A Ráérünk blog előkelősködő formájához képest most futballmeccsről fogok írni. Tudják, az a proletár szórakozás, ahol az emberek pirított napraforgó- és tökmagot fogyasztanak, és különböző törzsi rituálékat élnek újra, nagyrészt ugrálás és trágár énekek kántálása formájában, miközben a pályán rituális küzdelem folyik. Ah, hozzanak kérem repülősót, hisz ah, én elájulok!

A fenét. A meccsre járás kiváló szórakozás (lenne) és amellett nagyon polgári dolog. Üljünk be az időgépbe, és menjünk vissza kb. 120 évet!

A mai futballklubok alakulásának idején járunk. Munkások, boltosok, kis- és nagy polgárok, orvosok és jogászok, rendőrök és újságírók klubokba tömörülnek, izgatottan tanulmányozzák az Angliából importált szabálykönyvet. Összeülnek, hogy megbeszéljék, milyen színű mezben fussanak ki a pályára. Legyen-e hangzatos jelmondat? Erkölcs, Erő, Egyetértés? Ez jó lesz, maradhat.

Vessük ezt most össze azokkal a sportágakkal, amelyek legújabban sikeresek! Ugyanezt tapasztaljuk, lelkes magánosok klubba tömörülnek, lelesik a youtube-ról, mit hogy kell csinálni, egy-két külföldet járt társuk beáll edzőnek vagy csapatkapitánynak és hajrá. Az amatőrsport a létező legpolgáribb dolgok egyike.

Az évszázados klubok az utóbbi évtizedben a magyar polgárosodással együtt a válságukat élik. Több évtizeden át háziasítva léteztek, a hatalom adott nekik pénzt és kiváló sportszakemberek hozták az eredményeket. Erről a modellről nem tudtak visszatérni ahhoz a modellhez, hogy a Fradi a fradistáké. Nem a nemzeté, a párté, az aktuális politikai keresztapáé, hanem a fradistáké.

Tegnap tízezer fradista ment ki a fakócsapat Csepel elleni meccsére, tiltakozni Kubatov klubelnök és fideszes janicsáraga saját szurkolóit testületileg bűnözőnek kezelő tempói ellen.

Tízezer ember. Tóbiás József a fél karját odaadná, ha egy MSZP-s pártrendezvényre ki tudna csalni ennyi embert. Tízezer ember, akik egy célért mentek oda, azért, hogy szeretett Fradijuknak jobb legyen.

Innen egy lépés azt végiggondolni, hogy ha ennek a tízezer embernek átlagosan van havi ötezer forintja a Fradikára, akkor az hatszázmillió forint. Abból több szakosztály kellemesen elműködik, és a Fradi nevével nem olyan nehéz még legalább ötször ennyi szponzorpénzt összeszedni, a marketingjogok hasznosításából és a nagyobb szponzori megállapodásokból.

Magyarország és vele együtt a Fradi is akkor fog újjászületni, amikor ez a tízezer fradista nem elégszik meg azzal, hogy egy tavaszi délután szóban elküldi a fenébe a klubelnököt, hanem amikor rájön, hogy a Fradi az ő klubja, és lehet sokkal jobban csinálni Torgyánnál, Furulyásnál vagy Kubatovnál. Hogy ha valaki kiválóan tudja felügyelni egy hentesüzlet vagy egy kisebb asztalosüzem munkáját, az elvezeti a vívó- vagy a birkózó szakosztályt is. Szerződtet egy jó edzőt, odafigyel, hogy mindig legyen mindenféle eszköz, de senki se pazaroljon, és rábeszéli a céget, amelyik a műbelet szállítja a kolbásztöltéshez, hogy szálljon be egy félmillióval évente. És csak röhög az állami megváltókon.

Az Erő megvan hozzá. Az Erkölcs alakul. Az Egyetértés kéne még.

Miért megyek március 15-én tüntetni?

Elég egyszerű. Olyan országban akarok élni, ahol minden este úgy fekhetek le, hogy a hazám egy kicsit jobb hely lett ma is, mint tegnap volt.

Olyan kormányt akarok, amelyik ha már nem segít, legalább nem akadályozza meg azt, hogy próbáljak tenni azért, hogy az ország jobb legyen.

Meggyőződésem, hogy azok a dolgok, amelyeket a tanárok akarnak, jó dolgok. Nem maguknak követelnek kiváltságokat, nem akarják leváltani a kormányt csak azért, hogy le legyen váltva, és valaki más férjen a húsosfazékhoz.

Csupa olyan dolgot akarnak, amelytől jobb lesz a gyereknek az iskolában, jobb lesz a gyereknek iskola után az életben.

Ha megvalósul, amit akarnak, akkor nem fog ilyen ütemben nőni a szegénység, a leszakadás, a kilátástalanság.

Nem csodát akarnak, nem azt akarják, hogy mentsék meg őket. Dolgozni akarnak, azért, ami a feladatuk, a szent kötelességük.

Nem olyat kérnek, hogy holnapra javuljon meg minden.

Pont azt akarják, amit én, hogy minden nap, ez az ország, a hazám, egy kicsit jobb hely legyen, mint tegnap volt.

Bárki aki ezért hajlandó tenni az én barátom. Bárki mellé, akit ebben megpróbálnak megakadályozni, kötelességem odaállni és szolidaritást vállalni vele.

Ezért leszek ott 15-én. Ugyan több ezer tanár vállalta, mindenét kockára téve, névvel és arccal, hogy felszólal azért a jogáért, hogy a hazáját jobb hellyé tehesse, de ez kevés.

Meg kell mutatnunk magunkat. Talán, ha elég sokan megyünk, akkor azok is, akik most még nem hiszik el, rájönnek. Lehetséges.

Magyarországot sokkal jobb hellyé tenni.

Itt. Most. Nekünk. És mindenkinek, aki utánunk jön.

Gyere el. Oszd ezt meg.

Kérdés, hogy van-e célja a március 15-i tüntetésnek, lesz-e olyan, hogy a tömeg elfoglalja Táncsics börtönét vagy a Landerer-nyomdát vagy ilyesmi. Nem lesz. Ezeket egyébként azért (is) szeretik hangsúlyozni a visszaemlékezésekben, mert ilyesmi nagyon ritkán történik. A tüntetés nem erre való, erre a forradalom való.

Hogy mire jó ez az egész és mit jelenthet itt a sikeres tüntetés, nehéz elmondani. Két történettel fogom illusztrálni.

Az első egy amerikai háborús film, amelynek a címére nem emlékszem, a második VH idején játszódik, egy kis csapat megy egy gátat felrobbantani. Természetesen a két legigazabb tag jut el a helyszínre, és a robbantás előtt el is búcsúznak egymástól, hogy akkor szevasz élet, mi is felrobbanunk a gát belsejében. Aztán a robbanás után kiderül, hogy még a plafon sem repedt meg a gát belsejében, némi nehézségek árán kijutnak. A nem robbantómester pasas megkérdi a robbantómestert, hogy mi volt ez. Mire a másik mondja, hogy nem kell itt nagyot robbantani, nézz csak oda a természet megteszi a többit…és végszóra a gát előbb megreped, majd kilyukad és végül átszakad.

