Bejárta a magyar internetet a hír, hogy ide a nyugati boltmultik rosszabb minőségű árut hoznak, mint Ausztriába. Frusztráló, mert az élelmiszer-láncok Ausztriában nem látványosabban drágábbak, mint nálunk. Ha ugyanazt vesszük. A különbség az, hogy ott még van egy polc a mi választékunk felett, jobb áruval.

Frusztráló hír ez, hiszen azt jelenti, hogy 25 év rendszerváltás, a sok elviselhetetlen, fingszagú alak uralma Antall Józseftől Horn Gyulán át Orbán Viktorig, semmit se ért, hiszen még mindig „ki kell menni Bécsbe” ha valami jót akarunk venni. A magyar egyébként ezt tudja, nem véletlenül omlott össze a Magyar Posta karácsonykor a külföldről rendelt áruk miatt.

Sok politikus, legutóbb például Pápa Levente vizsgálatot követel, mert ez a gyakorlat szerintük nem piacgazdasági alapú. Pedig dehogynem. A legszebb lecke arról, hogyan működik (illetve nem működik) nálunk a polgári társadalom és az ő gazdasági modellje, a kapitalizmus.

Vulgármarxista vagy vulgár-kapitalizmuskritikus helyeken gyakran találkozni azzal az érvvel, hogy a kapitalizmus azért nem jó, mert korlátlanul érvényesül az erősebb kutya elve.

Olyan kapitalizmus, ahol ez így történik, csak a tankönyvek lapjain van, meg rövid ideig a kemény diktatúra alól szabaduló országokban, illetve még az USA hőskorának frontier land zónáiban, az aranyláz, a vasútépítések idején.

Ezekben az a közös, hogy a társadalom vagy még nem épült fel, vagy éppen teljesen dezintegrálódott. Ez utóbbi van nálunk is, nem a multik magatartását kell kivizsgálni, hanem ezt. A puha diktatúrában kezdődött lassú erjedés most ért el oda, hogy a magyar (állam)kapitalizmusban tényleg az erősebb kutyának jutnak kizárólag a szerelem gyönyörei, mindenféle igazságosság nélkül.

A konkrét esetben két jelenség találkozik: az egyik az, hogy a szolgáltató megpróbálja az adott keretek között a legolcsóbban kihozni a szolgáltatást, hogy több hasznot szedhessen be. A másik pedig az, hogy a vásárlóközönsége tudatos magatartással ebben nem akadályozza meg.

Hogyan akadályozhatná meg?

Adódik a válasz, hogy tartson fenn olyan szerveket a társadalom, amelyek folyamatosan figyelik, hogy mit akarnak itt eladni a multik és lépjen fel, ha rontják a minőséget. De hiszen ilyen van, a NÉBIH, béna reklámjai dacára, alapvetően ellátja ezt a feladatot.

Akkor mi a gond? Mi vagyunk a gond, ugyanis megvesszük a selejtet is. Ha ki van téve 199.- forintért jó sört, meg mellé 179.- forintért valami takarmánykukoricából főzött lóhúgy, addig nem fogy a jóból, míg a Bumzenbrunnen Pils el nem fogyott mellőle.

Egy ideig úgy van vele, hogy nem éri meg kétfélét gyártani, idehozza ugyanazt, amit Ausztriába is. Aztán viszont elkezd számolni, és rájön, hogy ha a teljes élelmiszer szortimentjét lejjebb veszi minőségben, azon már keresni fog. Főleg, ha ezt egyszerre két piacon tudja megtenni.

Főleg, ha a versenyképesség érdekében azon a piacon alacsonyan tartják a bérszintet. Főleg ha azon a piacon hatvanéves tradíció a mindegy, csak sok legyen kultúrája. A kurucos felhorgadás is csak egy ideig fog tartani, aztán megveszik majd továbbra is a szart.

Mert a kapitalizmus alapszabálya nem az erősebb kutya baszik, hanem az, hogy akinek elég a szar, az szart fog kapni. Bérből is, parizerből is, miniszterelnökből is.

Miért nem írunk Orbánról?

Orbán Viktorral már elég régen keveset foglalkozunk itt a blogban, hiszen napi csínyei csak azok számára lehetnek igazán érdekesek, akik nem látnak ki a Kárpát-medencéből, és tényleg azt hiszik, hogy van annak jelentősége, hogy éppen ma mit lopat el Mészáros Lőrinccel.

Ezek lényegtelen dolgok, totális hatalmat kiépítő vezetőként ő már nem lop, hanem mindent birtokol. Hamarosan abbamaradnak majd a látványos lenyúlások, ahogy az érett Kádár-rendszerben sem loptak az elvtársak. Miért is tették volna, ha egyszer minden az övék volt.

Ezért aztán a dolgok lényege szempontjából vajmi csekély jelentősége van annak, hogy bezárat egy napilapot (melynek újságírói megérdemelték, hogy bezárják az újságot) vagy felvásárol egy-egy magazint. Egy diktátor mindennapjai, ha az ember nem irodalmi igénnyel ír róla, akkor kellemetlen és unalmas téma.

Írhatnánk persze arról, hogy miként veri szét az egészségügyet és az oktatást, veri szét azt a kevés vívmányt is, ami itt 1946 óta össze lett rakva. Egyrészt ezt megírják mások, másrészt az itt szokásos hangnemben és szókincsben felesleges megírni, értelmes politikus, aki ezzel csinálni tudna valamit, pedig egyelőre nincsen.

Orbán Viktor évek óta kizárólag hatalma maximalizálására és megtartására koncentrál. A jelenlegi kényes nemzetközi helyzetben személye minden nagyhatalomnak megfelel, rendet tart a szemétdombján, kisebb gondja is nagyobb annál mindenkinek, hogy az ő személyével vesződjön. Ráadásul szemmel láthatóan megfelel a magyaroknak is, most vasárnap is simán miniszterelnökké választanák. És nem, nem a választási rendszer átalakítása miatt, a régi, 386 fős parlamentben is ő lenne a miniszterelnök.

Most viszont mondott egy jó kis évértékelőt, ezért, ha nem is szívesen, de írunk róla.

Az évértékelőjének a legfőbb üzenete az, amit eddig is tudtunk: Orbán kivár.

Nyár elejére el fognak dőlni a francia választások, és aztán majd a német választások is, amint arról előző posztjainkban hosszabban értekeztünk. A francián eldől, hogy lesz-e még olyan, hogy Európai Unió (Le Pen győzelme esetén mehet az unió a kukába) ősszel pedig eldől, hogy Németország milyen eszközökkel fog rendet tartani a Lebensraumban, és mennyi befolyást enged Putyinnak ebben.

Orbán ennek megfelelően tesz zsetonokat a pirosra és a feketére is. A múlt héten Merkel először nyilatkozott a többsebességes EU-ról, amely nyilatkozatát Szijjártó Péter szinte szó szerint visszaismételte néhány nappal később. Világos üzenet Berlinbe, Magyarország továbbra is lojális vazallus marad, fenntartja a minimális jogállami látszatot, jó terepet kínál a piszkos munka kiszervezéséhez, cserébe szabad kezet kér a belpolitikában.

Ugyanakkor Orbán fogadta Putyint, aki pontosan tudja, hogy itt őt bármikor fogadják, de egy megkötött kezű német vazallussal jön tárgyalni, aki ezeket a mítingeket azért szervezi, hogy ha borulna az Unió, akkor meglegyenek a kapcsolatai kelet felé.

Ebbe a környezetbe érkezett az évértékelő beszéd.

