Normális körülmények között Ungváry Krisztián műveinek elolvasgatása után ízlésbeli vitát folytatnék vele, innen, egyoldalúan, ezen a blogon. Hiszen a történetírás adatok és ízlés kérdése. Én nem tudok (és nem is akarok) levéltárakba bezárkózni, hogy megtudjam, hogy melyik pesti kerületnek ki volt a nyilas körzetvezetője vagy kommunista párttitkára, vagy épp melyik tankhadosztályt ki és merre vezette a Hortobágyon. Hatalmas feladat ez, amelyet a legmodernebb módszerek is legfeljebb könnyebbé tehetnek, semmi esetre sem kevésbé fáradságossá. Miután szerencsém volt történész anyuka mellett felnőni, van némi fogalmam a sok régi papírból összeálló cédulahalmokról, az azokból összeálló adatsorokról, az adatsorokból levont következtetésekről.

A történész az olajos képű fűtő egy keservesen nehezen beindítható időgépben. De ha egyszer befűtötte az időgépet, a jutalma az, hogy visszarepül a rommá lőtt Budapestre, láthatatlanul ott áll az auschwitz-i vonatot menesztő forgalmista mellett, meg tudja számolni, hány vagon ment aznap, látta-e valamelyiken az ismert főorvost vagy operaénekest.

Ha a történész történetír, akkor leírja, mit látott. És ha leírja, akkor rögtön ott vagyunk Platónnál és az árnyékoknál, hiszen mi csak azt látjuk, amit a történész látott, és úgy, ahogy ő elmesélte.

Adódik tehát a következtetés, hogy egy történészen két dolgot kérhetünk számon. A forrásfeltáró munkáját és a látásmódját.

Itt, ezeken az oldalakon nem lehetett eddig sem és ezután sem olvasni, hogy egy cédulahalmokat felhalmozó, és a forráskutatás arzenálját használó történész munkáját kritizáljam. Erre ott van a történész szakma.

Egyéb értelmiségiek, így én is, alappal csak azzal szállhatunk vitába, hogy a mesélő hogyan mesél. A bárd lantját kritizálhatjuk, a dalát azonban nem. Ezért is írtam, hogy normális körülmények között itt legfeljebb erről lenne szó.

De nincsenek normális körülmények.

Magyarországon már egy ideje nincsenek. Az a helyzet, hogy a magyar történetírás aktuális paradigmája mindig kurzuskérdés. A hatalom mindig elvárta a történésztől, hogy adjon hátteret ahhoz az ideológiához, amelyet épp akkor üdvösnek gondoltak Magyarország, vagy az aktuális elit szempontjából.

A Hóman-Szekfű paradigma után, a szocialista történetírás is hozzátette magáét a „mit kell gondolni a magyar történelemről” kérdéshez. A rendszerváltás körül aztán ez is szétszaladt, hiszen a hirtelen többféle alapon és finanszírozással lehetett történelmet írni. Voltak olyanok, akik a már összegyűjtött anyagról írhatták meg az igazat, félretéve a körültekintő fogalmazás béklyóit, megnyíltak új adatgyűjtési csatornák, és előkerültek generációk, csoportok, akik azzal az igénnyel léptek fel, hogy megtudják az „igazat”, elfelejtve, hogy a történetírástól sok mindent el lehet várni, az „igazat” azonban nem, hiszen a történetírás a bevezetőben írtakból is kitűnően: szubjektív műfaj.

Minden adott volt tehát ahhoz, hogy lekerüljenek az álarcok, és keserves vitákon át, a magyar történetírás sikeresen önálló tudománnyá váljon. Nem jött össze.

Nem csaptak össze polgáriak és népiek, nemzetiek és nemzetköziek, nem vitattuk meg Horthyt és Kádárt, nem ástuk ki a halottakat és temettük őket a megfelelő sírba, nem fűtöttük be az időgépet, nem néztük meg, hogy ki viselkedett emberként és ki vált állattá a vérzivatarban.

Nem tettük, mert a hatalom újra hallatta szavát és kurzus-történetírást várt el. Megépült a Terror Háza, és olyan párt is fellépett, amelyik a magyar őstörténetet akarta a Szent István-i paradigmából kimozdítani. (elfelejtve, hogy az például annak a Györffy Györgynek a műve, akit a szocializmus alatt nem engedtek a katedra közelébe)

Az Ungváry Krisztián elleni fellépés azt mutatja: valahol, valakik fejében újra megfogalmazódott egy tucatnyi egyforma kötetből álló sorozat gondolata, és újra szeretnék a magyarnak, mint a Szenvedő (Osztályharcos, meg még ki tudja milyen) Népnek a történetét megírni. Hibátlan, zárt, szavalható történelmet, ellentmondások nélkül, szépen polírozott igazságokkal.

Ez a paradigma ráadásul szintetizálja a hómanszekfűi dicső múltat és a kádári ellentmondás-mentességet, és az egészet nyakon önti egy nagy adag önfelmentéssel. Bűnös és hazug. Egyelőre nincs meg az ereje ahhoz, hogy elhallgattasson és száműzzön, de már nemtelenül, mélyütésekkel és valótlanságokkal támad.

Ungváry Krisztiánt nem kell szeretni és nem kell érte rajongani. Szeressék a szerettei és rajongjanak érte a rajongói. Vitatkozni kell vele. Az ő adatai mellé adatokat, a következtetései mellé következtetéseket, látásmódja mellé látásmódot kell tenni.

Én őszintén remélem, hogy Ungváry Krisztiánból nem lesz hős, mert ez újra azt jelentené, hogy totális támadás indult minden ellen, ami értékes. Ha nem is a Charlie Hebdo szerkesztőségét lemészárlók módszereivel, de semmivel se kevésbé gonoszan vagy eltökélten.

Ha Ungváry Krisztiánnak, ennek a vékonydongájú, szemüveges kis történésznek hőssé kell válni, akkor nagyon nagy baj van. Mert akkor mindenkinek hőssé kell válni.

De ezekről mind nem fog szólni ez a levél.

Először is, üdvözlünk ebben a különös dinamikájú, modern családban. Isten hozott téged a mi szabadon szárnyaló kapcsolatrendszerünkben. Noha kapcsolatot mondtam, ne a hagyományos értelmezésben vedd.

Nem lesz egyetlen napotok sem, amikor ne kellene velem foglalkozni.