Valami ilyesmi lehet a legtöbb, amit a tüntetés és úgy általában a tiltakozó mozgalom elérhet.

Meghátrálásra késztetheti egy részterületen a kormányt, és talán elveti a magját annak a szolidaritásnak, amely oly fájón hiányzik a magyar közgondolkodásból. Tüntettek itt már rendőrök, nővérek és még a fene tudja ki, de az mindig szűkkörű klubdélután maradt, amelyre bármikor rá lehetett mondani az orbáni „na és-t”.

A siker abban lesz mérhető, ha egy hónap múlva egy vidéki állomásfőnök leírja, hogy elege van az állomáson naponta tucatjával átrobogó, ócska, koszos, minimum negyedórát késő, ürességtől kongó ötvenéves vagonokból, és így meg így kellene jobban csinálni. Majd ezután azok, akiknek még a kezében-fejében megvan a lendület, beállnak az állomásfőnökök tiltakozása mögé, és úgy általában, befejezzük azt, hogy ha valaki felteszi a kezét, hogy helló kérem itt épp életveszélyt okoz a hülye állam, és csináljunk valamit, akkor az a kutyát sem érdekli.

Természetesen ez sem fog azonnal bekövetkezni. A tanármozgalom prototípus és annak sem a legtökéletesebb. De első élménynek jó lesz a demokráciával kapcsolatban.

A másik történet Mózesé, de lehetne Álmos vezéré is. Egyikük sem léphetett be az ígéret földjére.

A mai ellenzék sem léphet be. Ha ők maradnak, akkor vándorolunk tovább. Kádári alakok, egytől egyig. Annak a korszaknak a túlkoros képviselői, amelyik azt mondta, hogy magadnak megcsinálni bármit huncutság. Kis gazemberség.

Mindenhez kérj állami engedélyt, eszközt és majd az állam segít neked megcsinálni, sőt lehet mozdulnod se kell, mert majd az állam ad. Nem értesz te semmit, bölcsességed nem ér fel a Hivataléval.

Az összes „baloldali demokratikus ellenzéki” erőnek a fő baja az, hogy nem tudnak semmit mondani a választóknak. Igaz nem is akarnak. Azt akarják, hogy válasszuk meg őket és akkor ők majd jobban és okosabban csinálják, mint Orbán Viktor. Azt meg elfelejtik, hogy Orbánt azért választották a magyarok elsöprő, kétharmados támogatással miniszterelnöknek, már kétszer, mert végleg elegük lett a sok későkádári arcból, aki csak azt tudja nyammogni, hogy majd én izé, erópunijó, jó lesz.

Persze Orbánt sem kell félteni, ő kialakította magáról azt a bölcs vezér képet, akinél nem kell bölcsebb. Még maga a nagy Gyurcsány Ferenc sem. Ez az ellenzék fő baja. Van egy tökéletesen bölcs vezér, még mindig azzal kampányolnak, hogy tessék ezt a teljesen bevált és bölcs vezért leváltani a kedvünkért, akik majd bölcsebbek leszünk. Sok sikert.

Közben pár százezer ember, jellemzően fiatalok, akiknek valahogy csak nem akart összeállni, hogy lesz jó a bölcs vezér országában, lelépett, a bölcs vezér legnagyobb örömére. Az ellenzéke fogta magát, összecsomagolt, és kivándorolt, mondván, hogy akkor a bölcs vezér hívei egyék meg amit főztek, ők meg megcsinálják a privát rendszerváltásukat.

Nem véletlen az, hogy az ellenzéki pártok közül senki sem tudja megszólítani ezt a százezres nagyságrendű szavazótábort. Ők már az ígéret földjén vannak. Tudják, hogy ott is kőkemény munka, lemondás, áldozatok vannak. A végén viszont egy nagyjából olyan világ, amilyet magadnak teremteni akartál.

Ez a tétje és ez lehet az egyetlen célja a tüntetésnek. És a nagy kérdése. Összegyűlik-e az a kritikus tömeg, amely a politikát, a közéletet nem vallási kérdésként fogja fel, nem a bölcsebb vezért várja, naponta egy szál ágyékkötőben áldozva a szent pálmafa alatt.

Ha összegyűlik, akkor lassan, fájdalmasan, elindulhat a rendszerváltás. Az igazi. Ha nem, akkor a tüntetők jelentős része pár éven belül az ígéret földjére megy, egyedül, hátrahagyva a bolyongókat.

A Ráérünk blog általában tartózkodik a magyar belpolitika mindennapjainak kommentálásától. Egyszerűen meguntuk, hogy leírogassuk, hogy valaki bunkó volt, vagy épp hagyjuk magunkat vezetni a Habony Művek épp aktuális népbutításától, úgy mint rezsiharc, Gyurcsány és a migráncsok.

 

Néhány napig kivételt teszünk, mivel a tanárok tiltakozása olyan dolog, amelyre reménnyel és lelkesedéssel tekintünk. Na nem azért, mert ebbe majd hirtelen Viktor belebukik.

 

Hacsak nem lövet közénk március 15-én, ilyen nem lesz. Azért lelkesedünk, mert végre a magyar társadalom megrázza magát és talán elkezd tenni azért, hogy Magyarország jobb hely legyen.

 

Itt a blogban háttérelemzéseket olvashattok majd, a blog facebook oldalán pedig a tanárok követeléseit próbáljuk elmagyarázni, közérthető formában.

 

Eddig sem voltunk, ezután sem leszünk bulvárblog, de most kifejezetten kérek minden kedves olvasót, hogy ha úgy gondolja, hogy más is elolvasná az itt olvasottakat, ossza meg!

Kezdem a rossz hírrel: nem lesz kompromisszum. A tanárok vagy végigviszik, amit elkezdtek, vagy véres bosszú következik és lealacsonyítás az utolsó kis csicskák szintjére. Ahová  egyébként valók, ha nem viszik végig, amit elkezdtek.

Hatalomgyakorlás

Merüljünk el a hatalomgyakorlás módszertanában. Az államhatalom absztrakt dolog, nem véletlen vezetik le azt mindenféle transzcendens dolgokból, legyen az az Ész, a Teremtő, a Szent Korona, a Turul, a Medve vagy bármi más. A hatalom átviteléhez a mindennapokba valamilyen szervezet kell és ez minden államformában és társadalomban más és más.

Ahol a főhatalom birtokosa hosszabb ideig meg akarja magának tartani a teljes kontrollt (pl. diktatúrában), ott ügyel arra, hogy az alsóbb szintű hatalombirtokosok sose legyenek egyedül, mindig egymást ellenőrizzék. Mindig jelentsenek egymásról, így elérve azt, hogy az információ mindig eljut a főhatalom birtokosához, aki így a totális kontrollt (vagy annak illúzióját) fenn tudja tartani.

Ez a „hatékony diktatúra” nagy illúziója. Valójában a diktatúra mindig kevésbé hatékony, mint a kiegyensúlyozott hatalomelosztáson alapuló rendszerek, mert erőforrást pazarol a hatalomkoncentráció fenntartására. Kiegyensúlyozott hatalomelosztáson nem feltétlenül a nyugati típusú demokráciát kell érteni. Lehet az például a konfuciánus Kína is, ahol a nyugati kultúra számára felfoghatatlan módon, de megfelelő rituálék révén létezik a hatalom kellő elosztása (a szubszidiaritás jegyében) és a köznép véleményének beépítése a politikai cselekvésbe.

