Két látogatás

Felmerült itt a blog kommentjei között, hogy én egyike lennék azoknak, akik az érkező Angela Merkelben valamiféle tanárnéni-fétis megtestesülését látják. Vagyis, miután mi nem tudunk mit kezdeni az osztály túlkoros, agresszív fodbalistájával, Viktorkával, majd jól beáruljuk a tanárnéninek, aki Viktorkát megbünteti, sőt az is lehet, hogy ő az Igazgató, és meg lesz beszélve, hogy Viktorka átmegy a sportosztályba és békén hagyja a pufók Ödönkéket, akik innentől kezdve majd maguk fogják húzogatni a lányok haját, holott ez korábban Viktorka monopóliuma volt.

Hivatalos tisztelettel: ennyire nem vagyok hülye.

Ha Magyarországnak valami nem jó, azon a magyaroknak kell változtatni. Ha valaki kívülről szól bele, az elfoglalja az országot mondhatnók (ez olyan szép régies, már tök régen akartam használni) huszadik századi felfogással. A tétel ma is igaz, kisebb módosításokkal.

A módosítás pedig az volna, hogy száz magyarból nyolcvan német cégtől veszi meg a mindennapi élelmiszereit vagy német cégtől veszi a telefonszolgáltatását. Német cég bulvártévéjét nézi, német cég gyárában dolgozik, német cég mozdonyát vagy kamionját vezeti.

Így vagy úgy ezeknek a magyar állampolgároknak az érdekei német cégek érdekeivel fonódnak össze. Van, hogy teljesen egyezőek, vagyis a magyar állampolgár ugyanabban érdekelt, mint a német cég, van, hogy ellentét van közöttük, ilyenkor pedig többek között (de nem kizárólag) a kormány feladata az, hogy a német céget olyan helyzetbe hozza, hogy vegye figyelembe a magyarok érdekeit.

Orbán Viktor ez utóbbi folyamatot kizárólag konfliktusként tudja elképzelni. Harcol, odamegy, megoldja, ő, neki, vele, érte. Jobb helyeken ez egyeztetésről, alkudozásról szól, ahol persze mindkét fél bevet izomerőt és furfangot is.

A német cégek jelezték, gondolom ezer csatornán át a német politikai elitnek, keserves golfozások, pezsgős vacsorák, síelések közepette, hogy Viktor összekever milliárd eurós német vállalatokat vidéki iskolaigazgatókkal és így is próbál bánni velük, izomból.

A német politikai elit természetesen ennyi jelzés után ránézett kicsit a dologra. Látogatások, nyilatkozatok, megint látogatások, megint nyilatkozatok. Azt tapasztalták, hogy Viktor szemtől-szembe nyal, valójában viszont nem olyan fekete-fehér ez a dolog, ennyi panasz, csak úgy a semmiért, nem szokott érkezni, főleg nem olyan cégektől akiket azért nem kell félteni, ha valami jó kis disznóságról van szó. Félreértés ne essék, se a VW konszernnél, se az Aldinál, se a Bertelsmann csoportnál nem szoktak két percnél többet gondolkozni, ha egy jó kis gazdasági nyomásgyakorlást kell elhatározni. Ezen lehet akár háborogni is. Ezt azonban egyrészt hagyjuk meg Bayer Zsoltnak, másrészt meg ha egyszer valaki két méteresre nőtt, nem fog leguggolni azért, hogy 160 centis pajtása kaphassa el a labdát. Adottság, számolni kell vele és kész.

A német cégek kezében iszonyatos mennyiségű ún. „big data” összpontosul. Többet tudnak Magyarországról a magyar kormánynál. Egy példa: a Lidl árul háromféle virslit. 800 forintosat, 600 forintosat és 400 forintosat. Három kattintásból kihozza havi és területi bontásban, hogy melyik városban a hó hanyadik napjáig fogy jobban a 800 forintos, hol van az, ahol már a hó elején is csak a 600 forintosat veszik és hol, mikor térnek át a 400 forintosra, vagyis mikor kezd el nagyon fogyni a havi fizetés. Ezt már gyerekjáték felvinni egy térképre és máris megvan, hogy milyen a magyar jövedelemeloszlás.

Ezért szokott a kedvenc jobbhülye újságírói közhelyeim közé tartozni, hogy Angela Merkel az újságokból tájékozódik a magyar helyzetről. Egyrészt nyilván, a német külügy készít jelentéseket a magyar sajtóról, de a fentebb említett nagyvállalatok, ha akarnak valamit a német nagypolitikától (konkrétan azt, hogy szóljon rá kicsit Viktorra) akkor azt nagyon-nagyon precíz adatokkal támasztják alá, megadva az adatok forrását, hogy a megfelelő német szakszolgálatok azt tudják ellenőrizni. Angela Merkel kevés dologtól tart jobban, minthogy őt a német nagyiparosok csicskájának lássa bárki. Ha ő a német nagyipar érdekében szót emel, annak nagyok komoly és alapos oka van.

Eközben Budapesten szélnek eresztették a külügy szakértőgárdájának a jelentős részét, a követségek nem merik jelenteni mit látnak és hallanak, mit pöttyintett el az a jólértesült német újságíró, aki rossz nyelvek szerint egy Aldi-alvezér lányát kezelgeti, azon a fogadáson, ahova az egyik követségi titkár valahogy meghívódott. Információhiány van.

Ahol információhiány van, ott kapkodás van, csapkodás jobbra-balra. Orbánék nem tudják, csak találgatják, mit akar Merkel felhozni a megbeszéléseken. Merkel persze nem fog rendet rakni, nem fogja Fodor Gábort vagy Tóbiás Józsefet kinevezni birodalmi Gauleiternek  Orbán Viktor feje fölé. Szerencsére. Az említett uraktól nekünk, magyaroknak kell megszabadulnunk. Összességében azonban Orbán Viktor annyi mindenkivel került konfliktusba, hogy 99% az esélye, hogy ha a itt a német tőkének jobb lesz, akkor a magyaroknak is jobb lesz. És ez nem a német tőkéről állít ki bizonyítványt, hanem a kormányunkról, tehát rólunk.

Ha ez nem lenne elég, van itt még egy apróság. Igen, Vlagyimir Vlagyimirovics.

