Kezdjük a nyilvánvalóval. Ha szerepel is szeretett kormányunk céljai között, hogy több magyar legyen, az elsődleges célja a népesedési nemzetpolitikának az valamiféle helyesnek gondolt családkép létrehozása. Lásd az előző írást Panamajack barátomtól.

Nyilvánvaló az is, hogy az istenhazacsalád rendszeres felemlegetése az egyenesen arányos az éppen ellopott közvagyon mértékével, tehát amikor nagyon féltik a magyart, olyankor épp nagyon lopnak.

Ennek ellenére, olvasói kérésre kifejtem álláspontomat népesedésügyileg.

A népesedésügy egyrészről biológiai kérdés. A Homo sapiens hímje és nősténye ösztönösen akar gyereket csinálni. Az oroszlán (Panthera leo) hímje és nősténye úgyszintén. Ha az adott évben több zsenge zebracsikó van a szavannán, akkor többet, ha kevesebb van, akkor kevesebbet. Mivel olyan fejlemény még nincsen, hogy a Homo sapiensre ne vonatkozna a biológia, az okokat a zebracsikó-felhozatal környékén kell keresni.

Népesedéspolitikáról egyrészt beszélhetünk a sertéstenyésztő szemszögéből, amelyik fantomra ugratja a kandisznót, aztán levemhesít X kocát, abból mindenféle veszteségek (pl. a leendő apósnak kéz alatt elajándékozott malac) után lesz bizonyos tervezhető mennyiségű szaporulat. Ilyen körülmények között ha van fűtés, van takarmány elegendő koca és jó minőségű sperma, akkor lesz malac is.

Az emberi népesedéspolitikának ilyennek is kell lenni, meg nem is. Egyrészről nyilván terveznie kell valamilyen számokkal, másrészt viszont tisztelet nélkül nincs tartósan sikeres demográfiai tervezés.

Egyszerűen el kell fogadni, hogy a nő nem kötelességből szül, hanem azért, mert ösztönei ezt súgják neki, és boldog lesz tőle, ha gyereke van. Nem ellensége magának, így nem fogja megtagadni magától a boldogságnak ezt a forrását. Illetve, természetesen, ha olyanja van, megtagadhatja, és ezt a döntését is tiszteletben kell tartani. Azonban fogadjuk el, hogy a biológia még mindig érvényes az emberre és általában szeretnénk szaporodni.

Hanem a zebrák.

Ahogy bármilyen populáció, mi is alkalmazkodunk a körülményekhez. A Homo sapiens utódnevelése legalább két évtizedre lefoglalja a szülőket, ezért a szaporulatot alapvetően határozza meg, hogy a faj nősténye akkor hajlandó utódot világrahozni, ha esély lát arra, hogy a következő húsz évben elegendő erőforrás lesz a gyerek nevelésére, akkor belevág, ha nem, akkor nem vág bele.

Mi sem természetesebb tehát, hogy az erőforrásokra kell koncentrálni, ha sok magyar gyereket szeretnénk, nem pedig egy-két felpörgetett évfolyamot, mint a Ratkó-gyerekek két-három évfolyama.

Ezek az erőforrások lehetnek anyagiak és elvontak.

Az első és legfontosabb, hogy számolni kell a megváltozott női szerepekkel. Tetszik vagy nem, a nők az utóbbi ötven évben számos szempontból felszabadultak. Olyan igényeik vannak, mint tanulás, sikerek és kiteljesedés az élet más területein, mint csak a konyha és a gyerekszoba. Úgy gondolják, hogy a gyerek felneveléséhez szükséges erőforrásokhoz az is hozzátartozik, hogy a babázás után ne zuhanjanak ki a munka világából, két-három gyerek kihordása és megszűnése után is szeretnének még néhány évtizeden át vonzó nők lenni és normális szexuális életet élni és még van pár borzasztó, ördögi elvárásuk.

Ezek után kell mellétenni az anyagi ösztönzőket, lehetőleg oly módon, hogy azok legalább a következő 10-15 évben nagyjából tervezhetőek legyenek.

Innentől kezdve elég egyszerű a következtetés: Az a népesedéspolitika lesz sikeres, amelyik segít megtartani a nőnek az elért társadalmi szerepeit, pozícióit gyerekvállalás közben is. Más szavakkal: nem kényszerít döntésre, de pozitív döntés esetére minden támogatást megad.