A gyerekek miatt továbbra is összetartozunk, nagyjából annyira, ahogy te a munkahelyeden össze vagy kötve a főnököddel. Ha a siker a cél, legyen szó akár szülőségről vagy munkáról, akkor azok számára, akik el akarják érni, a kapcsolat nagyon fontos. Nem fogom megtölteni a levelem „nem az én dolgom”– típusú megállapításokkal, egy olyan emberrel kapcsolatban, akit 20 éve ismerek, és nem fogok elmesélni neked semmiféle személyes dolgot, amit ő is megoszthatna veled.

Dehogynem, csak várd ki a végét.

Szeretném elmondani neked, hogy nekünk nem sikerült. Azt tudom mondani a dologgal kapcsolatban, amit mindenki másnak:

ő egy nagyszerű pasi – de nem nekem…

Én egy nagyszerű nő vagyok, akit ott hagytak egy fiatalabbért.

Furcsán hangozhat, de izgalommal tölt el a létezésed. A fiaim megismerhetik az apjuk olyan oldalát, amelyről eddig nem is tudták, hogy van. Tanúi lehetnek, miként bontakozik ki egy kapcsolat, annak minden misztériumával együtt. Látni fogják, hogy sugárzik. Hallani fogják a nevetését (ahogy „jelentették”, hangosan és sokat nevet) és a hangját, amely új varázzsal telítődik. S mivel szeretik és csodálják, mindez őket is boldogabbá teszi majd.

Kibaszott irigy vagyok. A gyerekeim látni fognak egy ápolt, normális, a párjával törődő nőt, aki nem játssza az anyamártírt.

Azt szeretném, ha tudnád, hogy a mi életünkben fontos, hogy önmagad légy, ha kapcsolatba leszel velünk: ne legyen benned félelem vagy zavar, amikor velünk vagy. Ahogy te is a miénket, úgy keressük mi is a helyedet a családunkban, de ha neki megfelelsz, nekünk miért ne felelnél meg? Elvárjuk az eredetiséget, a spontaneitást, a hibákat és az egyéniséget tőled – hadd vakarjuk néha mi is a fejünket meglepődésünkben…

Hiszen a férjem pont azért hagyott el, mert én kurvára nem feleltem meg neki, igaz, nem is nagyon akartam.

Nem akarjuk, hogy változtass a dolgaidon.

Esélytelen vagy, sziszegni fogok rád, mint egy szófosásos kígyó, akármit is csinálsz.

Soha ne gondold, hogy nem beszélhetsz velem és az új férjemmel vagy a fiúkkal. Mondj el bármit – vagy ne mondj semmit: légy önmagad.

Le vagy szarva, előbb-utóbb visszajön, mert az ügyvédem annyi pénzt sajtol ki belőle, hogy nem bír majd téged is finanszírozni.

Az van, hogy elég sokat fogsz minket látni. Egyszer csak ott ülsz majd velünk a meccseken, a koncerteken, az érettségi bizonyítvány vagy a diploma átadóján és más eseményeken. Persze, először kínban leszek én is, de remélem, gyorsan elmúlik. Azzal együtt, hogy a gyerekek tudják, hogy a házasságunknak vége, elváltunk, azzal is tisztában kell lenniük, hogy egységet alkotunk, ami a nevelésüket és támogatásukat illeti, és ez az egyik útja annak a számos lehetőségnek, ahogy ezt meg lehet valósítani.

Igazából, önállótlan és döntésképtelen vagyok, de ezt sose mertem beismerni, sőt, sárkánykodással lepleztem, mert Anyukám úgy nevelt, hogy a férfiak szart se érnek, a nő vállán van a világ terhe. El sem tudom képzelni, milyen lesz az, amikor kénytelen leszek a volt férjemmel egyenrangú partnerként tárgyalni.

Azt szeretném, hogy amikor lenéznek a színpadról, és meglátnak a közönség soraiban minket mind, legyenek büszkék ránk. Sok ismerősöm tőlem is megkérdezte: nem lesz furcsa a gyerekek igazi és a nevelőapja között ülni? Én már elég sok furcsa dolgot voltam képes véghezvinni annak érdekében, hogy ösztönözzem és tanítsam a fiaimat (gondolok itt például azokra a bugyuta  dalocskákra, amelyeket a szobatisztaságról énekelgettem nekik…). Egyáltalán nem megerőltető. Arra kérlek, csatlakozz ehhez a egységfronthoz (amennyiben felkészültél rá), amely feltételek nélkül támogatja őket.

Remélem figyelted, hogy odaírtam, hogy be fogok pasizni? Egy idősebb, jómódú alak legmocskosabb perverzióit is ki fogom elégíteni, csak hogy Mercivel menjünk a meccsre, vagy éppen felszedek egy 23 éves bikát, akit pár évig csak elfinanszírozgat a volt férjem. Lényeg, hogy bizonyítani tudjam: én jobban jöttem ki ebből az egészből.

Meglehet, olykor a kellős közepén találod magad annak, hogy a volt férjemmel megbeszélünk valamit. Kérlek, értsd meg, ahhoz hogy ezeket a csodálatos embereket sikerrel felneveljük, egyszerűen kommunikálnunk kell. Néha nem is keveset. S hidd el, maximálisan bízom benned abban a kérdésben, hogy tudni fogod, mikor lehet vagy kell közbeszólni. Előre szólok: ha valaha is kényelmetlenül éreznéd magad egy effajta szituációban, gondolj arra, hogy köztünk a gyerekeken kívül nem létezik más tárgya vagy oka a kommunikációnak, lásd az egész képet…

Képtelen leszek ezt a helyzetet diszkréten és kulturáltan kezelni, ezért írom ezt a levelet. Az ügyvédnő mondta. Ha ezt megmutatjuk a bíróságon akkor rögtön látni fogják, hogy mi vagyunk a jófejek, hiszen megpróbáltuk.

Tuti, hogy soha nem fog felhívni azzal, hogy öltözködési tanácsot kérjen tőlem, annál is inkább, mert semmi érzékem a dologhoz.

Baszd meg a 38-as ruháidat.

Nem fog felhívni azzal, hogy látott egy jó filmet a tévében.

Akkor is nézni fogom a Született Feleségeket.

Nem fog felhívni azért, hogy elmesélje, milyen volt a napja.

Hiszen tizenöt éve, mióta a kisebbik is megszületett, leszarom.

A mi kapcsolatunk a fiúkra korlátozódik. Ha mégis szóba kerülnek más témák, amikor hosszabban együtt vagyunk, vésd az emlékezetedbe: nekem a szerepem „csak” annyi az életében, hogy a gyerekei anyja vagyok.

