– Bazmeg te Konfuciusz vagy?

– Nem, barátom, te vagy sakál részeg. Kérdésedre részletesebben válaszolva, én egy naggyobbacska halom fekete szemeteszsák vagyok, akit korpulens termete miatt Konfuciusznak nézel és valószínűleg Buddhával is keversz, holott semmi közöm nincs egyikhez se. Voltaképp ha az árnyékomat nézed, még Platónra is hasonlítok kicsit. Persze, ha te úgy ítéled meg, hogy én vagyok Konfuciusz, hát az vagyok. Még negyedórán keresztül, akkor jön a főkefe és elvisznek.

– Gyááááááááááá

– Nos igen, aki részeg az részeg. Mindenesetre megtisztelnél, ha a küszöbönálló rókázásodat inkább a korzó korlátján áthajolva a BKV területén végeznéd el.

– Hu a kurva anyád, te ennyire vágod a bürokráciát?

-Nézd, az előbb azt kérdezted, én vagyok-e Konfuciusz. Namármost, ha szerinted én vagyok Konfuciusz, akkor tudnod kellene, hogy Kína bürokráciája már vagy kétezer éve az én elveim szerint működik. Budapest meg azért nem Kína. Vágod.

– öööö

– Na jól van, húzzál bele abba piás üvegbe, mert nem megyünk így semmire. Döntsd el, hogy belerúgsz a zsákokba vagy mész tovább esetleg ragaszkodsz ahhoz hogy én vagyok Konfuciusz, Buddha vagy Platón.

– Szóval te mondtad azt a sok kurva jót?

– Nos, akkor azon azért már túl vagyunk, hogy én valami filozopter vagyok. Mindenesetre ez megkönnyíti a dolgot, nem kell ezzel a platoniánus árnyékos-barlangos vacakkal tovább foglalkozni. Te figyu, tényleg rókázzál már a villamos sínjére!

-Miért?

– Mert az úgy illendő. Apád ennyi idős korában tuti a Dunába rókázott. Kövesd ezt, mert apád ezt jól tette.

– aaaa figyu és azt te mondtad, hogy a Tigris is büdöset szarik?

– Én mondtam volna? Nem emlékszem. Mindenesetre olvasd el a rólam írt könyveket, hátha megtalálod. Vagy ha ezt nem is számos dolgot, ami az épülésedre lesz. Olvasni jó és pallérozza az elmét.

– De temondtad? Olyan kínai bazmeg.

– Látod, szerinted ha én Konfuciusz vagyok, akkor mondok olyat, hogy szarik? Illendő ez? Otthon apád és anyád előtt mondasz ilyet? A hivatalban a főnököd előtt mondasz ilyet? Az ügyfeleid előtt mondasz ilyet?

– Akkor nem is szarik büdöset a tigris?

– De ez nagyonis elképzelhető, elvégre a tigris macskaféle, és tudjuk hogy a macskákból illatos dolog nem jön. Valószínű, ha találnánk egy ismeretlen macskafélét, helyes lenne feltételezni, hogy az se lesz illatos.

– Dugjunk a seggébe füstölőt!

– Ez több szempontból is helytelen lenne. A füstölőt egy nagy tiszteletű füstölőgyártó cég gyártja, amelynek sok munkása van. A füstölőt mások őseik sírjára vagy áldozati ajándékokra teszi. Nem volna hát illendő, ha mi ugyanilyen füstölőket mások ánuszába dugdosnánk, hiszen ezzel megsértenénk másokat, Emellett ez fájna a macskának és egyáltalán honnan tudjuk, hogy bárkit érdekelne egy illatos fenekű macska? Megkért erre minket valaki? Nem barátom ez nem helyes.

– De és a tigris?

– Ugyan, kedves részeges budapesti fiatal, hol találsz bárkit aki bedugna a tigris valagába egy füstölőpálcát?

– Kiadom parancsba heheheee úgyis előléptettek én lettem a helpdeskes csajok és az iratkezelők főnöke.

– Igazán tanúsíthatnál akkor több méltóságot. Most is itt állsz a dunakorzón, ami egy fukar mandarin miatt nincs kivilágítva és sakál részegen egy rakás fekete nejlonzsákkal dumálsz, amit véletlenül Konfuciusznak nézel. Amellett, mit szólnál, ha a helpdeskes csaj parancsolná meg, hogy dugj füstölőpálcát a tigris valagába? Vagy ha a te valagadba dugna a tigris füstölőpálcát? Tán te virágillatút szellentesz?

– Akkor az én valagam büdösebb mint a tigrisé?

– Ezt nem mondtam. Nézz utána, kérdezz meg egy tapasztalt gondozót az állatkertben és szagold meg a ketrecet. Ha büdös, azt érezni fogod.

– Proháááááááááááááááááááááááááászkaaaaaaaaa Ottokááááááááááááááár

– Na kijött. És nézz oda, a villamossínre. Barátom, ma is tanultál valamit. Hé hova mész? Még nem is tisztáztuk hogy akkor én most Konfuciusz vagyok? Vagy csak árnyék…

Józsi bazmeg még ezeket kell feldobálni oszt fájront van. Nézmár csóri a korlátra dőlve rókázik, szívnak majd a sínbohócok…

Lance Armstrongot lehet kedvelni és nem kedvelni. Én, Ullrich drukkerként nem kedvelem. De elolvasván közleményét, lehet vele nagyon egyetérteni, etikailag és szakmailag is.Az etikai részt meghagyom mindenkinek a kommentekre, itt és most a jogász szemével szeretnék pár pillantást reája vetni.