Ösztönzi az apát a gyereknevelésben részvételre, lehetőséget ad a munkaerőpiacra visszatérésre, szaksegítséget nyújt a nevelés kérdéseiben, a terhesség és a szülés utáni testi-lelki regenerálódásban, jó oktatást ad a gyereknek, megvédi az anyát a szülés utáni és előtti diszkriminációtót (tervez gyereket, asszonyom? Közöd, köcsög?), segíti a gyermekes élet minden mozzanatában.

Amelyik népesedéspolitika nem ezt csinálja, az nemes egyszerűséggel tenyészállatnak nézi az embert, és hosszú távon kudarcra van ítélve.

A rossz igazából az, hogy 2016-ban ezeket a gondolatokat le kell egyáltalán írni.

Tisztelt Tanárok!

Gratulációval kezdem, sokak helyett, ha megkésve is, de láthatóan nem megtörve, megkezdtek valamit, amelynek már régen meg kellett volna kezdeni. Valaki azt mondta, hogy Magyarország tragédiája, hogy nem az iskolaigazgatóból lett polgármester, hanem a kocsmárosból. Én ezt nem így látom, nem baj az, ha a kapitalizmus csíráinak kikelésénél vállalkozó a kertész, még akkor sem, ha eleinte vadszőlő hajt ki, ráérünk oltani, ha már erős a tőke.

Csinálhatták volna hamarabb is, de spongyát rá, most csinálják, az a lényeg.

Szeretettel és sok-sok féltéssel üdvözlöm Önöket a közéletben. Más szavakkal, a politikában. Bizony.

Ha még van önök között bárki, aki azt mondja, hogy ő nem politizál, ő csak azt akarja, hogy taníthasson rendesen matematikát vagy irodalmat…nos, van egy rossz hírem. Politizál, méghozzá jobban és többet politizál, mint 1989 óta ebben az országban bárki. Na jó, ez túlzás, a havazás idején az autópályára meleg teát hordó, vagy az éhes menekült gyerekeknek enni-inni adó civilek is kiválóan politizáltak.

A politizálás, immár évtizedek óta, nálunk azt jelenti, hogy valamely párthoz dörgölőzve, igyekszünk a lehető leghamarabb kikaparni a gesztenyét. A politizáló ember, de főleg a politikus, az valahogy büdös. Ha politizálunk, magunk is büdösek leszünk, hordozni fogjuk a szociság, a fideszesség, a jobbikosság ódiumát.

Pedig a politizálás nem ez. A politizálás az, amikor az oktatáshoz legjobban értő ember (a tanár) felemeli a szavát akkor, ha az ország választott vezetői ártani akarnak az oktatásnak. A jó oktatás közérdek, a jó oktatás melletti kiállás közügy. A közügyekben megszólalás a közélet, a közéleti aktivitás a politika.

Önök politikussá lettek, annak minden fényes- és árnyoldalával együtt.

Tudom, hogy nem akartak azok lenni. Tudatosan, vagy lelkesedésüktől, esetleg felháborodásuktól vezérelve, mégis azok lettek.

Az első, és legfontosabb lecke: nincs visszaút. Eddig tűrtek, most nem tűrnek. Megint tűrni csak akkor fognak, ha megtörik önöket, fenyegetéssel, kiéheztetéssel. Önök fiatal, leendő választópolgárok viszonyítási pontjai. Diákszemek tízezrei szegeződnek önökre, hogy lesz-e önökből csicska, vagy végigviszik, amit elkezdtek. Megtörve, megalázva, a sorba bikacsökkel visszakényszerítve nem állhatnak újra diákjaik elé. Vagy, ha megteszik, nem lesznek többé az új generációk hiteles tanítói, megsemmisülnek nemcsak politikusként, emberként is.

Riasztó perspektíva? Az. Ezt akarták? Nem ezt akarták, jól tudom. De jobb, ha barátkoznak a gondolattal. Megijedni azért nem kell, mert 16-17 éves, tiszta emberek ezrei a szövetségeseik, akiknek az erkölcsi iránytűje a legtisztábban mutatja a követendő utat. Önök mindenkinél jobban tudják, hogy ezek előtt az emberek előtt nem lehet színészkedni, nem lehet hiteltelennek lenni, különben legyűri önöket az a 30-40 fejű szörny, amivé egy tanárát elfogyasztó osztály tud válni. Öröm az ürömben, hogy egyelőre – úgy tűnik – élvezik a diákok és szüleik feltétlen bizalmát.