Ahol viszont koncentrált hatalomgyakorlás van, ott épülnek a párhuzamos struktúrák. Ennek talán legismertebb példája a Hitler környezetében kiépülő sokféle szolgálat (SS, SA, SD, Gestapo stb.) amelyek mind ugyanarra valók voltak (nagyjából) de burjánzásuk elsősorban arra volt jó, hogy a legfelül levő ügyes taktikusok (Himmler, Göring) sem jelentettek veszélyt a Führerre.

A magyar modell

Más-más formában, de minden diktatúra kiépíti a maga párhuzamos struktúráit. Kádár János Magyarországán megmarad a helyi igazgatásnak az a modellje, amely nagyrészt a magyar feudális hagyományon (vármegye) és a polgárosodó Monarchia egységes igazgatási modelljén (tanács, jegyző, polgármester, hivatalok) alapult. A professzionális közigazgatás (nem megyek bele Max Weberbe) minden későbbi rendszernek jól jött, hol azért, mert a kontinuitást akarta hangsúlyozni (mint Horthy), hol azért mert az egyetlen hatékony dolog volt az országban (Szálasi, Rákosi) hol pedig azért mert a nulláról kezdés miatt egyszerűen nem lehetett mást használni (Kádár).

Kádár viszont kiépítette a maga szervezetét az államigazgatás mellé, a Pártot. A Pártbizottság minden megyeszékhelyen a megyeháza fölé magasodik, szimbolizálva a hatalmasabb akaratot. A Párt-alapszervezetek az élet legalsó szintjeitől a hivatalos államigazgatás mellett működtek, kontrollálva a helyi erőket. A „pártvonal” kettős identitása a központhoz lojális ellenőrző emberekkel hálózta be az országot. Emellett pedig millióegy államigazgatási funkciót „országos hatáskörű szervek” helyi egységeinek hálózata látott el, akik elsősorban a központnak tartoztak elszámolással.

A király új ruhája

A Fidesz koncentrált hatalomgyakorlása sokban hasonlít a kádári modellhez. A választási rendszer átrajzolása után a helyi Fidesz-képviselő az gyakorlatilag teljesen megfelel a járási párttitkárnak, akit ugyanúgy félnek a helyi polgármesterek, mint anno a tanácselnökök. Az országos hatáskörű szervek kiterjesztése, a szubszidiaritás visszanyesése is egyre teljesebb, ennek egyik eszköze a KLIK.

A KLIK fő funkciója, hogy olyan helyi hatalmi centrumok kezéből, mint az iskolaigazgató, kicsavarja a kontrollt. Az, hogy ebbe generációk fognak belerokkanni, másodlagos, sőt, nem is baj az, ha nem okosodik az alattvaló. Amikor tehát a KLIK kontrollfunkcióinak visszanyesését követeli valaki, akkor azt kéri Orbán Viktortól, hogy hatalomgyakorlásának, államának a lényegét tagadja meg. Ha akarná sem tehetné meg. Elmondom, miért.

All our people are businessmen

A Keresztapa második részében, Michael Corleone mondja Tom Hagennek, amikor a merénylő személyén gondolkoznak: „All our people are businessmen” vagyis ameddig jó üzlet a Corleone-családhoz hűnek lenni, addig hűségük töretlen. Ez a központosított, felül összefutó, de az alsó szinteken párhuzamos struktúrákat fenntartó hatalmi érme másik oldala.

A győztes hatalomnak meg kell jutalmaznia katonáit. Szulejmánnak kötelessége a szpáhinak falvakat adni, ahol megkopasztható parasztokat és csinos parasztlányokat kap jutalmul élete kockáztatásáért cserébe. A hűbéruralom mindig visszterhes ügylet, a hűbérúrnak adnia kell hűbérbirtokot a hűbéresnek, különben elhagyják.

Gyurcsány nem-kormányzó, a gyeplőt lovak közé dobó ámokfutása után a Fidesz mögé soha nem látott tömeg sorolt be, nemcsak a szavazófülkékben, hanem azok körében is, akik a párttól vártak anyagi-egzisztenciális segítséget. Orbán ezt kihasználta, Kubatov vezérletével szervezett, mindent letaroló politikai hadsereg állt fel, amely el is érte a győzelmet. A tiszteket azonban meg kell jutalmazni.

Ez a jutalmazási kényszer vezetett oda, hogy Fidelitas-bohócokkal töltöttek fel olyan szerveket, mint pl. a Bevándorlási és Állampolgársági Hivatal. A sors furcsa fintoraként vidéken a KLIK olyan Fideszesekkel lett telerakva, akiket a helyi kis közösség valahogy sose választott meg semmilyen vezető tisztségre, vagy ha ezt egyszer megtette, akkor többet nem követte el ezt a hibát. Az örök igazgatóhelyettesek, a mindig furkálódó spiclik kapták meg az intézményfenntartóban az áhított hatalmi pozíciójukat. (nyilván rengeteg jó szakember és még több jószándékú, ám teljesen fogalmatlan hülye mellett)

Ezek az emberek árulásnak fognák fel, ha most a Fidesz elvenné tőlük az évek kemény spicliskedésével, a hajnali plakátragasztással és plakátletépéssel megszerzett hatalmukat. A helyi KLIK-költségvetés olyan nekik, mint Lázár köreinek egy földárverés, Tiborcz Istvánnak egy városi lámpakorszerűsítés, Mészáros Lőrincnek egy autópálya-felújítás. Ez a jutalmuk.

A tanármozgalom azt várja Szulejmántól, hogy küldjön selyemzsinórt minden janicsár-agának. Nem fog. És ha a tanárok nem viszik véghez, amit elkezdtek, a selyemzsinór az ő nyakukba kerül. Sajnos a hatalomnak nincs két logikája, egy a jó embereknek és egy a rossz embereknek. Csak a logika van. És a logikus cselekvés.

Magyarország tanárai, egyesüljetek.

A Ráérünk blog általában tartózkodik a magyar belpolitika mindennapjainak kommentálásától. Egyszerűen meguntuk, hogy leírogassuk, hogy valaki bunkó volt, vagy épp hagyjuk magunkat vezetni a Habony Művek épp aktuális népbutításától, úgy mint rezsiharc, Gyurcsány és a migráncsok.

Néhány napig kivételt teszünk, mivel a tanárok tiltakozása olyan dolog, amelyre reménnyel és lelkesedéssel tekintünk. Na nem azért, mert ebbe majd hirtelen Viktor belebukik. Hacsak nem lövet közénk március 15-én, ilyen nem lesz. Azért lelkesedünk, mert végre a magyar társadalom megrázza magát és talán elkezd tenni azért, hogy Magyarország jobb hely legyen.

Itt a blogban háttérelemzéseket olvashattok majd, a blog facebook oldalán pedig a tanárok követeléseit próbáljuk elmagyarázni, közérthető formában.