Ki fogom kényszeríteni, hogy hosszabban együtt legyen velem, és te várjál rá. CSAK második lehetsz, szokj hozzá, ribanc.

Semmi több.

Nagyon szurkolok neked abban, hogy ne csak a férfinak, de két tizenéves fiú apjának is a partnerévé is válj. Ez a gyereknek is új, és láthatóan fogalmuk sincs, hogy mit kezdjenek veled, hogyan beszéljenek rólad. Kamaszok – és megvan a maguk élete, álmai, akarata, és még csak azt sem ígérem, hogy mindig jól döntenek majd. Arra kérlek, legyél benne te is az életükben, mert csak így fogod igazán megismerni őket.

Ha egyszer meghallom, hogy a férjem előbb vett neked bármit, mielőtt a tartásdíjat átutalta volna, feljelentem. Lementettem a három évvel ezelőtti csücsörítős fotód a fácséról, magamról meg csináltatok egy kialvatlan-sminkeletlent a két gyerekkel és megy a cucc a Nők Lapjába. Nem tudod még, kivel van dolgod, kisanyám.

Remélem, ahogy múlnak a napok és egyre több időt töltesz velük, elfoglalod majd a saját, különleges helyedet az életükben. Ez persze nem jön magától, tudatos munka és erőfeszítések kellenek hozzá. És ez nem lesz mindig könnyű, mint ahogy semmit sem kapunk ingyen, ami igazán fontos.

Minden igyekezetemmel ellened fogom hangolni őket.

Bízom abban, hogy a levelemmel nem hoztam rád a frászt. Gondolom, megérted, mindezt miért nem zúdítottam rád akkor, amikor először találkoztunk, és iszonyú zavarban ráztam veled kezet.

Megdöglesz, kurva, akkoris megdöglesz.

Törődéssel és tisztelettel üdvözöllek:

Tina

A Pesti Víg Bárkatonaszínben szombat este Sékszpír X. Kelemenjét vitte színre Világszínvonalrendezőnk, a Hradec Kralove-i Arany Cserszömörce tavalyelőtti különdíjasa. A rendezés egyszerre maradt hű a darabhoz, és újraértelmezve aktualitásokkal töltötte meg a darabot.

A korábbi, Méglatinoviccsalkezdtem Márton-féle rendezéshez képest itt apróbb változás, hogy X. Kelemen itt nem Pirézia királya a XI. században, hanem buszsofőr a hamzsabégi úti buszgarázs állományában. Dilemmája azonban mit sem változik: menni, vagy nem menni? Ahogy a dillinghami csatamező daloló páncélos lovagja közfoglalkoztatott busztakarítókká lényegülnek át, és közöttük a rendező maga mondja, félmeztelenül Spekuláciusz monológját, az maga a Jelentőségteljes Magyar Színjátszás.

Reflektál arra, amit mindenki tud és mindenkit hallani akar, az ötszáz éves szöveget minimális változásokkal megőrzi. Ehhez persze kellett Tendenciózus Tibor magasröptű újrafordítása, ahol például a „the chewing goat’s of Waltham” fordulatot a mára meghaladott „Waltham kérődző kecskéi” helyett „lófasz van itt, nem szabadság” szöveggel ültette át magyarra, feltárva annak mélyebb jelentésrétegeit.

A darab zenéjét a négyszeres Hungaroton, ötszörös Aranyzsiráf, Liszt-, Huszka Jenő- és Átalánydíjas QUBBORT írta ismert nemzetközi dallamokból válogatva.

A díszlet elemi erővel mutatja meg, hogy Pirézia ma itt van és mindenki piréz benne, és így pirézebb a piréznél aki bent mer maradni a második felvonásra.

Nekünk nem sikerült.

Elmúlt a sokk, lassan a nyilalló fájdalom átadja a helyét a tompa gyásznak. A világ kultúremberei gyertyát gyújtottak, ceruzát emeltek a magasba. Elkezdődött az esemény feldolgozása. Terveket szőnek, intézkedéseket foganatosítanak, konferenciáznak, a hanyatló nyugat abba a háborús üzemmódba kapcsol talán, amelybe legutóbb hetven éve kellett kapcsolnia. Akkor kifinomult angol urak jelentkeztek önként ejtőernyősnek, német matektanárok váltak nagyszerűen taktikázó tisztekké, apácák szanitéccé és így tovább. Ugyan a világháború szörnyű volt, szörnyű eredményekkel, de volt egy keveset emlegetett tanulsága, amelyre az iszlamisták nem gondoltak: ezekből a puhány nyugatiakból a veszély hihetetlen és váratlan energiát képes mozgósítani.

Ahogy a naphosszat filozofáló és hetérákkal enyelgő athéniak odaálltak a perzsa túlerő elé és győztek, úgy acélozza most meg izmait Európa. Hogy meddig tart ez a lendület és mikor fullad bele politikai alkuk sorába, azt nem tudom. De most egy darabig az európai integráció erősödése, a közös ellenség elleni fellépés kemény ideje jön.

Érdemes nekünk magyaroknak is visszanézni az utóbbi napokra, mert nagyon tanulságos, ami történt. Égtünk, mint a rongy.

Bebizonyosodott, hogy Magyarországon újságírók, értelmesnek és európainak gondolt véleményformálók nem tudják, mi az a sajtószabadság, mi az a szólásszabadság. Tucatszám jelentek meg a „nem kellett volna provokálni” típusú vélemények, nem értettük meg, hogy semmi, a legdurvább provokáció sem indokol gyilkosságot.

Kiderült, egyetlen perc alatt, hogy miért nem bír ez az ország az Orbán-Gyurcsány paradigmából kiszabadulni. Azért, mert semmit nem értünk abból, hogyan működik egy normális demokrácia.Nem tudjuk miért jó az, ha lehet bárkit, bárhogy kritizálni.

Rámutattak az események arra, hogy a magyaroknak az, hogy „másság” azt jelenti, hogy valaki tollboában buzul az Andrássy úton és nem azt, hogy mondjuk nem szereti Orbán Viktort, esetleg nem vallásos, vagy éppen nagyon vallásos. Hiányzik a képességünk arra, hogy elfogadjuk mások, akár sértő és  durva véleményét is.

Bebizonyosodott, hogy az öncenzúra milyen mélyen van beleégetve a gondolkodásunkba. Véleményformálók formálják úgy a saját véleményüket, hogy jajistenem mi lesz, ha erre a helyettes segédállamtitkár be fog rágni? Jól mutatja az RTL Klub példája, hogy teljesen jogos a félelmük. Aki fél, az viszont nem demokrata.