A jogtörténet hajnalán az időtényezőnek nem volt sok szerepe. A jog szempontjából releváns esemény (az apagyilkosságtól az adásvételi szerződésen át a hadüzenetig) szinte egyszerre történt meg a jogkövetkezménnyel. Ahogy azonban egyre bonyolódott az élet, feltaláltak mindenféle új társadalmi intézményt a halasztott fizetési konstrukcióktól kezdve a tengerentúli kereskedelemig, ahogy egyre bonyolultabbá vált egy milliósra duzzadt Rómában vagy Alexandriában megtalálni valakit, amikor a mai M6 autópálya helyén már út vezetett és könnyű volt lelécelni, akkor a jognak erre lépni kellett.

Megalkottak olyan jogintézményeket, mint az elbirtoklás vagy az elévülés. Az elévülés valamely jog bírósági vagy hatósági érvényesítésének időmúlás miatt bekövetkezett megszűnését jelenti a tankönyv szerint. Olvassuk figyelmesen: nem a jogosultság enyészik el, hanem az a lehetőség, hogy a kikényszerítésére a bíróság nekem segítséget adjon. Nagy különbség.

De miért van elévülés? Leginkább azért, mert az évek újabb és újabb földrétegként rakódnak a cselekményre és eljön az az idő, amikor már vagy nem lehet kiásni, vagy időközben valaki már virágot ültetett feléje és ki kellene irtani az ágyást mielőtt egyáltalán ásni kezdenénk. Konkrétabban: öt-hat év elteltével a tanúk már nem emlékeznek jól, a fizikai bizonyítékok elenyésztek vagy megrongálódhattak, az iratokat selejtezték, az eljáró hivatalos személyeket áthelyezték máshová, satöbbi.

Bármilyen jogi eljárásban pedig mindenkinek alapvető joga, hogy a döntést hozó személy vagy szerv a lehető legpontosabb tényállás alapján döntsön.  Ami nem biztos hogy úgy volt, az ne lehessen a tényállás része. A bizonyítékokat össze lehessen vetni. Ha a tanú piros nadrágot látott, akkor meg lehessen nézni mondjuk egy kamerafelvételt, hogy tényleg volt-e ott piros nadrág. Ha selejtezték a kamerafelvételt vagy a tanú azóta száz helyen láthatott piros gatyát, akkor az eljárás alá vont személy joga sérül.

Aztán ott vannak a társadalom öngyógyító mechanizmusai. Az öt-hat éve elkötött bicikli helyett jártam egy fél évig gyalog, és mivel keresztülgyalogoltam a parkon minden nap, egy esős napon lovagiasan felajánlottam esernyőmet Mancikának. A sétából kávé lett, a kávéból randevú, satöbbi, ma Ödönkét és Jucikát sétáltatjuk a parkban és nem biciklizünk. A rendőrség szerint megvan Kelemen, a biciklitolvaj. Ám legyen, minket nem érdekel. Ha megvan a bicaj, adják vissza (a tulajdoni igények nem évülnek el) de nem akarunk bíróságra járni egy piti biciklitolvaj miatt, és, tisztelt hatóság, nekem arról a hétről nem a biciklim eltűnése a legfontosabb emlékem, hanem az első csók Mancikával egy kapualjban.

Eddig az elmélet.

A konkrét esetben egy kerékpárversenyző végigcsinált (alkotott) egy korszakot, amely korszakban senki sem tudta őt doppingvétségen érni. Ez idő alatt a kerékpáros szezon egyik fő versenyét minden évben megnyerte. Fölényesen, ellenfelei számára megalázóan. Visszavonulása óta sem tudtak tőle pozitív mintát venni. Ha jól tudom egy több mint tíz éves mintájában találtak tiltott szerre utaló nyomot, amelyet az akkori vizsgálati módszerek nem tudtak kimutatni, a mostaniak igen. Ezen kívül az amerikai doppingellenes ügynökség, az USADA vádalkut kötött más doppingoló biciklistákkal, hogy tegyenek tanúvallomásokat. Ezek közül egy sem látta a tűt Armstrong vénájában, csak neveket, helyszíneket, vegyületeket mondtak el.

A védőügyvéd séróból sorolja az érveket: Az akkori mintavételi módszer figyelembe vette a mostani vizsgálati módszer sajátosságait? Garantálja azt valaki, hogy ahhoz a mintához az utóbbi tizen-egynéhány évben nem fért hozzá senki? Biztos hogy a kimutatott kémiai nyom kizárólag attól a vegyülettől származhat? Bomlik tíz év alatt ez a vegyület? Léphet reakcióba más vegyületekkel? Oxidálódik? Redukálódik? Van valami jegyzőkönyv a tárolásról? Érte napfény? Volt fagyasztva? Ha volt, van arról valami papír, hogy a hűtő egyszer se olvadt le az utóbbi tíz évben? Tudjuk azon személyek névsorát akik hozzáférhettek? Van erről jegyzőkönyv? Tisztelt Bíróság, felmutatom Prof. Dr. Gipsz Jakab szerológus szakvéleményét arról, hogy…

Aztán a tanúk. Nos, Kovács úr, Ön azt állítja, hogy kilenc évvel ezelőtt, július harmadikán, szerdán, a reggeli órákban… Mondja csak Kovács úr, ön aznap hanyadikként futott be? Ki nyert aznap? Mit reggelizett? Nem emlékszik. De a balesetre biztosan. Hogyhogy milyen balesetre, hát aznap borult fel az egyik csapatbusz. Arra se? Akkor csak arra válaszoljon Kovács úr, hogy ha aznap semmire se emlékszik, ami így kilenc év távlatából nem meglepő, akkor hogy emlékszik filmszerű részletességgel arra, hogy aznap Lance Armstrong mit csinált. Mit keresett ön a közelében? Miért? Milyen amnesztiát is kap ön ezért a vallomásért?

Még az erősen vádcentrikus magyar bíróságnak is valószínűleg sok lenne ennyi bizonytalanság, az angolszász bíráskodás viszont egyenesen allergiás az ilyesmire. Puritánok, eléjük vigyen a vádló rendes, közvetlen bizonyítékot.

