Kedves gyerekekǃ Remélem, pácban vagytok már.
Ma este a jó Lúganyó mesél nektek egy tanulságos történetet.
Élt egyszer Nerkeresd-országban, bizony, pont Nerkeresdben, egy ember, akit arról ismertek a falujában, hogy sose néz (mást ne is mondjak) időjárásjelentést. – Mert minek az? – mondta. – Kinézek az ablakon, oszt látom, milyen az idő, sőt én látom csak igazán, kedves barátaim. – Barométere nem volt, hisz megmondta neki a komája (a balneológus, a Zoli), hogy az marhák műtéteihez kell csak, mint altatószer. Akkor meg az is minek.
Hőmérője, az…hát az valamikor volt, de tavaly G-nap…khm, Dorottya-napkor kiitta belőle a szép, tulipiros abszalkoholt, mert aznap estére akkora volt nálafele a haddelhadd, hogy elfogyott már minden egyéb a háznál, még az otkolony is.

No, de hogy egyik szavam a másikba ne öltsem. Történt a minap, hogy az emberünk üldögél a kerítés tövében, kolbászozik jóízűen, s hát egy szélroham supp, csak kikapja a kezéből a bicskát, cipót, újhagymát, kolbászt, piros kockás szeredást. Fölnéz erre a zember s látja ám, hogy amott jön egy kurvanagy hipercella (https://www.youtube.com/watch?lc=2nJEIrPrxP2qdH5l-6p8qKzltMB63jaZw_eCLLEu5wU&v=NcpBsEXhb7I ), s épp kirobban belőle, ami mindeddig benne feszült.
Hej, de a mi emberünk se rest ám, erre már föl is ugrik, terpeszbe. S fölnézve a csinosacska-nagyobbacska hegynyi, tömött, fekete felhőre, ekképp szól: – Nem életszerű, hogy ez ma reggel úgy kerekedett föl, hogy most aztán tenyérnyi vastagon telibe okádja itten a határt jéggel. Nálunk, jól tudja azt mindenki, tiszta idő járja. Ezt a vihart nyilván külső erők gerjesztették…

Ha erre a toll a kezemből izibe’ ki nem esett volna s a kifutószél azt is el nem vitte volna, az én mesém is tovább tartott volna.

…na jóccakát, gyerekek, aztán mosmá sipirc aludni, nehogy nekem hétfőn borotválatlanul, kockás ingben grasszáljatok ide-oda…

Előző írásomban a „grassroot” politizálást hiányoltam Magyarországról. A bátor helyieket, akik vállalják a fideszes kiskirállyal szemben is a véleményüket, akik részt vesznek a közéletben.

Ma a politikum másik végpontját, a profi politizálást fogom hiányolni.

Harmincezer fölött megtorpanni látszik a Miskolci Herman Ottó Gimnázium tanárainak nyílt leveléhez csatlakozók száma. Az oktatásról szóló nyilatkozatok kezdnek belelaposodni a napi hírfolyamba, az ismert színművész aranyere és az ipari cséplőgép által darabokra szaggatott kisfiú közé, ráadásul a Kormány óriási szerencséjére megint jönnek a migráncsok, akiket megint jószándékú civilek fognak valahogy átsegíteni az országon, miközben a politikai hasznot teljes egészében Orbán Viktor fogja besöpörni.

Mi az oka ennek? Az, hogy Orbán Viktor profi politikus, profibb, mint ellenfelei közül bárki. Elkezdte kezelni a botrányt, és teljes erővel dolgozik azon, hogy a február 13-ig hátralevő időben tovább tompítson rajta és a tanártüntetést valahol ötvenezer fő környékén megfogja. Jelenleg úgy tűnik, hogy ez sikerülhet neki, a tüntetés nyamvadt 4500 visszaigazolással bír a facebookon.

Miért kell ezt tennie? Azért mert az oktatást az ő világában nem lehet rendbetenni. Nem hisz ugyanis abban, hogy független alkotó emberek (a tanárok) áldozatkész partnereikkel (a szülők) és minden brahira rávehető szövetségeseikkel (a diákok) képesek rendberakni, gyakorlatilag fillérekből (4-5 stadion árából) az egész rendszert. Riasztó perspektíva, mert az ilyen az ún. demokratikus jogállamokban szokott sikerülni és Viktorunk nem azt épít, éppen ellenkezőleg.

Viktor világában a reform egy végtelen pénzből megvalósított, központilag kontrollált, zárt rendszer felépítését jelenti, ami nem sikerülhet. Alapszabály, hogy ha a hadseregnél nincs elég puska és lőszer, akkor egész nap fel-alá kell masírozni a katonákkal, mert különben felbomlik a rend. Most ez zajlik és erre keres (és úgy tűnik talál) Viktorunk megoldást.

Mert nincs pénz. Elvtársak, az oktatásra konkrétan egy huncut fillérrel se tudunk többet adni. Kell stadionra, a Tiborcz gyerek cégeire, baszogat minket a NATO, hogy a magyar honvédség nyögvenyelősen tud akár egy ezrednyi bevethető katonát is kiállítani, vagy egyszerre öt repülőt a levegőbe emelni. Csesztetve vagyunk mindenfelől, ahol nincs EU-pénz, ott arra sincs pénzünk, hogy a problémát bekenjük sárral vagy körbetekerjük szigszalaggal.

A megoldás tehát csak politikai lehet. Tőle szokatlan módon néhány nap után tisztáldozatot csinált, kikapta Czunyinét a frontvonalból, odatett egy se íze, se bűze új államtitkárt, aki elkezdett békülékenyen nyilatkozni, átvéve pár szólamot a tanárok követeléseiből, beígérve, hogy majd bizonyos dolgokat megbeszélünk, és akkor azok majd el lesznek rendezve.

Nem lesznek elrendezve, mert nincs pénz, és ha lenne se akarnák elrendezni. Azt akarják – egyelőre úgy tűnik eredményesen – elérni, hogy a tanárok követelései, amelyek legkevésbé a saját életszínvonalukat célozzák, önző hisztinek tűnjenek és kiváltsák a rettenetesen önző magyarok ellenszenvét. Eredményesen. Már olvastam volt rendőr facebookján, hogy ő nem megy tüntetni, mert ezek se jöttek érte tüntetni. Már terjed a pedagógusok óriási béremelésének legendája. Az emberek továbbkapcsolnak, mert ott az államtitkár, aki elmondta, hogy minden meg lesz tárgyalva, mi újság VV Rómeó aranyerével?

Ez ellen persze lehet tenni, de ez már profi segítséget igényelne. Politikai kommunikációt, nyilatkozati stratégiát, programírást. Az állítólag Soros-bérenc tanárok lelkesedése talán elvezethet egy nagy tüntetésig, de a valóban Soros-bérencből indult és jól képzett politikusok lazán kezelik a problémát.

Nem látni, több mint egy hónap után, hogy le lenne fordítva a kezdeményezés angolra, németre, franciára. Nincs nyoma a külföldi sajtóban az eddigi legkeményebb rendszerkritkának.

Nem indult el egy Youtube- Soundcloud- Tumblr- Twitter stb. kampány amely segítenne elmagyarázni, hogy mit is akarnak valójában a tiltakozók.Még önkéntesen sem szálltak be kommunikációs szakemberek, akik tudják mitől lesz valaminek három nap alatt ötvenezer követője.

Nincsenek felvillantva azok a megoldások, amelyekhez nem pénzre van szükség, hanem arra, hogy hagyják az embereket dolgozni. Nincsen magyarázat, összefoglalás, politikai üzenetté transzformálás.