A Charlie Hebdo annak volt a szimbóluma, hogy Európában senkinek sem kell félni. Ez az, amitől Európa sokkal jobb hely a világ nagy részénél. Lehet ordenáré karikatúrákat csinálni és (már bocsánat) le is lehet azokat magasról szarni. A támadás olyan emberek támadása, akik nem képesek a másik véleményét véleményként kezelni és azon túllendülni.

Erre a magyar közvélemény hogy reagál? Úgy, hogy hát igen, de ha ezek a karikatúrák nem jelentek volna meg, nem lett volna baj. Cenzúrázzuk magunkat, mert az abroszfejűeknek fegyvere van. Viktornak is van. És mi cenzúrázzuk magunkat.

Itt van, meztelenül, orvosi tárgyilagossággal előttünk az a jelenség, amely megmagyarázza, miért van az, hogy Magyarország miniszterelnöke 2005 óta, vagyis idén tíz éve, egy-egy korrupt elmebeteg. Azért, mert egyetlen újság nincs aki leírná, így szépen, magyarul:  Orbán Viktor egy tolvaj. Gyurcsány Ferenc egy túlmozgásos idióta. Egy se. Egy-két zug-blogot leszámítva egy  kurva gúnyrajz se készül arról, hogy vajon miért szeretik annyira Habony Árpádot, vagy Lézer János Orbán Viktorról, hogy nincs régesrég kinyírva. Semmi. De még Hiller Istvánról se vagy éppen Kovács Lászlóról. Mert fegyverük van, mert félünk.

„A Charlie Hebdo is  jobban tette volna, ha fél. Jobb félni, mint megijedni.” Ezt üzenjük mi, innen, annak az országnak, amely  bő kétszáz éve fogta magát és lefejezte az Isten kegyelméből uralkodó királyát. Mert nem volt hajlandó félni.

A politikai vezetés is kiállította a maga bizonyítványát. Nem értette meg, hogy Nyugat-Európa államainak nem önmagában a bevándorlással van baja. A gazdaságuk egyik alapját adja a sok bevándorolt, az első generációban bármilyen munkát elvállaló, a másodikban bármit megtanuló néptömeg. Fizikai lehetetlenség is őket kívül tartani a határokon, nem lehet a Földközi-tenger partjain géppuskákat felállítani és mindenkit a tengerbe lőni. Jönnek, mert itt lehetőséget látnak az életben maradásra, a jobb életre.

Európa már régen nem az igen-nem paradigmában gondolkodik, mert az eldőlt. Igen, bevándorlás van, bevándorlók vannak.

A kérdés már nagyon régen a hogyan. Megoldási kísérlet van sok, ezek eddig meglehetős liberálisak voltak. A merényletek valóban a kicsit konzervatívabb irányba fogják lökni az eseményeket, de nem szabad elfelejteni, hogy szinte az összes országban komoly szavazóbázist is képeznek a már bevándoroltak. Párbeszéd fog kezdődni, keményebb fellépés a szélsőségek ellen, ugyanakkor gyorsuló integráció jön a normálisaknak (hiszen nagyon nem akarnak majd szélsőségesnek látszani). Óriási kihívás ez, de Európa meg fogja oldani.

Ezen a ponton megszólal egy borízű hang, valahonnan Kelet-Európából: He, nálunk nincsen bevándorló, oszt nem is lesz, mert mi olyan faszák vagyunk. Ha elfingotta volna magát, kisebb kárt csinált volna. Megmutatta, hogy semmit se ért abból, ami történik, képes az összeurópai gyászszertartáson, ahol egyszerre van jelen Izrael és Palesztina vezetése, is mondani egy hegyeset az otthoni széljobbnak. Mint Marine le Pen, aki egy fotóval sikeresen lábon lőtte a pártját.

Elmondta magáról és országáról, hogy kösz, nem kér azokból a tízmilliárdokból, amelyet Európa antiterrorista és menekültügyi fejlesztésekre költ a következő pár évben. Külső schengeni határállamként nem akar vezető szerepet játszani, de legalábbis fű alatt visszasunnyogni a normális  Európai országok közé.

Ha borízű büfögéséből nem lett volna ez világos, fogta magát, lelécelt a temetésről és elment meccset nézni, hazafelé meg még beadtak egy kis madárlátta rántott húst Rasinak.

Miután Orbán Viktornak, finnugar miniszterelnöknek sürgős dolga akadt és otthagyta az összeurópai összeborulást, és elment az egyetlen, a magyar kormányhoz hasonlíthatóan korrupt szervezet, a FIFA ünnepségére, az alábbi beszélgetés csak képzeletbeli lehet. Illusztrálja, hogy az ilyen összeurópai turbulenciát mire lehet használni.

Orbán Viktor: Te Petya, akarsz pénzt keresni, Unióhoz közeledni, és az oroszokba egy hatalmasat rúgni?

Petro Porosenko: Hát hogy a viharba ne, Vitya, miről van szó?

Vitya: Arról lenne szó, hogy én odamegyek Merkelhez, és elmondom neki, hogy az oroszok felől csempészett bármit azt vagy a lengyelek tudják megfogni, vagy pedig a Kárpátokon átjövő útvonalak ellenőrzésével.

Petya: érteni vélem Vitya, de folytasd.

Vitya: Szóval, itt van Klaus Johannis, aki újonc, és most jól akar feküdni az Uniónál. Nekem az lenne a jó, ha a schengeni határ nem alföldi tájakon vezetne a román-magyar határon, hanem valahol máshol. Namost a románok keleti határán ott van Moldávia, az egy elég szar helyzet, dehát ismered, szomszédok vagytok.  Namost én belengetem, hogy őrizzük EU-pénzből a Kárpátok hágóit, mint EU-s korridorok jól őrizhető pontjait, ezzel támogatok egy csomó magyarlakta területet, ráadásul Erdélyből az erdélyieknek, mindegy milyen náció, könnyebb lesz Magyarország felé bármit csinálni, mert Bukarest felé macera lesz.

Petya: Oké Vitya, de ezt azért nekem is el kell magyarázni Kijevben, hogy ti nem akarjátok vissza a Kárpátalját.

Vitya: akarja a vihar azt a csődtömeget, mondd el hogy kaptok egy csomó német hadianyagot meg kiképzést, meg pénzt erre. Alapítsunk erre valami nemzetközi szervezetet, és legyél te az elnöke, a cehet meg állná az Unió.Talán még valami társulási tárgyalások is összejönnek…

Petya: Oké Vitya, csináljátok, részünkről megy a dolog.