Jól láthatóan Orbán készül a télre. Ez a tél pedig vagy az lesz, hogy egyáltalán nem lesz EU, vagy pedig, ha lesz EU, az eddigi számolatlanul ömlő fejlesztési pénzeknek vége. Brüsszel ezért vált ellenséggé, mert jól látszik, hogy immár vége annak a politikának, hogy Brüsszel pénzért próbálja megvenni Kelet-Európát. Azt a Kelet-Európát, ami semmiben sem működik együtt, és amely pont olyan távolságban van a nyugattól, mint 25 éve.  (ez persze nem teljesen igaz, sokkal-sokkal jobb itt élni, mint 25 éve)

Ugyanezért maradtak napirenden a civil szervezetek és Soros Gyuri bácsi. Se a civil szervezetek, se Soros nem csinál az utóbbi egy-két évben semmi olyat, amit ne csinált volna már 15 éve is ugyanígy. A pénzügyi elszámolásaik ráadásul nyilvánosak, aki veszi a fáradságot, fillére megtudhatja, melyik hazai civil szervezet miből él. Kivéve persze a cöfikét, mert ő rendes kurvaként, készpénzben, és zsebre dolgoznak.

A „nagytestű ragadozó” képe, amelytől teljes joggal hűlt meg a vér a legtöbb pesti zsidó ismerősöm ereiben, azt jelzi, hogy Orbán készül arra, hogy itt hamarosan rosszabbul fognak menni a dolgok, és elkezdett bűnbakot építeni.

Ezt „bekeményítésként” kell értékelni, amelyet jól láthatunk a Momentum olimpia-népszavazásának sorsán keresztül.

A Momentum kényszerpályán van. Orbánék teljesen önös érdekből engedték át a népszavazást. Egy fiatal ellenzéki szervezetnek kell negatív kampányt csinálni, ráadásul 100%, hogy nem mi fogunk olimpiát rendezni, mivel a NOB nem teljesen hülye, hogy egy nyomortanyán rendezzen olimpiát, ha Párizsban is lehet. Így aztán majd szegény Momentumosokból is lehet nemzetrontó „nagytestű ragadozónak” dolgozó bandát csinálni.

Ráadásul februárban kell aláírást gyűjteni, a szavazást pedig el lehet tolni június 15 utánra, hogy ha át is ugornák a lécet, akkor majd a tök üres Budapesten, ahol csak az akciónyuggerek vannak, legyen megtartva a referendum.

Ki volt ez találva. De a Momentum, ifjonti lelkesedésében ráállt a dologra, és most ott tartunk, mint a vasárnapi boltbezárásos szavazásnál, hogy a pestiek 2/3-a arra látna kiváló alkalmat, hogy Orbánt elküldje a náthás, vasporos, stb. stb. éghajlatra. Orbán pedig tudja, hogy a magyar kormányt vidéken választják és Pesten buktatják.

Mivel pedig a hajó előtt most kicsit viharosabb vizek jönnek, hirtelen még ez a dupla hendikeppel induló népszavazás is kellemetlenné válna.

Ezért lett ráeresztve az állandóan a lába körül sündörgő bableveses civilszervezet jogász a témára, hogy tesztelgessék, hogy mi lenne a reakció arra, ha nem lenne népszavazás. Mert ha meg lehet úszni egy max százezres tüntetéssel, azt simán bevállalja. Még jól is mutatna, lám lehet tiltakozni.

Ő meg maradhat a kormánynál. És ez a cél, mindenek felett. Az ország meg le van szarva. 

Az előző posztot ott fejeztük be, hogy Németországot két fontos stimulus is éri, és ebből az egyik a migránsválság. A másik (amely egyébként az elsővel is összefügg) az az, hogy Németország újra birodalom méretű, és bizonyos értelemben nem túlzás Negyedik Birodalomról beszélni. Mielőtt azonban ezzel foglalkoznánk, nézzük meg a stabilitás okait.

Jólét, nyugalom, nyugdíjalap

A német polgárság és középosztály jóléte itt Magyarországon, ahol polgárság alig van, a középosztály pedig annyit tesz, hogy valaki nem éhezik, elképzelhetetlen dolog. A nyugodt megélhetés, a létbiztonság magával hozza a pénzügyi kultúrát is, a magas megtakarításokat, amelyek a közgondolkodást is moderálják. A német gazdaság pedig erős, a bevételek jönnek, a tisztes megélhetés garantált.

Amint azonban arra Panamajack rámutatott, a német gazdaságpolitika (illetve inkább pénzügy-politika) ráerőszakolása Európára azzal jár, hogy míg egyik ország élvezi minden előnyét a német gazdasági csodának, más országokat ez hátrányosan érint.

Miért van az, hogy Németország mégis ezen az úton halad?

A politikai elitje nyilvánvalóan a németországi választásokat akarja megnyerni és nem az olasz vagy görög választásokat. Emlékezzünk azokra a hangokra, amelyek a görög válság idején azt mondták, hogy a német középosztály vaskos megtakarításaiból felgyűlt tartalékok nem azért vannak, hogy mindenféle mediterrán dzsigolókat kiváltsanak a zaciból.

A német választók jelentős része leírható úgy, hogy nekik a német gazdaság jó teljesítménye, a prosperitás a fontos. Ötven éve, az óceán másik partján ezt úgy mondták: „Ami jó a General Motorsnak, az jó Amerikának”.

Dicke Bertha és Schwerer Gustav unokái

A német „General Motors” az a német ipari-üzleti elit. Velük Magyarországon keveset foglalkoznak, pedig érdemes velük megismerkedni. Ha megnézzük a leggazdagabb németek listáját, akkor alapvetően kétféle társaságot találunk: az egyik világháború utáni gazdasági csoda idején alakult, a másik pedig háború előtti gyökerű dinasztia, iparmágnás és arisztokrata felmenőkkel.

Az a világpolitikai kényszer, amely a német államigazgatást egyben tartotta (ld. előző rész) az magával hozta azt is, hogy a Wehrmacht hadigépezetét működtető iparvállalatok és a mögöttük álló dinasztiák is megmaradtak. A gazdasági csoda után pedig, a német újraegyesítéskor lazán vissza tudták privatizálni a keleten államosított egykori érdekeltségeiket és nagy részüknek megvolt a tőkéje arra, hogy fejlessze és újra vállalatbirodalmába illessze ezeket.

Arról, hogy ki, hol, és kivel dolgoztatott a háború alatt, nem ildomos beszélni, de azért néha megtörténik. A Quandt famíliáról például, amely az egyik leggazdagabb család Németországban (BMW, Logwin, Altana, hogy csak a fontosabb cégeiket említsük) botrányfilmet forgattak pár éve, feltárva, hogy mennyi kényszermunkásuk volt, és hát amellett sem lehetett könnyen elmenni, hogy a kedves dédmama, Magda Quandt, második házasságában Magda Goebbels néven volt ismert.

Ezek a családok óriási vagyonnal bírnak, de az euróban kifejezett vagyonuknál sokkal-sokkal nagyobb a hatalmuk.

Az Európai Unió pedig, különösen a keleti bővítés után, a német ipar és gazdaság részére megadta azt a teret, amelyet Goebbels korában közönségesen „Lebensraum” néven neveztek.

Ez a német stabilitás formulája: Terjeszkedő, a periférián befektető vállalatok, és jól élő szavazópolgárok. A szavazópolgárok jólétét egyelőre nem fenyegeti semmi, az elfáradt 68-as politikusgenerációnak úgy tűnik, van még egy ciklusa, talán kettő is.

Birodalmi érdek

Nem véletlen egyébként azt sem, hogy hiába okád tüzet Orbán Viktorra a német értelmiségi sajtó és berzenkednek ellene mindenféle baloldaliak, és hűvös a politikai viszony, Viktort nem bántják. Naná, hogy nem, mert a fent vázolt ipari-gazdasági elitnek Viktor megfelel, alárendeli a magyar gazdaságpolitikát a német gazdasági érdekeknek.