Eddig sem voltunk, ezután sem leszünk bulvárblog, de most kifejezetten kérek minden kedves olvasót, hogy ha úgy gondolja, hogy más is elolvasná az itt olvasottakat, ossza meg!

A pedagógus- majd később már összoktatási  tiltakozás a legveszélyesebb irányból támad. Évek óta megfigyelhető a folyamat, ahogyan a Fidesz távolodik a saját értelmiségétől. A Fidesz kezdeteinek kezdetén üdítő dolog volt, hogy nem esett hasra a Kádár által hol kegyelemkenyéren, hol kegydíjon tartott értelmiségtől. Mivel az alapítók között sok az elsőgenerációs értelmiségi, ezen annyira azért nem is lehet csodálkozni.

Később a magyar értelmiség kisszerű harcaiba beszállva magukhoz édesgettek jónevű, jó családból származó professzorokat (…Batthány Köre…). Időközben azonban kiderült, hogy az orbáni volatilis reálpolitizálás nem működik ezekkel a respektábilis értelmiségiekkel, mivel féltik a presztízsüket és nem tudnak kritika nélkül beállni az aktuális kurzus mögé minden nap más irányba. Ráadásul még valami tiszteletfélét is megkövetelnek, ami már végképp elviselhetetlenné tette őket a Gazda szemében.

Orbán kormányzásának habonyi fordulata a végleges szakítás az értelmiséggel. Azzal az értelmiséggel, amely képtelen volt a pozícióit megvédeni, mivel pont annyira felkészületlen volt a rendszerváltozás utáni világra, mint a társadalom összes többi rétege.

Látható, hogy egy országot egész sokáig el lehet működtetni fundamentális hibák mellett is. Eleinte nincs nagy hatása annak, hogy egy kutatóintézet nem itt épül meg, hanem Lengyelországban. Eleinte nem fáj senkinek, ha a mérnökök javasolta X megoldás helyett a nagyobb kenőpénzzel járó Y megoldást építjük meg.Hosszú távon azonban ezek mind-mind válsághoz vezetnek.

A jelenség oka az, hogy az értelmiség elég nagy része nálunk hagyományosan inkább baloldali-liberális kötődésű volt, egész egyszerűen azért, mert szocializációjuk során olyan emberekre néztek fel példaképként, akik aztán nagyrészt az SZDSZ és az MSZP mellett kötöttek ki, mivel korábban az MSZMP is szerette őket.

Ezt fogalmazta meg zseniálisan Torgyán doktor híres mondása „a szakértelem bolsevista trükk”. Ez a mondás a rendszerváltás óta eltelt 25 év egyik legfontosabb mondása, mivel pontosan jelzi, hogy az értelmiséget Orbán leginkább az MSZP egyik eszközének látja, afféle köldöknézegető, ötölő-hatoló alakoknak, akiknek nagy a szája, ha ő csinál valamit, és nagyon nem nagy a szája, ha jobbat kellene mondani. (Ebben egyébként Orbánnak sajnos nagyrészt igaza van az értelmiségünk mint politikai gondolkodó nem sokat ér.)

Ráadásul, mint az bebizonyosodott 2010-ben és 2014-ben, értelmiség nélkül nagyszerűen lehet választást nyerni, az értelmiség pártjait nem meg- hanem szét- és ripityára verve. Az értelmiség orbáni megközelítése tehát győzött. Az a sok unalmas bonyodalom, amelyet az értelmiségi vernyákolás okoz, úgy tűnt, mellőzhető.

Ahogy ebben az írásomban levezettem, szépen a média is ehhez alakult, és úgy tűnik, hogy kezd abba a csapdába esni, hogy képtelen kétmondatosnál bonyolultabb üzenetek átvitelére.

A tanárok mozgolódása ezért váratlan és riadalommal szemlélt dolog Orbán környezetében. Először hordozza magában azt a veszélyt, hogy nemcsak valami „kockásinges, kócos, borotválatlan” alak mond majd valami beszédet valahol, párezer embernek, aztán mindenki hazamegy és lehajtott fejjel tűr tovább.

A riadalom másik oka pedig az, hogy olyasmit kérnek, amely ugyan nem teljesíthetetlen, de elő kéne hozzá venni a gondolkodó embereket. Akiket mind elzavartak, és akik nélkül kormányoznak. A Bonyodalom visszavág.

Van egy trágár mondás a nagyon jólnevelt úrilányokról, akik minden művelethez zsebkendőt használnak. Igaz, gyönyörűek, okosak, kedvesek, de tökéletességre törekvésük tönktreteszi az élményt a szenvedély pillanataiban.

Na, ilyen a magyar komolyzenei együttesek nagy része is. Sokat hallgatom a kesergést, hogy miért van az, hogy Magyarországon komolyzenei koncertre csak hozzám hasonló, üvegbúra alatt nevelt kultúrnövények és naftalinban eltett bácsik-nénik járnak?

Erre a kérdésre adott tökéletes választ az a két koncert, amelyeket egymás után rendeztek meg 2016. március 2-án a MüPá-ban.

Az elsőn, melynek címe a „Gáláns franciák” volt, a Budapesti Vonósok játszott, Pusker Júlia hegedűművész szólózott. Kezdjük a pozitívumokkal: a Budapesti Vonósok nagyon jó zenekar, elsőosztályú, néhol pedig kiemelkedő zenészekkel. Tudnak zenélni, esetükben a kottahiba, a hamisság, a pontatlanság szóba sem kerül. Jók. Pusker Júlia is hibátlanul mondta  fel a leckét, ujjain valószínűleg a hegedűirodalom szörnyetegei sem fognának ki.

Ámde ez a nagyszerű zenekar idegen terepen mozgott. Francia barokk szerzőket kellett volna eljátszani és ez a kellemetlenség határát súroló mértékben nem feküdt a zenekarnak. Rameau szvitjéből, a Gáláns Indiákból játszottak pár tételt. A rizsporozott, előkelősködő, ugyanakkor frivol franciaságból annyi sem volt jelen a teremben, ahány Higgs-bozon előfordul a nagy hadronütköztetőben…amikor az ki van kapcsolva.

Kicsit olyan benyomásom volt, mintha egy népszerű balkáni cigány rezesbanda műsorába a bayreuth-i fúvóskar ugrott volna be. Eljátszották, tán még jobban is, mint ahogy azt eredetileg szokták, de hiányérzet, az volt bőséggel. Ez alól a furcsa átok alól Pusker Júlia sem tudta kivonni magát, XIV. Lajostól ezért az előadásért csak akkor kapott volna grófi címet, ha XIV. Lajos a budapesti koncertéleten nőtt volna fel. Alighanem a Napkirály életéből kimaradtak a gyötrelmes szolfézsórák és a zong.köt. leckék. Az enyémből nem, de hagyjuk a mélylélektant.

A koncert végén eljátszottak egy francia rendelésre írt Haydn szimfóniát. Mindenki fellélegzett. Hazai pályára futott ki a csapat, látszott, hogy az addigi kínos koncentrálást csuklóból jövő frazírozások, elvállalt nagy dinamikai különbségek, egymásra mosolygós kamarazenélés váltotta fel. Ezt a részét a koncertnek én is élveztem, nagyon szeretem a magyar Haydn-játékot. Alighanem Haydn jó előadásában világelsők vagyunk.