A politikacsinálás szakma, és a tiltakozás szenved a politikai szakmaiság hiányától. Az a kevés ellenzéki politikai szakértő, aki még van, az vagy eltűnt valami jó rejtekhelyen, vagy annyira hiteltelenné vált, hogy jó is hogy nem tudta még felvenni a kapcsolatot a tiltakozókkal.

Mindezek ellenére lehet siker a dologból, de az most nem annyira eredmény lenne, mint inkább csoda. Csodák pedig nincsenek, bár hinni bennük muszáj. Talán az érettségiző korosztály az, amelyik annyira hisz benne, hogy meg is csinálja. De segíteni, azért kéne nekik.

Én nem politizálok! Ez a mondat engem jobban dühít, mint egy hír arról, hogy Lázár János és Gyurcsány Ferenc közösen ellátogattak egy árvaházba és onnan ellopták az árvák ebédjét és azt kaján vigyorral szétlocsolták az árvaház előtti utcán.

Ugyanis rendes országban, ha a politikus ilyet tesz, abba előbb-utóbb belebukik. Azért bukik bele, mert rendes országban az emberek, különböző intenzitással ugyan, de részt vesznek a köz dolgaiban.

Nemrég Panamajack felbujtására, 87-88-ból származó tévéműsorokat néztem a Youtube-on. Parabola, híradó, Szuperbola, ilyesmi. Ott is benne van az az életérzés, hogy a politikushoz úgy viszonyulunk, mint átlag proli a kurvához.

A kurva egyrészt ugye érinthetetlen, alsóbbrendű, mocskos, fuj-fuj dolog. Ugyanakkor ugye odaviszi az ember a megfelelő pénzt és mindent szabad. Igen azt is. Igen, oda is. Ezért aztán érdekes, leskelődni, követni való dolog a kurva, aki állítólag a nyolcadikon rendel. Ki jár oda? Azzal a magas pasassal vajon mit csinál? Tényleg feljár Kovács a hatodikról?

Érdekes kérdések ezek, de minket, mint a kurvákat, sőt általában a szexet messzire kerülő rendes embert, természetesen nem foglalkoztatnak. A politika is ilyen. Érdekel, egy részét kipróbálnánk, de legalábbis beszélgetnénk valakivel, aki kipróbálta. Más részét pedig (gondolok itt arra, hogy felszabadultan, mindenféle tabuk nélkül szexelni) meg szívesen csinálnánk hetente többször is.

De nem. Magyarországon többek között azért van annyi agresszív, a másikkal direkt genyózó ember, mert a normális, kölcsönös örömszerzést szolgáló szex számtalan fejben egybeesik a kurvához járással. Rendes ember nem csinálja így-úgy és főleg amúgy, rendes asszony nem engedi ezt, azt, és na amazt meg főleg nem.

A Kádár-korszak súlyos, és sürgősen lerázandó örökségébe tartozik az, hogy a politikát is valami hasonló gondolati hálóval vették körül.

A hétköznapi ember percepciója a politikáról az, hogy az valami erkölcstelen dolog, amelyet rendes ember otthon, vagy a munkahelyén nem csinál. Mint ahogy rendes ember nem vágyik olyasmire, hogy az asszony kösse be a szemét és utána hátra tett kezekkel tegyen a kedvére, rendes ember nem politizál.

Mert abból baja lehet. Tisztátalan lesz. Kiröhögik, ha kiderül, vagy valami furcsa félbuzi-státuszba kerül. Ezért aztán megnézi ezt a mutatványt pornófilmen, vagy egy szép napon ő is felmegy a nyolcadikra, tízezer forinttal a zsebében és becsenget.

A politikumnak ez az elidegenítése nagyon jól szolgálja az országot a nyolcvanas évek óta uraló elit érdekeit. A politikával szembeni idegenkedés ugyanis mára undorrá vált.

Számtalan nagyon jó kezdeményezés akad el ott, amikor mondjuk a miskolci és budapesti tiltakozóknak vagy újítóknak csinálni kellene egy honlapot, el kell menni a tévébe nyilatkozni és fel kell vállalni, hogy igen, én kérem azért állok ki, hogy az egykorvilághírű égigérő vasnyikorgó gyár területén ne veszélyeshulladék-lerakó, hanem játszótér, esetleg kutatóközpont legyen.

A civil kiállás és a politika határmezsgyéje szinte néptelen és csak részben azért, mert az emberek joggal tartanak valami repressziótól. Nagyrészt az ok nem más, mint hogy azon szocializálódtak, hogy a „politika” az az a dolog, amiről Árkus József kissé lefitymáló hangon beszélt a Parabolában, és amelyet azok a furcsa, öltönyös alakok csinálnak. Huncutság, kurvaság.

Pedig nem az. Mint ahogy Kovácsék sem lesznek huncut kurvák attól, hogy kipróbálnak ezt-azt, senki sem lesz tisztátalan attól, hogy azt mondja: Igen, egyetértek Tarlós Istvánnal, abban hogy, de nem, azt Tarlós István ne csinálja, és a Muskátlikat a Margit Hídra Klub nevében felszólítom, hogy…

Az, hogy Gyurcsány Ferenc oly sikeresen képes rátelepedni az akciónyugger-gárdája révén ellenzéki kezdeményezésekre, az azért van, mert nagyon-nagyon alacsonyan van az a küszöb, amire az állampolgár azt mondja, hogy ez már politika, és én nem politizálok.

Pedig a politizálás egyrészt természetes és jó dolog, másrészt pedig vele jár az is, hogy megjelenik a képben Gyurcsány Ferenc. Senkinek sem jut eszébe azt mondani, hogy igen, megjelent a tüntetésen Gyurcsány úr, az ismert szexmunkás is, és mondta a magáét. De mi kérem nem a déká, a péem vagy az elempé vagyunk, de ha az elempé, a péem vagy a déká velünk egyetért, ám jöjjön tüntetni, beszélhet is, most szólunk, hogy öt perc után lekapcsoljuk a mikrofont.

Nem szabad elhallgatni, hogy a dolog változóban van. Eleve már a Fidesz kiválóan élt azzal, hogy az Orbán Viktorral egyetértést valid, nem kurvázásnak minősülő politizálássá tette. Mostanában pedig a Jobbik sikerének fontos eleme, hogy teret nyit a vidéki értelmiség igényének a közéleti megszólalásra. Valahogy a jobbikosnak a jobbikos rendezvényre elmenni és ott egy jót cigányozni-turulozni nem kurvás dolog, sőt, végre TESZ a magyarságért. Gondolja ő, és bármilyen furcsa, igaza van.

A baj csak azzal van, hogy pornófilmet néz.

Nagyon hiányzik az önálló, a hétköznapokban politizáló ember, aki elfogadja, hogy a politika az rendes ember hétköznapjainak a része. Hogy a politika az nem úri huncutság vagy kurvaság. A politika az, amikor megszólal a köz dolgában és nem abban, hogy Orbán vagy Vona tud többet az autóskártyában. Hanem jöjjön el a Fideszes és a Jobbikos képviselő is és mondja el, hogy ő hogyan képzeli a játszótér felújítását. Ha sehogy, akkor nosza, dugjuk össze tízen a fejünket, csináljuk meg a játszóteret, és amikor legközelebb erre jár valamelyik nagyfejű akkor röhögjük ki.

Mindaddig, ameddig akár a rendőrnyugdíjasok, akár a tanárok vagy az orvosok nem szedik össze a bátorságukat és kezdenek el politizálni, addig csak a Bővített Extra Csomag felnőttfilm-csatornái között válogathatunk. Ott meg mindig ugyanaz a műsor megy, ami sose volt igazi. Az igazit mi csináljuk. Vagy nem. Csak rajtunk múlik.

