ismeri a közmondást az erősebb kutyáról, minden lépést ért és minden ellenlépést tud.

Van azonban ennek a hírnek másik oldala is. Az István a király című, közízlés ellen, előre megfontoltan, különös kegyetlenséggel elkövetett fajtalanságban van egy sor, miszerint „minden kornak rendszere van”. Milyen igaz. Kiegészíteném: minden kornak embere van.

Ha visszagondolunk a reformkorra, díszmagyarba öltözött, bajszos-szakállás haladó nemesek képe ugrik be. A XX. sz. elejéről bajszos, jólfésült öltönyös pacákok. A kommunizmusból a pocakos téeszelnököt, a barna zakós, talpas cigit szívó, bunkó párttitkárt szokás utálni. Minden kornak, korszaknak vannak közhelyszerű arcai és embertípusai, akikre úgy gondolunk, mint a korszakot alakító, jellegzetes emberekre.

A századvég helyzetbehozásával immár végleg szárnyra kapott az új ember: az öltönyös majom. Nézzük meg: 28-38 éves jogász-politológus-közgazdász fiúk ezek, rövid külföldi tanulmányutakkal, innen-onnan összekapart tudásmorzsákkal, amelyek valamiféle progresszív jobboldalinak gondolt maszlaggá állnak össze.

Jellegzetességük, hogy általában megfellebbezhetetlen észosztók, már az egyetemen is azok voltak, ott is öltönyben voltak, és ha felszedtek egy-egy olyan nevet, mint Durkheim vagy Hayek, netán Roger Scruton, akkor ezt hosszan ismételgetik magukban és később tromfként vágják az asztalra, ha valakihez leereszkednek egy vita erejéig. Megfigyelhető vonzódásuk a a XX. sz. második felének angolszász konzervatív politológiájához. Önbizalmuk és műveletlenségük rendszerint fölényes mosollyá áll össze arcukon.

Jelentős különbség, az 1980-as végén hirtelen politikussá lett generációhoz képest, hogy nem onnan indulnak, hogy „az emberek mit fognak gondolni” hanem onnan, hogy „az emberek azt gondolják, hogy”.

Ez szegényeknek elég rossz hír, ugyanis az 1987-1994 közötti politikai élet rengeteg arcát így vitte el a természetes szelekció. Kombinált, kimunkált és naiv elveket próbáltak a politikába vinni, miközben a kenyérről és a cirkuszról megfeledkeztek.

A Fidesz bebetonozási törekvései azonban kedveznek az öltönyös majmoknak, akik kedvükre élhetik ki elméleteiket a gyakorlatban, adhatnak olyan tanácsokat, amelyeket egy negyven éve írott amerikai tankönyvből puskáztak ki. Ha a nép nem szereti, hát ez van, a választást majd megnyerjük így is, meg úgy is.

Van ám ennek előképe, a marxista-leninista gyorstalpalókon kiképzett új élcsapat tagjai lehettek ilyenek, mindenre volt egy frappáns Lenin-idézet, még akkor is, ha az azt javasolta, hogy a süllyedő hajóra fúrjunk még egy léket, mert azon a víz majd kifolyik.

A különbséget pár százezer szovjet katonában kell keresni és egy olyan világban, ahol a hasonló új emberekkel még tizenöt országból össze lehetett jönni és egymás hátát veregetni, hogy mennyire nagyon progresszívak is vagyunk.

A mi öltönyös majmaink azonban azt fogják találni, hogy azok a jó kis amerikai think-tankok, ahol a sokat idézett professzorok dolgoznak, nem fogják vállalni a barátságot, ha itt valaki nagyon elgaloppírozza magát.

Ez akár biztató dolog is lehetne, de azért csak tessék aggódni, mert amíg ez bekövetkezik, túl leszünk néhány gumipitypangos körön. Vagy ami még rosszabb, egy szép napon behívják a Fehér Házba valamelyik neokon think-tank vezetőjét, hogy kik ezek a magyar barátai, fogják ezek a mi érdekeinket bántani? Nem, Mister President, csak öltönyös majmok, ártalmatlanok. Ja jó, akkor csak hadd csinálják.