Na ezért van az elévülés, mert a fenti kérdésre lehet választ adni úgy, hogy ja, kérem ez tavaly ilyenkor volt, hogyne emlékeznék. Tíz év múlva meg nem.

A jogkövetkezmények terén kérdés, hogy az összes többi bicajost pontosan ezen szabályok alapján ellenőrizték? De ha ezt hagyjuk is: hogyan reparáljuk a jog eszközeivel azt, hogy XY, kiváló versenyző (mondjuk Vinokurov) egyes szezonokban, amikor Vueltát nyert például fel se készült a Tourra, mert Armstrong ellen nincs esélye. Nyilván Vino nem tenne ilyet, de mit mondunk akkor, ha jön és azt mondja, hogy ha már megnyitottuk a régi aktákat és működik a doppingjog tíz évre visszamenőleg, akkor nekem most fizessenek kártérítést, mert ha én akkor felkészülök a Tourra, tuti megverem Armstrongot? Hogy mivan???

Másról van itt szó. A profi sportban láthatóan ma már keveseket foglalkoztat a dopping. Igazából senkit sem érdekel, hogy a férfi százméteres síkfutás döntőjében hogy fut mindenki 9.8 s alatti időt. Mert a pénz a száguldást nézőkben van. Ugyanakkor van doppingellenes szervezet, ellenőrök, konferenciák, kiküldetési napidíjak. Ezzel nekem nincs is gondom, de a fegyveregyenlőség elvét alapvetően sérti, hogy elkezdenek játszani az idővel. Nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy ezt saját létjogosultságuk bizonyítására teszik meg. Mint egy rendes dominikánus pap, aki ott is talált eretneket, ahol nem volt, mert ha a városba látogat a trónörökös, autodafé-nek lenni kell és punktum. A végén még bezárják az inkvizíciót.

Amint az sokaknak feltűnhetett (micsoda szóvirág. milyen sokak?) a blogrepublik blogjai nem indultak el az idei goldenblog szavazáson. Csak részben ismerem kiváló szerzőtársaim, Té és Gloria indokait.

Té felemlegetett setesuta szervezési bakikat az előző évekből és amatőrizmusokat emleget és ebben igaza van. De, ha most végiggondoljuk a különféle versenyeket, a pálinkafesztiváloktól a kutyaszépségversenyeken át versmondóversenyig, végülis egyik ilyen versenyen sem a versenyző a lényeg. Hiszen azok odajárulnak a zsűri elé. A zsűri pedig, ha a pusztakotkodácsi pálinkafesztről van szó, jól berúg, aztán valahogy, valamilyen elvek szerint, hirdet egy győztest. Ha szépségverseny, akkor legeltetik szemüket az üde gimnazista popsikon, majd szubjektív alapon (ki látott már csúnya lányt normális szépségversenyen?) lesz győztes. A szervezők provincialitásán múlik, hogy az egész mennyire lesz kozákosan durva és bulvárosan közönséges.

Na én ezért nem indulok. Az szinte mellékes körülmény, hogy a hávégé nem képes nettebb, profibb, szebb, jobb versenyt rendezni mint Pusztakotkodács. Az igazi ok akkor merült fel bennem, amikor megnéztem a zsűritagok listáját. Biztos érdemes emberek de nem nekik írom a blogot, így értelme sincs annak hogy nekik mutogassam.

Sőt, hogy egyáltalán mutogassam. Távol az index zajától, arra jöttem itt rá, hogy ezt itt elsősorban magamnak írom. Mégiscsak napló ez, vagy mi. Lett egy hely ahol kimegy a zaj, ami bent szól, ahol elmondhatom a véleményem, elsősorban magamnak. És, bevallom őszintén, néha magam is meglepődöm, milyen okos fiú vagyok. Az már csak ha a tortán, ha ez néha mások egyetértésével találkozik. Nagy jutalom ez, hiszen valakinek a gondolatai, különösen, ha olyan kacifántosak, mint az enyémek, vajmi kevés embert érdekelnek. Ez a blog, megsokszorozza az esélyét, hogy megtaláljanak.

Ez kis kör, és ez a blog természeténél fogva nem is képes nagyobb kört elérni. Persze régebben gondoltam én, hogy ez majd amolyan tótawésen olvasott lesz. De nem lesz az, és a legjobb érzés, amelyet valaha éreztem a bloggal kapcsolatban, az ennek az elfogadása volt. Hogy ez itt nem egy újságrovat, nem könyvkiadó vállalat, még akkor sem, ha a szerző íráskészsége tán partiban van az újságnál vagy könyvkiadónál dolgozóval.

Akkor jöttem rá erre, amikor megpróbáltam írni. Elszántabb olvasók talán emlékeznek Buddha bal bokájára, amikor a délceg Leslie L. Lawrence elindul felderíteni a koreai átkot. Na azóta tisztelem nagyon Lőrincz L. Lászlót. Nem bírnám azt csinálni, hat fejezet után, amikor pedig olyan hálás részek jöttek volna, minta cicababa kebleinek érzékletes leírása, vagy egy igazán, telitalppal giccses ágyjelenet, nem bírtam tovább írni.

Szumma szummárum, nem vagyok profi. Eldöntöttem, hogy nem is színlelem, főleg nem lelkes amatőrökből álló zsűri előtt. Bloggerseggem pedig narancsbőrös, bloggerpálinkám fejfájós, így inkább továbbra is csak szerencsétlen barátokra tukmálom. Tényleg, nem kér valaki?