Az egész kormány megbukna azon a vizsgán, ahogy egy értelmes magyar mondatot kellene mondani arról, hogy miért kellett őt meghívni. A pasas agresszorként lép fel egy szövetségesünkkel szemben, (jó tudom, független kozákok, akik elcsenik a tankokat a szovjet páncéloshadosztály depójából, lesprézik a hadrendi számot, de a gárdajelvényt már nem, azért túl sokat dolgoztak).  A teljes művelt Nyugat épp akkorát koppintott az orrára, hogy a fal adta a másikat. Ha tovább tart az energiaárak mélyrepülése, a gázfegyvert kicsavarják a kezéből.

Németország persze félt bizonyos érdekeket, de van itt egy apróság, amiről szokás megfeledkezni. Oroszország a rubel megzuhanása miatt elkezdett ipari mennyiségben eurót és dollárt borítani a piacra. Arra a piacra, amelyen az Európai Központi Bank a németek rosszallása ellenére épp…na mit csinál? Pénzt borít, nagy mennyiségben. Nem jön az az orosz devizartalék olyan rosszul, ergo Putyin elvtárs tökét még egy darabig csavargatni fogják.

Magyarország momentán semmit sem tud adni Putyinnak, rövid euroatlanti pórázon vagyunk, a közvetlen szomszédaink már rég beálltak az orosz medvét megugató falkába. Olyannyira nem divat mostanában szeretni a kiváló egykori drezdai KGB-rezidenst, hogy még örök szövetségese, Lukasenka is elkezdte kritizálni. Erről nekem mindig az a történelmi pillanat jut eszembe, amikor Gyimóthy Géza is végül csak eltűnt Torgyán doktor mellől.

Mivel mi nem tudunk adni semmit, kapni sem tudunk semmit. Oroszország egyébként se azokat a napjait éli, amikor puszira tud adni mondjuk tizenöt helikoptert (különben is, a helikopterekkel a Gripen-bulival azonos nagyságrendű lopásra készül a kormány, szóval az most nem is aktuális.)

Oroszország fordulóponton van. Ha nem találnak ki valamit, akkor jön náluk a pangás, a brezsnyevscsina kettő, és ez az orosz politikára is hatással lesz. A fene tudja, hogy mi ilyenkor a jó Putyin-taktika. A világ összes elemzője se tudná megmondani. Hagyatkozhatunk Viktor legendás külpolitikai érzékére…

Volt már ilyen, amikor Horn Gyuláról mindenki tudta, hogy a furfangos vén kommunista tudja mit beszél és ha ő elrepül Moszkvába, akkor nem a GUM áruházat fogja megtekinteni, hanem tényleg szóba állnak vele. Hogy ez mennyire nincs így most bármilyen magyar diplomatával, abba több okból sem megyek bele. Egyrészt ez nyilvánvaló, másrészt hosszú lenne kifejteni, harmadrészt meg oda akarom tenni a húslevest.

De azért érthető, hogy kicsit idegesek mostanában, nem? 😀

Egy kis hölgy látogatása

Az uraság leszállt a könnyű, kétlovas uradalmi kocsiról. Mihály, az intéző készségesen vette el puskáját, Jancsi, a nagyfia, ugrott a poggyászokért. Az uraság prémgallérját szorosabbra húzva, sietősen ment be a vadászházba, közben utasította Mihályt, hogy csináljanak egy kancsó forralt bort. A ház kitakarítva várta, Mihályné épp egy nagy adag vadas marhát készített, mert tudták, ez az uraság kedvence.

Az uraság fogadta a köszönést, az útról feltett udvarias kérdéseket válaszra sem méltatva ült az asztalhoz, ahova Mihályné, az intéző felesége már oda is tette az erőlevest (tojással, az úr kedve szerint) amelyikben a marhahúst megfőzte a vadashoz. Ahogy előrehajolt, láthatóak lettek asszonyos keblei. Mihály és Jancsi fia épp a lovak kifogásával meg éjszakára a tüzelő felhasogatásával voltak elfoglalva, ezért az uraság, amint a nő letette a levest, de még előrehajolt, jól megmarkolászta a melleit. Mihályné tudta mi a rend. Egy fél percig vagy tán még rövidebb idei hagyta az uraságnak, hadd taperoljon, majd halk „nade nagyságos úr” felkiáltással, de mosolyogva szabadult a fogásból.

A nagyságos úr elfogyasztotta a levest, a marhát, felhajtott hozzá egy kupicával az időközben Mihály által behozott pálinkából (koccintott vele és Jancsival is). A forralt bor nagyjából felét is megitta, elhatározta, hogy nyugovóra tér. Veronika, az intézőék lassan eladósorba érő lánya szorgoskodott az ágy körül, rakott a kályhába, készített az ágy mellé egy kancsó vizet, gyomorégés ellen egy kis szódabikarbónát. A ház emeletén más nem is volt, Mihályné mosogatott, Mihály és Jancsi pedig még körbejárta a házat, bezárta éjszakára a jószágot, elengedte a kutyát, egyszóval tette mindazt, amit egy jól működő gazdaságban tenni kell.

Az uraságnak megtetszett az előtte hajladozó 16-17 éves fruska. Mögéje lépett, ágyékát a fenekéhez szorította, és megmarkolta melleit, amelyeket a lány jól láthatóan a kedves mamától örökölt.

Veronika megrémült. Tudta, hogy nem sikíthat, mert akkor az apjának és a bátyjának meg kellene ölnie az uraságot és felakasztanák őket. Megrémült, mert még szűz volt, és nem akart ennek az alaknak az áldozatául esni, lányanyává válni, és valami hitvány legényhez, aki hajlandó így is elvenni – hozzákényszerülni. Abban bízott, hogy a telezabált uraság a dugásig nem bír eljutni.

Számítása bevált, az uraság egyre lanyhuló kedvvel markolászta a lány időközben kiszabadított melleit. A lány kezeit félkemény férfiasságára húzta. Az a lány érintésétől megkeményedett, majd az uraság másodperceken belül túl is volt a dolgon. Vetkőzött és lefeküdt, két perc sem telt el, már hortyogott. A lány legszívesebben megfojtotta volna.

Így csak undorodva törölgette le kezeit, és pirulva sietett le. Anyja lapos oldalpillantást vetett rá, és sóhajtva nyugtázta, hogy nagyobb baj nem történt. Igyekeznek majd a lányt postamesterhez vagy vasutashoz adni, hogy ne maradjon itt örökké – gondolta.