Ugyanakkor megkaptuk a választ is: a Budapesti Vonósok egyike azon magyar komolyzenei együtteseknek, akiknek ha le kell térni a magyar zeneoktatásban kijelölt, finomkodó, mértékletes német zenét játszó zenekarok ösvényéről, vége a világnak. Sajnos az általam is mert együttesek és előadók között inkább kivételként fordul elő nem ilyen magyar komolyzenei együttes.

A magyar komolyzenekari „sound” visszafogott, mértékletes, és nagyon alapos. Kafkai továbbélés, amelyet egy-egy illedelmesen elfogyasztott tea erejéig lehet élvezni, de nem akarjuk elképzelni az életünket a teadélutánon megjelent Lujzával, a tanácsos úr leányával. Ha valaki beszédül egy-egy ilyen koncertre, akkor kiszédül. Zárt világ, zárt kódokkal, viselkedési normákkal. Ha megjegyzi, hogy dehát ez kérem unalmas, akkor a barna zakós bácsik és a naftalinos nénik rút barna pincebogarakká változnak, szétcincálják, és megeszik.

Meneküljünk.

Egész a nagyteremig (a Kafkába oltott Louis XIV. teadélután az Üvegteremben volt) ahol a Poéme Harmonique nevű francia régizene-együttes és a Capella Cracoviensis nevű lengyel kórus zenélt, kiemelkedő énekes szólistákkal.

Nem kertelek. Mindenki a teremben lúdbőrözve élvezte a koncertet, ahol két Te Deumot adtak elő. Igen. Misét. És lúdbőrözött mindenki.

A zenekar itt is pontos volt és jó. A különbséget nem az okozta, hogy ez a zenekar korhű hangszereken játszott, bár azért a külön gamba-szekció, a lant-continuo és a virtuóz fúvósok nagyon sokat tett az élményhez. Barokk trombitán ilyen pontosságot ritkán hallani, a két trombitás alighanem specialistája a hangszernek. A fafúvósok közül többen (főleg a Faludy-hasonmásversenyen esélyes fagottista) virtuóz módon cserélgették a hangszereket, előkerült blockflöte, mindenféle kisebb furulyák, szerpent, francia fagott, bombardon. A gambások is megmutatták mire jó a hangszerük. Charpentier és Lully is szívesen hagyta concertino-szerűen egyedül a gambát, a lantot és az énekes szólistát egyes tételekben és ezeknél kijött a gamba hangzásának dús volta, az ugyanebben a fekvésben játszó csellóval még csak hasonlóan hangzóan sem lehet ezeket eljátszani.

A zenekar az anyanyelvén zenélt, látszott, hogy Charpentier és Lully (meg gondolom Rameau, Marin Marais és a többi) nagyon kézben van nekik. Itt megvolt az a könnyedség, amely az előző koncertből hiányzott és nem ment a pontosság rovására. A mindenféle régi fúvóshangszerek hangolása nem csúszott el, nem volt pongyola az előadás, látszott, hogy ugyanúgy halálpontosan ismerik a kottát, mint a Budapesti Vonósok zenészei.

Az énekesek a jó koncerten belül is kiemelkedőek voltak. A két női szólista, Amel Brahim-Djelloul, Claire Lefilliâtre és a lengyel kórus kitűnően énekelt, de a showt ellopta a három férfi.

Jeffrey Thompson tenorista szemmel láthatóan élvezte, amit csinál, hatalmas odaadással játszott. Mindkét mise Miserere-tételében pisszenés nélkül, lélegzetét visszafojtva hallgatta a közönség. Ő biztos kapott volna legalább néhány falut a Napkirálytól.

Benoît Arnould basszista terpeszbe vetett lábakkal, sok levegővel, gregorjózsefien jó dikcióval állt helyt. Övé volt a híres eurovíziós Charpentier-bevezető után az első sor. Ahogy felhangzott szájából a „Te Deum laudámüsz” alighanem nem én voltam az egyetlen a teremben, aki megnyugodva hátradőlt: ez kérem egy nagyon jó koncert lesz.

Marcel Beekman kontratenor magasiskolát mutatott be, játszott a hangjával. A kontratenornak nem a nőies változatát képviseli, hanem egyszerűen a tenor fekvés felett énekelt. Technikásan, pontosan, művészien.

Ez a trió tételről tételre nyűgözte le a közönséget, és a ráadásban is ők szerepeltek.

A végén kicsit olyan érzésem volt, minta egy jó kis Jávor Pálos fekete-fehér film után megnézhettem volna egy dekadens francia játékfilmet az obligát fedetlen keblű nőkkel. Nagy rajongója vagyok a nagyszerű magyar klasszikusoknak, és jelen írásommal a leghatározottabban elhatárolódom attól a kulturálatlan és frivol felszínességtől, hogy ha lehet, inkább Sophie Marceau (igazából Laetitia Casta-é) cicije érdekel. Mikor lesz legközelebb?

Előrebocsátva, hogy a médiafogyasztás nem az erősségem, én úgy látom, hogy Orbánék megint benéznek pár dolgot a médiában. Talán nem annyira, mint tizenhat éve, a Heti Hetes idején, de még lehet bajuk a hibáikból.

A médiafogyasztási szokások persze azóta óriásit változtak, de akkor is feltűnő, hogy a kormány által felügyelt média mennyire szűken csak egy bizonyos rétegre figyel. Nota bene, ez a réteg nyerte meg nekik a 2014-es választást, de akkor is, szeritnem túl nagy vadászterületet hagynak.

A közmédia (és a bulvártévének felvásárolt TV2) jól láthatóan egyrészt a kormányüzenetek sulykolásával van elfoglalva és azzal, hogy nagyon nagy mennyiségű, alacsony színvonalú műsort borítson a választók nagy tömegére. Ez mindaddig jó, ameddig a nép hajlandó megenni ezt az audiovizuális finomfőzeléket.

Intő jelek mindenesetre vannak.

Rögtön az első, hogy sokkal kevesebb emberhez szól a tömegmédia, mint 16 éve. Persze most is megvan a választójoggal bíró közönsége a trashmédiának, a különböző tehetségkutató versenyeknek, valóságshowknak és társaiknak.

Ugyanakkor azok a kétségbeesett próbálkozások, amelyekkel a pesti városi értelmiségi arcok csinálta médiát (444, a régi cink, index) próbálják lemásolni, jelzi, hogy erre is kaparnának, azonban ebből a műfajból csak a hangos káromkodást értik, a lényeget nem. A műfaj alapja, a nagyon okos, nagyon művelt, ám kibírhatatlanul arrogáns szerző (pl. Bede Márton) teljesen hiányzik nekik, anélkül meg csak az altesti humor marad és csodálkoznak, hogy kattintás meg nem jön.

Nem tudnak mit kezdeni olyan jelenségekkel, mint a tumblr, ahol választójoggal bíró polgárok ezrei kezdenek egyik napról a másikra követni valakit, aki nem költött el előzőleg a dologra ötmilliárdot. Lehet, hogy másnap már mást fognak, de ezt médiatervezésileg nagyon nehéz követni. Ugyanis ennek annyi köze van a klasszikus médiához, mint a virtuális elektron-pozitron pároknak a newton előtti fizikához.