Vitya: OK. Áááá, Frau Bundeskanzlerin! Igen, igen, szörnyű ez az egész, Porosenko elnök úrral van egy nagggggyon nagyszerű ötletünk, én biztos vagyok benne,hogy Monsieur Hollande-ot és Herr izé Domnule Johannist is meg tudja győzni, szóval arról lenne szó…

A mai nap legsokkolóbb képe számomra nem az a kép, amelyen Marine Le Pen mosolyog és az van ráírva, hogy „Keep calm and vote Le Pen”

Ez a kép kisebb részben azért idegesítő, mert sima dögkeselyű-tempó.

Sokkal nagyobb baj van vele.

Ehhez idézzük fel azt, hogy a stilizált angol koronához társított „Keep calm and carry on” feliratnak mi az eredete. A lebombázott Londonban lehetett látni mindenfelé, amikor az ereje teljében levő Harmadik Birodalom légiereje bombázta őket.

Az üzenet világos: a pilóták, a légvédelmi tüzérek, légiirányítók, radarkezelők, kémek megteszik a dolgukat. A brit alattvaló azzal tud tenni a győzelemért, ha nem esik pánikba és nem változtat az életstílusán. Nem szabad az ellenségnek megengedni, hogy egyetlen ötórai tea is elmaradjon holmi bombázások miatt. Mert az a miénk, legalább annyira a hazánk, mint Dover fehér sziklái, Birmingham feketéllő gyárai vagy Tudor-stílusú, parkok mélyén megbújó villák.

Minden társadalomnak megvannak az alapértékei. Ezeket nem szabad a legnagyobb bajban sem elengedni, ezeket kell minden áldott nap, a legnagyobb erőfeszítésekkel is tovább csinálni. Ahogy Örkény is írja: az atomvillanás utáni napon ki kell nyitni a boltot, nem szabad engedni, hátrálni.

A párizsi támadás az értékeink elleni támadás. Európa évszázados háborúkban jutott el addig, hogy a krisztusi tanításból nagyjából egységesen ugyanazt tekintse értéknek. Hosszú idő vezetett odáig, forradalmakkal és tönkrement forradalmárokkal, hogy elfogadtuk a demokratikus játékszabályokat és azt, hogy a szólásszabadság rövid távon lehet nagyon sértő egyes egyéneknek vagy csoportoknak , hosszú távon viszont csak ez vezet a hibák őszinte megnevezéséhez és javításához.

Enélkül nem lehetne rávenni a belterjes katolikus egyházat arra, hogy üldözze a pedofil papokat, mert rettegnénk attól, hogy esetleg kiátkoznak minket. Enélkül nem lehetne kerek-perec lenácizni azokat, akik ártatlan újszülötteken kérik számon egy egész ország összes társadalmi problémáját, mint tette azt Novák Előd. Szólásszabadság nélkül el kellene hinnünk Orbán Viktor keserves hazudozását a Kossuth rádióban. Szólásszabadság nélkül nem hallottuk volna az őszödi beszédet.

Igen, a szólásszabadsággal vissza lehet élni, és közös vívmányunk, hogy ezt tudjuk kezelni. Elmehetünk a bíróságra ha valótlant állítanak rólunk vagy ha csak úgy pocskondiáznak. Ha olyan, markáns karikatúrákat látunk, mint a Charlie Hebdo karikatúrái, akkor akár indíthatunk ellenlapot, esetleg mi is rajzolhatunk ellen-gúnyrajzokat, szervezhetünk bojkottot, esetleg elmondhatjuk, hogy ezért meg ezért nincs a lapnak igaza, vagy… hagyhatjuk a fenébe, hiszen egy vicclapról van szó.

Európai értékünk a humor. Kivívtuk a jogot, hogy kinevethessük a meztelen királyt. Csinálhatunk Habony Árpádos vagy Gyurcsányos mémeket, anélkül, hogy attól kellene tartanunk, hogy valami őrült derékig a földbe ásat és istene nevében megköveztet minket a híveivel.

A világ legszabadabb részén élünk, és nem is tudjuk elképzelni, hogy milyen elképzelhetetlenül, végtelenül nagy a szabadságunk, melynek alapja a másik tisztelete, akkor is, amikor a másikat épp kifigurázzuk.

Na, ezt támadták most meg. Mi a teendő? Az, amit a felirat sugall.

Vannak jól kiképzett, kemény kommandósaink, akik majd összeszedik az ilyen alakokat, élve, vagy halva.

Mindenki más pedig: „Keep calm and carry on”

Ezek a terroristák azt képzelik, hogy néhány ember megölése, meg pár nap hajsza egy nagyvárosban elég ahhoz, hogy kendőt borítsunk asszonyaink fejére, akiket annyi évszázad bigottsága óta minden lepel nélkül csodálhatunk, és akik előtt annyi évszázad után már a legtöbb pálya teljesen megnyílt.

Ezek a terroristák azt képzelik, hogy ők elegendők ahhoz, hogy korlátozzuk azt a szabadságot, hogy mindenki szabadon abban az istenben higgyen, amelyikben akar, ha akar, akkor péntek este, ha akar akkor vasárnap este ne dolgozzék.

Marine Le Pen plakátja azt javasolja, hogy adjuk fel az itt évszázadok alatt kivívott rendet és jogokat. Néhány lövöldöző őrült kedvéért.

Félreértés ne essék, támogatom, hogy a lövöldözőket vadásszák le, meg az őket kiképző táborokat bombázzák porrá. Vadásszon rájuk a titkosszolgálat, vessenek be ellenük minden módszert.

De ne bélyegezzenek meg miattuk ártatlan embereket és ne kezdjenek a mindennapi életünket átalakító, hagyományainkkal ellentétes szabályokat bevezetni, még akkor se, ha azok eleinte nem minket sújtanak.

Mert ha feladjuk életünket, rendünket és jogainkat: ők győztek.

Száz éve volt annak a hullámnak a csúcsa, amelyen Ellis Island felé vették az irányt, Istent, Hazát, Családot hátrahagyva, vagy éppen egy kis bőröndbe elcsomagolva mindazok akiknek az öreg Európa földesurakat, társadalmi helyzetbe fagyást, nyomort, kilátástalanságot jelentett. Elindultak, belakni egy üres országot, amely évszázadon át, egészen talán a II. világháborúig mindenkinek, aki munkából akart megélni, erre lehetőséget adott.