Az uraság a sok alkoholtól és a marhától rosszul aludt, rémálmok gyötörték.

Azt álmodta, hogy hazájába látogat egy vele protokoll szempontjából egy szinten, valós erőviszonyok tekintetében magasan fölötte álló nő. Az egész élete, sorsa tőle függ, minden sikerét, hatalmát egy szemöldök-ráncolással teheti semmivé.

Jól tudta: nem békés szándékkal jön ez a nő, hiszen komoly gazdasági és politikai konfliktusokról akar egyeztetni. Tudta, hogy nem lesznek egyenrangú partnerek a vitában. Tudta, hogy a végén a dolgoknak úgy kell történnie, ahogy a nő akarja.

Próbált vele udvariaskodni, hölgyemezni, naccságosasszonyozni. Álmában mindig ott termet vagy Mihályné, vagy a lánya, és dudáikat himbálták, ő pedig a politikai egyeztetés kellős közepén, egy „hölgyem” és egy „gnédigefrau” között, önkéntelenül csöcsörészni kezdett, a vendég hölgy szeme láttára. Aztán a két nő eltűnt, egy-két percig tárgyaltak, majd kezdődött elölről az egész, jöttek a csöcsök, és ő kétségbeesve kiabált, hogy gnédigefrau, amint épp Mihályné dudái közt fuldoklott.

Zihálva, izzadságban fürödve riadt fel. Égett a gyomra. Bevett egy kicsit a szódabikarbónából, amelyet két órája a lány még legszívesebben ciánra cserélt volna.

Szétnézett. Megnyugodott. Ez az ő uradalma. Legközelebb, ha nem zabál ennyit, meg is dugja a kiscsajt. Vagy azt a kis tanárnőt a falusi iskolában. Vagy az állomásfőnök feleségét.

Csak Pestre ne kéne visszamenni. Hejj, az nagyon nem az én világom – gondolta – és szép csendben visszaaludt.

 

Nyugtalan este

Tapasztalt érvelés a mértékletes fűszerezés mellett.
Seasoned reasoning for reasoned seasoning.

A fattyú, aki nagyon elkésett.
Bastardo mas tardo.

A jól lehűtött sztrapacskát turmixoljuk össze, töltsük magas, enyhén tölcsér alakú pohárba, a tetejére nyomjunk friss tejszínhabot.

Sztrappé.

Törjük mozsárban finom porrá a 3210-est. Adjuk hozzá a szintén összetört burgonyát, sót, és kevés vajat. Jól dolgozzuk ki a keveréket. Ha sűrű masszává állt össze, szaggassuk lobogva forró, sós vízbe.

Gnocchia.

 

Amikor hőssé kell válni

Normális körülmények között Ungváry Krisztián műveinek elolvasgatása után ízlésbeli vitát folytatnék vele, innen, egyoldalúan, ezen a blogon. Hiszen a történetírás adatok és ízlés kérdése. Én nem tudok (és nem is akarok) levéltárakba bezárkózni, hogy megtudjam, hogy melyik pesti kerületnek ki volt a nyilas körzetvezetője vagy kommunista párttitkára, vagy épp melyik tankhadosztályt ki és merre vezette a Hortobágyon. Hatalmas feladat ez, amelyet a legmodernebb módszerek is legfeljebb könnyebbé tehetnek, semmi esetre sem kevésbé fáradságossá. Miután szerencsém volt történész anyuka mellett felnőni, van némi fogalmam a sok régi papírból összeálló cédulahalmokról, az azokból összeálló adatsorokról, az adatsorokból levont következtetésekről.

A történész az olajos képű fűtő egy keservesen nehezen beindítható időgépben. De ha egyszer befűtötte az időgépet, a jutalma az, hogy visszarepül a rommá lőtt Budapestre, láthatatlanul ott áll az auschwitz-i vonatot menesztő forgalmista mellett, meg tudja számolni, hány vagon ment aznap, látta-e valamelyiken az ismert főorvost vagy operaénekest.

Ha a történész történetír, akkor leírja, mit látott. És ha leírja, akkor rögtön ott vagyunk Platónnál és az árnyékoknál, hiszen mi csak azt látjuk, amit a történész látott, és úgy, ahogy ő elmesélte.

Adódik tehát a következtetés, hogy egy történészen két dolgot kérhetünk számon. A forrásfeltáró munkáját és a látásmódját.

Itt, ezeken az oldalakon nem lehetett eddig sem és ezután sem olvasni, hogy egy cédulahalmokat felhalmozó, és a forráskutatás arzenálját használó történész munkáját kritizáljam. Erre ott van a történész szakma.

Egyéb értelmiségiek, így én is, alappal csak azzal szállhatunk vitába, hogy a mesélő hogyan mesél. A bárd lantját kritizálhatjuk, a dalát azonban nem. Ezért is írtam, hogy normális körülmények között itt legfeljebb erről lenne szó.

De nincsenek normális körülmények.

Magyarországon már egy ideje nincsenek. Az a helyzet, hogy a magyar történetírás aktuális paradigmája mindig kurzuskérdés. A hatalom mindig elvárta a történésztől, hogy adjon hátteret ahhoz az ideológiához, amelyet épp akkor üdvösnek gondoltak Magyarország, vagy az aktuális elit szempontjából.

A Hóman-Szekfű paradigma után, a szocialista történetírás is hozzátette magáét a „mit kell gondolni a magyar történelemről” kérdéshez. A rendszerváltás körül aztán ez is szétszaladt, hiszen a hirtelen többféle alapon és finanszírozással lehetett történelmet írni. Voltak olyanok, akik a már összegyűjtött anyagról írhatták meg az igazat, félretéve a körültekintő fogalmazás béklyóit, megnyíltak új adatgyűjtési csatornák, és előkerültek generációk, csoportok, akik azzal az igénnyel léptek fel, hogy megtudják az „igazat”, elfelejtve, hogy a történetírástól sok mindent el lehet várni, az „igazat” azonban nem, hiszen a történetírás a bevezetőben írtakból is kitűnően: szubjektív műfaj.

Minden adott volt tehát ahhoz, hogy lekerüljenek az álarcok, és keserves vitákon át, a magyar történetírás sikeresen önálló tudománnyá váljon. Nem jött össze.