A politikai feszültségek jelentős része abból ered, hogy Németország (részben a 68-as pacifizmus és birodalmieszme-megtagadás miatt) egyszerűen nem hajlandó tudomásul venni, hogy ő egy birodalom. (ld. Björn Höcke az előző részben)

Például sokan azt mondják, hogy a nagy menekültáradat azért indult el, mert Merkel azt mondta, hogy be fogják fogadni őket. Alighanem, ha Merkel mondatai előtt hetekkel tartottunk volna egy közvélemény-kutatást a Közel-Kelet menekülttáboraiban, azt az eredményt kaptuk volna, hogy mindenki oda akar menni. Hát persze, hogy oda akar, az a nagy és erős, központi, gazdag ország.

Németországnak tehát szembe kell néznie azzal, hogy a birodalmiságának a költségeit állnia kell, a gazdasági befolyása mellett előbb-utóbb a politikait is aktívan gyakorolnia kell, és ami a legnagyobb tabu: mivel Steve Bannon világképében Kína a főellenség, itt Európában a biztonságot nem lehet annyira várni Amerikától, mint eddig, de legalábbis ez fenyeget. Ekkor pedig marad Németország, a német katonai erő. Azt, hogy katonai erő, azt meg szó szerinti fordításban úgy mondjuk, hogy: Wehrmacht.

Itt viszont vissza kell utalni Panamajack francia elemzésére. Franciaország könnyen találhatja magát abban a szerepben, ahol ő egy neolatin koalíció vezető ereje, hiszen a német gazdaságpolitikát nyögő PIGS-országok tőle várják, hogy ellensúlyozza a német birodalmat.

Az Európai Unió arra alakult, hogy a német-francia vitás kérdéseket, amelyek több száz év háborúit okozták, békésen rendezze. Igenám, de két, háborúban legyengült hatalom írta alá a római szerződést, most pedig másképpen és másban, de mindketten újra erősek.

Az igazi kérdés az, hogy az Európai Unió keretein belül az itt részletezett feszültségeket lehet-e rendezni.

Amikor ezt a cikket írom, Putyin már elrepült, miután a magyar kormány lement előtte kutyába. Orbán Viktor alig burkoltan arra számít, hogy a fent vázolt konfliktusok nem az Európai Unió keretein belül rendeződnek majd el. Ha fenn is marad az EU, akkor szerinte itt a magyar miniszterelnöknek a német gazdasági elittel és az orosz cárral kell jóban lenni.

A gond ezzel csak az, hogy ezzel Németországban és az Európai Unióban „magyar kérdést” csinál, amely eddig kimerült meddő szópárbajokban. Nem feltétlenül lesz ez mindig így. Ha az unió megggyengül, a német politikai elit, amelyiket naponta ócsárol a habonymédia, az egyetlen moderátora lesz a német gazdasági elit és Putyin közötti üzleteléseknek. Ellene drukkolni finoman szólva nem életbiztosítás.

Panamajack nagyszerű Franciaország-elemzése után itt az ideje, hogy Európa másik vezető hatalmával is foglalkozzunk, hiszen hamarosan ott is választások lesznek. Nem túlzás kijelenteni, hogy a francia és német választások fogják eldönteni az EU további sorsát. (Meg persze ahhoz sem kell különösebb jóstehetség, hogy könnyen okozhatnak idő előtti választásokat az Egyesült Királyságban is.)

Ellentétben azonban Franciaországgal, a német politikában nincsenek ennyire világos frontvonalak és markánsan eltérő politikai programokkal fellépő vezéregyéniségek. A 2016-os év, Trump elnökké választása és a Brexit után persze semmilyen meglepetést nem lehet könnyelműen kizárni, de elég biztosnak tűnnik, hogy Németországot a mostani választások után is nagykoalíció fogja irányítani, melyet nagy valószínűséggel Angel Merkel vezet majd kancellárként. Az égszakadás-földindulás forgatókkönyvet a baloldal jelöltjének kancellárrá választása jelentené. Most úgy tűnik, hogy a szélsőjobb bejuthat, de kormányzati szerepre nincs esélye.

Belátható, hogy a német politika másképp működik, mint a francia. Hatása Magyarországra is úgy érthető meg, ha ezeket a különbségeket elemezzük.

A 68-as konszenzus kifáradása

Németország két világháborút is úgy fejezett be, mint egy edzetlen tinédzser: ki volt fulladva és a földön fekve kapkodott levegőért, de közben az alapvető mutatói nem is voltak rosszak, hamar tudott regenerálódni.

A II. Világháború végén ráadásul a nyugati szövetségesek számára az is nyilvánvaló volt, hogy erős Németország nélkül közvetlenül kell Sztálinnal konfrontálódni, és a Vörös Hadsereg elég pontosan megmutatta a megelőző 4 évben, hogy mire képes úgy győzelmek, mint pusztítás terén.

Az erős Németország egybentartása viszont járt bizonyos mellékhatásokkal. Egyrészt rá kellet jönni, hogy 12 év hitleráj alatt néhány egészen kemény ellenállót leszámítva mindenki kiépítette az együttélését a nácizmussal. Volt aki lelkes követője volt, mások hűséges hivatalnokként hajtották végre parancsait, megint mások csak nem tiltakoztak.

Ennek eredményeként Németországban egy vasúti állomásfőnököt vagy gimnáziumi matektanárt se lehetett találni „náci múlt” nélkül. A teljes nácitlanítás teljesen működésképtelen országot hagyott volna hátra. Kompromisszumokat kellett kötni, annak érdekében, hogy az ország tovább működhessen. Ezért aztán a szimbolikus kivégzések után az alapos tisztogatás elmaradt.

A dolognak meg is lett az eredménye, a hatékony, profik által működtetett NSZK a háború utáni húsz évben gazdasági csodát vitt véghez, ám 1968-ra a háborús generáció egyrészt kiöregedőben volt, másrészt a komoly politikai feszültséget okozott. A mámoros hatvanas évekhez egyre kevésbé illett a sok öreg náci, és a fiatalabb generáció politikai identitásában is komoly gondott okozott a feldolgozatlan múlt.

A feszültség tehát kipattant, és hosszas vajúdás okán megszületett a mai Németország, amely nagyon határozottan leszámolt náci múltjával, elutasít mindenféle erőszakot és rasszizmust.

A folyamat azonban nem volt túlzások nélkül. A lefektetett dogmák, mint mindig, most is ahhoz vezettek és vezetnek, hogy az egész rendszer rugalmatlanul reagál a változásokra. A német politika sokáig a dogmák hibátlan felmondásából és a jóléti állam minél tökéletesebb kiépítéséből állt, politikai elitjének a franciánál kevesebb tapasztalata van a nagy irányváltásokban.

A közelmúltban Björn Höcke, német neonáci politikus azt nyilatkozta, hogy elege van abból, hogy a német politika csak a világháború meg Hitler miatti sajnálkozásból áll, ő emelt fővel akar járkálni.

Ez a nyilatkozat túlmutat azon a primitív neonáci hangvételen, amelyben megtették. Ugyanis rámutat arra, hogy a német politikában a 68-as generáció még mindig annyira meghatározó, hogy új politikai erőnek (és nemcsak neonácinak, hanem bármilyennek) esélye sincs a kormány közelébe jutni.

Ugyanakkor Németországot két fontos stimulus is éri. Az egyik nyilvánvalóan a bevándorlási válság, amelynek első hullámát Merkel politikailag katasztrofálisan, minden más szempontból pedig Európa legerősebb országának erőforrásait kihasználva, racionálisan kezelte, megakadályozva ezzel például Közép-Európa destabilizálódását (képzeljük el, hogy mi lett volna, ha ez a rengeteg „migráncs” nem jut el Németországba, hanem mi pinpongoznánk itt a szerbekkel és az osztrákokkal, hogy ki etesse őket, miközben Magyarország pár száz rendőrt sem képes a határon megetetni kólikajárvány nélkül).