Escargot barátom felvetésére:

Még mielőtt azt gondolná, hogy kizárólag a Fidesz környékén lebzselő hülyegyerekek okozzák a jelenséget. A folyamat gyökere az első olyan generáció lediplomázása, aki mind a rendszerváltás nagy lopásairól, mind pedig a kilencvenes évek végéig tartó „aki tud angolul, abból minimum vezérigazgató lesz” hullámból kimaradtak. Bajnai Gordon személyében ez utóbbi generáció kér most a hatalomból, míg az öltönyös majmok is már közel járnak a csúcshoz. Nagy csata lesz.

Azt hiszem, én most le vagyok taglózva. Napok óta ígérgetem noirpovának, hogy átnézem amit írt és kirakom. De ez… Dürrenmatt, Örkény… nem is tudom. Lehet csak nekem ilyen fejbeverős. De valahogy így képzelem a poklot. És nem tudom tudnék-e onnan tudósítani.

Jó szórakozást.

A gitáros elanyátlanodva keresgél a zsebeiben. Hol lehet a pengető…hol a büdös francban van már a pengető…cszmg az átszervezés előtt még megvolt…hunvanmán na…Na jó, akkor pengetünk körömmel, az még megvan. Csak be ne leltározzák. Így ni, vakargatjuk a gitárt, úgy csetamásosan, hisz húr, az nincs. Elszakadt. Mind. De már kiírták a közbeeeeeeeszerzést két tonna juhbélre, úgyhogy fasza.
A basszgitáros káromkodása harsan balfelől. Szoprán hangon. Jah, télleg, há’ öt nappal ezelőtt beázott az erősítő. Így járt, basszus. Majd a takarítónő bezsákolja. Egy-két hét múlva, talán.

A dobos a fejét vakargatja. Sok mindent kell újragondolnia, új művészi távlatok nyíltak meg előtte. Két hete a háromórás koncert kellő közepén jöttek a komendósok, és kitekerték a kezéből a dobverőt, mert túl agresszívan-ven hadonál vele, így veszélyérzetet kelthet a közönségben. Tíz nappal ezelőtt el kellett tüntetnie a színpadról a vibrafont és a rumbatököt, mert ezeknek nemzetietlenül obszcén a neve. Tegnap pedig a lábcsint át kellett nevezn…keresztelnie lábítós óntángyérra, mert az, hogy lábcsin, o’an hülyén hangzik.

A szintis a rosseb tudja, melyik ládája alatt/mögött szöszmötöl, a legutóbbi áramszünet (pedig csak kétórányi volt) agyonvágta az egész hangszerét neki. Azt még nem vette észre az a holdkóros, hogy ma éjjel — egyidőben a trombitával és a pozánnal — az összes patchdrótját megfújták. Mert hát valamiből be kellett fizetni a Sopánkának az anyósát Zalakarosra. Arról se tud, hogy az impresszárió megbízásából Sopánka két hete figyeli.

A trombitás még nem jött meg, de talán jobb is, mert addig se tudja szegény, hogy…

Alig két óra múlva megjelenik az impresszárió és Sopánka. A farvizükön szépen besuttyan a trombitás, senki nem veszi észre, hogy eddig nem volt itt. Régi motoros már, látszik.