Adott földet a parasztnak, hiszen volt rengeteg, amelyet legfeljebb valamilyen rég kiirtott indián törzs szellemei követeltek. Kellett a munkáskéz, kellett, aki hajót, vasutat, felhőkarcolót épített, ezekre az emberekre főzött, mosott. Még bűnözőket is importáltak.

A kivándorlás célja a remény volt, az új kezdet lehetősége. Amerika azért tudott annyira sikeres befogadó állam lenni, mert megerőltetés nélkül tudott mindenkinek helyet és pályát mutatni. Tessék, welcome to the US, ott a föld, ott a gyár, itt ha dolgozol, megélsz. Nem a király kegyéből, hanem a béredből, ami jár.

Amerikának is azért van annyi gondja újabban a bevándorlóival, mert az extenzív, élőmunka-igényes gazdasági ágazatok háttérbe szorulásával, nem tud minden bevándorlónak azonnal lehetőséget adni.
Európát, ha lehet, még jobban sújtja ez a probléma. Az itteni társadalmak merevebbek, mint az amúgy egyáltalán nem annyira rugalmas amerikai, és itt még nehezebb megmondani a bevándorlónak, hogy milyen pályát futhat be.

Márpedig meg kell mondani. Vívmányunk a jogállam, a tisztességes verseny, az egyenlőség.

Ameddig ezekből Európában nem tudunk mindenkinek egyformán lehetőséget adni, ameddig takarítónőket és utcaseprőket látunk a bevándorlókban, néha lesz egy merénylet. Rajtunk múlik, hogy meddig.

Az úgy van, hogy az ember, ha már ilyen sok pihenőt kapott, és viszonylag kevesen csesztetik ügyes-bajos dolgaikkal, akkor kedvet kap egy kis konyhai pepecseléshez, amelyre amúgy év közben nincs annyi idő. Ez jó dolog, olyan, mintha az embernek lenne egy bonszáj-fája, amelyet csak ilyenkor tud körömollóval adjusztálni, az év többi részében legszívesebben felgyújtaná.

A narancslekvár keletkezése két forrásból indult, mint a Tisza, csak ezek nem Rahónál találkoztak, hanem a konyhámban pár éve, amikot némi szottyadt narancsot már nem volt gusztusom megenni (1. sztorilájn) és eszembe ötlött szószos-mártásos-öntetes-lekváros szakácskönyvem (2. sztorilájn), és lőn lekvár.

A sok narancsot kibontjuk. Az egyik grapefruitot jó alaposan megsúroljuk, a gyombért meghámozzuk és a megsúrolt grapefruit héjával együtt kocára vágjuk. A sok narancs, kb kétharmad annyi cukorral, mint a narancs tömege, megy a fazékba, aládurrantunk, ráöntünk egy liter teszkós 100%-os narancslétyót, a fakanállal a narancsgerezdeket szétnyomkodjuk. Megkavarjuk. Amikor felrottyant, visszavesszük takarékra a gázt/villanyt ez most vagy két óráig nem kér enni.

A felkockázott gyömbért és grapefruit héjat szirupban megfőzzük. A szirup az víz és cukor 1/1 keverékéből lesz. Ezt gyakran kavarni kell, mert a szirup egy idő után nagyon sűrű, nyúlós trutyivá válik. És megég. De mi még ezelőtt sütőpapírral bélelt tepsin elterítjük és kitámasztott ajtajú, légkeveréses sütőben, alacsony fokon, megszárítjuk. Vót etá kandírozott gyömbér és grapefruit héj.

Ha a lekvár már jó sűrű, jól megkavarjuk (ezt úgy negyedóránként eddig is megtettük) akkor felforralunk pár liter vizet, és azokba belefürdetjük az üvegeket. A lekvárba belekeverjük a kandírozott cuccokat, majd merőkanállal a sterilizált üvegekbe merjük. Kesztyű! Kupak rá, fejjel lefele be a törölközők közé.

A pizza/spagetti szósz is hasonlóan überbonyolult dolog. Három gerezd fokhagymát nagyjából felvágunk, fazékban, olívaolajon picit megmelegítjük. Meg mellé egész bors (nem sok, négy-öt szem) meg egy kávéskanálnyi római kömény. Mikor a fokhagyma meg akarna barnulni, ráborítunk hat konzerv egész, vagy kockázott paradicsomot. Másfél óra rotyogás, néha kavarással.

Néha meg kell kóstolni, a lényeg az, hogy főjön ki belőle a nyers paradicsom savassága. Ha ez megtörtént, akkor a kezünk között átmorzsolva, bazsalikom és kakukkfű megy bele. Só ízlés szerint de csak a legvégén, előtte a botmixerrel átpürésítjük. Cayenne borssal lehet élénkíteni, de ne sokkal, nem mexikói ez. Sterilizált üvegek, Dunszt Scotus.

Közben a teszkós olcsó paprika megsült a sütőben, mondjuk egy szűk óra alatt, kb száznyolcvan fokon. Fazék, letakar, a paprikák összeesnek és a héjuk leszedhetővé válik. Héj le, csuma ki, turmixba be. Megy mellé kb öt hagymánként egy gerezd fokhagyma, bors, köménymag, római kömény, kakukkfű (ebbe is többek között azért, mert tartósít, ahogy azt a Noirpova Vegyi Kombiné kutatásai kimutatták) valamint négy-öt paprikánként egy piripiri vagy más csípős paprika. Kell még bele pont annyi só, mint amennyi paprika volt. A végeredmény a pirosarany igazi, jóízű, műaroma mentes változata, amely mindent kiválóan ízesít leszámítva a madártejet és hasonlókat. Ez is megy steril üvegekbe, de ezt nem dunsztoljuk, hanem a kihűlt, megy a hűtőbe, ahol sokáig eláll.

Pepecs, pepecs, simuló arcbőr, enyhe gyomorrontás, nyugalom, zen. Jövőre politizálunk tovább. Boldog és szépet mindenkinek!

Olvasom, hogy a nemzetünk összeforrasztásáért felelős miniszterelnök-helyettes, mindannyiunk hőn szeretett Tömjén Zsoltja, „mérsékelt optimizmussal várja” Klaus Johannis államfői ténykedését, mivel a frissen beiktatott román elnök szebeni polgármesterként nem szolgálta kellő lelkesedéssel a határon túli magyarság ügyét.