A jövőben azonban nem lehet minden váratlan ütést megfeszített hasfallal beszedni, főleg azután nem, hogy Trump izolacionista külpolitikát hirdetett, vagyis Németország a délkelet-európai problémák megoldásában leginkább csak saját magára számíthat. De belső hatásai is vannak a dolognak, a német jognak, közigazgatásnak ki kell dolgoznia a rendszert a nagy számban és folyamatosan érkező, eltérő kulturális hátterű emberek kezelésére. Ez politikai feladat a javából.

Ez a politikai feladat pedig kockázatvállalást jelent, olyasféle markáns programok meghirdetését, mint amilyeneket most Franciaországban látunk. Ahol nagyban meg a politika és a politikai propaganda, ott pedig megjelenik a kertek alatt Moszkva agitprop hadserege és kavarni kezd.

Miért nem várnak földrengést emiatt Németországban? A következő részből kiderül.

Benke László, ólomsúlyú szakácsvilágbajnok séf személye gasztronómiailag művelt körökben már régóta egyenlő a Gonosszal. Újabban az internet szélesebb közönsége is megismerte milyen az, amikor rákot és tintahalat pacsmagol bele krumplis lecsóba, vagy amikor az olasz konyhaművészet csúcsa a kecsapos pulyka-darálthússal készített tészta, krumplival, gépsonkával és tojással összesütve.

A reakciók érdekesek, és ami a fő, kiváló nyersanyagot jelentenek szociológiai megfigyelésekhez. Egyfelől feltűnnek a lelkes gasztrosznobok, akik a paprikás krumpli kifejezés hallatán keresztet vetnek és szegény paraszt lelki üdvéért vitatkoznak. Másrészt pedig feltűnnek a Laci bácsit, és az ő magyaros konyháját védők. Róluk szól ez a poszt.

Na de hogy jön ide a holokauszt? A holokauszt az egy feldolgozás alatt álló történelmi trauma, filmeket forgatnak róla. Felnagyítják, kicsinyítik, tagadják, kiforgatják, visszaforgatják, újraértelmezik, megélik, újraélik, megzenésítik, lecsendesítik, felfedezik, elfelejtik és újra felfedezik.

A holokauszt viszont, noha tagadhatatlanul a legsúlyosabb a XX. század közepének traumái között, korántsem az egyetlen. Ha csak 1940-1950 közötti időszakot nézzük át felületes szemmel, és teljesen kizárjuk a zsidókat ért megpróbáltatásokat, akkor is látni fogunk kétszázezer vágóhídra hajtott embert (2. magyar hadsereg), kényszermunkára hurcolt százezret (málenkij robot), lakosságcserével földönfutóvá tett tízezreket, egy szál batyuval elzavart svábokat, a prérire kitelepített kulákokat és hasonlókat.

Ezek a traumák nem kibeszélve lettek, hanem az általuk okozott feszültség ötvenhatban erőszakba torkollott, és aztán Kádár új kiegyezése fedte el őket, de mint egy rosszul kezelt seb, ezek a fedőkötés alatt tovább gennyedtek.

Fekete János idézi fel azt a beszélgetést Kádárral, amikor javasolta neki, hogy tegyék konvertibilissé a forintot (mindezt valamikor a hetvenes években) amely okozna rövid távon inflációt és életszínvonal-csökkenést, ám már középtávon (öt-tíz éves távlatban) is a béketábor vezető országává tenné Magyarországot.

Fekete elképzelése teljesen racionális volt, hiszen az olajválság után volt lendület az iparban mindenütt (cserélték a nem takarékos dolgokat takarékosakra) az olajdollárok elindultak világgá, jól fizető befektetési lehetőséget keresve, az expandáló német, olasz és francia ipar kereste a terjeszkedési lehetőséget. (ha jobban belegondolunk, Orbán mostani gazdaságpolitikája pontosan erre a negyven évvel ezelőtti elképzelésre mutat vissza: konvertibilis és gyenge magyar fizetőeszköz az erős némettel szemben, és keletre terjeszkedni akaró német ipar. De Fekete Jánost továbbra is illik gyűlölni. Én bármikor adok pénzt, ha valaki egyszer emléktáblát vagy mellszobrot akarna neki csinálni…)

Kádár válasza a maga helyzetében szintén teljesen racionális volt: Fekete elvtárs, a magyar mindent elveszített 1921-ben, mindent elveszített 1946-ban, még egyszer nem fogja mindenét elveszíteni!

Kádár pontosan tudta, hogy uralma többek között azon alapul, hogy a magyarság már a század derekára belefáradt a XX. századba. A polgárság kiirtása és elűzése, a vérveszteség, a kommunista és fasiszta diktatúrák, a trianoni tragédia az egyén sorsát is a folyamatos újrakezdések folyamatává tették.

Ráadásul a világháború előtti boldog és kevésbé boldog békeidők magyar társadalmát is kirívó egyenlőtlenség jellemezte. A világháború után pedig a gazdag és művelt, polgárosult társadalmi rétegek nagyon nagy része pusztult vagy menekült el.

Kádár a kis magyar megváltóként hozta el a szegény embernek azt az ígéretet, hogy nem kell többször újrakezdeni. Mostmár minden rendben lesz. Lesz hús, zsír, liszt, tej. Az ötvenes években feltalált magyar konyhához el kell olvasni Örkényt és Móriczot.

A sok paprikás rántás, a bőséges, zsíros-tejfölös szósz a szegény ember álma. A szegény embert ezért bántani nem szabad.

A Kádár-korszak konyhájában azt rajongjuk körbe, szinte vallásos tisztelettel, hogy vége a hét szűk esztendőnek. Van hús, van zsír, van liszt, van tej. Rakott krumpli, tucatnyi tojásból. Kolbásszal.

Az ennél finomabb konyha az az egyéni kezdeményezés művészete, amely a diktatúrákban a fő-fő eretnekség. Ezért volt kőbe vésve a Venesz-könyv és a benne foglalt bőséges és laktató ételek.

A Kádár-korszak gasztronómiája nem gasztronómia, hanem népélelmezés.

Laci bácsira persze kell haragudni, mert amit a hozzávalókkal művel, azt rossz nézni. De meg kell értenünk: ahol ő főzni tanult, ott mindenből sokat, és laktatót kellett főzni, és a kánontól eltérést büntették.

Otthagyni a sajtos-krumplis-tojásos spagettitorta világát annyi, mint példát venni a zsidókról, és nekünk is feldolgozni a XX. századi traumáinkat. Botorság azt hinni, hogy megúszhatjuk. Csak közöttünk nem a depresszió fog addig pusztítani, mint a zsidóknál, hanem a szívinfarktus meg a gyomorrák…

A Beszélő Löncshúskonzerv bejelentette, hogy akkor most a civileknek annyi, és akkor most ezen pörög az pesti internet.

Mivel jelen blog szerzői magukat kissé szervezetlen, de öntudatos civileknek tartják (pl sokat dolgoztunk azon, hogy a Miniszterelnök Úrnak ne legyen sikerélmény a migráncs-népszavazás) felmerül a kérdés, hogy kell-e félnünk?

Nem kell.

Egyrészt mert a demokrataság meg a civilség főlényege az, hogy nem félünk, másrészt mert jól láthatóan a szokásos orbáni tereléssel állunk szemben.