Tárgyunk Fedotov A gyászolók vigasztalják a közös képviselőt (1849, olaj, vászon) és El Greco Lacotelle-Pietá vagy És feketévé lőn, valamint az szőrzsák (1606, olaj, fatábla) c. művei mélységeinek feltárása.

A művészettörténet számára sokáig ismeretlen, ám a közelmúltban egyszerre felfedezett és elgondolkodtatón hasonló témájú képek új távlatokat nyitnak mestereik œuvre-jének mélyebb megismerése felé, sőt talán nem merészség velük kapcsolatban paradigmaváltást feltételezni; ugyanis jelzik, hogy témájuk sokkal hosszabb idő óta és mélyebben foglalkoztatja az alkotó emberiséget, mint ahogy az akár a köztudatban, akár a szakmai közmegegyezésben rögzült.

Fedotov műve – mely 2016 februárjától a Trottyjakov Képtárban lesz látható – hasonló, kitűnő realista életkép, mint Az őrnagy leánykérőben (ld. az 1. függeléket); keletkezési idejük is igen közel esik egymáshoz.
A szín egy jellegzetes másfélszobás lakásból átalakított iroda. Fedotov ezt a rá jellemző éles szemmel figyeli meg és adja vissza korfestő ecsetjével; a berendezés gazdag részletezettsége által azt is sejtetve a szemlélő számára, hogy mindez kiáltó ellentétben állhat a ház általános állapotával. Hasonló asszociációkat kelt az élénk színekben tartott, fényesen bevilágított enteriőr és az ablakon melankolikusan beszürkülő, télies-ködös „kockautca”-külvilág kontrasztja is.

Irizáló rózsaszín huzatú párnákat látunk a szobában a várakozóknak szolgáló, csillogó lakkozású rattanfotelekben és -kanapén, ahogyan az anyagukba szövött faerezet-mintát megcsillantja a mennyezeti ledlámpa; lilásrózsaszín falat, melyen a fehér keretű, fehér redőnyös, aranyszál-erősítésű ablakban királykék függöny hullámzik foszforeszkáló csillagokkal és holdakkal — és tekintetünket végül az előszoba mediterrán reminiszcenciájú, színesmárványberakás-mintás járólapjára tereli annak virtuózul kidolgozott  mintázata és a szoba színeit visszacsillantó rózsás valőrje. A háttérben tarka irattartók és néhány, mesteri ecsetkezeléssel megfestett krómedény-készlet. Az edénykészletek mellett a középkorú női fittség és az MLM egyetemes szimbóluma, az áloé zöldell. Utalnak arra, hogy a megtört közös képviselő nem adja föl a csapások ellenére sem, s igyekszik több lábon állni.
Maga a főalak pirospozsgás, ápolt asszonyság, rövidre nyírt narancssárga hajjal és egy – amolyan korabeli szépségtapasz-, pikáns mouche funkciójú – foghíjjal. Látni rajta, hogy nem könnyen törik meg a rámért sorscsapások alatt, ám most, hogy elveszítette társasháza egyik, már-már domesztikált, közepesen jól tejelő problémáját, mégis megingott.

Álló alakja hármas csoportba szerveződik a gyászolókéval. A két gyászoló – harmincas férfi és nő – egyszerűen öltözött, kissé sápadt alakja kirí a puha enteriőrből; mintha elgondolkodtató ellentétet képeznének a kép teljes egészével. Vajon mi lehet velük az élesszemű Fedotov szándéka? kérdezhetnénk. Ám együttérző arckifejezésük és az, hogy ültükben a közös képviselő felé hajolnak, figyelmesen, mutatja, hogy szívük mélyéből szeretnének segíteni a kép főhősének. A turkálós barna farmert és turkálós csíkos flanelinget viselő, tanárnénis szemüvegű nőalak papírzsebkendőt nyújt a szenvedőnek, láthatóan mély sajnálattól áthatottan; míg a decens öltönyű, magas homlokú harmincas férfi biztatóan mosolyog, egész lényével nyugalmat sugároz.

A háttérben pedig – Fedotov más képeihez hasonlóan – a várakozás, a kíváncsiság, az új kezdetek képviseletében les be egy negyedik, kitűnően eltalált figura az ajtónyíláson. Lilában, kékben és ezüstszürkében tartott haja, visszafogottan rezespiros, ám üde arca, lakkretikülje, bordás bordó cicanadrágja (és élénk tekintete!) avatott szemlélő számára azonnal elárulja a korabeli társasházak tipikus alakját, az ún. térfigyelő– vagy akciónyugdíjast, más néven mammert. Ő zárja le a kép hátterét, és ő jelenti a szemlélő számára a folytonosságot; mi ugyanis nem ismerjük a kép által elmesélt történet végét, ám ő biztosan. S gondoskodik is róla, hogy mindenki megtudja, milyen szívreható jelenet tanúja volt a kicsiny, meghitten berendezett, cseppet sem hivatalos, inkább – ha a kor ízlését pár pillanatra magunkévá tesszük – otthonos, családias irodahelyiség.

Greco képe  — melyet restaurálás után valószínűleg a Villa de Santos Flabélos y Ollapotridas-i székesegyházban helyeznek el – a manierista festészet remeke. Sűrű, sokrétegű, nyugtalanító, elmélkedésre késztető.  Főalakja a Greco-festményekre jellemzően megnyújtott termetű, ám cseppet sem erőtlen nő. Öltözete, hajviselete — mely aranyszínű és narancssárga — kiemeli a háttérből, ragyogásba vonja alakját. (Felvetődik a kérdés már itt, hogy a vörös vagy narancssárga hajszín vajon a közös képviselő, mint olyan attribútuma-e, vagy szélesebb körben, általános státuszjelző kell keresni az eredetét; pl. álbrókerek, földhivatali ügyintézők, orvos-, ügyész- és asszisztensnők egykorú ábrázolásain). Kezét összekulcsolva az égnek emeli, mintha esküt és fohászt egyszerre készülne mondani. Lobogó nyugtalanság sugárzik egész alakjából; arca erőt és elkeseredettséget egyszerre mutat. Vajon mire esküszik, mit szeretne közölni velünk, és az őt görög kórus módján körbeálló többi nőalakkal? Talán a végítélet közeledtét jelzi a szemlélő és a felé forduló, a háttérből kékesfehéren és zölden kiemelkedő „kórus” számára. Talán azt szeretné értésünkre adni, hogy őt – áldozatos munkája ellenére – már megint felnyomták. Fontos jelentéssel bírnak a főalakot körülvevő, különös, nagyon kevéssé grecoi termetű – telt idomú és leplei alatt erőteljes, oszlop-szilárd lábat, valamint egészen szokatlan jelképet: pisztolytáskát sejtető – nőalakok lábánál sorakozó iratgyűjtő NAV-vászonzsákok is.

Hideg, zord, zárt barnászöld színük a háttérből válik ki, és az égalj színe is egyben. Sötét torkuk ijesztő mélység, utalást hordozva a Jelenések Könyvének egy sorára (Nagy földindulás lőn, és a nap feketévé lőn, mint a szőrzsák). Mindez mutatja a mester bibliaismeretét és a nehéz, sokértelmű szövegben váló átélt elmélyedését, hasonlóan, mint Az ötödik pecsét feltörése c. kép (1608-14, ld. Függelék 2), mely témája mellett csoportfűzésében és metafizikai nyugtalanságában is igen sok rokonságot mutat az itt tárgyalt művel.