Lendüljünk most túl azon, hogy a Fidesz kb. úgy van a határon túli magyarokkal, hogy azok ilyen távoli szavazógépek, akiknek nagy szimbolikus gesztusokat teszünk, de amúgy magasról teszünk rájuk.

Fontosabb üzenete a fenti megnyilatkozásnak, hogy Semjén mennyire teljesen hülye ahhoz, amit csinál, és mennyire kártékony dolog, ha egy ennyire ostoba ember döntési pozícióba kerül.

Ahhoz, hogy Semjén nyilatkozatának káros mivoltát belássuk, nem kell Románia-szakértőnek lenni. Nem kell Marosvásárhelyről, Szatmárnémetiből vagy Temesvárról származni. Figyelni kellett középiskolai történelemórán.

Kezdjük ott, hogy idézzük fel azt a térképet, amely a Johannisra és a Johannis ellen szavazó román megyéket mutatja! Azt az egyébként tudott eloszlást kapjuk, hogy – két megye kivételével – Erdély, a Bánát és a Partium Johannisra szavazott, míg a Regátban a bukaresti establishment jelöltjét támogatták.

És itt meg is érkezünk a Johannis előtt álló egyik hatalmas feladathoz. Erdély Romániához csatolása mindig szerepelt a bukaresti álmok között, ám az elszakadás másik hajtóereje a Monarchia területéről jött. A megnövekvő lélekszámú erdélyi románság és az annak tetején kialakuló értelmiség sokféle módon próbálkozott azzal, hogy szerepet kapjon a Monarchia elitjében. Memorandumot írtak, szerveződtek, váltakozó sikerrel.

A mérsékelten fejlett Román Királyság a kor egyik nagyhatalmának jól szervezett, fejlett infrastruktúrájú, és ami fő, tekintélyes polgársággal és értelmiséggel bíró részét kapta meg. A törésvonal, amely a Kárpátok két oldalát elválasztja ma is megvan, ráadásul úgy, hogy közben a trianoni határ, a magyar kormány pocsék politikája ellenére is elkezdett szép csendben feloldódni. Szatmárnémetiből bármit Bukarestben elintézni pont annyira logikus és természetes dolog, mint egy prágainak mondjuk Münchenbe járni ügyintézni.

Johannis megválasztásával az az erő, amely a Nagy-Romániát létrehozta, megint hallatja hangját. Nem véletlen, hogy Johannisnak úton-útfélen hangoztatnia kell hazafias román elkötelezettségét, ha nem akar olyan színben feltűnni, mint aki Erdély (Bánát, Partium) elnöke lesz, mely részek végre otthagyják a slamasztikában a szegény keleti rokonokat.

Johannis ugyanakkor egy tűrhetően versenyképes, emelkedőben levő gazdaságot fog átvenni, olyan országot, amely jótanuló a NATO-iskolapadban, területén rendszeresen látogatást tesznek NATO-erők. Logikus, hogy ott vannak, hiszen a Fekete-tenger nem a Kárpátok, főleg a Krím orosz elfoglalása fájdalmas figyelmeztetés erre a természetföldrajzi tényre.

Johannis ráadásul olyan politikus színében tűnik fel, aki nyugatos, felvilágosult, (nem ortodox!) mindenben ellentéte az eddigi román vezetőknek. A legtöbb volt kommunista országban eljött már az a politikus, aki az addigi establishment ellentéteként tűnt fel. Van, ahol egy ciklus jutott neki, de fontos reformokat vitt keresztül, mint Szlovákiában Dzurinda, van ahol egyenesen európai vezető szerepig jutott, mint a lengyel Tusk, van ahol meg visszasüllyedt a reménytelen brezsnyevcsinába, mint nálunk Orbán.

Johannis tehát menetrend szerinti szereplője a rendszerváltásnak, kérdés, hogy mi lesz belőle. Az esélyei a vázolt problémák ellenére sem rosszak. Hagyományosan francia elkötelezettségű országot irányít majd, ugyanakkor ő német. Ha a politikáját kifogástalan vagy ahhoz közeli módon européer mederben tudja tartani, akkor ez kiválthat hangsúlyos német nyitást Románia irányába, a kellemetlenné váló Magyarországról keletebbre tolva a fókuszt. Ne legyünk meglepődve, ha Johannist rövid időn belül magas szinten fogadják Berlinben, és számíthatunk Merkel vagy Gauck többnapos bukaresti látogatására is.

Tusk példája azt is megmutatja, hogy a jól teljesítő, késsel-villával enni képes Kelet-Európai politikusra van igény az EU-n belül is.

Persze Klaus Johannis nem Superman és Batman szerelemgyereke, az is lehet, hogy csúfosan meg fog bukni, vagy egyciklusos szerep jut neki, mint Dzurindának. Nem tudjuk.

Azt azonban látni kell, hogy az eddigi bukaresti alakokhoz való magyar hozzáállásnak meg kellene változni. Nem az következik ugyanis, hogy csikorgó fogakkal fognak az erdélyi magyarságnak mindenféle jogokat adni, az európai pedigrét javítandó, hanem olyan politikus jön most, aki már eredendően mint modernista européer tűnik fel.

Mondjuk magyarul: zsarolhatóbb. Még jobban ügyelnie kell arra, hogy az Európába vágyó Erdély még európaibb legyen, még több jogot kapjon ott bárki, aki ott épp valamilyen jogra vágyik.

Johannis divatos politikus lesz. Végig fogja haknizni Európát és szeretni fogják őt. Mi pedig, afféle tapasztaltabb rokonként örvendve fogadhatnánk a klubban és időnként, amikor senki sem figyel, akkor finoman bokán rúghatnánk, hogy ugye Klaus nem akarod ezt a tejjel-mézzel folyó Kánaánt néhány határátkelő, vasútvonal, iskola kedvéért elveszíteni? Na ugye hogy nem? Holnap akkor Brüsszelben mosolyogva együtt jelentjük be, Bruderherz, most pedig mosoly, mert jön vissza a Mutti.

Vagy pedig, maradhat a mérsékelt optimizmussal tekintés az újabb szőröstalpúra. Amivel a magyar kül- Európa- és magyarságpolitika újabb szegénységi bizonyítványa érkezik meg.

Zsolti, te nagyon hülye.

Figyelem: A bejegyzés jó megértéséhez félre kell tenni Kövér Lászlóról alkotott olyan nézeteinket miszerint ő egy bunkó, akinek xenofób, homofób és mindenfób kiszólásai, minősíthetetlen parlamenti viselkedése és más hasonló dolgok miatt a történelem szemétdombján lenne a helye. Egyrészt majd egyszer odakerül, másrészt az ellenfél megértése minden hadviselés alapja, és ezt, az ellenfél iránt mutatott szükséges tisztelet nélkül nem lehet elérni.