Ennyit arról, hogy mibe vágtak bele.

Ha most önök jó eszű tizenhatéves suhancok lennének, tanáros szigorral dorgálnám meg önöket, hogy rendben, megvan az ész és a tehetség, de ez még nem elegendő a jeles érettségihez. Tanulni kell, gyakorolni kell.

Önöknek is pont ez a feladata. Miután tisztáztuk, hogy amit tesznek, az vegytiszta politika, nem árt, ha követik néhány szabályát.

Jelenleg önök egy hullám taraján ülnek. Miután bizonnyal sok önök között a fizikatanár, talán felesleges a figyelmeztetésem: ahol vannak hullámhegyek, ott vannak hullámvölgyek is.

Általános az egyetértés abban, hogy az, ami az oktatással történik, az rossz. Akik ez ellen felszólalnak (önök) pedig afféle szent tehenek. Nem valami homályos világösszeesküvés, nem brüsszeli karvalyok, egyszerű, alulfizetett tanárok.

Nem lesznek azonban örökké szent tehenek. Előbb vagy utóbb következnek majd a KLIK útján a kinyírások, a médiában az övön aluli inszinuációk. Így működik a magyar politika. Ezzel egyidejűleg meg fognak jelenni önök körül a kalandorok, akik az önök vállára állva és utóbb az önök fejére lépve akarnak kibulizni jobb pecsenyesütő helyet.

Önöknek tehát fenn kell maradni a közérdeklődés hullámának a tetején és meg kell tartaniuk az igazáért kiálló tanár kivételes státuszát.

A dolog nem könnyű, de távolról sem lehetetlen. A politika, a közélet eszköztára egyáltalán nem csak mocskos praktikákból áll.

A kulcs az, hogy politizálás közben is igyekezzen mindenki hűnek maradni magához, és azt csinálni, amihez a legjobban ért.

Önök tanárok, tehát tanítsanak.

Minden nap, lehetőleg délelőtt 10-12 óra között tartsanak egy virtuális tanórát az internet közösségi oldalain, a twitteren, a tumbleren, a facebookon.

Magyarázzák el, a jó tanár tömörségével és lényeglátásával, hogy mi az, amit csinálnak, és miért csináljanak.

Írjanak arról, hogy mit adott egy-egy jó iskola a városának, a megyéjének, az országnak, a világnak.

Magyarázzák el, micsoda hasznot hoz minden forint, amelyet iskolákba fektetnek.

Mutassák meg, hogy az olyan, az egész országot feszítő kérdéseket, mint a munkanélküliség vagy a cigányság helyzete, az iskolákban lehet és kell megoldani.

Magyarázzák el, mit csinál a tanár, amikor nem a tábla előtt áll és tanít.

Magyarázzák el, miért nem hasznos, ha az egekbe szökik az óraszám, és közben elsikkad a tanítás lényege.

Tudom, hogy önök ezeket mind tudják, és úgy gondolják, hogy másnak is tudnia illene. Tanárként bizonyára pontosan tudják, hogy abból kell kiindulni, hogy a diák nem tudja és meg kell neki tanítani a dolgokat, hiszen ha magától is tudná, nem kellene az iskola.

Meglátják, ha minden nap, vagy akár csak hetente háromszor tanítanak valamit a most önöknek lélegzet-visszafojtva és tiszta szívvel drukkoló embereknek, szövetségesekre és támogatásra lelnek, és megmenthetik nekünk, és a jövő generációknak az oktatást.

Ezzel megteszik azt a magyar közéletben, amit már oly régóta meg kellett volna tenni. Nézzenek előre, és nézzenek oldalra, mert ott fogják látni maguk mellett az orvosokat, a minden nehézség ellenére lábon álló civil közösségeket.

Hátra ne nézzenek, ott önöknek semmi jó nem terem.

Elindultak, menjenek tovább bátran. Jó úton járnak. Sok sikert!

Magyarországról nézve, ahogy azt a Miniszterelnök Úr és lihegő sleppje minden alkalommal elmondja: Nyugat-Európában válság van. Nyugat-Európában tényleg válság van, de teljesen másképp, mint ahogyan azt a fenti urak láttatni szeretnék.