Na gyerekek, azért jöttem ma el hozzátok, hogy tartsunk egy kis megbeszélést, oksi, oksi, oxigénsátor? Hangosabban, nem hallom! OKSI? Valaki hiányzik. Hogy verném széjjel ezt az egész tetűlusta bandát vascsővel, melyik lóg mámegin’? Mitmondasz Sopánka, melyik? Héé, hülye picsa, gyere elő onnét rögtön, vagy a tarkódba állítom a fázisceruzádat! Nem szól, nem szól… Hányszor mondjam már, nem az a lényeg, hogy szól…jon. Ja, hogy tudj róla, levonom hatheti gázsidat. Megint azokkal a tahonya vén németekkel tanácskoztál!! — Magasra emeli a szar, szemcsés fotót, mindenki lássa, ahogy elmosódott alakok a potmétert tekergetik. Itt egy pápaszem, ott egy világító ősz fej. Lebuktál, kisjány. — Meg ne lássam még egyszer!! Tessék az Abdullal összeülni. Mi? Hogy az nem játszik, csak tunéziai rebabon? össze akarta szabdalni az arcod? Istenem, halljátok, micsoda női hiszti! Megint menstruálsz, mi? Hogy mén-nem söpör má ez is haza szülni vagy négyet-ötöt! — Húz egyet az édespezsgős üvegből, aminek a száját Sopánka előzékenyen megtörli neki — Te meg, hallom ám, elhánytad a francba a pengetőidet. Levonom a gázsidból. Háromhavi, igen. Most mit nézel! Tudod te, milyen ku…rendkívül magas árszínvonalú egy jó pengető? Pláne! Igen, a Közkéz káháté szállítja. Lágyított PVC-ből lesz, na és. Igen, de egyszerre tizenkettes készletben jön, csupa optimizmust sugárzó színben, az pedig a mostani nehéz időkben nagyon, nagyon fontos. Aprópopó pengetés, jön a cuccod hamarosan. Hogyhogy hogy, hát lábon. … Na ugye hogy megoldod, okos gyerek vagy te. Úgy, úgy. Két hét múlva péntek este 8-kor nálad bográcsozunk akkor, oké? Ki ne spórold belőle a macskapöcsöt, meg a makói hagymuskát, te Schóh Ernő, ismerlek már jól. Nehogy te nekem teszkós salottát tegyél bele, mer’ megcsaplak mint a kettőhúsz. Tényleg! Majd a kiscsaj hozza a sört. (odafordul a szintishez:) Drága arany tubicám, tudom én jól, te képes vagy a legjobbat megszerezni a spanjaidtól, te vagy a legjobb munkatárs, tündérem! Ugye meghitelezed Impresszárió bácsinak a két karton lagerocskát. — (vissza a gitároshoz). — Mi? Hogy két hét múlva péntek este 8-kor három helyen is fellépésünk van? Oldjátok meg, hát a gyereketeket is én csináljam meg helyettetek? Huh …! (tarkóját törölgeti a hernyóselyem kendővel, amit Sopánka nyújt oda neki). — Na.
Te, dobozos dobos haverom, drága döbösöm, te! (A zenészek kötelességtudóan kacagnak) Neked egy kis meglepetésem van. Vadiúj kongacucc (Sopánka begörget három oldószeres hordót)…egyenesen Tiszaújvárosból ám, úgy nézd meg! Az lesz, hogy ezeket átfessük fehérre meg tengerészkékre, te meg ráírod szépen tussal, cés-kötéses írással, mártogatós tollal, hogy KING KONGA. Ugye milyen kreatív voltam megint, ezért majd meghívhatsz hajnalban egy fél fütyülős mézesmálnára. Ne nézzél már ilyen ijedten, egészen elveszed az életkedvem. Ezekben a nehéz időkben. Hát hol itt az összefogás, hol itt az együttműködés, hol itt az optimizmus, fiaim??…

Körbe-körbe kezd járni a nagyember a színpadon. Megbotlik a basszgitáros lábában. Felhördül: Na te mocskos zsi…vány!! Mit fetrengsz itt!! Levonom kéthavi gázsidat! Most bezzeg nem pofázol vissza, heh…(Leesik neki a néhai basszgitáros arcának látványa) …De most meg mit vágsz ilyen pofákat, mi!? Nem tetszik valami? Nem szólsz, te sunyi ló, rendben van, még egy havi gázsi ugrott, haver.