A komoly érdeklődésre számot tartó művekről az is kimutatható, hogy valószínűsíthetően hatottak a fin de siécle magyar festészetre. Ismeretükben újraértelmezésre vár Mednyánszky A kulcs keresése c. szimbolisztikus sorozata (A kulcs keresése, Naptalan téli nap, De Profundis a B lépcsőházban, Alagsori hullámok) és egy – magángyűjteményben lévő – szokatlanul kontrasztos, félbemaradt kép, mely az Alagsori hullámok helyszínén örökít meg egy — titokzatos-túlvilágias, zárt (vagy talán már félig fel is tört) — ajtót kijelzők fényénél vizsgáló, megviselt arcú alakokat, köztük egy nőt. Ez utóbbi kép a displayek gyér fehér sugarainak, s e sugarak a pincefolyosón terjedő vízen megcsillanó reflexeinek igazán mednyánszkysan finom kidolgozásáról volt leginkább ismert, értelmezése pedig  mindmáig bizonytalan; ám ez most megnyugtatólag változhat.
Azt kideríteni azonban, hogy a művész honnan ismerhette Fedotov és Greco inspiráló képeit, továbbá, hogy milyen magyar vonatkozásai lehetnek még e két rejtélyes sorsú festménynek, ma még művészettörténészeink nemes feladata.

Függelék

1. Fedotov
2. Greco

A szerző jegyzete

Ajánlom e sorokat

a Professzor Úrnak, aki, tömören-röviden szólván, a legjobbkor adta az écát

anyámnak, aki fogékony lévén a képzőművészetekre (is), így könyvei közt első odanyúlásra megleltem a Spanyol festészetet és egy Venecianov-Fedotov-Perov-könyvecskét, úgy is mint puskát; s aki ugyanolyan lelkesen kultiválta a hiperkoncentrált hülyeséget, mint én

valamint

a Kárpát-medence összes megélhetési társasház-kezelészeti dolgozójának, s az ő tekintélyes létszámú, ideggyötrően éber ezüstkorú segédcsapataiknak: hisz nélkülük ez az írás természetesen sohasem jöhetett volna létre.

Mint azt bizonyára sokan tudják, a Ráérünk blog nagyon szimpatizál azzal, hogy van végrevégre egy társadalmi csoport, amelyik nyíltan beszél a problémáiról, mert csinált tündérkertünkben, ha a propagandának hinnénk, azt kellene hinnünk, semmi probléma nincsen. Ezért írtam meg a tanároknak a Parainesist, amelyet jó sokan félreértettek, de amely úgy látszik, megint elég pontos előrejelzésnek bizonyult.

Nincs vége ugyanis a táncnak, sőt most kezdődik csak igazán. Továbbra is arra buzdítok mindenkit, hogy keresse fel a www.tanitanek.com oldalt és csatlakozzon a Herman gimnázium tanárainak nyílt leveléhez!

Több mint húszezer ember és közel négyszáz iskola az már valami, le is küldték gyorsan Balogh tiszteletes elvtársat, hogy oltson tüzet a saját kurva szemétdombján, ha a sok csóró, semmirekellő tanár között eddig nem bírt katonás rendet tartani.

Pedig megpróbálta a tanári kart valami gigantikus munkásőrséggé szenvedni, de, úgy tűnik, ebbe az eddigi két kápónak, Rózsának és Czunyinénak beletörik a bicskája. Pedig van szolgálati szabályzat, körletrend, viszik ami gurul, és gurítják, ami szögletes. De egyre több helyőrség lázad fel, pedig a helyi kiskápók (KLIK) alig burkoltan fenyegetőznek sötétzárkával és futkosóval.

Balogh miniszter elvtárs jó elvtárs, nem véletlenül fekszik olyan jól a központi bizottságban. Tudja hát mi a régi recept. A kápók említése nélkül a főelvátrs hunyorítva beismeri, hogy hát igen, egy picikét talán túltoltuk, de csak azért, mert én, a hivatalból legokosabb másutt voltam az állam dolgaival elfoglalva, de most itt vagyok, az irány jó, tessenek megnyugodni. Azért vagyok itt, hogy most nekem elmondhatják, ej-ej, butus tanárok, hát miért nem szóltak előbb.

Aztán jön a még undorítóbb rész, amikor felajánl kicsi egyéni kedvezményeket. Ezeknek a rinyáló tanárkurváknak baja van a jelentésírással meg az önminősítéssel, basszameg, ezt most akkor felfüggesztjük, majd jövőre bevezetjük megint, mikorra összeírtuk az izgágákat. Kicsi egyéni kedvezmény, az kell a bugrisoknak, és akkor leszállnak a többi dologról is.Csak nem képzelik, hogy kirúgjuk miattuk az alsókádereinket, akik a KLIK-ből tömik a zsebüket?

Nagy pillanat ez. Most derül ki, hogy a tanáraink jajongó, elnyomott jobbágyok, akik szeretnének egy héten csak két-három órával kevesebbet robotolni a nagyságos úr földjén, vagy értelmes, öntudatos hazafiak, akik a polgári kiállást komolyan gondolják és sem korbáccsal sem kaláccsal nem téríthetők el az útról, amelyre ráléptek.

Szurkoljunk nekik, beszéljünk róluk, csatlakozzunk hozzájuk. 

Megint van dal. Hagyjuk is a nyilvánvalót, miszerint pocsék. Az egésznek olyan hangzása van, mint egy húsz évvel ezelőtti Sebestyén Márta számnak, leszámítva, hogy Sebestyén Mártának akkor nagyon jó hangja volt és voltak jó számai. De hagyjuk is az esztétikai megfontolásokat, én ahhoz nem értek, ha valakinek tetszik, hát hallgassa. (azt azért nem hagyom ki, hogy a youtube a szám végén ajánlóban Israel Kamakawiwo-tól az Over the Rainbow-t dobja fel…)

De térjünk rá a tartalomra, ami még mindig nem a lényeg. Az is szokásos, igaz, hogy a gyerekkórus jól láthatóan turkálóból öltöztetett gyerekekből áll, igaz, hogy te pont azért mentél el, mert eleged lett abból, hogy itt honfiúi alapon mindent le kell nyelni, de azért érezd rosszul magad, mert itt hagytad ezeket a csillogó szemű gyerekeket, akik olyan szépen énekelnek a 97%-ban munkanélküli, ÖNHIKI-s falu templomában, és 80%-uk el fog költözni a faluból. (oké, tudom, Visk a határ másik oldala, de speciel az innenső se sokkal jobb, viszont a templomok ugyanilyen szépek) Ismerjük unásig ezeket a nótákat, felesleges elemezgetni.

Menjünk is tovább a lényegre: miért van ilyen dal már megint? Egyrészt, mert ez egydimenziós, értéktelen kurzusművészet. Van erről a problémáról árnyalt, többrétegű (mondhatni: egymásnak feszülő) mondanivalót hordozó, jó zene, például Hobótól. (mondjuk ezt a Hobó-számot hallgatva, khm, szóval ihletet meríthettek) De nem arra van itt igény. Erre a mostani dalra felvették a pénzt, meg kellett írni, leszóltak a melléküzemágnak, ott egy ügyeskezű drehás maradék anyagból kiesztergálta, hunyorítva pont jó.

A fő cél, hogy némi, gyorsan múló, néhány mély levegőtől hamar elmúló hányingernél többet ne idézzen elő az elmentekben és az elvágyódókban. Ők ugyanis a rendszer fő támaszai.