Nem csaptak össze polgáriak és népiek, nemzetiek és nemzetköziek, nem vitattuk meg Horthyt és Kádárt, nem ástuk ki a halottakat és temettük őket a megfelelő sírba, nem fűtöttük be az időgépet, nem néztük meg, hogy ki viselkedett emberként és ki vált állattá a vérzivatarban.

Nem tettük, mert a hatalom újra hallatta szavát és kurzus-történetírást várt el. Megépült a Terror Háza, és olyan párt is fellépett, amelyik a magyar őstörténetet akarta a Szent István-i paradigmából kimozdítani. (elfelejtve, hogy az például annak a Györffy Györgynek a műve, akit a szocializmus alatt nem engedtek a katedra közelébe)

Az Ungváry Krisztián elleni fellépés azt mutatja: valahol, valakik fejében újra megfogalmazódott egy tucatnyi egyforma kötetből álló sorozat gondolata, és újra szeretnék a magyarnak, mint a Szenvedő (Osztályharcos, meg még ki tudja milyen) Népnek a történetét megírni. Hibátlan, zárt, szavalható történelmet, ellentmondások nélkül, szépen polírozott igazságokkal.

Ez a paradigma ráadásul szintetizálja a hómanszekfűi dicső múltat és a kádári ellentmondás-mentességet, és az egészet nyakon önti egy nagy adag önfelmentéssel. Bűnös és hazug. Egyelőre nincs meg az ereje ahhoz, hogy elhallgattasson és száműzzön, de már nemtelenül, mélyütésekkel és valótlanságokkal támad.

Ungváry Krisztiánt nem kell szeretni és nem kell érte rajongani. Szeressék a szerettei és rajongjanak érte a rajongói. Vitatkozni kell vele. Az ő adatai mellé adatokat, a következtetései mellé következtetéseket, látásmódja mellé látásmódot kell tenni.

Én őszintén remélem, hogy Ungváry Krisztiánból nem lesz hős, mert ez újra azt jelentené, hogy totális támadás indult minden ellen, ami értékes. Ha nem is a Charlie Hebdo szerkesztőségét lemészárlók módszereivel, de semmivel se kevésbé gonoszan vagy eltökélten.

Ha Ungváry Krisztiánnak, ennek a vékonydongájú, szemüveges kis történésznek hőssé kell válni, akkor nagyon nagy baj van. Mert akkor mindenkinek hőssé kell válni.

Őszinte levél, az…

Vastag betűvel egy nagyon szép és sírós írásmű, ami újabban a magyar netet mérgezi. Dőlt betűvel megértőbbik énem, amely nagyon sok gonoszságot visszanyel, pedig állítólag azt nem szabad.

Feltételezem, meg vagy ijedve, ahogy olvasod ezeket a sorokat. Azt hiszed, ki akarlak oktatni, miként bánj az új pasiddal. Azt gondolhatod, le fogok fektetni néhány szabályt azzal kapcsolatosan, hogyan viselkedj a gyerekeimmel.

Te kis riherongy kurva, ha azt hiszed megszabadultok tőlem, tévedsz.

De ezekről mind nem fog szólni ez a levél.

Először is, üdvözlünk ebben a különös dinamikájú, modern családban. Isten hozott téged a mi szabadon szárnyaló kapcsolatrendszerünkben. Noha kapcsolatot mondtam, ne a hagyományos értelmezésben vedd.

Nem lesz egyetlen napotok sem, amikor ne kellene velem foglalkozni.

A gyerekek miatt továbbra is összetartozunk, nagyjából annyira, ahogy te a munkahelyeden össze vagy kötve a főnököddel. Ha a siker a cél, legyen szó akár szülőségről vagy munkáról, akkor azok számára, akik el akarják érni, a kapcsolat nagyon fontos. Nem fogom megtölteni a levelem „nem az én dolgom”– típusú megállapításokkal, egy olyan emberrel kapcsolatban, akit 20 éve ismerek, és nem fogok elmesélni neked semmiféle személyes dolgot, amit ő is megoszthatna veled.

Dehogynem, csak várd ki a végét.

Szeretném elmondani neked, hogy nekünk nem sikerült. Azt tudom mondani a dologgal kapcsolatban, amit mindenki másnak:

ő egy nagyszerű pasi – de nem nekem…

Én egy nagyszerű nő vagyok, akit ott hagytak egy fiatalabbért.

Furcsán hangozhat, de izgalommal tölt el a létezésed. A fiaim megismerhetik az apjuk olyan oldalát, amelyről eddig nem is tudták, hogy van. Tanúi lehetnek, miként bontakozik ki egy kapcsolat, annak minden misztériumával együtt. Látni fogják, hogy sugárzik. Hallani fogják a nevetését (ahogy „jelentették”, hangosan és sokat nevet) és a hangját, amely új varázzsal telítődik. S mivel szeretik és csodálják, mindez őket is boldogabbá teszi majd.

Kibaszott irigy vagyok. A gyerekeim látni fognak egy ápolt, normális, a párjával törődő nőt, aki nem játssza az anyamártírt.

Azt szeretném, ha tudnád, hogy a mi életünkben fontos, hogy önmagad légy, ha kapcsolatba leszel velünk: ne legyen benned félelem vagy zavar, amikor velünk vagy. Ahogy te is a miénket, úgy keressük mi is a helyedet a családunkban, de ha neki megfelelsz, nekünk miért ne felelnél meg? Elvárjuk az eredetiséget, a spontaneitást, a hibákat és az egyéniséget tőled – hadd vakarjuk néha mi is a fejünket meglepődésünkben…

Hiszen a férjem pont azért hagyott el, mert én kurvára nem feleltem meg neki, igaz, nem is nagyon akartam.

Nem akarjuk, hogy változtass a dolgaidon.

Esélytelen vagy, sziszegni fogok rád, mint egy szófosásos kígyó, akármit is csinálsz.

Soha ne gondold, hogy nem beszélhetsz velem és az új férjemmel vagy a fiúkkal. Mondj el bármit – vagy ne mondj semmit: légy önmagad.

Le vagy szarva, előbb-utóbb visszajön, mert az ügyvédem annyi pénzt sajtol ki belőle, hogy nem bír majd téged is finanszírozni.