Nézzük azt a forgatókönyvet, ahol Magyarországból teljesen Erdogan-Putyin-Lukasenka állam lesz, mindenkit összeírnak és elvisznek. Emellett az szólna, hogy az említett urak közül Erdogan és Lukasenka a lelke mélyén sose nyugodt. A diktátor azért diktátor, mert 100% biztonsággal 100% támogatottsága van, aztán mégis, a diktátorok előbb-utóbb meg szoktak bukni. Ezért aztán folyamatosan félnek, hogy ki lesz az, aki majd a 100%-ból egy nap alatt 0%-ot csinál, és miközben ő a lámpavason lóg, éhes proletárok dúlják majd aranyvécés palotáját.

Ezért aztán folyamatosak az autodafék, spiclik ezrei keresik az ellenzéki gondolatot és minden szezonra kell egy legyőzendő ellenség, hogy az ellene vívott harc elrejtse a diktatúra disznóságait. Lám, most megtalálták szegény civileket és jól el fogják őket lehetetleníteni, mert…ööö…vagyonbevallást tetetnek velük!

Ehhez a megközelítéshez abból kellene kiindulnunk, hogy Orbán Viktor hülye, és ez nyilvánvalóan nincs így. A tehetetlen ellenzéki szemszögéből nyilván csábító lenne a gondolat, hogy na, végre kijött rajta a legendás grazi szanatórium, meg a vörösborral fogyasztott rivotril, elkezdődött a Grand Finale, melynek végén a romantikus hőstenor (KI??? Juhász Péter? Gyurcsány Ferenc? Tóbiás József?  hagyjuk már…) leszúrja majd a Gonoszt, mindenki elénekli, hogy Meghalt a cselszövő, és eljön az Örök Boldogság korszaka.

Mi sem bizonyítaná ezt jobban, minthogy a fehér ruhás Vesta-szüzeket, a civilszervezeteket bántják…

Sokadjára kell e blog hasábjain (milyen szép archaizmus, lehet csak ezért kéthasábosra kéne állítani a blogot) kiábrándítanom a blog olvasóit: Orbán Viktor nem hülye.

Tény, hogy különösebben nem kedveli a civilszervezetek vezető rétegét, akik között sok a városi értelmiségi (igen, most nyugodtan ide lehet érteni a zsidót) akik megélnek abból, hogy jjól értenek mindenféle nemzetközi egyezményekhez és nyelveket beszélnek. De, azt is tudja, hogy mára ebből a körből kiszállt az alapítók generációja és mára a civilszervezeti jogvédő munka eléggé átalakult.

Ezek a fránya alapítványok ugyanis pályáztatják a pénzeket, ezért rendszeresen kutatásokat várnak, számokat, eredményeket. Az összefoglalóba lehet azt írni, hogy rossz Magyarországon putris cigánynak lenni, de a pénzt arra adják, ha igazolni tudják, hogy elmentek a cigánysorra, és napi kapcsolatban álltak ezekkel az emberekkel, pontos, módszeres felmérést végeztek. A migráncs-simogatásra is akkor van pénz, ha tudják igazolni a napi terepi munkát.

Nota bene, ezért fizetnek is, tehát a vagyonnyilatkozatok azt fogják kihozni – ha lesznek – hogy ezért a melóért a magyar átlagbér 2-4 szeresét meg lehet keresni, amelyet majd nyilván szembe lehet állítani a keveset keresőkkel, de ez azért kétélű fegyver, végig fogják még ezt gondolni.

Ráadásul, Orbánék azt is nagyon jól tudják, hogy Trump-győzelem ide vagy oda, Sorossal nem jó packázni, sőt, kifejezetten öngyilkos taktika.

Akkor meg mi van?

Egyszerűen az, hogy kifulladt a migráncs-balhé. A migráncsok ugyanis nem hülyék, megtanulták, hogy Magyarországra úgy tekintsenek, mint Montenegróra, vagyis gyorsan át akarnak jutni, vagy el akarják kerülni. Elmúlt a három nap, ameddig ez a csoda tartott, a migráncs-kérdés rendőri feladat lett, majd a kampányban lehet rá hivatkozni, de napi témának már kevés.

A rezsicsökkentés sem igazán jó ötlet, mert lassan a hülye is látja, hogy egyszerűen nem igaz.

Mint minden alkalommal, amikor Orbánék lendületes mozdulatokkal kavarni kezdik az állóvizet, arra kell gondolni, hogy a háttérben csinálnak valamit. Most is gondlohatunk ezer dologra, amely igényli a terelést.

A kedvező makroszámok tartása lehet, hogy újabb drasztikus megszorításokat, az állam újabb kisebbítését fogja hozni. Márpedig azokat tartani kell, mert az EU-s pénzek apadása mellett elengedhetetlen, hogy a nemzetközi hitelpiachoz hozzáférjünk.

A Nyugat-Putyin szkander újabb állomásai közelednek, látványos helyezkedésekkel és leginkább látványos nyugatra behódolásokkal. Ezért tökéletes Orbánnak a Trump-elnökség. Na nem azért, mert Trump jobban „szeretné” Magyarországot, mint a demokraták, hanem mert aggálytalanul lehet majd Amerika-barátnak lenni, elmúlik az André Goodfriend-affér PR-hatása (a diplomáciai nem fog még jó darabig…)

Jönnek a francia és a német választások, amelyek a magyar előtt lesznek, és döntőek lesznek abban a kérdésben, hogy lesz-e Európai Unió, és abban Magyarország helye hol lesz. Közép-Európában mindenki veszettül helyezkedik.

Úgy tűnik, hogy Orbánék ebben a helyzetben nem akarnak belemenni egy hosszú és bizonytalan választási kampányba, ahol a politikai kommunikációnak a „Mi ellen küzdünk most?” kérdés helyett a „Mi lesz, ha ránk szavazol?” kérdésre kell válaszolnia.

A választási kampány a kommunikációs lehetőségeket egyrészt szűkíti (Maradjon vagy menjen a kormány? Ha menjen, akkor ki legyen helyette?) másrészt földrajzi értelemben (mi folyik Gyöngyösön?) és témák terén is nagyon tágítja a mozgásteret.

A fentebb elősorolt bizonytalansági tényezőkkel, és azzal, hogy a Fidesznek lassan az első vonala is tele van némethszilárdokkal (akik bármikor képesek elkövérlászlózni egy választást) a rövid kampány a Fidesz érdeke. Már csak azért is, mert a hosszú kampány lehetőséget ad „arcok felépítésére” akiknek „felépítésük” után még hónapjaik vannak erőgyűjtésre, bázisépítésre.

Az ideális fideszes forgatókönyv tehát az, hogy a 2018 májusi választások teljes fordulatszámú kampánya 2018-ban kezdődjön meg, 2017 őszén még ne kezdődjön hosszú hajrá. Ehhez pedig az kell, hogy a 2017-es  uborkaszezon kezdetéig hátralevő fél évben legyen olyan téma, amely nem választási téma, de mozgásban tartha a Habonyismo gépezetét.

Kedves civilszervezetek, gratulálok, ezt megnyertétek…

A varázsló áll a bambusznádból és falevelekből összerótt repülő mellett. A repülő pont úgy néz ki, mint a repülő, amelyiken John érkezett. John, aki egyszer majd újra eljön. A varázsló brummog, durrog. Jó hallású ember, simán tudja utánozni egy Pratt and Whitney Double Wasp csillagmotor hangját. Csak nem érti mitől működik. Pedig apja, az előző sámán, aki szintén nagyon jó hallású ember, hangról-hangra megtanította neki az összes durranást és berregést. Egy jó fülű szerelő simán meg tudja mondani a gyújtási sorrendet is az énekből. Szerelő, aki értené is, hogy mitől durran a motor, sajnos nincs a törzsben. Ezért találta ki még a sámán apja, hogy majd John visszajön és beindítja a gépet. Addig is minden évben a termés 10%-a a sámáné.