Amíg ugyanis a vasfüggöny mögötti Kádár-rendszernek az ópiuma a színlelt jólét és kiszámíthatóság volt, ennek a mostaninak a lelépés lehetősége. A lelépő polgár ideális szövetségese Orbán Viktornak. Egyrészt eltartja az itthon maradottakat, akik amúgy se fizetnének egy peták adót sem, ráadásul általában vagy gyerekek, vagy idősebb felnőttek, tehát pont az a két társadalmi csoport, amelyikre költeni kell. Nem szeretik hangoztatni, de a magyar GDP-nek jelentősebb szereplői a hazautaló kivándoroltak, mint a komplett mezőgazdaság, és az arány nem épp a mezőgazdaság javára változik.

A kivándorolt magyar másik fő jó tulajdonsága, hogy a Panamajack- meg jótündér-féle alakokat leszámítva, magasról tesz az itthoni helyzetre. Zavarja persze, de pont azért jött el, mert sokkal jobb élete van így, hogy nem folyik bele. A pénzt hazaküldi Anyunak meg az öccse lányának a két tannyelvű gimire, de már az öccséék is nézegetnek mindenfelé, Öcsisajt végülis vizsgázott hentes de megvan a C kategóriás jogsija, és a Szilvinek is lenne egy gondozónői állás, lakásukat kiadjuk, a miénket eladjuk, abból anyunak veszünk egy szép másfélszobát valahol, aztán eladjuk a bivalybasznádi házat is… Egy idő után az itteni majmokat már nem követi, legfeljebb egy keserű mosoly erejéig nyitják meg ezt a förtelmet is.

A kivándorolt magyar tehát ideális. Fizet, egy petákot nem vesz fel a közösből és nem pofázik bele semmibe. Nagyon vigyázni kell, nehogy olyant csináljunk, ami miatt kedve támad hazajönni, vagy elmenni szavazni. Pont jó az ilyen nóta, majd a nyuggerek beveszik, hogy ez ööö…valahogy értük van. A falusiakat meg úgyis felviszi a polgármester szavazni a Fideszre, különben elsirathatják a közmunkát a bugrisok. Nincs itt semmi gond.

Még.

Az utóbbi időszak legfontosabb híre (a terror-alkotmánymódosítós bábozásnál is fontosabb), hogy mikor ezt írom, épp 18.000 ember csatlakozott a www.tanitanek.com oldalon a miskolci Hermanos tanárok nyílt leveléhez. Ha van olyan, aki szokott Ráérünk blogot olvasni, és még nem csatlakozott, azonnal csatlakozzon.

A második legfontosabb hír, a több, mint hetven háttérintézmény megszüntetése. Ez elég bonyolult dolog, és kötve hiszem, hogy bárki belemenne a médiában, úgyhogy tessék felkészülni, ez most kicsit hosszú lesz.

Induljuk el a hadseregtől, ahol az állomány 70%-a, mint minden rendes hadseregben, gyalogos lövészkatona. Parancsnokuk Kovács ezds. aki igazi kemény katona, vaskézzel fegyelmez, szemet huny férfias csínyek felett, elvárja, hogy bármelyik közlegénye asztal alá igya az ellenség legalább két zászlóalját, de jaj annak, akinek egyelen kis gyűrődést is meglát az egyenruháján. A bakonyi hadgyakorlatokon legénységi kosztot eszik és sátorban alszik, mint az emberei.

Vannak a seregben olyan emberek, akiket még véletlenül sem szabad Kovács ezds. kezei közé engedni. Szabó tzls. aki radartechnikus, kicsit görbén tartja magát, hatdioptriás szemüvege van és utál korán kelni. Ugyanakkor a tavalyi bakonyi kitelepülés alkalmával, amikor a NATO-zavarógép jött zavarni a radart és a rádiókat, akkor a szomszéd falu szélső házának kerítéséből lopott drótból (Nagy tőrm. a bevállalós felderítő hozta) egy oszcilloszkópból és néhány mobiltelefonból olyan zavarszűrőt csinált, hogy a zavarviszonyok ellenére a törzsnél simán tudták venni a felderítők jelentéseit, így felkészültek a támadásra. Nagy tőrm. a bevállalós a kommandós, hát igen, ő suttyomban kezelgeti Kovács ezds. lányát, nem volna szerencsés, ha Kovács ezds. kezei között landolna.

Ezek a fiúk, noha létszámuk elenyésző a gyalogsághoz képest, nem véletlenül vannak azonos vezetési szintről irányítva, mint a gyalogság. Más logika szerint működnek, mint a legtöbb katonai alakulat, ám létük ugyanolyan fontos a háború megnyeréséhez.

Na pont ezt tudják a minisztériumi háttérintézmények. Normális esetben azért vannak, hogy valamilyen olyan dolgot csináljanak, amelyek az általános közigazgatási drillbe nem férnek bele. Ezerféle oka lehet ennek. Lehet, hogy kutatnak, ismereteket gyűjtenek (mint a titkosszolgálatok vagy a külügy háttérintézményei) vagy nagyon speciális dolgokat (pl. hasadóanyag) kezelnek. Ezeket jó kiszervezni kis rezervátumokba, ahol senki se kap szívbajt, ha a venezuelai partnerintézménytől nem az előírásos 30 nap alatt fordul meg a levél, hanem a 47. napon sikerül annyit megtudni, hogy hasta manana, senor.

A háttérinézmények bevonása a minisztériumi hierarchiába azzal is fenyeget, hogy egyrészt feleslegesen meghosszabbodnak döntési folyamatok (hiszen végig kell menni a papírnak a láncolaton, ahelyett, hogy a háttérszerv vezetője azonnal a miniszteri kabinethez vinné be) másrészt pedig azzal, hogy valami hozzá nem értő, kizárólag a közigazgatás normál műveleteiben jártas (ha egyáltalán…) ember fog dönteni olyan kérdésekben, amelyekben egy vagy akár két-három szinttel az ő feje felett kell dönteni. Sőt az is előfordulhat, hogy minisztériumi döntést kell hozni olyan ügyben, amelyben korábban simán döntött mondjuk a Vérellátó Szolgálat vezetője, anélkül, hogy a miniszter egyáltalán hallott volna a dologról.

Persze elképzelhető (a konkrét esetben szinte biztos) hogy ezek a stratégiai területek közvetenül be lesznek kötve valamelyik miniszterhez, de leginkább Lázár Jánoshoz. Ez azzal fenyeget, hogy a normál minisztérium-háttérintézmény struktúrában meglevő szakmai fékek meglazulnak. Visszatérve a hadsereges példához: ha Furkó őrgy., a főkommandós bullfrog azt mondja, hogy márpedig az adott manőverhez mélységi felderítést nem tud nyújtani vagy mondjuk a repülősök parancsnoka mondja azt, hogy nem fog menni a légitámogatás, akkor Kovács ezds. is le lesz tiltva a projektről (kivéve: Market Garden hadművelet, nagy siker volt…). Ha viszont ezek az emberek Kovács ezds. alatt vannak, akkor Kovács ezds. szempontjai szerint lesz megtervezve a hadművelet és lesz szétbombázva/csapdába csalva az egész sereg.

Ha a háttérintézmények irányítása Lázár vagy más fideszes főkatona alá kerül, az azt jelenti, hogy a szakértelem, mint döntési tényező, az utolsó bástyáit is elveszíti a magyar állam irányításában, és megvalósul a teljesen politikai személetű, autoriter irányítás, immár intézményesen is.

Persze, mivel ez itt most Magyarországon történik, ne felejtsük el, hogy a nagyon nagyszámú háttérintézmény felállítása a koalíciós politika velejárója, hiszen így lehet a felek között kialakult erőviszonyoknak legpontosabban megfelelő hatalommegosztást csinálni.