A Fidesz 2010-es nagy sikerét két tényezőnek szokás tulajdonítani. A baloldal totális szétzüllésének, illetve Orbán Viktor személyes karizmájának, a választók által belé vetett hitnek.

Van azonban egy harmadik is, amelyről kevesebb szó esik: a Fidesz párttagsága és a meggyőződéses fideszesek nagy száma. Ez volt az, ami azóta 2014-ben az alacsony részvétel mellett a legfontosabb tényezője volt annak, hogy a választási matematika kiadta a kétharmadot. A szavazni mindig elmenő fideszesek képe olyan axiómájává vált a politikai jóslásoknak, mint a kilencvenes évek minden körülmények között az MSZP-re szavazó nyugdíjas tömege.

Ha kicsit belenézünk ezeknek az embereknek a fejébe, akkor láthatjuk, milyen veszélyes játékba kezdett a Fidesz azzal, hogy Lázár János üzenget Kövér Lászlónak.

Képzeljük el, hogy vidéken élő, 45-55 éves emberek vagyunk. A rendszerváltás idején valahol húszas éveinkben jártunk. Megadatott a lehetőség, hogy jobb országot csináljunk és megadatott a lehetőség, hogy új keretek között politizáljunk. Első közéleti élményeink a fiatal és határozott Fideszhez kötnek minket. Jóképű, határozottan odamondogató srácok, szép csajok. Országszerte értelmes, tenni akaró jelöltek, akik végre nem a párt iránymutatását szajkózzák. Kimondják, hogy a dolgok nem jól vannak, de azt is, hogy ők azok, akik majd ezt irányba rakják.

Persze, tudjuk, hogy ez mára teljesen félrement, de mi azóta is megmaradtunk fideszesnek. Hiszünk benne és csináljuk, feladatunknak érezzük, hogy a komcsik ellen minden alkalommal, amikor tenni lehet, tegyünk is. Ezt tudja rólunk mindenki. 2002-ben, mikor a komcsik visszajöttek, elég kemény évek jöttek. Félni kellett, hogy sorra kerülünk, hogy kirúgnak minket. A főnök nem minket küldött el konferenciára három napra, nem kaptunk béremelést, mert mi lesz ha mindenkit kirúgnak miattunk. Végigcsináltuk. 2006-tól már élt a remény, hogy újra meg lehet ezt fordítani.

Ha jött egy hívás a pártközpontból, hogy menni kell plakátolni, mentünk. Társaságban mindig igyekeztünk meggyőzni a többieket arról, hogy a dolgok úgy vannak, ahogy a HírTv-ben mondták, ahogy a Nemzet írta. Nem kértünk érte semmit, mert magunkért, az országért tettük.

És végigcsináltuk. 2010-ben teljesült a nagy cél, az ellenséget örökre elsöpörtük, nem lesz többet MSZP-kormány Magyarországon. Vártuk persze, hogy nekünk, személyesen is jó lesz, talán azt a megpályázott osztályvezetői, igazgatóhelyettesi posztot elnyerjük, talán a lányunk, ha meghallják a vezetéknevét, könnyebben kap állást valami jó kis hivatalban.

Talán huszonhárom éves önmagunk nem ismerne ránk, és mondana csúnyákat, de mi úgy érezzük, ugyanolyanok maradtunk. Meggyőződéses antikommunisták, hazaszerető, jobboldali, normális emberek, akik ma is  ugyanazokat az elveket vallják, mint régen. Közben felnőttünk, bölcsebbek lettünk, de mégis ugyanazok maradtunk.

És ki az a Fideszben, aki még ilyen?

Kövér Laci. Kövér Laciról nem hallunk olyat, hogy palotái vannak, nem kérkedik drága órákkal és táskákkal. Ránézésre olyasféle életmódja van, mint nekünk. Lehet, hogy van valami kis dugi vagyon, de ilyenben azért mi is utaztunk. A kilencvenes években biztosítózásból keresett pénz a dédi nevén futó cégbe lett betéve, a NAV azóta is kijár a dédi sírjához, hátha azt a hatmillió adóhátralékot befizeti. De abból lett felújítva a ház, megcsináltatva a vegyeskazán, kitörlesztve a még nyolcvannyolcban felvett ótépé maradéka. Volt még az a pályázatos dolog is, amelyiknek a vége a nagylány garzonlakása lett, de nem loptunk, nem csaltunk. A kocsi idén nyolcéves, ha a legkisebb is lediplomázik, utána talán majd lecseréljük. Kövér Laci nem járkál lézeres Audival, ki nem néznénk belőle, hogy ilyet csinál. Hiszen olyan, mint mi.

Kövér Lacinak nincsenek látványos nőügyei, nem bukik le színésznőkkel meg hasonlókkal. Persze nyilván ő se szent, de hát mi se vagyunk azok. Mi is csináltuk a pénzügyről Katival, egy többnapos kiküldetésen Marikával is összemelegedtünk. Dehát ez senkinek se fájt. Az asszonyt is szeretjük, lett három szép gyerekünk, járunk a mai napig nyaralni, bár mostanában csak Szoboszlóra, vagy Lillafüredre, esetleg a Balatonhoz, és nem görögbe. Kövér Lacinak nem kell a Londonba magával vitt „asszisztens” miatt magyarázkodnia. Ha van valami kapcsolata, megoldja csendben, mert megbecsüli az asszonyt. Rendes magyar ember, mint mi.

Kövér Laci a mai napig kemény antikommunista maradt. Ő a maszoposokkal sose fog keveredni (igen, aki idáig eljutott, az fel se szisszen az MSZMP KB-s múlt miatt. nade folytassuk). Persze ő se 1989-ben született, mi is voltunk KISZ-tagok, de kiléptünk.

Kövér Laci a mi rendszerváltásunk, Kövér Laci mi vagyunk.

Ha ő azt mondja, hogy nem jó, hogy ez a sok ifjú titán szétlopja magát, akkor az nem jó. Ha ő azt mondja, hogy a Párt letért az útról, az nem jól van. Mi bízunk Viktorban, Kövér Laci is bízik Viktorban. De, a fene vigye már el, csináljon már Viktor valamit, mert Kövér Laci nélkül a Fidesz nem Fidesz.

És Kövér Laci mi vagyunk.