Az olimpia kiváló magas labda, ha az ember megmondóemberkedni akar. A megmondóember és a troll viszonya olyan, mint az ítéletvégrehajtó és a hóhér viszonya: tök ugyanaz a kettő, csak az egyik valahogy olyan kulturáltabb. Amíg nem látunk egyet-egyet élőben. Jellegzetes Tótawé trollkodása a témában, illetve azoké, akik csodálkoznak, hogy az ország miniszterelnöke, ha már gratulál, a levelében pár soron át fényezi magát. Hát mit csináljon szerencsétlen, ha egyszer ő a miniszterelnök? Az tán őszintébbnek, tűnne, hogy kedves barátaim, nekem ehhez semmi közöm nincs, érezzétek jól magatokat? Tetszene ez, mondjuk Gréczy Zsoltnak?

A probléma, amit próbálnak többen körbetapogatni, az az, hogy Pekingben három arany volt és csüggedés, most meg nyolc arany és lelkesedés. Hogy akkor ennek most mi az oka. Az igazán riasztó dolog az, hogy nincs közvetlen oka. Nyilván van korreláció pénzzel, hangulattal, ilyesmivel. De ott van a kínai gátfutó fenomén, akinek kificamodott a bokája, vagy Cseh Laci, aki pont az olimpián nézett be egy futamot, holott amúgy nem szokása. A sportban van véletlen és akármilyen tudományos a formaidőzítés és alapos a pszichikai felkészítés, néha nem jön össze. Mert nem. Mert csak.

Azt is felemlegetik, hogy a magyar aranyak nem valamiféle rendszer eredményei. Nincsen Országos Testnevelési és Sporthivatal, központi labor, ahol kikeverik a kimutathatatlan doppingszereket, nincsen sportmenedzsment, amelyik okos és központilag finanszírozott ciklusközi versenyzéssel világranglista pontokat gyűjt, tologatja a kvótákat, intézi a kiemeléseket, megokosítja a bíróküldést, kijár szabálymódosítást. Régen volt, és sokan éreznek nosztalgiát a dolog iránt, de a mostani sok aranyért nem lehet szürke eminenciásokat kitüntetni, mint ahogy a pekingi kevés aranyért se lehetett tömeges kirúgásokat eszközölni. A magyar aranyak ugyanis nem rendszerszerű aranyak és ilyen értelemben a politikusoknak tényleg semmi köze hozzájuk.

Viszont amíg ilyenek az aranyaink, a dologban benne van a volatilitás. Hiszen az olimpia alakulhat úgy, hogy a jól hajrázó brit gyereknek jön ki jól az utolsó tempó és Gyurta ezüstérmes, vagy Szilágyinak nem ülnek jól a vágásai, esetleg elcsapja a gyomrát, kificamodik a bokája, ilyesmi. Ha ilyenből egyszerre sok történik, ugranak az aranyak. Az aranyak ugyanis a fenti okok miatt nálunk nem gyárban, hanem műhelyben készülnek és a műhelynek korlátos a kapacitása.

A műhely ráadásul úgy működik, hogy dolgozik ott egy szaki, aki mindenhez nagyon ért, művésze a szakmájának. Az ő személye, a tehetséges tanítvány és a jó szerencse adja össze az olimpiai érmet. Szeszélyes, instabil keverék ez, túl sok benne a zsenifaktor.

Amit nálunk sportpolitika címén művelnek 15-20 éve, az nem más, mint a kis műhelyek ötletszerű támogatása. Bíznak benne, hogy a dolog jól fog kiforogni, és érem lesz belőle. Kisipari változata ez a NDK mintájú sportiparnak.

Megkerülhetetlen szereplője ennek az elegynek az edző, aki egy személyben menedzser, pszichológus, minden. Ő az, akit viszont a sporttámogatás rendszere teljesen figyelmen kívül hagy. A legújabb irány úgy tűnik az, a látványsportok támogatásával, hogy visszahozzuk a gyárakat és rendszereket akarunk felépíteni.

Régi vesszőparipám, hogy ez teljesen hibás irány. Annak a fajta olimpiai éremnek, amelynek termelésében Magyarország világelső, ugyanis az a fő tulajdonsága, hogy önjáró, mert speciális tudásra és egyéni kezdeményezőkészségre, két klasszikus polgári erényre épül. Amikor nálunk is NDK rendszerű sportipar működött, akkor is az volt a sója, hogy voltak benne nagy edzőegyéniségek, akik 7-8 évente termelték a nagy bajnokokat.

Itt lenne az ideje az olyan sportpolitikának, amely átadja a kezdeményezést ezeknek az embereknek. Hiába találják ki ugyanis, hogy holnaptól nálunk jó kosárlabda lesz és punktum, attól még nem lesz. Akkor lesz, ha egy olyan ember vagy team, aki Gyurtából, Szilágyiból, Risztovból, Parsból olimpiai bajnokot nevelt, pénzhez és lehetőséghez jut mondjuk a kosárlabda, vagy akár a rögbi területén. Annak a lehetőségét kell megteremteni, hogy a helyi közösség, a helyi üzleti világ beszállhasson, akár lehetőségeivel, akár gyerekeinek edzésre hordásával, és ehhez pénzt, létesítményt, tudományos és sportdiplomáciai hátteret adjon az állam.

A legtöbb sport kicsíráztatásához ugyanis meglepően kevés dolog elég. Az ökölvíváshoz körülbelül félmillió forint ára sportszer meg pár verekedős suhanc elegendő. Ahol van egy szőnyeg ott cselgáncs és birkózó edzést is lehet tartani, a túlmozgásos gyerek ingyen van. Két palánk meg egy tucat labda kiadja az alapfokú kosárlabdázás szükségleteit. Ez adja meg a lehetőséget, hogy elinduljanak az új Kemény Dénesek és Mocsai Lajosok a pályájukon.

A magyar ember egyik legfontosabb értéke ez a polgári kezdeményezőkészség, amelyet manapság sajnos csak ilyen kispályás dolgokban lehet megfigyelni. A támogatásért-pályázatért rohangáló népművelő, iskolaigazgató közösség- és értékteremtő erő, akit támogatni kell, aki elé pályát kell állítani. Ahogy megszerveződnek a falusi uborka- cigánymeggy- tökfőzelék- és világzene fesztiválok, úgy ezek be tudják indítani azt a sportéletet, amit mindenki hiányol. Erre az első emeletre, erre a Minarik Ede- mentalitásra lehet felhúzni a következő emeletet, de amíg ez nincs, addig az arany inkább kivétel lesz.