Tiétek a gyógyszerügy, de megtartjuk az állatgyógyászatot, úgy, hogy csinálunk külön állatgyógyszerészeti szakhatóságot. Viszitek a külügy hátterét, de a mi embereinket nem rúghatjátok ki, inkább megcsináljuk a gazdasági minisztériumon belül a nemzetközi tudományi intézetet.

Mivel a Fidesz mindenféle koalíciós kényszertől mentesen kormányoz, ilyen szempontból is érthető, hogy fel akarják számolni ezeket az intézményeket, semmi szükségük rezervátumukra.

Szokás Orbán Viktor államát Kádár János államához hasonlítani. Az itt leírtak jelentik az egyik legfontosabb különbséget. Nincsenek rezervátumok. Nincs tűrés, nincsenek kis intézetek, ahol megbízható adatokért, egy kis ipari kémkedésért, vagy nemzetközi kapcsolatokért cserébe el lehet lenni. Nincsenek megtűrve legendás mérnökurak és főkutató urak (az elvtársi világban), akik felvehetnek rendszeridegen elemeket, ha eredményt produkálnak.

Ez azt kódolja, hogy Orbán Viktor államának nem lehet olyan nyugodt vége, mint Kádár János államának. Egész addig azonban jaj mindenkinek, aki az államtól függ, és nem áll be a sorba.

Kovács ezredest nagyon szeretik a beosztottjai. Mert félnek tőle.

Kezdjük a nyilvánvalóval. Ha szerepel is szeretett kormányunk céljai között, hogy több magyar legyen, az elsődleges célja a népesedési nemzetpolitikának az valamiféle helyesnek gondolt családkép létrehozása. Lásd az előző írást Panamajack barátomtól.

Nyilvánvaló az is, hogy az istenhazacsalád rendszeres felemlegetése az egyenesen arányos az éppen ellopott közvagyon mértékével, tehát amikor nagyon féltik a magyart, olyankor épp nagyon lopnak.

Ennek ellenére, olvasói kérésre kifejtem álláspontomat népesedésügyileg.

A népesedésügy egyrészről biológiai kérdés. A Homo sapiens hímje és nősténye ösztönösen akar gyereket csinálni. Az oroszlán (Panthera leo) hímje és nősténye úgyszintén. Ha az adott évben több zsenge zebracsikó van a szavannán, akkor többet, ha kevesebb van, akkor kevesebbet. Mivel olyan fejlemény még nincsen, hogy a Homo sapiensre ne vonatkozna a biológia, az okokat a zebracsikó-felhozatal környékén kell keresni.

Népesedéspolitikáról egyrészt beszélhetünk a sertéstenyésztő szemszögéből, amelyik fantomra ugratja a kandisznót, aztán levemhesít X kocát, abból mindenféle veszteségek (pl. a leendő apósnak kéz alatt elajándékozott malac) után lesz bizonyos tervezhető mennyiségű szaporulat. Ilyen körülmények között ha van fűtés, van takarmány elegendő koca és jó minőségű sperma, akkor lesz malac is.

Az emberi népesedéspolitikának ilyennek is kell lenni, meg nem is. Egyrészről nyilván terveznie kell valamilyen számokkal, másrészt viszont tisztelet nélkül nincs tartósan sikeres demográfiai tervezés.

Egyszerűen el kell fogadni, hogy a nő nem kötelességből szül, hanem azért, mert ösztönei ezt súgják neki, és boldog lesz tőle, ha gyereke van. Nem ellensége magának, így nem fogja megtagadni magától a boldogságnak ezt a forrását. Illetve, természetesen, ha olyanja van, megtagadhatja, és ezt a döntését is tiszteletben kell tartani. Azonban fogadjuk el, hogy a biológia még mindig érvényes az emberre és általában szeretnénk szaporodni.

Hanem a zebrák.

Ahogy bármilyen populáció, mi is alkalmazkodunk a körülményekhez. A Homo sapiens utódnevelése legalább két évtizedre lefoglalja a szülőket, ezért a szaporulatot alapvetően határozza meg, hogy a faj nősténye akkor hajlandó utódot világrahozni, ha esély lát arra, hogy a következő húsz évben elegendő erőforrás lesz a gyerek nevelésére, akkor belevág, ha nem, akkor nem vág bele.

Mi sem természetesebb tehát, hogy az erőforrásokra kell koncentrálni, ha sok magyar gyereket szeretnénk, nem pedig egy-két felpörgetett évfolyamot, mint a Ratkó-gyerekek két-három évfolyama.

Ezek az erőforrások lehetnek anyagiak és elvontak.

Az első és legfontosabb, hogy számolni kell a megváltozott női szerepekkel. Tetszik vagy nem, a nők az utóbbi ötven évben számos szempontból felszabadultak. Olyan igényeik vannak, mint tanulás, sikerek és kiteljesedés az élet más területein, mint csak a konyha és a gyerekszoba. Úgy gondolják, hogy a gyerek felneveléséhez szükséges erőforrásokhoz az is hozzátartozik, hogy a babázás után ne zuhanjanak ki a munka világából, két-három gyerek kihordása és megszűnése után is szeretnének még néhány évtizeden át vonzó nők lenni és normális szexuális életet élni és még van pár borzasztó, ördögi elvárásuk.

Ezek után kell mellétenni az anyagi ösztönzőket, lehetőleg oly módon, hogy azok legalább a következő 10-15 évben nagyjából tervezhetőek legyenek.

Innentől kezdve elég egyszerű a következtetés: Az a népesedéspolitika lesz sikeres, amelyik segít megtartani a nőnek az elért társadalmi szerepeit, pozícióit gyerekvállalás közben is. Más szavakkal: nem kényszerít döntésre, de pozitív döntés esetére minden támogatást megad.

Ösztönzi az apát a gyereknevelésben részvételre, lehetőséget ad a munkaerőpiacra visszatérésre, szaksegítséget nyújt a nevelés kérdéseiben, a terhesség és a szülés utáni testi-lelki regenerálódásban, jó oktatást ad a gyereknek, megvédi az anyát a szülés utáni és előtti diszkriminációtót (tervez gyereket, asszonyom? Közöd, köcsög?), segíti a gyermekes élet minden mozzanatában.

Amelyik népesedéspolitika nem ezt csinálja, az nemes egyszerűséggel tenyészállatnak nézi az embert, és hosszú távon kudarcra van ítélve.

A rossz igazából az, hogy 2016-ban ezeket a gondolatokat le kell egyáltalán írni.

Mi a közös egy ateistában, egy homoszexuálisban, egy emancipált nőben, egy migránsban (ideértve a magyar emigránsokat), egy közterületen szoptató anyában, egy metálkoncerten örjöngő tinédzserben, egy önerejéből sikeres vállalkozóban és egy hipszterben? Mármint azon kívül, hogy bizonyos személyiségtípusú embertársaink megveszekedetten gyűlölik őket? Megmondom: a szabadság. Ami pontosan az, amit ez a bizonyos személyiségtípus (szaknyelven: autoriter személyiség) valójában gyűlöl.