De a fősodorban is érdekes folyamat zajlik, amely azért érdemes figyelemre, mert a magyar médiavilág két teljesen különböző helyén gondolják ezt a jó stratégiának, és mindkét hely bizonyította már, hogy érti a szakmát.

A HírTv (Nemzet, Lánchíd) klasztert nagyon sok pénzből építették fel Simicskáék. Természetesen a legaljasabb fajta propaganda terjesztésére, ugyanakkor lehetett rajta látni, hogy az elejétől kezdve a legjobb szakemberekkel, a legjobb licenszeket megvéve igyekeztek dolgozni, és ennek meg is lett az eredménye.

Miután a G-nap után elment sok karrierista, Simicska képes volt ott tartani a szakembergárda jelentős részét és ők kezdték tervezni az új irányt.

Az RTL Klub a békés egymás mellett élést választotta a kormánnyal, amikor jött a nekik szánt különadó, akkor két hét alatt megmutatták, hogy a kormánykritikus média mire képes. Azóta viszont, hogy a következő jó pár év műsorterveit minden bizonnyal jól ismerő vezérigazgatót a kormány-bulvártévéhez csábították, ott is össze kellett ülni, és megvitatni a stratégiát.

Ez a két teljesen eltérő, de a kormány által indukált folyamat hasonló megoldásra vezetett. Az intellektuál-potmétert mindkét helyen feltekerték.

Az RTL Híradó közéleti műsorrészt kapott, ahol a bulváros „Árpádka beleesett az ipari turmixgépbe, ezért új lábra gyűjtenek” típusú híreknél értelmesebben, de még mindig a szenzációmédia módszereivel operálva kritizálják a kormányt.

A HírTv és a Nemzet, mintha sose lettek volna fröcsögő kormánymédia, elindult az értelmes jobboldali médiatermék pozíciója felé.

Vagyis mindkét helyen észlelték, hogy a kormány vagy kormányközeli oligarchák uralta média látványosan butulni kezdett és próbálják eltalálni azt a szintet, amely okosabb, mint a közmédia és a TV2 (ez nem nehéz) de még pont eléggé buta ahhoz, hogy sokan nézzék.

Mindaddig ez nem gond, ameddig a nép elhiszi a propagandát és nincs olyasvalaki, aki az RTL vagy a HírTV mögött álló érdekcsoportok támogatni akarnának. Egész addig a folyamat Orbánékat sem zavarja, legalább van min csámcsogni a kritikusaiknak.

Mindkét csoport nagyon szívesen váltaná Viktort, de nincs kire. Mivel azonban van hely az Orbán-ellenes kritikának, akár elő is kerülhet valaki. Addigis, mindkét csoport szépen keres a fizetőképes, iskolázott közönségre utazó hirdetőkön.

Ettől még természetesen nem fog megbukni Orbán Viktor, csak épp szerintem ez olyan hiba, amely a kulcspillanatban nagyon nagyot üthet.

A snookermeccsek egyik sajátossága, amellett, hogy diónyi golyókat löknek három méter távolságra, olyan csavarral, hogy azok pontosan a kívánt pozícióba guruljanak, az épp nem az asztalnál álló játékosok viselkedése.

Amikor ugyanis a snooker-játékos várja, hogy ellenfele hibázzon és újra ő állhasson asztalhoz, a legváltozatosabb módokon foglalja el magát. Piszkálja a körmét, csavargatja az odakészített ásványvíz kupakját…bármit, de nem nézi az ellenfél játékát.

Sok más sporthoz hasonlóan a snookerben nagyon lényeges, hogy a saját játékára koncentráljon és ne foglalkozzon azzal, hogy az ellenfele mit lök, milyen jól sikerülnek a terelései vagy bontásai.

Mi köze ennek a menekültkvóta-népszavazáshoz?

A menekültkvóta az egy nagy európai hatalmi játszma egyik szimbóluma, és alig befolyásolja, hogy a magyarok mit népszavaznak róla. Maga a kérdés is úgy van megfogalmazva, hogy hagyjon kiskaput elsöprő Orbán-győzelem esetére. Szimbolikus, kilencvenhetedrangú politikai kérdés a menekültkvóta-népszavazás.

Azért vetik be most, mert nagyon komoly elégedetlenségi hullám van, és nem a szintén szimbolikus netadó miattihoz hasonló. Recseg-ropog az ország a lábon kihordott államcsőd közepette. Mert ugyan a pénzügyi mutatók rendben levőnek tűnnek és fizetjük a számláinkat, a kórházakban, évszázaddal Semmelweis Ignác után fertőtlenítési gondok vannak, a nagy Klebelsberg Kunóról elnevezett oktatásfinanszírozás csődöt jelentett, az állami alkalmazottak megélhetése lassan, de bizonyosan hanyatlik a lehetetlen felé és közben valamiféle sajátos nemzeti izét (amely sok elemében emlékeztet a főméltóságú Kormányzó rendszerére) igyekeznek kiépíteni.

Ha ez elszabadul, akkor nagyon nagy bajok lesznek. Megdől ugyanis az úgysem lehet semmit tenni mítosza, amely gulyásleves-szagú aszpikként fagyaszt körbe mindenkit, aki egy percig is úgy gondolja, hogy bármit is lehet tenni.

Jelek pedig vannak. A kockásing, a hideg esőben szótlanul a Parlament előtt álló ezrek, de főleg az okostelefonjaiból kiugró 17-18 éves korosztály azt jelzi, hogy közel van ahhoz a reaktor, hogy megszaladjon a láncreakció.

Mit lehet ilyenkor tenni?

Természetesen elővenni az aktuális ellenséget. Nade kit? A rezsit már rég legyőzték, Gyurcsányt Gréczy Zsolton és Kerék-Bárczy Szabolcson kívül néhányezer, KISZ-nosztalgiarohamosztagos veszi komolyan. Schiffer András alig várja, hogy végre legyőzzék, a szocpárt országos kongresszusa három hete próbálja bekapcsolni a kávéfőzőt a székházban, mert ha Ildikó néni nincs bent, a cipőjüket sem tudják bekötni. A Jobbikot próbálták telefonon fenyegetni, de amikor Vona elnök urat kérték kapcsolni, a telefonközpontos mély hangon annyit mondott „szicsász” és azóta is csak az Amúri partizánok szól végtelenítve.

Mi marad hát szegény Fidesznek, ha bábut keres az árnyékbokszhoz?

Természetesen a migráncsok. Mint minden rendes elmaradott nemzetállam polgárai, mi is közepesen xenofóbok vagyunk, tehát ha az a kérdés, hogy költözzön-e valami bokszos a házunkba, rögtön elmegyünk a dolgot leszavazni, legyen szó huszonhárommillió románról, pirézekről, vagy szír menekültekről. A migráncsos népszavazás eredménye tehát borítékolható.

De a lényeg az, hogy Orbánék néztek egy harmincnapos előrejelzést, amiből az tűnik ki, hogy nem fog esni tizenötödikén. Ez pedig tanárok, diákok, ápolók, orvosok, mozdonyvezetők, buszsofőrök és még számtalan más elégedetlen, kockás ingbe bújt ember ezreit, talán tízezreit jelenti. De még fenyegetőbben, általános sztrájkkal fenyeget.