2006, a jogi kar dísztermében állok, nevetséges, kölcsönzött betmenjelmezben, nevetséges kalapban és kesztyűben. Nota bene, ezek a kevésbé nevetséges dolgok a helyen. Nem sokkal korábban, jeles átlagú egyetemi tanulmányok, majd mindenféle magánéleti okokból bekövetkezett összeomlás után nagy nehezen bemagoltam és visszabüfögtem a kor jogszabályait, kettesre. Az, hogy értem-e őket, senkit sem érdekelt. Az államvizsgám magyar joganyagából (tehát az EU-jogot és a mindenféle nemzetközi egyezményeket leszámítva) egyetlen betű sincs hatályban.

2012, szakvizsgázom. Közben szereztem még egy diplomát, lehúztam majd’ öt évet ügyvédjelöltként. Egy tajtparaszt kolléga előtt ülök, akinek szemmel láthatóan kimaradt a reggeli feles, és ő szemmel láthatóan az a fajta, akinek ez a szemén látható. A gazdasági társaságokról szóló törvénnyel nyaggat, annak is az ügyvezetőnek adható felmentvényről szóló részletszabályairól. Megbuktat. Nem baj, egy hónappal később, immár a Gt-t nagyjából kívülről tudva, átmegyek. A Gt-t egy fél évvel később hatályon kívül helyezik, mert jön az új Ptk.

2015, egy ügyfelem felhív, hogy mi lenne, ha a gyereke néha eljönne hozzánk, mert joghallgató, és tanulna egy kicsit. Főz kávét. Pénzt nem kér. Hadd jöjjön. Kiderül, hogy rendkívül értelmes, semmit sem kell neki kétszer elmondani vagy elmagyarázni, sok jogszabályt is megtanult, ám zéró, azaz zéró rendszerezett ismeretanyagot adtak át neki a hazai jogi oktatás fellegvárában. Ezért aztán egy-egy akta rendberakása vagy szerződés lediktálása hosszas magyarázatokba torkollik (nem mintha bánnám, imádok magyarázni) a szolgáltatások fajtáiról, birtok és tulajdon különbségéről, dologi és kötelmi igényekről, a szerződéses akarat kinyilvánításáról, hatályról és érvényességről.

Ezeket ő mind tanulta, de lóg a levegőben, senki nem mondta el neki, melyik mire való. Ilyenkor eszembe jut, hogy 30 bőven elmúltam, mikor azért, mert szégyelltem, hogy nem tudom, utánaolvastam, hogy mi a szinusz és a koszinusz. Egyébként jelesre érettségiztem matematikából, egy jónevű gimnáziumban. Ráadásul, a természet fura ajándékaként, szinte minden sorra emlékszem gimnáziumi tankönyveimből, tudom mi az Avogadro-szám és a Boltzmann-állandó, holott, mint az a fentiekből látszik, nem lettem se vegyész, se fizikus, se mérnök.

De, az általános iskolától egészen a háromdiplomás értelmiségi létig, kivétel volt az, amikor gondolkodni és rendszerezni tanultunk. Mint viszonylag híres „versenyistálló” iskolák egykori növendéke, országos tanulmányi versenyek rendszeres döntőse, néha győztese mondom, hogy ez már 25 éve, amikor a régi szép időkben én általános iskolás voltam, ez már akkor is ordas kamu volt.

Saját magához mérte magát a rendszer, országszerte volt világhírű. Elevenen él a z emlékemben, a kísérleti technikaóra (mármint rajtunk próbáltak ki egy új tankönyvet) amelyen a „Fritu” háztartási olajsütő (gyártja a Interplazmatron Vállalat Mucsajröcsögei Üzeme) részeit tanultuk. Akkoriban nekünk egy DeLonghi mintájú, forgókosaras, programkapcsolós olajsütőnk volt. Nem azért, mert akkora burzsujok voltunk (na, jó, kicsit de) hanem mert már évek óta lehetett ilyet kapni, amikor egy gyakorlóiskola, válogatott okostojásokból álló osztályából kiválogatott okostojás csoportjával elkezdték bemagoltatni a „Fritu” háztartási olajsütő berendezés részeit.

Ez már akkor is ordas kamu volt, amikor a tanárokat még hagyták dolgozni, és a gyerek kezébe nyomhattak könyveket. Ezek a tanárok aztán szépen lassan nyugdíjba mentek és jött a kontraszelekció.

Sose értettem, hogy mi lesz az egyetemen a sok üres tekintetű kollégával, aki ül halálsápadtan az ajtó előtt, vizsgára várva, és a tételeket recitálja, ám egy mukkot sem ért belőle. Mi lenne, mi lenne, hát ügyvéd, ügyész, bíró, miniszter. Ennyi ésszel. Tudom, csúnya dolog ilyet leírni, de mégis mit tehetnék. Ja igen, azt, hogy nem írom le, hiszen ha nem írjuk le, akkor nincs.

A nyolcvanas évek ordas kamuja eljutott odáig, hogy ő csinál politikát. Végülis nem kéne rá haragudni, ahogy a csecsemőre se haragszik az ember, csak azért mert a csecsemő becsinál. Nem tud mást.

Ezek se tudnak mást. És tök mindegy, hogy vallásos szirupot öntenek a nemtudásra vagy technokratát. Ezt tanulták, ezt tudják.

Amikor 1986-ban összeomlott az ugyanilyen „világszínvonalú” futballunk, elkezdték, központi rendeletre a futballistákat körbe-körbe futtatni a pályán, mert attól majd jobban fut a meccsen. Aztán csodálkoztak, hogy nem.

Most is ez van. Még hat óra matek, még 270 egyenlet a sárgacsíkos feladatgyűjteményből. Erkölcstan, öt testnevelés óra. Még gőzt, még gőzt, mert nem gyorsulunk. Ja, nincs a mozdonynak kereke. Nem baj. Még gőzt, még gőzt.

Kár a gőzért. Kár azért a sok gyerekért.

Rossz idők járnak a baloldalra. Meghalt ugye Fidel, meg nemrég Chavez is, így lassan elfogynak az általános iskolai oktatás mellett az ország nyomorba taszítását bevezető gyilkosok, akikért lehet lelkesedni. Az angliai Labour party romokban, Hollande alól kihullott a baloldal, nálunk meg… tudjuk mi van. Baj van.

Méghozzá olyan baj, amelyet itt, a libertariánus konzervativizmus eldugott Magyarországi fészkében is kénytelenek vagyunk komolyan venni. A fejlett nyugati világban a baloldal válságban van.

A dolgokat jelentősen leegyszerűsítve azt mondhatjuk, hogy a mai baloldali pártok elődei olyan rétegeket képviseltek, akiknek az első ipari forradalmak során az új javakból kevés jutott. Marx észrevette, hogy a Föld, a Munka és a Tőke közül a Munkával rendelkezőket elég széles körben kizárták a Föld és a Tőke birtoklásából, és az ezzel járó politikai befolyásból. Aztán a szocialista, szociáldemokrata, keresztényszocialista és kommunista pártok, mindenütt más módon, de nagyrészt elérték az általános, egyenlő és titkos választójogot, lett Munka Törvénykönyve, szakszervezet, miegymás.

Közben örvendetesen bővültek az emberiség technológiai lehetőségei. Elértünk oda, hogy hacsak a gyerek anyja nem valami oltásellenes hülye, akkor nem az anyagi helyzet dönti el, hogy a gyerek meghal-e mondjuk diftériában vagy kanyaróban. A mezőgazdaság és az ipar forradalmi fejlődése, a világ sok részén a fizikai nyomort ha meg nem is szüntette, de jelentősen visszaszorította. Európa, Amerika fejlettebb részeiben főleg.