Ennek megértéséhez szükség van egy hasonlatra, ez a bárányhimlő-hasonlat lesz. Ezen a betegségen kicsi korunkban esünk át, és hacsak nem gyengül el véglegesen az immunrendszerünk, nem tud minket többé megtámadni. Ha igen, és övsömört kapunk, akkor az gyakran a vég kezdetét jelzi.

Európa 1914-45 között súlyos himlőn esett át. Megtanulta, hogy az ipari forradalom vívmányaival felerősített seregei képesek egymás kiirtására, évszázados fejlődések romhalmazzá változtatására. Megtanulta azt is, hogy ezeknek a dühöngő erőszakhimlőknek a kiváltó oka mindig az, hogy valaki szilárdan meg van győződve a maga felsőbbrendű igazáról. Ha már többeket megfertőzött ez a képzet, kész a háború.

A XX. század második fele Nyugat-Európában nagyrészt azzal telt, hogy ezt a leckét emésztették. Sorra mondták ki szörnyű tettekről, hogy azok szörnyű tettek, sorra születettek önboncoló történészi művek és művészi alkotások felelősségről, okokról, miértekről.

De, legfőképpen immunrendszerként erősödött meg az a meggyőződés, hogy az ideológiai, gazdasági, egzisztenciális, politikai konfliktusokat nem lehet egy igaz eszme használatával elrendezni, sőt egy erős vezetővel sem. Végül – igaz, jelentős eredmények után – megbukott de Gaulle, megbukott Thatcher. Nem olyan bukások voltak ezek, amelyektől egy keleti típusú fejedelemnek (amilyenné pl. a Miniszterelnök Úr vált az utóbbi években) kell tartania: egyszerűen kiderült, hogy az adott program, az adott pragmatikus lendület elérte határait, a kritizálóknak vannak jobb ötleteik, az eddig vezető vonuljon hátrébb.

Nyugat-Európa országai a nagy külső és belső konfliktusaikat, országonként részleteiben különböző módon, de úgy oldják meg, hogy a hatás-ellenhatás fékezett és nagy frekvenciájú, ellentétben a keletebbre szokásos kisebb frekvenciájú és nagy amplitúdójú mozgásokkal. Ez így túl elvont, elmagyarázom, azon a konkrét példán, amelyik miatt egyáltalán elkezdtem ezt írni:

Kölnben, szilveszterkor, az eddigi adatok szerint sok frissen bevándorolt arab férfi német nőkkel erőszakoskodott. Angela Merkel erre bejelentette, hogy a jövőben, a német jogállam az ilyesmit elkövető menedékeseket ki fogja utasítani (már, ha ez a Bundestag megszavazza, persze.)

Előtte nyáron még, kritikusai szellemes definíciójával élve a kancellár „menekültsimogatott”.

Hatás-ellenhatás, kicsiben, lépésről lépésre nyomul be a menekültek határozott kezelésének gondolata a német köztudatba és jogalkotásba. A Pegida tüntet, a szélsőbal ellentüntet. Politikusi és értelmiségi pengeváltások zajlanak, megszólalnak muszlimok, futballdrukkerek, kamionsofőrök és egyetemi professzorok.

Mindezt úgy, hogy az évi rendes neonáci-antifa meccseken edződött német rendőrségnek minden eszköze megvan arra (a magyarral ellentétben) hogy az egész bevándorló bagázst, úgy ahogy van, arccal az aszfaltra fektesse és halálra gumibotoxozza. A franciáknak is, érdemes megnézni, hány golyót kapott, hány másodperc alatt a kóserboltból kirontó túszejtő.

Ilyen erő birtokában egy keleti vezető feltűri az inge ujját és meghirdeti a Nemzeti Tökéletes Izé programját és megoldja, hiszen neki kell megoldani. Felhúzza a kerítést és odaáll mellé, kidüllesztett mellel, hogy lám, megoldottam. Ha szerencséje van (az volt) akkor a döntése jó, és az ország az összes erőforrását egy végül jól elsülő dologba tette bele.

Németországban nyáron a kerítés még tabu volt. Ma már valamiféle szigorúbb határellenőrzés nem számít annak. A német bokszoló beszedte a pofont, számolni kellett rá, de állva maradt, a szünetben fellocsolták, és most a legendás német bürokrácia és hivatalnok-kar ráfekszik a dologra.