Az van, hogy elég sokat fogsz minket látni. Egyszer csak ott ülsz majd velünk a meccseken, a koncerteken, az érettségi bizonyítvány vagy a diploma átadóján és más eseményeken. Persze, először kínban leszek én is, de remélem, gyorsan elmúlik. Azzal együtt, hogy a gyerekek tudják, hogy a házasságunknak vége, elváltunk, azzal is tisztában kell lenniük, hogy egységet alkotunk, ami a nevelésüket és támogatásukat illeti, és ez az egyik útja annak a számos lehetőségnek, ahogy ezt meg lehet valósítani.

Igazából, önállótlan és döntésképtelen vagyok, de ezt sose mertem beismerni, sőt, sárkánykodással lepleztem, mert Anyukám úgy nevelt, hogy a férfiak szart se érnek, a nő vállán van a világ terhe. El sem tudom képzelni, milyen lesz az, amikor kénytelen leszek a volt férjemmel egyenrangú partnerként tárgyalni.

Azt szeretném, hogy amikor lenéznek a színpadról, és meglátnak a közönség soraiban minket mind, legyenek büszkék ránk. Sok ismerősöm tőlem is megkérdezte: nem lesz furcsa a gyerekek igazi és a nevelőapja között ülni? Én már elég sok furcsa dolgot voltam képes véghezvinni annak érdekében, hogy ösztönözzem és tanítsam a fiaimat (gondolok itt például azokra a bugyuta  dalocskákra, amelyeket a szobatisztaságról énekelgettem nekik…). Egyáltalán nem megerőltető. Arra kérlek, csatlakozz ehhez a egységfronthoz (amennyiben felkészültél rá), amely feltételek nélkül támogatja őket.

Remélem figyelted, hogy odaírtam, hogy be fogok pasizni? Egy idősebb, jómódú alak legmocskosabb perverzióit is ki fogom elégíteni, csak hogy Mercivel menjünk a meccsre, vagy éppen felszedek egy 23 éves bikát, akit pár évig csak elfinanszírozgat a volt férjem. Lényeg, hogy bizonyítani tudjam: én jobban jöttem ki ebből az egészből.

Meglehet, olykor a kellős közepén találod magad annak, hogy a volt férjemmel megbeszélünk valamit. Kérlek, értsd meg, ahhoz hogy ezeket a csodálatos embereket sikerrel felneveljük, egyszerűen kommunikálnunk kell. Néha nem is keveset. S hidd el, maximálisan bízom benned abban a kérdésben, hogy tudni fogod, mikor lehet vagy kell közbeszólni. Előre szólok: ha valaha is kényelmetlenül éreznéd magad egy effajta szituációban, gondolj arra, hogy köztünk a gyerekeken kívül nem létezik más tárgya vagy oka a kommunikációnak, lásd az egész képet…

Képtelen leszek ezt a helyzetet diszkréten és kulturáltan kezelni, ezért írom ezt a levelet. Az ügyvédnő mondta. Ha ezt megmutatjuk a bíróságon akkor rögtön látni fogják, hogy mi vagyunk a jófejek, hiszen megpróbáltuk.

Tuti, hogy soha nem fog felhívni azzal, hogy öltözködési tanácsot kérjen tőlem, annál is inkább, mert semmi érzékem a dologhoz.

Baszd meg a 38-as ruháidat.

Nem fog felhívni azzal, hogy látott egy jó filmet a tévében.

Akkor is nézni fogom a Született Feleségeket.

Nem fog felhívni azért, hogy elmesélje, milyen volt a napja.

Hiszen tizenöt éve, mióta a kisebbik is megszületett, leszarom.

A mi kapcsolatunk a fiúkra korlátozódik. Ha mégis szóba kerülnek más témák, amikor hosszabban együtt vagyunk, vésd az emlékezetedbe: nekem a szerepem „csak” annyi az életében, hogy a gyerekei anyja vagyok.

Ki fogom kényszeríteni, hogy hosszabban együtt legyen velem, és te várjál rá. CSAK második lehetsz, szokj hozzá, ribanc.

Semmi több.

Nagyon szurkolok neked abban, hogy ne csak a férfinak, de két tizenéves fiú apjának is a partnerévé is válj. Ez a gyereknek is új, és láthatóan fogalmuk sincs, hogy mit kezdjenek veled, hogyan beszéljenek rólad. Kamaszok – és megvan a maguk élete, álmai, akarata, és még csak azt sem ígérem, hogy mindig jól döntenek majd. Arra kérlek, legyél benne te is az életükben, mert csak így fogod igazán megismerni őket.

Ha egyszer meghallom, hogy a férjem előbb vett neked bármit, mielőtt a tartásdíjat átutalta volna, feljelentem. Lementettem a három évvel ezelőtti csücsörítős fotód a fácséról, magamról meg csináltatok egy kialvatlan-sminkeletlent a két gyerekkel és megy a cucc a Nők Lapjába. Nem tudod még, kivel van dolgod, kisanyám.

Remélem, ahogy múlnak a napok és egyre több időt töltesz velük, elfoglalod majd a saját, különleges helyedet az életükben. Ez persze nem jön magától, tudatos munka és erőfeszítések kellenek hozzá. És ez nem lesz mindig könnyű, mint ahogy semmit sem kapunk ingyen, ami igazán fontos.

Minden igyekezetemmel ellened fogom hangolni őket.

Bízom abban, hogy a levelemmel nem hoztam rád a frászt. Gondolom, megérted, mindezt miért nem zúdítottam rád akkor, amikor először találkoztunk, és iszonyú zavarban ráztam veled kezet.

Megdöglesz, kurva, akkoris megdöglesz.

Törődéssel és tisztelettel üdvözöllek:

Tina

Európai értelemben vett világszínvonal

A Pesti Víg Bárkatonaszínben szombat este Sékszpír X. Kelemenjét vitte színre Világszínvonalrendezőnk, a Hradec Kralove-i Arany Cserszömörce tavalyelőtti különdíjasa. A rendezés egyszerre maradt hű a darabhoz, és újraértelmezve aktualitásokkal töltötte meg a darabot.