Az ugyanis pazarlás, hogy aranyat azok a műhelyek hoznak, amelyek túléltek, kijárták a támogatást, szereztek politikus támogatót, találtak egy „hülye” edzőt aki saját pénzéből neveli a „hülye” tanítványt aki lejár edzésre, holott ennyi pénzért van légkondis konditerem, amitől pont olyan izmos lesz mint a birkózástól… Ahol megvan a szándék, ahol nyüzsög a minarikede, aki inkább nem ebédel vasárnap, de fizeti a szombati meccs után a sört, oda pénzt és lehetőséget kell tenni.

Lehet, hogy ettől nem lesz több arany, hiszen a boka ettől még kificamodik, az üzbég csodagyerek jobban belöki a hajót, a szőrös szívű norvég bíró még mindig tévedhet a kárunkra. De az biztos hogy ugrásszerűen megnövekszik a nem várt bronzérmek, a hősies négy közé jutások száma. De ami ettől is fontosabb, a sportot olyan emberek művelik majd tömegesen, akik hozzászoktak a jó munkához, tudják hogy annak van eredménye, és nem feltétlen csak az edzőteremhez. Ez pedig óriási lépés lesz. Majd egyszer.

Néztem tegnap este az olimpia záróünnepségét, és végig arra gondoltam, hogy mit szól ehhez az ajatollah? Hiszen az egész ceremónia egyetlen semleges pillanata az volt, amikor Jaque Rogge bemutatta, milyen az, amikor valakinek nagyon kell már…vécére menni, szorítja-szorítja és közben százezer embenek beszédet kell mondani. Szinte látom, ahogy kimért léptekkel távozik, majd lerogy az első budira, tizedmásodpercekkel azelőtt, hogy végképp feladnák izmai. Vagy csak ő is azt gondolta, hogy mit szól majd az ajatollah?

Mert a világ jelentős részén egy ilyen buli a létező összes műszert kiakasztja. Néhány ringó valagú énekesnő, aki énekhangbeli tudását testhezálló dresszel és riszálással ellensúlyozza, egy csomó homokos divattervező, szintén seggriszálásból élő lányok társaságában, lovaggá ütött, kiöregedett heroinisták, felvételről egy olyan perzsa, aki egyrészt halott, másrészt nem egészen ajatollah-kompatibilis.

Mindezt felhőtlen örömmel ugrabugrálva adják elő, az elviselhetőség határán tartva a szimbólumokat, miközben Brian May még facsar egyet a villanygitáron. Megússzák kettő, azaz kettő beszédből. Nem húznak át vadászgépek, nincs semmi görcs. Nincs görcs abban sem, hogy az a nemzet, amelyik a XX. század második felének kultúráját meghatározta, ezt a tényt utolsó ászként lazán kidobja az asztalra. Bizony, még pár évtized és a lovaggá ütött heroinistákról mint nagy mesterekről, a ringó valagú állástalan mosogatólányokról mint kis mesterekről fogunk beszélni. Már ma elemzők élnek meg abból, hogy Beatles- és Rolling Stones korszakokat hasonlítgatnak és megjelentek már nálunk is olyanok, akik egy punkzenekar feltűnését nagyobb eseménynek tartják az aktuális helyi háborúnál.

A nyitó- és a záró ünnepség ugyanakkor feltesz pár kérdést, amelyre már rég mindenki szeretne választ. Mi az olimpia? Önfeledt bulizás? Részben biztos, ugyanakkor senkinek sem ez jut eszébe az utolsó perces drillel nyerő amerikai kosárcsapatról, vagy a fogát összeszorítva hőstettet végrehajtó Risztov Éváról. Mert ez küzdelem, mert ez háború, magunk vagy mások ellen. De az is olimpia, hogy egy angolai srác a vízbe majd beleborulva evez egy jót, vagy hogy az olimpiai faluban az történik, aminek akkor kell történnie, ha pár tízezer fiatal és szép férfi és nő van összezárva?

Nemzeti büszkeség? Hiszen mi is kilóra mérjük az olimpiát, Gyurta Dániel csodásan széles vállait eltakarja az aranyérme. Egy-két bulvárlapot leszámítva a kutyát nem érdekli, hogy ő kicsoda-micsoda, ő a mi aranyérmünk, hét másikkal együtt. De akkor hogy jön ez össze az önfeledt bulizással?

Valószínűleg erre a moralizálásra egyszerű a válasz: ez az olimpia. Megfeszülő, küzdő emberek, akik a háborúkat medencében és ugrógödörben vívják, hogy aztán a hajnal szétcsapva egy metróülésen vagy egy bolgár magasugrónő ágyában érje őket. Akik emellett teljesen lazák, és magasról tesznek az ajatollahra vagy a Pártra.

Csak, nézve az olimpiai záróünnepséget, valahogy az volt az érzésem, hogy ennyire azért mégsem laza a helyzet. De az is világos, hogy ha olyan műsor lett volna, amin a világon senki se sértődik meg, akkor az egész unalomba fullad, így meg legalább a biztos és elronthatatlan gitár-dob-szerelmesdalszöveg-riszálás kombináció megfelelt a hely szellemének és mindenkinek, aki ebből az alkalomból valamelyik testrészét riszálta.

Ez pedig jó lesz tanulságnak, mitöbb, nemes célnak is. Mármint, hogy aki szerint pár tízezer, egészséges, szép fiatalnak nem az a dolga, ha jó brit popzenét hall, hogy vigyorogva segget riszáljon, azzal az olimpia után találkozunk. Újra a csatamezőn.