Az autoriter személyiség (nekünk magyaroknak erre legalább annyi szavunk van, mint az eszkimóknak a hóra: házmester, zupás őrmester, akciónyugger, téeszelnök…) ugyanis nem ab ovo gonosz, csak a körülmények és a kissé túlfejlett önvédelmi reflex teszi azzá. Az autoriter személyiség gyakran amúgy rendes ember: kedélyesen elbeszélget veled a sarki zöldségesnél, tisztességesen és hatékonyan végzi a munkáját, és vannak zsidó/ateista/migráns barátai. Neki igazából semmi baja a buzikkal sem, amíg otthon a négy fal között csinálják… vagy ha nők, akkor kamerák előtt. És ő ezt nem csak azért mondja, hogy ne tűnjön akkora éjsötét seggfejnek, mint amekkora valójában, hanem tényleg így is gondolja. Az autoriter személyiség magát jó embernek tartja, és a saját értékrendje szerint az is. Ez az úgynevezett hagyományos értékrend: „Isten-Haza-Család”. E három magasztos fogalom nála valójában egy és ugyanazt a dolgot jelenti: a hierarchiát.

Isten: a Legfelsőbb Autoritás, akinek bármely, mégoly logikátlan és értelmetlen, évezredekkel ezelőtti kétes forrásokból ránk hagyományozott parancsát vakon teljesítenünk kell, mert csak. Mert különben megbasz a Hétszünyű Kapanyányi Monyók (vagy ha nem személyesen ő, akkor a nevében a Szent Inkvizíció, esetleg az Iszlám Gárda). A vallások filozófiai és ontológiai mélységei az autoriter személyt nem igazán foglalkoztatják, az erkölcsiség kérdése pedig nagyjából kimerül az „engedelmeskedj!” parancsában. Számára az aktuális Szent Szöveg egyszerű használati utasítás, amit az Égi IKEA mellékelt a „Homo Sapiens” típusú multifunkcionális beszélőszerszám mellé.

Haza: az evilági Legfelsőbb Autoritás, akinek bármely, mégoly logikátlan és értelmetlen, egy diszfunkcionális kleptokrácia által kitalált parancsát vakon teljesítenünk kell, mert csak. Mert különben megbasz a Gestapo, ÁVH, NAV. A Haza szolgálatának (a Hazát természetesen csak szolgálni lehet, esetleg szeretni, de azt például nem szabad Tőle elvárni, hogy viszontszeressen) legnemesebb formája férfiember számára a sorkatonai szolgálat. Persze ez háborúban az igazi, ahol jó eséllyel meg is lehet halni a Hazáért. Ezt az orvosi csodaszámba menő halálnemet rengeteg realista műalkotás örökítette meg: fájdalommentes, viszonylag gyors (azért egy érzelmes búcsúra általában még jut idő), mindenféle gusztustalan testnedvek és belső szervek napvilágra kerülése nélkül hősi pozícióba dermedésről van szó, arccal az Ég, esetleg a Vezér arcképe felé fordulva. Békeidőben sajnos nem ennyire költői a katonáskodás, de azért mégis csak a bakaélet farag férfit a taknyos kölkökből. Hogy mit is jelent a férfivé faragodás? Leginkább azt, hogy a delikvens megtanul szabadság nélkül (túl)élni: félni, sunnyogni, némán tűrni, felfelé hajbókolni-lefelé taposni, eltűnni az arctalan tömegben. Tény, hogy autoriter viszonyok között ezek valóban hasznos leckék. És jaj annak, aki dezertál (emigrál), cserben hagyva azokat, akik továbbra is csendben-rendben szopnak!

Család: a legintimebb, legszemélyesebb Autoritás, ahol már kisgyermekkortól megtanuljuk, hol a helyünk. A sarokban, az asztal végén, kussban, hátratett kezekkel. Az idealizált hagyományos családmodell a hierarchia legtökéletesebb leképeződése: Apa – Anya – Idősebb gyerek – Fiatalabb gyerek – Kutya – Postás. A családi hierarchiában mindenki köteles a felette állónak feltétel nélkül engedelmeskedni, cserébe bármit megtehet az alatta levővel. Ezt hívják kölcsönös tiszteletnek és szeretetnek. A tisztelet egyébként az autoriter személy egyik kedvenc szava. Értelmezése annyiban tér el az általánosan elfogadottól, hogy nem valamiért jár, hanem csak úgy. Pontosabban a tisztelet nem a személynek, pláne nem a teljesítménynek jár, hanem a hierarchiában elfoglalt pozíciónak. Az erősebb kutyát tisztelni kell, mert különben… (na jó, amúgy is, de ha nem tiszteled, még vazelin sem lesz)

Az autoriter személyiség számára a fentebb leírtak jelentik a világ normális működését. A szabályok egyszerűek, világosak és megváltoztathatatlanok. Számára ez egyrészt biztonságot, másrészt önbecsülést ad. A biztonság nagyjából világos, hiszen bármennyivel is kiszolgáltatottabb az ember egy autoriter rendszerben, lekerül a válláról a legfélelmetesebb teher: a saját sorsáért vállalt felelősség. Amennyiben a sikerünk nem rajtunk múlik, a kudarcunk sem a mi hibánk. A rabszolga erkölcsileg szükségszerűen makulátlan, hiszen bármi rosszat tesz, parancsra teszi, választási lehetőség nélkül. Ellenben az önbecsülést már nehezebb megérteni. A lényeg röviden az, hogy a rabszolga pont attól szerez önbecsülést, ha minél tökéletesebben aláveti magát, minél sikeresebben elnyomja saját személyiségét, csak hogy alkalmazkodjon az hierarchiához. Ha a rabszolga igazán igyekszik, autoriter személyiséggé válik, aki képes elfogadni, hogy bár az adott hierarchia neki személy szerint esetleg rossz, általánosságban mégis helyes és kívánatos.

Itt jön be a szabadság problematikája. A kényszerű rabszolga számára a szabadság értékes és kívánatos dolog, de az autoriter személy őszintén retteg tőle és gyűlöli azt. Egyrészt azért, mert a szabad embernek nincs mentsége. Semmire. Minden cselekedetéért felelős és számonkérhető, bárki, de elsősorban saját maga által. Szabadnak lenni olyan, mint védőháló nélkül kötéltáncolni – ha leesel, csak magadra vess! Aki ezt a kockázatot önként vállalja, az az autoriter személy értékrendje szerint veszélyes deviáns, olyan, aki a világ normális működését fenyegeti. A legrosszabb, ha mindezt büszkén és nyilvánosan teszi: ezért gyűlölik jobban az utcán kézenfogva sétáló melegeket a rettegő, titkolózó homoszexuálisoknál, a szexuálisan emancipált nőket a megalázott prostituáltaknál, az amúgy idealizált formában istenített anyákat szinte bárki másnál, ha mondjuk szoptatós babával kimerészkednek otthonról. A szabad emberek léte ugyanis valójában az autoriter személyiség pozitív önértékelését veszélyezteti: iszonyatosan kellemetlen dolog szembesülni azzal, hogy másként, horrible dictu jobban is lehet élni, mint ahogyan mi tesszük. Hogy a lelki öncsonkítás, a vágyainkról és személyiségünkről való lemondás nem szükségszerű velejárója az életnek. Hogy mi voltunk (vagyunk) a hülyék, hogy beszoptuk a mesét az Autoritásról.

Ilyenkor az autoriter személy általában dühös lesz. Nem magára (naná, hogy nem), nem azokra, akik őt átverték (hiszen akkor a saját átverhetőségével is szembe kéne néznie), hanem arra, aki szembesíti a hibájával. A szabad emberre. Jobb esetben csak verbális agressziót alkalmaz, trágár kommenteket ír, súlyosabb esetben szabadságot korlátozó törvényt hoz és feljelent, még súlyosabb esetben robbanóövet csatol magára és dzsihádot hirdet. Vitatkozni vele, pláne meggyőzni őt nagyon nehéz, mert a saját személyiségének az integritásáért küzd. Akárcsak a szabad ember. Csak van, akinek semmi sem fényesebb a láncnál…

Tisztelt Tanárok!