Impresszárió most felkapja a fejét valami ideges keresgélés-lomolás zajára, legott el is felejti a basszgitárost. Lábujjhegyre állva átöleli a trombitás vállát, és duruzsolva tereli el-befele a színpad közepére. Sopánka észrevétlenül odacsusszan egy zsámollyal, Impresszárió tehát mélyen a trombitás szemébe néz: Frédi cimborám, figyelj csak ide, nagy jóhírem van számodra! Jutalomutazást kapsz. Kiküldetésbe mész haverka! Átképeznek téged kínai hegedűre, mert az most nagyon megy, meg triangulumra. Te, ne keverd már a szalámit, gyerek, le van ez papírozva, odakint vár majd a Cseng, a Bong meg a Csüng, aztán sutty, beülsz újra az iskolapadba. (Dúdol — de nehéz az iskolatáska). Igenigen, választható tárgy lesz a töröksíp….Igen, azt majd visszaúton, a Byjik Serdar Saparmurat Turkmenbasi Zeneipari Egyetemen…Nesze, vízum …Mennyi időre? Két napra, szóval hosszú kikép…mhm kurzus lesz ám az! Na ugye…Itt a repjegy, a csempészwhisky, amit át kell játszanod a Bongnak, meg figyu, melléd fogunk ültetni a röpcsin egy kínait, ne félj tőle, tankista a gyerek, tudod, kérik vissza a 2019-es évfordulós ünnepségre díszelgésre, na vele haverkodjál össze. Jóvan, mehetsz. A trombitás balról ki, aztán öblögető, kínlódó hang hallatszik hosszan. Impresszárió megcsóválja a fejét, ej, tán nem tegnap a Superior Gyermekétkeztető Kft bálján az a fajin pacal volt romlott? Mikor a sápadtzöld trombitás visszatámolyog, összevágja a tenyerét: Na drága cicellemadaraim, majd elfeledtem a nagy irgés-forgásban a lényeget! Sopánka, addsza csak ide azt a prosit. Ez az. Tehát. Holnapután szeretett elöljáróink, Főgondolnok Úr és Államhapták Asszony látogatnak meg bennünket, az országos zongoraszékláb-számlálási projekt részeképpen. Nomármost azt tudjátok, hogy mink már júliusban teljesítettük a zongoraszékláb-számlálási feladatunkat (ne szólj közbe Frédi fiam, láb az láb, ha nem a széké, akkor mi van?). De most föl kell kötnünk a gatyeszt és naggyon-naggyon ünnepélyesen fogadni a vendégeket. Ezért én azt gondoltam, hogy szépen felöltöztetlek benneteket, végülis most kaptunk rá keretet. Idenézzetek! Sopánka előbontogat hat rend mályvalila, tetőtől talpig valami alufóliaszerű anyagból készült rojtokkal (szőrökkel?) borított öltönyt és a hozzávaló, ezüstszínű műszál inget, metálnarancssárga-metálkék csíkos nyakkendőt. Egyenként osztja ki az elébe járuló zenészeknek a cuccot, nagy figyelemmel, így kapja a trombitás Frédi az M-es, a billentyűs az XXXXL-es szerkót. Vita nincs. A gitáros azon filóz, hogy ennek a szerelésnek még nagy hasznát veszi, hogy a fenébe ne, elég kiakasztania kert sarkában, soha nem jár arra egy seregély se! Impresszárió folytatja. — Úgy, úgy, most pedig gyakorolni fogunk. Dehogy, dehogy a Felkelt a napunkot! A meghajlást. Így. Szépen sorbaálltok, értem? Ne így, hülyék, nem az okmányirodán vagytok! Keresztbe, azaz. Jajj, de cukrok vagytok ebben a szerelésben. Sopánka! Fotózni! Úgy! Most meghajlunk. Mélyebbre, mélyebbre, höhö…! Ú…MARHÁK! KI MONDTA, HOGY AMARRA hajolunk meg!? Hát tán én odakinn ülök, mi?