A korábbi, Méglatinoviccsalkezdtem Márton-féle rendezéshez képest itt apróbb változás, hogy X. Kelemen itt nem Pirézia királya a XI. században, hanem buszsofőr a hamzsabégi úti buszgarázs állományában. Dilemmája azonban mit sem változik: menni, vagy nem menni? Ahogy a dillinghami csatamező daloló páncélos lovagja közfoglalkoztatott busztakarítókká lényegülnek át, és közöttük a rendező maga mondja, félmeztelenül Spekuláciusz monológját, az maga a Jelentőségteljes Magyar Színjátszás.

Reflektál arra, amit mindenki tud és mindenkit hallani akar, az ötszáz éves szöveget minimális változásokkal megőrzi. Ehhez persze kellett Tendenciózus Tibor magasröptű újrafordítása, ahol például a „the chewing goat’s of Waltham” fordulatot a mára meghaladott „Waltham kérődző kecskéi” helyett „lófasz van itt, nem szabadság” szöveggel ültette át magyarra, feltárva annak mélyebb jelentésrétegeit.

A darab zenéjét a négyszeres Hungaroton, ötszörös Aranyzsiráf, Liszt-, Huszka Jenő- és Átalánydíjas QUBBORT írta ismert nemzetközi dallamokból válogatva.

A díszlet elemi erővel mutatja meg, hogy Pirézia ma itt van és mindenki piréz benne, és így pirézebb a piréznél aki bent mer maradni a második felvonásra.

Nekünk nem sikerült.

Jobb félni, mint meccset nézni

Elmúlt a sokk, lassan a nyilalló fájdalom átadja a helyét a tompa gyásznak. A világ kultúremberei gyertyát gyújtottak, ceruzát emeltek a magasba. Elkezdődött az esemény feldolgozása. Terveket szőnek, intézkedéseket foganatosítanak, konferenciáznak, a hanyatló nyugat abba a háborús üzemmódba kapcsol talán, amelybe legutóbb hetven éve kellett kapcsolnia. Akkor kifinomult angol urak jelentkeztek önként ejtőernyősnek, német matektanárok váltak nagyszerűen taktikázó tisztekké, apácák szanitéccé és így tovább. Ugyan a világháború szörnyű volt, szörnyű eredményekkel, de volt egy keveset emlegetett tanulsága, amelyre az iszlamisták nem gondoltak: ezekből a puhány nyugatiakból a veszély hihetetlen és váratlan energiát képes mozgósítani.

Ahogy a naphosszat filozofáló és hetérákkal enyelgő athéniak odaálltak a perzsa túlerő elé és győztek, úgy acélozza most meg izmait Európa. Hogy meddig tart ez a lendület és mikor fullad bele politikai alkuk sorába, azt nem tudom. De most egy darabig az európai integráció erősödése, a közös ellenség elleni fellépés kemény ideje jön.

Érdemes nekünk magyaroknak is visszanézni az utóbbi napokra, mert nagyon tanulságos, ami történt. Égtünk, mint a rongy.

Bebizonyosodott, hogy Magyarországon újságírók, értelmesnek és európainak gondolt véleményformálók nem tudják, mi az a sajtószabadság, mi az a szólásszabadság. Tucatszám jelentek meg a „nem kellett volna provokálni” típusú vélemények, nem értettük meg, hogy semmi, a legdurvább provokáció sem indokol gyilkosságot.

Kiderült, egyetlen perc alatt, hogy miért nem bír ez az ország az Orbán-Gyurcsány paradigmából kiszabadulni. Azért, mert semmit nem értünk abból, hogyan működik egy normális demokrácia.Nem tudjuk miért jó az, ha lehet bárkit, bárhogy kritizálni.

Rámutattak az események arra, hogy a magyaroknak az, hogy „másság” azt jelenti, hogy valaki tollboában buzul az Andrássy úton és nem azt, hogy mondjuk nem szereti Orbán Viktort, esetleg nem vallásos, vagy éppen nagyon vallásos. Hiányzik a képességünk arra, hogy elfogadjuk mások, akár sértő és  durva véleményét is.

Bebizonyosodott, hogy az öncenzúra milyen mélyen van beleégetve a gondolkodásunkba. Véleményformálók formálják úgy a saját véleményüket, hogy jajistenem mi lesz, ha erre a helyettes segédállamtitkár be fog rágni? Jól mutatja az RTL Klub példája, hogy teljesen jogos a félelmük. Aki fél, az viszont nem demokrata.

A Charlie Hebdo annak volt a szimbóluma, hogy Európában senkinek sem kell félni. Ez az, amitől Európa sokkal jobb hely a világ nagy részénél. Lehet ordenáré karikatúrákat csinálni és (már bocsánat) le is lehet azokat magasról szarni. A támadás olyan emberek támadása, akik nem képesek a másik véleményét véleményként kezelni és azon túllendülni.

Erre a magyar közvélemény hogy reagál? Úgy, hogy hát igen, de ha ezek a karikatúrák nem jelentek volna meg, nem lett volna baj. Cenzúrázzuk magunkat, mert az abroszfejűeknek fegyvere van. Viktornak is van. És mi cenzúrázzuk magunkat.

Itt van, meztelenül, orvosi tárgyilagossággal előttünk az a jelenség, amely megmagyarázza, miért van az, hogy Magyarország miniszterelnöke 2005 óta, vagyis idén tíz éve, egy-egy korrupt elmebeteg. Azért, mert egyetlen újság nincs aki leírná, így szépen, magyarul:  Orbán Viktor egy tolvaj. Gyurcsány Ferenc egy túlmozgásos idióta. Egy se. Egy-két zug-blogot leszámítva egy  kurva gúnyrajz se készül arról, hogy vajon miért szeretik annyira Habony Árpádot, vagy Lézer János Orbán Viktorról, hogy nincs régesrég kinyírva. Semmi. De még Hiller Istvánról se vagy éppen Kovács Lászlóról. Mert fegyverük van, mert félünk.

„A Charlie Hebdo is  jobban tette volna, ha fél. Jobb félni, mint megijedni.” Ezt üzenjük mi, innen, annak az országnak, amely  bő kétszáz éve fogta magát és lefejezte az Isten kegyelméből uralkodó királyát. Mert nem volt hajlandó félni.