Ma délután lecsapott a TEK, a Készenléti Rendőrség és a NAV a bivalybasznádi Bivalytej tehenészetre. A helyszínen lévő jogvédők szerint mintegy 380, kevlárpáncélba és sisakba bújt, símaszkos alak feji a teheneket. A tehenek idegesek, a Bivalytejnél máris csökkenő tejhozamról, tőgy-gyulladás járványról beszélnek.

Filippo Scolari, az Ozorai People jogvédő szervezet képviseletében elmondta, teljesen értelmetlen ez a rombolás, hiszen a tej, mint az köztudott, élet, erő, egészség!

Nemzeti Hajnalka, a Jobbik képviseletében kijelentette, üdvözlik a lépést, mert hazánkat már régóta mételyezi a turáni fajtákat kiszorító Holstein-Fríz (Hauer-Frei) összeesküvés. Kijelentette, hogy faji alapon egyetlen tehenet sem kívánnak diszkriminálni, mindössze az a kívánságuk, hogy karrierjüket pörköltként folytassák. Arra a kérdésre, hogy egyik prominens pártvezetőjüket a napokban Reggeli Harmat, permeátumból készült tejkészítmény fogyasztásán kapták, kijelentette, hogy ez piszok zs…, vagyis elnézést, nemzetvesztő provokáció.

Harkányi Jiftach, ortodox rabbi nem lát kivetni valót, a tehenészet elleni fellépésben, amíg vér nem folyik. Figyelmeztett ugyanakkor arra, hogy a magyar szürke és tarka állományoknál ugyanilyen határozott fellépést vár, ellenkező esetben kénytelen lesz háromoldalas cikket megjelentetni, a Frankfurter Allgemaine Zeitung vasárnapi kultúrmellékletében a dologról.

Borz-Takácsné Kelemen Rózsa őrnagy, az ORFK sajtóügyeletese szerint a TEK és a NAV teljesen jogszerűen intézkedik. Több éves kutatómunkával sikerült felderíteni, hogy a boltokat elárasztó tej mögött a tehenek állnak. Ezek után hosszasan, titkosszolgálati eszközök alkalmazásával derítették ki, hogy a módszerek nagyban hasonlítanak az olasz maffia módszereihez. A férfiak látványosan nem csinálnak semmit, míg a valódi maffiatevékenységet a nők végzik el. A szóvivő elmondta, hogy jelenleg a tehenek vallatása illetőleg tejminták vétele zajlik, további helikopteres alakulatok bevetése is várható, illetve megfontolják, hogy gumicsónakokkal is lecsapjanak. Az akció költségvetése meghaladja a másfél milliárd forintot, de ez nem okoz gondot a rendőrségnek, mivel a megszüntetett illetve kiszervezett közrendvédelmi tevékenység után a „Rend 2014′ akcióterv keretében a rendőrség a jövőben kizárólag a tejbűnözésre illetve közlekedési bírságok beszedésére fog koncentrálni, pszichológusok segítségével.

Dr. Bögyi Szilvia NAV szóvivő szerint az évtized fogásáról van szó. Ugyan a tejet idén még nem terheli jövedéki adó (jövőre literenként 40 Ft. nemzeti tejjáradék lesz bevezetve) ugyanakkor a mostani razzia felderítette, hogy valószínűleg V. László és a robbantások elkövetői is ittak tejet.

Szijjártó Péter fél órán belül korrigált: soha nem lesz jövedéki adó a tejen, ez egy elmúltnyolcévista, kripto-gyurcsányista hazugság, a magyar emberek érdekében vezetik be a 85 Ft/liter mértékű Nemzeti Tejhozzájárulást, amely a magyar gazdákat védi és a bevételből jutni fog az antigyurcsány védőoltások előállítására is. Dr. Bögyi Szilviát azóta más fontos beosztásba helyezték, a HVG információi szerint a jászberényi strandon lángost süt.

Időközben kiderült, hogy a rendőrség figyelmét a BérTv Félponty című műsora értesítette a bivalypasznádi tejbotrányról. A tavalyi Kaviár-gate óta csak toknyomozó újságíróként emlegetett elitcsapat magát ökörnek álcázva jutott be a telepre és megszólaltatta Juci nénit aki elmondta, hogy a korábbi, az egész falut átszelő, megfélemlítő kolompolós vonulások megszűntek, ám újabban senki sem tudja vajon mi folyhat a zárt falak mögött.

A mai nap híre, hogy csődbe ment a Bivalytej, miután a zárt rendszerű szarvasmarhatartás lehetetlenné vált a kommandósok által szétvert istállóban. A tulajdonos bevallotta, hogy egy gyurcsányista malomtulajdonos kulák lányának udvarolt. A tejellátás megoldott, nyugtatott meg mindenkit Szijjártó Péter, a 95 forintos Nemzeti Tejdíj a tejellátás reformját is fedezni fogja.

Magyarország valóságos tárháza az okos pénzügyminisztereknek, akik évekkel hivataluk elhagyása után rendkívüli éleslátással, européer gondolkodással nyilatkoznak az ország pénzügyeiről és arra is van előre bekészített sablon válaszuk, hogy miniszterségük ideje alatt miért ment mégis az a kétbalkezes gazdaságpolitika mint összes többi kollégájuk alatt.

Mégis, ezeket az embereket senki se tartja okosnak, legalábbis nem okos pénzügyminiszternek. Szokásos dolog ilyen okos megnyilvánulások után kígyót-békát kiabálni az ex-pénzügyminiszterre, függetlenül attól, hogy totojázó vagy pragmatikus volt újkorában, megszorított vagy osztogatott, könyvelői szemlélettel vezetett vagy unortodox baromságokat halmozott és halmoz.