A baloldali pártok válságának az egyik oka tehát az, hogy – teljesen másképp, mint tervezték – a céljaik közül rengeteg megvalósult. Közben a baloldali képviselők szépen lassan a legkapitalistább országok parlamentjeiben is megszokott jelenségek lettek, az egész nyugati politika szép lassan felépült a jobb- és a baloldali pártok váltógazdaságára. A baloldali politikai elit szép lassan eltávolodott a választóitól, mivel a mindennapjait ugyanabban a rezervátumban élte, mint a jobboldali politikai elit.

Ez az eltávolodás vezet el Tamás Gáspár Miklósig, Lengyel Lászlóig, Németországban a Savigny Platz kávézóiban üldögélő vérgazdag szocdem forradalmárokig, a mindenféle Latin-Amerikai diktátorokért rajongó nyugat-európai baloldali vezetőkig. Ennek a jelenségnek a terméke a gazdag polgári családba született szocdem Javier Solana, a baloldali NATO-főtitkár, de említhetnénk Gyurcsány Ferencet is.

Ez a baloldal elvesztette a célközönségét, a mondanivalóját és a hitelességét. Nem véletlen a baloldali pártok bezuhanása, amikor az utolsó téma, az egyenlőségből levezetett kulturális nyitottság (ismertebb nevén a multikulti) a kulturális különbségeken elvérzett, és óriási károkat okozott a megmaradt baloldali erőknek.

Megint durva egyszerűsítést alkalmazva: a baloldali pártok politikai hitvallása valaminek a megszerzése volt, a most a szavazóikat elhalászó új jobboldaliaké pedig valaminek a megőrzése.

Első pillantásra tehát a baloldalnak itt semmi keresnivalója, hiszen itt nem jogokért, hanem jogok elveszítése ellen kell küzdeni, ez pedig tökéletes ellentéte annak, amit a jó öreg Marx akart. Itt a nép nemcsak láncait veszítheti.

A hagyományos nyugati baloldal balszéle és radikális része alapvetően hű maradt magához, amikor olyan rétegek felé fordult, akik még nem élték át a jogok kiteljesedését, mint az egykori nyugati munkásosztály. A kisebbségek, a melegek, a drogfüggők országonként és koronként eltérően, de mind valamilyen jogfosztott helyzetben élnek, így természetes, hogy a jogok kiterjesztésében legjáratosabb politikai erő feléjük fordul.

A törést nem is ez okozta, legalábbis nem önmagában ez. Marxnak ugyanis van egy gyengéje. Olyan mint a Moliére előtti francia dráma (vagy mint Csehov). Vagyis a modellje a szereplők egy helyen és egy időben jelenlétét feltételezi, mivel az ő idejében a globalizáció duzzadó vitorlákkal járkáló klippereket jelentett, amelyek teát és borsot hoztak Európába. Na jó, kicsit többet, de például a mindenható brit impérium sem teljesedett még ki a Kommunista Kiáltvány kiadása idején.

Szívesen olvasnám a jó öreg filozoptert arról a világról, ahol az egykori fekete munkásnegyedekben, Birmingham hosszú tégla-házsoraiban, a Ruhr-vidéken, de még Kelenföld vagy Rákospalota lakótelepein is mindenkinek van szavazójoga, jut pénz ételre-italra, és van orvosi ellátás is, hol jobb, hol rosszabb, de nem 1879-et írunk, a várható élettartam a legtrógerebb helyeken is 70 év felett van, a gyerekhalandóság is mikroszkopikus a száz évvel ezelőttihez képest.

A kizsákmányolás elköltözött a gyarmatokra, amelyek nem gyarmatok, hanem egyenrangú kereskedő felek, viszont meggyőződéses kommunisták, és látszólag az itteni tőkés elit ellenségei.

Az elméleti marxistának könnyű dolga van: a világ tőkés elitjébe – ha felveszünk egy piros színszűrős szemüveget – könnyedén bele lehet illeszteni a kínai kommunista pártot, a felhőkarcolós Sencsen, Kanton, Sanghaj moguljaihoz meg már ez a szemüveg se kell.

Csak épp a világ proletárjai nem akarnak egyesülni. Miért is tennék? A nyugatiaknak van szabadsága de nincs munkája, a keletinek végre van jövedelmező munkája (mert gyári munkásnak is jobb lenni, mint nincsetelen parasztnak, és ott ehhez még bekerítések se kellenek, mint az ipari forradalom Angliájában) és egyelőre nem érdeklik annyira a jogai.

Az elméleti marxisták azonban a baloldali pártok legszélén tengődő, hivatalos, bevizsgált, frontálisan elismert, hátuk mögött viszont hülyének tartott remeték. Vagy, egyre gyakrabban olyanok, akik hobbimarxisták.

Gyakorlati marxista nincsen, mert gyakorlati marxizmussal mostanában nem lehet választásokat nyerni. Igenám, de amivel meg lehet, az a szélsőjobboldal szellemi terméke, az egykori munkásság fogyasztására szánva.

A baloldal válságát tehát ezek okozzák. És persze az, hogy a mostani jobboldali eszmei háttér (legalábbis nyugaton) a vallási (rendszerint keresztény) és nemzeti önazonossággal együtt épül fel, míg a baloldal munkásmozgalmi gyökerei a nemzetköziségben gyökereznek. Az Internacionálé azonban olyasféle nosztalgikus emlék, mint amikor II. Erzsébetnek, egy európai középhatalom fővárosában elsorolják világhatalmi címeit.

A gyakorlati marxistának azzal kell szembenéznie, hogy ugyan megkísérlelhetné, mondjuk Budapestről, vagy a berlini Savigny-Platzról megmenteni a kínai munkásosztályt, de a választók pont ezt a kínai munkásosztályt nem szeretik, meg a bevándorlókat, akik egyrészt lehet, hogy olcsóbban fognak dolgozni, másrészt veszélyeztetik a kivívott második-harmadik generációs alapjogokat.

Azonban, minden, amit eddig írtam, csak önvizsgálatot igényel, amelyről kiváló kibeszélő workshopokat lehet tartani némi rozéfröccs fölött (a kép a látens b…baloldali aristóé) azonban a fentiek még véletlenül sem jelentik azt, hogy a baloldalnak annyi, és be kell zárni. Meg kell neki újulnia.

Előszöris meg kell vizsgálni, hogy az a réteg, amely a mostani baloldaliak nagyatyái által kivívott jogait félti, miben szenved hiányt. Mert hiányt szenved.

A státusz féltése a jóléti állam válságából is következik, ennek országonként más okai és tünetei vannak. Generális probléma az, hogy a jóléti állam nem tud mit kezdeni azokkal, akiket kizárólag a jóléti állam vonz ide, ezzel halálos veszélyt jelentve a jóléti államra, melynek az alapja továbbra is a befizetés lenne.

Felmerül jobboldalról, hogy ezeket a jövevényeket vagy teljesen ki kell zárni, vagy szelektálni kell és rászorítani őket az európai élet alapkövetelményeinek betartására (én is ez utóbbi véleményen vagyok)

A baloldal ilyen álláspontot nehezen tudna elfoglalni, ám az oktatás-felvilágosítás propagálása nem összeférhetetlen a baloldal alapértékeivel.

És itt elérkeztünk a válság egyik ősokához. Minden tudós máskorra teszi, hogy mikor érünk majd véglegesen oda, de immár érezhetően közeledünk a szingularitáshoz, a fizikai és a virtuális valóság összeolvadásához. Az urbanizáció és az egyre nagyobb mértékben a virtuális térben termelődő javak új jobbágyságot fognak kialakítani, úgy tűnik, hogy az ember alaptermészete – sok húsz évvel ezelőtti álmodozó tanaitól eltérően – nem változott meg az elménk egy részének internetre költözése által.

A klasszikus közgazdaságtani folyamatok zajlanak az interneten is (pl. oligo- és monopóliumok kialakulása, a kereskedelmi vonalak kényes pontjainak előjogokkal (ld. DMCA törvény) elfoglalása). Még a betegségek is utánunk jöttek az internetre, hiszen a mémként terjedő oltásellenesség a hagyományos biológiai vírusoknak kitett embereket eredményez.