A politikai vezetés is kiállította a maga bizonyítványát. Nem értette meg, hogy Nyugat-Európa államainak nem önmagában a bevándorlással van baja. A gazdaságuk egyik alapját adja a sok bevándorolt, az első generációban bármilyen munkát elvállaló, a másodikban bármit megtanuló néptömeg. Fizikai lehetetlenség is őket kívül tartani a határokon, nem lehet a Földközi-tenger partjain géppuskákat felállítani és mindenkit a tengerbe lőni. Jönnek, mert itt lehetőséget látnak az életben maradásra, a jobb életre.

Európa már régen nem az igen-nem paradigmában gondolkodik, mert az eldőlt. Igen, bevándorlás van, bevándorlók vannak.

A kérdés már nagyon régen a hogyan. Megoldási kísérlet van sok, ezek eddig meglehetős liberálisak voltak. A merényletek valóban a kicsit konzervatívabb irányba fogják lökni az eseményeket, de nem szabad elfelejteni, hogy szinte az összes országban komoly szavazóbázist is képeznek a már bevándoroltak. Párbeszéd fog kezdődni, keményebb fellépés a szélsőségek ellen, ugyanakkor gyorsuló integráció jön a normálisaknak (hiszen nagyon nem akarnak majd szélsőségesnek látszani). Óriási kihívás ez, de Európa meg fogja oldani.

Ezen a ponton megszólal egy borízű hang, valahonnan Kelet-Európából: He, nálunk nincsen bevándorló, oszt nem is lesz, mert mi olyan faszák vagyunk. Ha elfingotta volna magát, kisebb kárt csinált volna. Megmutatta, hogy semmit se ért abból, ami történik, képes az összeurópai gyászszertartáson, ahol egyszerre van jelen Izrael és Palesztina vezetése, is mondani egy hegyeset az otthoni széljobbnak. Mint Marine le Pen, aki egy fotóval sikeresen lábon lőtte a pártját.

Elmondta magáról és országáról, hogy kösz, nem kér azokból a tízmilliárdokból, amelyet Európa antiterrorista és menekültügyi fejlesztésekre költ a következő pár évben. Külső schengeni határállamként nem akar vezető szerepet játszani, de legalábbis fű alatt visszasunnyogni a normális  Európai országok közé.

Ha borízű büfögéséből nem lett volna ez világos, fogta magát, lelécelt a temetésről és elment meccset nézni, hazafelé meg még beadtak egy kis madárlátta rántott húst Rasinak.

Képzelt riport egy gyásszertartásról, avagy csak pragmatikusan

Miután Orbán Viktornak, finnugar miniszterelnöknek sürgős dolga akadt és otthagyta az összeurópai összeborulást, és elment az egyetlen, a magyar kormányhoz hasonlíthatóan korrupt szervezet, a FIFA ünnepségére, az alábbi beszélgetés csak képzeletbeli lehet. Illusztrálja, hogy az ilyen összeurópai turbulenciát mire lehet használni.

Orbán Viktor: Te Petya, akarsz pénzt keresni, Unióhoz közeledni, és az oroszokba egy hatalmasat rúgni?

Petro Porosenko: Hát hogy a viharba ne, Vitya, miről van szó?

Vitya: Arról lenne szó, hogy én odamegyek Merkelhez, és elmondom neki, hogy az oroszok felől csempészett bármit azt vagy a lengyelek tudják megfogni, vagy pedig a Kárpátokon átjövő útvonalak ellenőrzésével.

Petya: érteni vélem Vitya, de folytasd.

Vitya: Szóval, itt van Klaus Johannis, aki újonc, és most jól akar feküdni az Uniónál. Nekem az lenne a jó, ha a schengeni határ nem alföldi tájakon vezetne a román-magyar határon, hanem valahol máshol. Namost a románok keleti határán ott van Moldávia, az egy elég szar helyzet, dehát ismered, szomszédok vagytok.  Namost én belengetem, hogy őrizzük EU-pénzből a Kárpátok hágóit, mint EU-s korridorok jól őrizhető pontjait, ezzel támogatok egy csomó magyarlakta területet, ráadásul Erdélyből az erdélyieknek, mindegy milyen náció, könnyebb lesz Magyarország felé bármit csinálni, mert Bukarest felé macera lesz.

Petya: Oké Vitya, de ezt azért nekem is el kell magyarázni Kijevben, hogy ti nem akarjátok vissza a Kárpátalját.

Vitya: akarja a vihar azt a csődtömeget, mondd el hogy kaptok egy csomó német hadianyagot meg kiképzést, meg pénzt erre. Alapítsunk erre valami nemzetközi szervezetet, és legyél te az elnöke, a cehet meg állná az Unió.Talán még valami társulási tárgyalások is összejönnek…

Petya: Oké Vitya, csináljátok, részünkről megy a dolog.

Vitya: OK. Áááá, Frau Bundeskanzlerin! Igen, igen, szörnyű ez az egész, Porosenko elnök úrral van egy nagggggyon nagyszerű ötletünk, én biztos vagyok benne,hogy Monsieur Hollande-ot és Herr izé Domnule Johannist is meg tudja győzni, szóval arról lenne szó…

Keep calm and carry on

A mai nap legsokkolóbb képe számomra nem az a kép, amelyen Marine Le Pen mosolyog és az van ráírva, hogy „Keep calm and vote Le Pen”

Ez a kép kisebb részben azért idegesítő, mert sima dögkeselyű-tempó.

Sokkal nagyobb baj van vele.

Ehhez idézzük fel azt, hogy a stilizált angol koronához társított „Keep calm and carry on” feliratnak mi az eredete. A lebombázott Londonban lehetett látni mindenfelé, amikor az ereje teljében levő Harmadik Birodalom légiereje bombázta őket.

Az üzenet világos: a pilóták, a légvédelmi tüzérek, légiirányítók, radarkezelők, kémek megteszik a dolgukat. A brit alattvaló azzal tud tenni a győzelemért, ha nem esik pánikba és nem változtat az életstílusán. Nem szabad az ellenségnek megengedni, hogy egyetlen ötórai tea is elmaradjon holmi bombázások miatt. Mert az a miénk, legalább annyira a hazánk, mint Dover fehér sziklái, Birmingham feketéllő gyárai vagy Tudor-stílusú, parkok mélyén megbújó villák.