Ehhez képest TGM, fogja magát és a magyar politikai újság- blog- és seggnyalás írás szemére hányja, hogy gúnyolja Sólyom Lászlót. Persze hogy gúnyolja. Ez neki a dolga. Most jól felfedeztük, hetvenhárom folyam-kilométernyi német és francia filozófus elolvasása után, hogy a politikai sajtó jórészt röhögő hiénák gyülekezete, a hiénák minden rossz tulajdonságával együtt.

Persze az ember, ha a tévében olyan filmet lát, ahol a megnyugtató, vasárnap délutáni jóllakott kómázásra csábító hangú szpíker elmagyarázza, hogy a mázsás, villámgyors oroszlánok bekerítik, lecsapják és megfojtják az ötvenkilós, bokaficamos kisgazellát, akkor a kisgazellának drukkol. Ha anticucilis, szemüveges, tudálékos Ödönke, akkor elmagyarázza a szülőknek, hogy ez baromság, mert az élet rendje pont az, hogy az oroszlánok… Na most TGM szemében azt az Ödönkét tisztelhetjük, aki hősiesen kiáll a gazella mellett, francba az élet rendjével.

Ilyenre is van persze szükség, hiszen pont az különböztetne meg minket (elvileg) az oroszlános-gazellás szavannától, hogy mi nem fetisizáljuk a természet farkastörvényeit, hanem két lépéssel előre gondolkodva adott esetben belátjuk, hogy lehet, hogy mégse kéne pont most megölni a gazellát. Erről a kérdéskörről (mértékadó német és francia filozófusok mellett) olyan gondolkodók értekeztek, mint Marx Károly, Friedrich Nietzsche vagy Jézus Krisztus.

Eddig tehát ott tartunk, hogy TGM szándékosan vagy nem, a kultúrember mércéjével méri a Sólyom László politikai hullája körül szálldosó keselyűket és röhögő hiénákat, gunyoros megjegyzéseket tesz rájuk. Ugyanakkor felfedez Sólyom viselkedésében, nyugatos, progresszíven polgári, bájosan baloldali, konzekvensen konzervatív, kellemesen keresztény elemeket. Vagyis helyesen észreveszi. hogy ebben a metaforában Sólyom a szegény bokaficamos gazella.

TGM másik jelentősebb témája a cikkben az, amivel már egy elsőéves politológia hallagató kislány sem biztos hogy fel lehet szedni: a klasszikus, elméleti oldalbeosztás nálunk nem egyezik meg a pártokra ragasztott címkékkel. Ráadásul a politikai osztályunk jó része menthetetlenül provinciális, szűk látókörű bunkó. Igen. Ennek következetes felemlegetéséért szokás TGM-et utálni. Ráadásul még hivatalt sem vállal, hogy annak odahagyása után szét lehessen tépni, mint Sólyom Lászlót.

Diogenészhez nemcsak a magvas aforizmák tartoznak, hanem a hordó és a férgek is. Középkori utódaihoz a csörgősipka.

Ahogy TGM, én sem értek mindenben egyet Sólyommal, ellenben nem sajnálom, legalábbis nem jobban mint a vasárnap délután a tévében szétcincált gazellát. Nem osont ki rókázni a parlament folyosójáról amikor a megválasztásáról szóló komédia folyt, és reálpolitikusként buta volt mint a főd, későn vette észre a magas fűben az oroszlánokat. Olyan pozíciót célzott meg, ami nagyon szép, csak a magyar politikában nincs.Otthagyta a hordót, amelytől távol  csak nyiszlett koldus, akit meg szokás rugdosni. Lapozzunk.

A vigaszágon, a magyar Gipsz sajnos alulmaradt az argentin Fuentes-Gustafsson-nal szemben.

Az egymással szemben állást sokkal jobban bírta a mi fiunk de sajnos a küzdelem huszadik másodpercében túlságosan ádáz nézésért megintette a bíró, így a második intés sajnos egy pucurimucuri hátrányt jelentett, és ezzel bukta az első menetet. Az argentin szövetség tiltakozott Gipsz feltűnő durvasága miatt.

A második menetben ülő helyzetből kezdtek a felek, ám ekkor Gipsz óriási technikai hibát vétve megmozdította karbonpáncélját, és kivillanó természetes testfelülete miatt Fuentes-Gustafsson hosszasan fetrengett magatehetetlenül a tatamin.

Ütős multifight versenyzőnket a negyven kilósoknál induló Kiss Rozáliát túlzott passzivitás miatt leléptették, mivel a kék sarokból a szerb Radvanovity a fotocella adatai alapján egy fél tizeddel hamarabb lépett ki a ring közepe felé. Mivel épp csak érintette a ringbelépő vonalat, hosszas videózás következett de végül a szerbet hozták ki győztesnek.

A mai nap a Küzdősportok Templomában egy perces néma tiltakozással kezdődött, mert példátlanul brutális módon egy néző rácsapott (!!!) egy mellette álló barátja vállára, miután az vicceket mesélt neki és nagyon nevetett. A pizsamatépkedés mai versenyei el is maradnak mert a legtöbb versenyző a hír hallatán szorongásos rohamot kapott.

Kevés annál nagyobb illetlenség van, mint a Kelet-afgán sajtárpöckölés rajongójával közölni, hogy a három és fél órája tartó évi rendes sajtárpöckölő bajnokság közvetítésében semmi izgalmas nincs, mitöbb, az unalmas. Lehet, hogy mi unjuk, de olyan embernek, aki maga is próbálkozott már sajtárpöcköléssel, látta a tavalyi bajnokságot, és csak azért el akar jutni Kelet-Afganisztánba, hogy a Karakorum hófödte csúcsai alatt maga is pöcköljön egyszer, ez igenis érdekes. Még emlékszik a tavalyi drámára, amikor az örök második Ali végül az utolsó körben egy nagyon higgadtan pöccintett egyet a sajtáron és életében először legyőzte az ötszörös bajnok Mahmudot.