Más szavakkal: a tudatlanság vagyoni differenciálóvá és biológiai szelekciós tényezővé lép elő. A tudáshoz való jog biztosítása lesz a jövő nagy jogszerző küzdelme. Hogy ebben a mostani baloldal fog részt venni valamilyen megújulás után, vagy majd valami teljesen új, azt nem tudom megmondani.

A mai posztomat ez, a Tombor Andrásról szóló index-anyag váltotta ki, de már egy ideje figyelem a folyamatot, és – noha részese sose lettem – eleget éltem a közelében, hogy talán tudjak róla írni.

A katolikus befolyás intézményei

A címet a jezsuitáktól kölcsönöztem, akik a katolikus egyház egyik régi olyan irányzata (rendje, csoportja) amely többek között a katolikus egyház világi befolyását próbálja növelni. Oktatói tevékenységükről csak jókat tudok mondani (egyik diplomám egy jezsuita egyetemen szereztem) de az intézményeikben szerepet kap a közösségképző-nevelő munka, amelynek eredménye az, hogy számos, a közéletben utóbb jelentős szerepet játszó fiatal itt kapja meg a közéleti szerep alapját képező érték- és kapcsolatrendszert.

A jezsuitáknál modernebb és sokak áltól (a katolikusokhoz fűződő viszonytól függően) hatékonyabbnak vagy veszélyesebbnek tartott szerveződés az Opus Dei, amely a nyilvánossá vált (illetve nem nyilvános, de elpletykált) adatok alapján sikeresen termet olyan hálózatot, amelynek tagjai az egyházi rendnek nem tagjai, ám közéleti tevékenységükben szintén Isten nagyobb dicsőségére, vagyis az Anyaszentegyház érdekében tevékenykednek, ám ez esetben szervezett és közvetlenebbül irányítható hálózatként.

Ezt egészíti ki a tanító rendek által üzemeltetett középiskolák hálózata, amely nálunk főleg a bencéseket, a piaristákat és a cisztercieket jelenti.

Végül, de nem utolsó sorban említsük meg a XX. század egyik legnagyobb formátumú magyar katolikus papját, Erdő Péter bíborost, aki amellett, hogy rendkívüli tudású egyházjogász, kiváló példája annak, ohgy hogy kell rendkívüli türelemmel, és kitartó munkával az egyházi befolyást olyan szintre hozni, amilyen szinten Mindszenty fénykorában sem volt.

Hazánkban egyedül a katolikus egyház rendelkezik teljesen kiépített utánpótlás-nevelő programmal. A poszt elején említett Tombor-portré csak az egyik illusztrációja annak, hogy milyen jól működik ez a rendszer.

A rendszer működése

Kezdődik az egyházi alsó- és közép iskolákkal. E körben Lázár János szólta el magát a minap. Valóban, immáron százas nagyságrendű általános iskolában folyik a gyerekek „rendes kereszténnyé nevelése” vagy mit is mondott Lázár. Ezzel önmagában semmi baj nincsen.

Innen tudnak szemezgetni azok egyházi gimnáziumok, amelyek a szocializmus idején gyökerező, jó állami gimnáziumok lassú hanyatlásával egyre inkább a kitörés kizárólagos lehetőségévé válnak. Itt már tudatos felkészítés folyik arra, amit úgy nevezhetnénk: a katolikus értelmiségi szerepe a közéletben.

Ennek a csúcsa pedig a Pázmány egyetem, amely a két évtizeddel ezelőtti kiröhögött diplomagyárból szép lassan elnyerte a komoly egyetem státuszát. Itt pedig már nemhogy felkészítés, hanem válogatás, és egyes emberek konkrét „elindítása” zajlik.

Ennek a rendszernek a termékei egyelőre inkább a második vonalban kapnak szerepet, de ott egyre meghatározóbbak. Minden elsővonalbeli fideszes háttércsapatában ott vannak, de néha már visznek nyilvános szerepet is, mint Rétvári Bence vagy Kocsis Máté (mindketten fölöttem jártak a Pázmány jogi karán). Jellegzetes példa a maga módján Tombor András is, aki lelkesen háttéremberkedik, hol több, hol kevesebb sikerrel (mint pl. az UD Zrt. ügyben, amely, ha nem lett volna tragikus, az évszázad magyar politikai vicce lehetett volna)

A konkurencia hiánya

Kérdés, hogy baj-e az, hogy Magyarországon a Katolikus Egyház jól szervezett, és nagy számú kádert kibocsátó, a befolyását kiterjesztő rendszerrel rendelkezik?

A válasz: Önmagában ez nem lenne gond, számos országban tudott ez kiépülni, létezik ezt Németországtól kezdve Amerikán át Franciaországig sok helyen. Sok helyen megvan a katolikus értelmiséginek ez a jól kiépített útvonala az érvényesülés, a befolyás felé. Sőt, Magyarországon részint a hagyományaink részint Kádár János miatt nem lehett bigott szentfazék módjára keresztény politikát csinálni, mint teszik az Lengyelországban.

A gond az, hogy nálunk ennek nincs konkurenciája. Ez a katolikus befolyáscsináló rendszer ugyanis abban az értelemben nagyon flexibilis, hogy szinte bármilyen politikai rendszerben elműködik, legfeljebb az intenzitása kötődik ahhoz, hogy mennyire dolgozhatnak szabadon.

Minden más rendszer viszont a világi hatalom valamilyen meghatározott formájához van kötve. A Kádár-rendszer világi elitgimnáziumai és szakközépiskolái csak abban a rendszerben tudtak jól működni, továbbélésük nagyban függ attól, hogy a vezetőik milyen úton-módon tudták együtt tarani a tantestületet és új patrónust találni az iskolának. Ráadásul, mire ez két évtizeddel a rendszerváltás után nyugvópontra jutott és kialakult ezeknek az iskoláknak a működése, jött a KLIK és mindent újrakevert.

Az összes többi ilyen rendszer pedig a nyugatos polgári rend és szemlélet gyermeke. Németországban az ottani kiváló katolikus középiskolák és egyetemek mellett ott vannak a protestáns társaik, csak ahhoz nagyszámú, gazdag és mérsékelt protestáns polgárság kell, melynek hiányában pl. nálunk a református egyházat oly könnyen tudják meghatározni a habzó szájúak.

Amerikában a Katolikus Egyház csak egy a számtalan vallási vagy világi társaság közül, amely egyetemeket és klubokat finanszíroz, a mormonoktól a zsidókon és a szabadkőműveseken át a mindenféle protestáns irányzatokig, így ott sem egyedüliként termelik a későbbi befolyásos embereket.

Franciaországban a grandes ecoles, Angliában az oxbridge iskolák, Amerikában az ivy és public ivy egyetemek (illetve főleg délen a helyi keményfejű állami egyetemek) a belépők az elit világába, a katolikus iskolák emellett léteznek, a rendszer egyik elemeként.

Nálunk jelenleg kizárólag a Katolikus Egyház képes ilyen rendszert működtetni, és a rendszerből kijövő embereket csúcsra juttatni. Ezt egyébként Orbánék felismerték, az NKE létrehozása kísérlet egy afféle káderképző csúcsszerv létrehozására, csakhát az emberanyag…na az majd a bencésektől meg a Pázmányról fog jönni.

Ráadásul, amint azt a Tombor-portré is mutatja, az ilyen intézmények akkor érnek valamit, ha a falaik mögött gondolati szabadság lakik, lehet vérre menő vitákat folytani, annak ellenére, hogy az iskolát valamely idológiai irányzat szponzorálja. Nem volna szégyen ezt tőlük eltanulni.