Minden társadalomnak megvannak az alapértékei. Ezeket nem szabad a legnagyobb bajban sem elengedni, ezeket kell minden áldott nap, a legnagyobb erőfeszítésekkel is tovább csinálni. Ahogy Örkény is írja: az atomvillanás utáni napon ki kell nyitni a boltot, nem szabad engedni, hátrálni.

A párizsi támadás az értékeink elleni támadás. Európa évszázados háborúkban jutott el addig, hogy a krisztusi tanításból nagyjából egységesen ugyanazt tekintse értéknek. Hosszú idő vezetett odáig, forradalmakkal és tönkrement forradalmárokkal, hogy elfogadtuk a demokratikus játékszabályokat és azt, hogy a szólásszabadság rövid távon lehet nagyon sértő egyes egyéneknek vagy csoportoknak , hosszú távon viszont csak ez vezet a hibák őszinte megnevezéséhez és javításához.

Enélkül nem lehetne rávenni a belterjes katolikus egyházat arra, hogy üldözze a pedofil papokat, mert rettegnénk attól, hogy esetleg kiátkoznak minket. Enélkül nem lehetne kerek-perec lenácizni azokat, akik ártatlan újszülötteken kérik számon egy egész ország összes társadalmi problémáját, mint tette azt Novák Előd. Szólásszabadság nélkül el kellene hinnünk Orbán Viktor keserves hazudozását a Kossuth rádióban. Szólásszabadság nélkül nem hallottuk volna az őszödi beszédet.

Igen, a szólásszabadsággal vissza lehet élni, és közös vívmányunk, hogy ezt tudjuk kezelni. Elmehetünk a bíróságra ha valótlant állítanak rólunk vagy ha csak úgy pocskondiáznak. Ha olyan, markáns karikatúrákat látunk, mint a Charlie Hebdo karikatúrái, akkor akár indíthatunk ellenlapot, esetleg mi is rajzolhatunk ellen-gúnyrajzokat, szervezhetünk bojkottot, esetleg elmondhatjuk, hogy ezért meg ezért nincs a lapnak igaza, vagy… hagyhatjuk a fenébe, hiszen egy vicclapról van szó.

Európai értékünk a humor. Kivívtuk a jogot, hogy kinevethessük a meztelen királyt. Csinálhatunk Habony Árpádos vagy Gyurcsányos mémeket, anélkül, hogy attól kellene tartanunk, hogy valami őrült derékig a földbe ásat és istene nevében megköveztet minket a híveivel.

A világ legszabadabb részén élünk, és nem is tudjuk elképzelni, hogy milyen elképzelhetetlenül, végtelenül nagy a szabadságunk, melynek alapja a másik tisztelete, akkor is, amikor a másikat épp kifigurázzuk.

Na, ezt támadták most meg. Mi a teendő? Az, amit a felirat sugall.

Vannak jól kiképzett, kemény kommandósaink, akik majd összeszedik az ilyen alakokat, élve, vagy halva.

Mindenki más pedig: „Keep calm and carry on”

Ezek a terroristák azt képzelik, hogy néhány ember megölése, meg pár nap hajsza egy nagyvárosban elég ahhoz, hogy kendőt borítsunk asszonyaink fejére, akiket annyi évszázad bigottsága óta minden lepel nélkül csodálhatunk, és akik előtt annyi évszázad után már a legtöbb pálya teljesen megnyílt.

Ezek a terroristák azt képzelik, hogy ők elegendők ahhoz, hogy korlátozzuk azt a szabadságot, hogy mindenki szabadon abban az istenben higgyen, amelyikben akar, ha akar, akkor péntek este, ha akar akkor vasárnap este ne dolgozzék.

Marine Le Pen plakátja azt javasolja, hogy adjuk fel az itt évszázadok alatt kivívott rendet és jogokat. Néhány lövöldöző őrült kedvéért.

Félreértés ne essék, támogatom, hogy a lövöldözőket vadásszák le, meg az őket kiképző táborokat bombázzák porrá. Vadásszon rájuk a titkosszolgálat, vessenek be ellenük minden módszert.

De ne bélyegezzenek meg miattuk ártatlan embereket és ne kezdjenek a mindennapi életünket átalakító, hagyományainkkal ellentétes szabályokat bevezetni, még akkor se, ha azok eleinte nem minket sújtanak.

Mert ha feladjuk életünket, rendünket és jogainkat: ők győztek.

Je suis Charlie

Száz éve volt annak a hullámnak a csúcsa, amelyen Ellis Island felé vették az irányt, Istent, Hazát, Családot hátrahagyva, vagy éppen egy kis bőröndbe elcsomagolva mindazok akiknek az öreg Európa földesurakat, társadalmi helyzetbe fagyást, nyomort, kilátástalanságot jelentett. Elindultak, belakni egy üres országot, amely évszázadon át, egészen talán a II. világháborúig mindenkinek, aki munkából akart megélni, erre lehetőséget adott.

Adott földet a parasztnak, hiszen volt rengeteg, amelyet legfeljebb valamilyen rég kiirtott indián törzs szellemei követeltek. Kellett a munkáskéz, kellett, aki hajót, vasutat, felhőkarcolót épített, ezekre az emberekre főzött, mosott. Még bűnözőket is importáltak.

A kivándorlás célja a remény volt, az új kezdet lehetősége. Amerika azért tudott annyira sikeres befogadó állam lenni, mert megerőltetés nélkül tudott mindenkinek helyet és pályát mutatni. Tessék, welcome to the US, ott a föld, ott a gyár, itt ha dolgozol, megélsz. Nem a király kegyéből, hanem a béredből, ami jár.

Amerikának is azért van annyi gondja újabban a bevándorlóival, mert az extenzív, élőmunka-igényes gazdasági ágazatok háttérbe szorulásával, nem tud minden bevándorlónak azonnal lehetőséget adni.
Európát, ha lehet, még jobban sújtja ez a probléma. Az itteni társadalmak merevebbek, mint az amúgy egyáltalán nem annyira rugalmas amerikai, és itt még nehezebb megmondani a bevándorlónak, hogy milyen pályát futhat be.

Márpedig meg kell mondani. Vívmányunk a jogállam, a tisztességes verseny, az egyenlőség.

Ameddig ezekből Európában nem tudunk mindenkinek egyformán lehetőséget adni, ameddig takarítónőket és utcaseprőket látunk a bevándorlókban, néha lesz egy merénylet. Rajtunk múlik, hogy meddig.