Gratulációval kezdem, sokak helyett, ha megkésve is, de láthatóan nem megtörve, megkezdtek valamit, amelynek már régen meg kellett volna kezdeni. Valaki azt mondta, hogy Magyarország tragédiája, hogy nem az iskolaigazgatóból lett polgármester, hanem a kocsmárosból. Én ezt nem így látom, nem baj az, ha a kapitalizmus csíráinak kikelésénél vállalkozó a kertész, még akkor sem, ha eleinte vadszőlő hajt ki, ráérünk oltani, ha már erős a tőke.

Csinálhatták volna hamarabb is, de spongyát rá, most csinálják, az a lényeg.

Szeretettel és sok-sok féltéssel üdvözlöm Önöket a közéletben. Más szavakkal, a politikában. Bizony.

Ha még van önök között bárki, aki azt mondja, hogy ő nem politizál, ő csak azt akarja, hogy taníthasson rendesen matematikát vagy irodalmat…nos, van egy rossz hírem. Politizál, méghozzá jobban és többet politizál, mint 1989 óta ebben az országban bárki. Na jó, ez túlzás, a havazás idején az autópályára meleg teát hordó, vagy az éhes menekült gyerekeknek enni-inni adó civilek is kiválóan politizáltak.

A politizálás, immár évtizedek óta, nálunk azt jelenti, hogy valamely párthoz dörgölőzve, igyekszünk a lehető leghamarabb kikaparni a gesztenyét. A politizáló ember, de főleg a politikus, az valahogy büdös. Ha politizálunk, magunk is büdösek leszünk, hordozni fogjuk a szociság, a fideszesség, a jobbikosság ódiumát.

Pedig a politizálás nem ez. A politizálás az, amikor az oktatáshoz legjobban értő ember (a tanár) felemeli a szavát akkor, ha az ország választott vezetői ártani akarnak az oktatásnak. A jó oktatás közérdek, a jó oktatás melletti kiállás közügy. A közügyekben megszólalás a közélet, a közéleti aktivitás a politika.

Önök politikussá lettek, annak minden fényes- és árnyoldalával együtt.

Tudom, hogy nem akartak azok lenni. Tudatosan, vagy lelkesedésüktől, esetleg felháborodásuktól vezérelve, mégis azok lettek.

Az első, és legfontosabb lecke: nincs visszaút. Eddig tűrtek, most nem tűrnek. Megint tűrni csak akkor fognak, ha megtörik önöket, fenyegetéssel, kiéheztetéssel. Önök fiatal, leendő választópolgárok viszonyítási pontjai. Diákszemek tízezrei szegeződnek önökre, hogy lesz-e önökből csicska, vagy végigviszik, amit elkezdtek. Megtörve, megalázva, a sorba bikacsökkel visszakényszerítve nem állhatnak újra diákjaik elé. Vagy, ha megteszik, nem lesznek többé az új generációk hiteles tanítói, megsemmisülnek nemcsak politikusként, emberként is.

Riasztó perspektíva? Az. Ezt akarták? Nem ezt akarták, jól tudom. De jobb, ha barátkoznak a gondolattal. Megijedni azért nem kell, mert 16-17 éves, tiszta emberek ezrei a szövetségeseik, akiknek az erkölcsi iránytűje a legtisztábban mutatja a követendő utat. Önök mindenkinél jobban tudják, hogy ezek előtt az emberek előtt nem lehet színészkedni, nem lehet hiteltelennek lenni, különben legyűri önöket az a 30-40 fejű szörny, amivé egy tanárát elfogyasztó osztály tud válni. Öröm az ürömben, hogy egyelőre – úgy tűnik – élvezik a diákok és szüleik feltétlen bizalmát.

Ennyit arról, hogy mibe vágtak bele.

Ha most önök jó eszű tizenhatéves suhancok lennének, tanáros szigorral dorgálnám meg önöket, hogy rendben, megvan az ész és a tehetség, de ez még nem elegendő a jeles érettségihez. Tanulni kell, gyakorolni kell.

Önöknek is pont ez a feladata. Miután tisztáztuk, hogy amit tesznek, az vegytiszta politika, nem árt, ha követik néhány szabályát.

Jelenleg önök egy hullám taraján ülnek. Miután bizonnyal sok önök között a fizikatanár, talán felesleges a figyelmeztetésem: ahol vannak hullámhegyek, ott vannak hullámvölgyek is.

Általános az egyetértés abban, hogy az, ami az oktatással történik, az rossz. Akik ez ellen felszólalnak (önök) pedig afféle szent tehenek. Nem valami homályos világösszeesküvés, nem brüsszeli karvalyok, egyszerű, alulfizetett tanárok.

Nem lesznek azonban örökké szent tehenek. Előbb vagy utóbb következnek majd a KLIK útján a kinyírások, a médiában az övön aluli inszinuációk. Így működik a magyar politika. Ezzel egyidejűleg meg fognak jelenni önök körül a kalandorok, akik az önök vállára állva és utóbb az önök fejére lépve akarnak kibulizni jobb pecsenyesütő helyet.

Önöknek tehát fenn kell maradni a közérdeklődés hullámának a tetején és meg kell tartaniuk az igazáért kiálló tanár kivételes státuszát.

A dolog nem könnyű, de távolról sem lehetetlen. A politika, a közélet eszköztára egyáltalán nem csak mocskos praktikákból áll.

A kulcs az, hogy politizálás közben is igyekezzen mindenki hűnek maradni magához, és azt csinálni, amihez a legjobban ért.

Önök tanárok, tehát tanítsanak.

Minden nap, lehetőleg délelőtt 10-12 óra között tartsanak egy virtuális tanórát az internet közösségi oldalain, a twitteren, a tumbleren, a facebookon.

Magyarázzák el, a jó tanár tömörségével és lényeglátásával, hogy mi az, amit csinálnak, és miért csináljanak.

Írjanak arról, hogy mit adott egy-egy jó iskola a városának, a megyéjének, az országnak, a világnak.

Magyarázzák el, micsoda hasznot hoz minden forint, amelyet iskolákba fektetnek.

Mutassák meg, hogy az olyan, az egész országot feszítő kérdéseket, mint a munkanélküliség vagy a cigányság helyzete, az iskolákban lehet és kell megoldani.

Magyarázzák el, mit csinál a tanár, amikor nem a tábla előtt áll és tanít.

Magyarázzák el, miért nem hasznos, ha az egekbe szökik az óraszám, és közben elsikkad a tanítás lényege.

Tudom, hogy önök ezeket mind tudják, és úgy gondolják, hogy másnak is tudnia illene. Tanárként bizonyára pontosan tudják, hogy abból kell kiindulni, hogy a diák nem tudja és meg kell neki tanítani a dolgokat, hiszen ha magától is tudná, nem kellene az iskola.

Meglátják, ha minden nap, vagy akár csak hetente háromszor tanítanak valamit a most önöknek lélegzet-visszafojtva és tiszta szívvel drukkoló embereknek, szövetségesekre és támogatásra lelnek, és megmenthetik nekünk, és a jövő generációknak az oktatást.

Ezzel megteszik azt a magyar közéletben, amit már oly régóta meg kellett volna tenni. Nézzenek előre, és nézzenek oldalra, mert ott fogják látni maguk mellett az orvosokat, a minden nehézség ellenére lábon álló civil közösségeket.

Hátra ne nézzenek, ott önöknek semmi jó nem terem.

Elindultak, menjenek tovább bátran. Jó úton járnak. Sok sikert!