Kevés annál nagyobb sportkommentátori teljesítmény van, mint egy ilyen soha nem látott, kicsit hosszas, kicsit monoton sportágat megszerettetni a nézőkkel. Úgy megszerettetni, hogy a legváratlanabb helyeken, azonnal bizalmi beszélgetés alakuljon ki, ha valaki megemlíti, hogy Voeckler két napja milyen hősiesen szökött, vagy hogy mennyire megrajzolták a belgák és az oroszok Cavendisht az olimpián, a belga Gilbert illetve a kazah Vinokurov sikere érdekében. Magyarországon ez két ember érdeme, az ifjabb Knézy Jenőé és Sipos Jánosé. Sipos, a hetvenes évek egyik kiemelkedő kerékpárosa, kilenc bajnoki címénél is maradandóbb életműként hagyta ezt hátra.

Kevés annál fontosabb dolog van, mint hogy a sportkommentátor tévés-rádiós szakember legyen. Monoton sportoknál különösen, de akár a focinál is fontos lenne, hogy az úristen mekkora gól és a szép volt csajok mellett azért menjenek a szakkifejezések, és három mondat a spanyol monarchiáról, ha épp János Károlyt mutatják a lelátón. Sipos János személyében egy ilyen embert gyászolunk, akik néztük a közvetítéseit, akik egyszercsak a tévé előtt ragadtunk amikor megmagyarázta, hogy a tizenkét, a hegyoldalon lihegve felfelé tekerő színes ruhás pasas valójában észjátékot játszik, taktikák csapnak össze cselekkel, fárasztanak, trükköznek…

Kevés dolog fog jobban hiányozni a tévéből, mint ez. Sőt, azt hiszem semmi sem. Nyugodj békében Sipos János.

Az autóipari legenda szerint, amikor Ferdinand Piech, a nagy Ferdinand Porsche unokája átvette a VAG konszern vezetését, a VW Golf akkori változatához kilencféle futóművet gyártottak. Ennyi modellre tartottak raktárt, szerveztek logisztikát, tartottak nyilván megrendelést, szerveztek gyártást, satöbbi. Piech első intézkedése az volt, hogy azon az áron is, ha a hatvan lóerős alapmodell alatt a kétszáz lóerős csúcsmodell futóműve van, de ettől a költségtől meg kell szabadulni és punktum. Így is lett.

Ez a sztori jutott eszembe, amikor a Véleményvezér blog hozsannázását olvastam arról, hogy Tarlós, a nagy Cost Killer egy órával később kapcsoltatja fel a villanyt. Hogy milyen jó, ez hiszen a szürkületi kivilágítás nem része az alapvető üzletmenetnek, nem „core activity”. De az. Egy várost meghatároz a skyline, a jellegzetes épületeinek lehetőleg szépen kivilágított körvonala. Ettől (is) város.

Az hogy más városokban nem világítanak, az nem attól van, hogy rájöttek, hogy ezt nem kell, hanem azért, mert nincs rá pénz. Valóban, éhenhalni amiatt, hogy nincs fény, legfeljebb a fényevők szoktak, de ők így nyáron már délutánra degeszre tömik magukat.

Ezt a kényszer szülte, kétségbeesett nadrágszíj-húzást hiba lenne a szisztematikus, átgondolt kiadáscsökkentés előfutárának tartani. Az ugyanis a jelenlegi modell mellett lehetetlen. Mert egy kétmilliós, múltjára és szépségére büszke világvárosnak core activity-je a szép világítás, de nem az, hogy huszonvalahány, szanaszét húzó kerületből áll, amelyeket nagyrészt akarnok kisfideszesek vezetnek napi egyéni érdekeik alapján, a rendőrségi szervezete kerületi bázisú és nem feladat szerint osztott (kerületi kapitánysági feladat a közrendvédelem, az összes többinek már rég BRFK-közvetlen szervezetben kellene lennie, maximum négy-öt nagyrégióra osztva Budapestet) . Nem core activity, hogy az ilyesmihez csak hobbistaként értő, de a nagyfőnökkel rokonságban álló, nulla releváns tapasztalattal bíró egyént oktrojálnak a fővárosi közlekedés élére, össze-vissza csoportosítgatva alatta az erőforrásokat.

Felteszem, ha Tarlós Istvánt leitatnánk és kapna egy könnyebb lefolyású őszinteségi rohamot, a fenti felsorolást napestig tudná folytatni. Az igazi spórolás akkor kezdődne, ha a gazdaságtalanul működő szervezetet le lehetne szervezni a felére, ha a folyamatábrák a főváros-kerület-országos hatáskörű szerv mátrixban nem úgy néznének ki, mint egy tányér spagetti. Addig ugyanis nem lehet spórolni, amíg a folyamatok egyes pontjaihoz nem tudunk konkrét költségeket rendelni. Ez nagyjából a szervezetismereti kisegyszeregy, amelyet a világ legnehezebb dolga felmondani, ugyanis ahhoz a bizonyos tányér spagettihez rengeteg érdek fűződik.

Tarlós István a mostani kurzus kevés szimpatikus szereplőjének egyike, de sajnos attól vált azzá, hogy láthatóan béna kacsa volt az első pillanattól. Aki látta, hogy micsoda felzúdulást váltott ki mindig, ha hozzápiszkált a Demszky alatt kialakult status quo-hoz, az pontosan tudja, hogy hallgatólag, de erre az emberre kilövési engedélyt adtak. Nem vadászengedélyt, de senki a kormányoldalon nem fogja megsiratni ha valami baja lesz.

Idő kérdése volt, hogy mikor kényszerül bele olyan lépésbe, amivel kicsapja a biztosítékot az amúgy hosszútűrő pesti lakosságnál. Megtette, mert meg kellett tennie, a villanyszámla, az a fővárosnak is villanyszámla. De ne hívjuk már ezt átgondolt kiadás-csökkentésnek.