Muszáj terelni. Muszáj elérni, hogy a Fidesz állhasson a billiárdasztalnál, és az a rengeteg  kockásinges pedig az ő játékukra figyeljen, a migráncsos népszavazásra.

A kockásingesek egyetlen reménye, ha nem mennek lépre. Következetesen a saját játékukkal kell foglalkozni. A kórházi fertőzésekkel, a fűtetlen iskolákkal, a napi nyolc órát tanuló nyolcéves gyerekekkel, a havi hetvenezerből élő iskolai könyvtárossal. A megfogalmazott és kihirdetett programmal. A program végrehajtásával. A tüntetés és a sztrájk szervezésével.

Meg kell hagyni a migráncsos népszavazáson hempergést a hivatásos, bevizsgált és engedélyezett udvari ellenzéknek, őket ezért fizetik.

A mi utunk nem erre vezet.

Ronnie O’Sullivan, 147. Más megoldás nincs.

Széles körben elfogadott történelmi vélekedés, hogy Moammer Kadhafi ezredes nagy gazember volt. A rezsimje terroristákat támogatott és általában, megcsinált minden olyan disznóságot, amelyet az ilyen rezsimek meg szoktak csinálni.

Szintén egységes a világon az a megítélés, hogy Szaddam Husszein is nagy gazember volt. Vegyi Ali időnként fél megyényi kurdot kiirtott, de jutott a törődésből a síitáknak és bárki másnak, aki csak kinyitotta a száját a rendszer ellen.

Recep Tayyip Erdoganról és az aktuális Szaúd-uralkodóról (legyen az király, vagy régensherceg) nem szokás azt mondani, hogy gazember, mint ahogy Kadhafi és Szaddam gazembersége is sokáig elnézett dolog volt. Miért?

Mert stabilitási tényezők. Az Oszmán Birodalom rothadása idején, de még a francia és angol gyarmatosítás előtt a mai Maghreb-országok különböző helyi kiskirályok territóriumai voltak, akik leginkább csempészésből és kalózkodásból éltek. A gyarmatok megszűnése után a Mediterráneum stabilitását azzal lehetett fenntartani, hogy engedték a Kadhafi meg a Mubarak (Nasszer, Szadat…) kaliberű embereket a hatalmukat megtartani, ők meg eljátszották a megfelelő szerepet, csak úgy, mint Szaddam Irakban.

Ha most mélyen magunkba nézünk, őszinteségi rohamunkban bevallhatjuk: a kutyát nem érdekli, hogy Irakban ki a diktátor, még akkor sem, ha Irakban egyébként népirtás van. Sőt, mindaddig, ameddig nem küld ide bombázókat, az orosz vagy az amerikai elnök személye is indifferens. Amerika eljátssza a világ szabad csendőrét, az oroszok a kemény akcióhőst, ahogy szokták.

Na pont ennyire nem érdekel Orbán Viktor senkit.

Magyarország stratégiai helyen van. Nagyon nehezen tud Orbán akkora hülyeséget csinálni, hogy kitegyenek akár az EU-ból, akár a NATO-ból minket. Valamiféle fogcsikorgatós viszonynak meg kell maradni, sok cső, sín, repülőútvonal vezet erre. Kellemesen eltávolítjuk Európát a Balkántól.

Orbán Viktor egy dolgot tud, stabilan arra viszi az országot, amerre épp viszi. Nincs Orbán-ellenes robbantgatós szervezet, mindenki csendben fizeti az adót és befogja a száját.

Mindezt persze lehetne nyugati típusú váltógazdaságos kormányban csinálni, de ez nem az az ország, alighanem tőlünk nyugatabbra is belátták, hogy valamiért a Magyaroknak jó a tekintélyelvű kormányzás, teljesen felesleges azon spekulálni, hogy melyik ellenzéki mitugrálsznak van esélye a választásokon. Egyiknek sincs.

De, Orbán kontrollálható, a magyarok meg majd választanak jobbat – ha akarnak. Ha nem, úgyis jó.

A népszavazástól azért retteg annyira Orbán, mert a vele szembeni elégedetlenség kifejezésének egyetlen formális eszközéről beszélünk. Egy ötszázezres tömegtüntetés is indifferens, amíg nem kezdenek törni-zúzni. Majd megunják, és hazamennek. Az egyetlen dolog, ahol számszerűen kiderülhet, hogy mennyi a támogatottsága, az egy népszavazás, mivel a választásokat kedvére alakította, a nyomorgó közmunkások éhen halnak, vagy a Fideszre szavaznak. Különben is, a muzsik a cár atyuskát megválasztaná, akkor is, ha nem uralkodna a cár atyuska amúgy Isten kegyelméből.

A népszavazás ráadásul szimpátiaszavazás, és arra viszont bármikor rá lehet venni a magyart hogy köpjön egy hegyeset a rendszerre.

Ha viszont kiderül, hogy van a kormánnyal szemben egy laza 70-80%  elégedetlenség, akkor Orbán egyetlen ütőkártyája kerül veszélybe, miszerint ő ugyan nagy gazember, de nélküle Magyarországon káosz van. Abban a pillanatban, ahogy az ő Magyarországi pozíciója megkérdőjeleződik, már csak a madárijesztő személye kérdéses, akit a választásokon magasra tartanak. Ha megvan a hangulat a váltásra, nem kell különösebben jó jelölt se, lásd. pl. Medgyessy.

Ha Orbán nem tudja minden tárgyalópartnerét azzal zsarolni, hogy nélküle nincs Közép-Európai stabilitás, akkor öt perc alatt kerül elő olyan lehallgatás, kép, bankszámlakivonat, amely után ő sem maradhat hatalomban.

Hát ezért a sok kopasz a választási iroda ajtajában. Nem szabad hagyni megtörni a varázst.

Hamarosan (amint az influenza és az ennek ellenére elvégzendő határidős munkák engedik) írok a migráncsokról és a tanárokról is, mert azok is fontosak. De fontos hír az is, hogy elhunyt Antonin Scalia, az amerikai Supreme Court meghatározó jelentőségű konzervatív bírája.

Az ő személye az amerikai jogfejlődésben az alapító atyákéhoz mérhető fontosságú, erről szeretnék pár sort írni.

Ki a konzervatív?

A hétköznapi politikában előszeretettel dobálózunk a konzervatív-liberális dichotómiával, nevezzük ezt vagy azt a politikust, pártot konzervatívnak vagy liberálisnak. Vegytisztán persze egyik sem létezik.

Egyrészt a politikát úgy is lehet tekinteni, mint értékválasztások összességét. Vagyis egy-egy párt vagy politikus az elé kerülő közéleti kérdésekben állást foglal. Ezáltal, szélsőséges eseteket kivéve, sose lesz vegytisztán konzervatív vagy liberális. Amerikai példát véve, előfordul, hogy rigorózus abortusz- és melegházasság-ellenes politikusok kifejezetten liberális fegyvertartási és libertariánus gazdasági elveket hirdetnek.

Nem szabad megfeledkezni arról sem, hogy az (összességében) konzervatív vagy liberális eszmék hirdetése nem független az adott politikus mögött álló érdekcsoportoktól sem, legyen az az olasz maffia, a katolikus egyház, az amerikai fegyverlobbi, a zsidók, a new england-i amerikai arisztokrácia, vagy bárki. Így az ő értékrendjük nem generálisan lesz konzervatív vagy liberális, hanem úgy, ahogy a mögöttük álló társadalmi csoportok gondolják.

A jog konzervativizmusa

Az állami-alkotmányos berendezkedés, és az abból fakadó jogok és kötelességének fő dilemmája pont ez. Minden jogrendszert a megalakulásától kezdve kísért az, hogy az értékválasztásokat mihez viszonyítsa. Ha valamiféle néplelket vagy hétköznapi józan eszet választ zsinórmértékül, akkor politizálni fog, ha meg a Szent Írott Törvényt, akkor könnyen lehet, hogy önmaga csapdájába esik.

A jogtörténet évezredei reflektálnak a problémára. Visszaköszön Cicero beszédeiből, az iszlám és a kereszténység szakadásaiból, Mátyás király örök és visszavonhatatlan törvényeiből, az ősiség szabályából. Aqinói Szent Tamástól és Hans Kelsentől.

Mihez viszonyít az Alkotmánybíróság? Az Alkotmányhoz? És az Alkotmányt mihez viszonyítva értelmezi? Mi a – ahogy Kelsen nevezte – hipotetikus alapnorma természete? Természetes? Isteni? Ésszerű? Jó? Jóra törekvő?

Szegény Magyarország utoljára valamikor a kilencvenes évek elején nézett szembe ilyen dilemmákkal, amikor jogtudósokkal telerakott Alkotmánybírósága hasonló elvi megfontolásokon rugózott. Akkoriban az Alkotmány mögé – elvi különbözőségeiket félretéve – a „demokratikus” és a „jogállami” elveket látták és eszerint értelmezték az alaptörvényt. Hosszabb és alaposabb cikk témája lehetne, hogy jól tették-e, volt-e olyan dolog, amelyet elsiettek és olyan, amelyben viszont nem voltak elég határozottak.

Aki eddig elolvasta, talán már sejti, hogy miben látom Antonin Scalia munkásságának jelentőségét. Igen, Scalia csúnya konzervatív bácsi volt, valószínűleg magánemberként sem volt barátja a melegházasságnak vagy az abortusznak. Ítéleteiben viszont nem személyes meggyőződésének adott hangot, hanem annak, hogy az alkotmány szövegéből és csak abból indul ki.

Az értelmezés csapdái

Miért olyan fontos ez? Nézzük meg a nagy monoteista vallásokat. Számtalan, ősinek gondolt tétel (például a pokol, a purgatórium léte, a véres dzsihád) valójában az adott vallás alapját alkotó szöveg sokadik értelmezésének terméke, és nem egy esetben teljesen ellentétes azzal, amit az alapító mondott, máskor meg az alapító egyáltalán nem is mondott még csak az adott hittételről semmit.

Az értelmezés persze nem ördögtől való. A mai kereszténység például nem létezne a keveset emlegetett Iréneusz munkássága nélkül, aki a görög filozófia és etika eredményeit összehangolta a terjedő monoteista vallással, elfogadhatóvá téve azt a hellén alapokon álló térségekben.

Ezzel szemben a purista ragaszkodás a leírt, kinyilatkoztatott szöveghez gyakran vezet fundamentalista őrjöngéshez, mint például a tálibok vagy az ISIS esetében, de bőséggel említhetnénk keresztény példákat, vagy a sabbatkor a villanykapcsolót is kerülő ortodox zsidókat.

Ráadásul a XX. század első felében több filozófus, aki a kinyilatkoztatott szöveg értelmezésének mikéntjével (hermeneutikával) foglalkozott, rámutatott arra, hogy nem tudunk átlátszó üvegek lenni a szöveg előtt, hanem magunkban újrateremtjük azt, azáltal, hogy elolvassuk és megértjük.

Az átlátszó üveg

Antonin Scalia mégis ragaszkodott ahhoz, hogy ő ilyen átlátszó üveg legyen, akin keresztül az amerikai alkotmány szövegét lehet rávetíteni az egyes életviszonyokra, és ha az alkotmány szövege alapján az nem jogszerű, akkor az adott életviszony legalizálásával szemben foglalt állást.

Fontos különbség, hogy szemben például a tálibokkal (és a magyar kereszténydemokratákkal) nem az adott életviszonyban részt vevő emberekkel szembeni gyűlöletet tételezi Scalia munkássága és nem tagadja azokat. A legalitás világába emelésről viszont úgy tartotta, hogy ha az amerikai jog végső mércéje az alkotmány, akkor csak ez lehet a mércéje bármilyen életviszony jogi elfogadásának is.

A történelem azt tanítja, hogy ez az álláspont tarthatatlan. A jogtudomány is évezredek óta gondolkozik azon, hogy vajon le lehet-e írni a tökéletes jogszabályt? A válasz valószínűleg kategorikus nem, mert a jogszabály a jogalkotó gondolkodása által megalkotása pillanatában az adott időszak jogi-társadalmi viszonyaira vonatkozik, és amint ezek a viszonyok megváltoznak, időszerűtlenné válik. Ilyenkor vagy írnak újat, vagy ha nem tehetik (leginkább az égiek vagy az alapítók iránti tiszteletből) akkor kifejlődik a kiterjesztő értelmezés korpusza. Szerencsés esetben a kinyilatkoztatott alapnormából általános jogelveket vezetnek le és ezeket alkalmazzák az újabb életviszonyokra. Kevésbé szerencsés esetben saját hülyeségeikre sütik rá, hogy az alapító pont így gondolta, lásd pl. cölibátus, dzsihád.

Szélmalomharc?

Vehetjük tehát úgy, hogy Antonin Scalia szükségtelen szélmalomharcot vívott évtizedeken keresztül, hiszen az amerikai alkotmányos rendet is tovább kell fejleszteni.

Ez bizonyos szempontból így is van. Ugyanakkor Scalia személyisége és az, hogy a szöveghű jogi konzervativizmusa mellett egyben értelmes és a világ fejlődésére reflektáló ember volt, pont ellenfeleinek segített a legtöbbet.

Az amerikai polgárjogi és szabadságjogi mozgalmaknak ugyanis Scalia személyében nagyon magas, ugyanakkor fair lécet kellett átugraniuk. Igen, Scalia személyében egy konzervatív ősbölénnyel kellett naponta megküzdeni. Azonban az ő következetes jogi hozzáállása szükségessé tette, hogy a rajta (és általa a Supreme Court-on) keresztülvert nagy jogfejlesztő döntések kellő jogi megalapozottságúak és szerves részként tudtak az amerikai jogi kultúrába épülni.

Kémiai hasonlattal élve: a rengeteg katalizátor mellett Scalia a jogfejlődés moderátora volt. A kémiában elvárás a katalizátorral és a moderátorral szemben, hogy úgy katalizáljon és moderáljon, hogy magában a reakcióban nem vesz részt. Scalia ezt tette meg.

Innen, Magyarországról ezt mi csak irigykedve nézzük. Nyugodjék békében.