A már ránézésre is szarógalamb-totojázó francia elnök beszedte a pofont, az egész országa megrogyott kissé. Számolni kellett rá. A szünetben beadtak neki suttyomban egy Charles de Gaulle tablettát, és a következő menetre határozottan intézkedő, igazi francia elnökként állt ki.

Mindkét ország a szélsőséges kritikából pont annyit szedett fel, amennyit a szélsőséges ellenkritika engedett. Beszéltek, vitáztak, és jött a konszenzus.

Ezt nem értik mifelénk, hogy a pillanatnyi tétovázás, az nem a gyengeség jele, hanem annak, hogy akármekkora (nagy) kancellár is Merkel, ő nem a bölcs vezető, a vátesz, mint Orbán Viktor. Neki mérlegelni kell, konszenzust kell teremtenie, legalább az érdekeltek egy részével, és mindig megfontoltan lépni.

Európa válsága abban áll, hogy a nyitottság és mindenről beszélés közepette felállított bizonyos tabukat, egymás feltétel nélküli elfogadása, a multikulturalizmus fetisizálása körül. Tehette, hiszen nagyon sokáig nem volt, vagy a szőnyeg alá volt seperve minden olyan erő, vagy csoport, aki ezeket megkérdőjelezhette volna.

A válságot az okozza, hogy sokan vannak, akik a fürdővízzel együtt kiöntenék a gyereket is, vagyis a felállított tabuk felülvizsgálata helyett valamiféle biztos, felsőbbrendű, többségi alapértékek (vagy, ahogy a Pegida a nevében is kimondja: a Nyugat) letéteményesévé teszik meg magukat, és mint ilyenek a még mindig bivalyerős nyugati országok teljes erejével sújtanának le valamire, amire ők úgy gondolják, hogy le kell sújtani.

Mozgolódik a himlővírus. Európa elsősorban nem az arabok vagy muszlimok ellen küzd. Hadseregei ugyan most gyengék, ám 5-6 év alatt a hadiipara minden különösebb gond alatt rakná össze azt a gépezetet, amely minden potenciális ellenséget visszabombáz a középkorba. De, Európa, egyelőre tudja, hogy nem ez a megoldás.

Európa saját magával küzd. Meg kell az immunrendszerének dolgoznia azért, hogy a szabad beszéd, a nyílt szellem, a tisztelet és az elfogadás földje maradhasson. Eközben kevés a hősi megnyilatkozás, a nagyívű terv, a mindent tudó bölcs.

Aki idáig elolvasta, az talán már sejti, milyen szemekkel néznek, a válság közepén egy ilyen csudálatos okostojásra.

Kedves olvasók, ezzel a poszttal mutatkozik be új szerzőnk és régi kommentelőnk, Tromb74. Első írása egy nagyszerű emberről szól, akinek volt lehetősége és volt bátorsága dönteni, a hegymászás előtt, közben, és utána. És mindig vállalta ennek a következményeit. Mi sem világosabb, hogy erről a derék szerzőnek a CSOK ugrott be…

Fogadjátok szeretettel! (És kommenteljétek szét az agyát!)

Gyereket vállalni talán az egyik legvakmerőbb dolog. Nem csak Magyarországon, de talán az egész világon így van ez. Van olyan vakmerő szórakozás, mint hegyeket mászni.

Reinhold Messner minden kétséget kizáróan a hegymászó sport legnagyobb, legeredményesebb alakja. Mindent megmászott, amit megmászni érdemes. Sok csúcsot elsőként ért el, egyedül, társak nélkül. Felmászott az Everestre oxigénpalack nélkül akkor, amikor még nem volt élő ember a földön (beleértve a biológusokat, orvosokat), aki biztos lett volna benne, hogy ez egyáltalában lehetséges. Nyolcezreseket hódított meg huszonnégy óra alatt, egy szánnal átgyalogolt Grönlandon (fiam szerint „simán Góórland”), egy partnerével átszelte a Déli-sarkot. Messner elsőként mászta meg a világ összes nyolcezresét, ehhez 16 évre volt szüksége.
Sok társát, köztük a saját testvérét is elveszítette az expedíciók során. Az utóbbi tragédia kapcsán a sajtó, és persze néhány riválisa megpróbálta szétcincálni, őt tették felelőssé a történtekért. Nem nyugodott bele. 34 évvel, rengeteg kutatóexpedícióval később megtalálták a holttest maradványait, bebizonyította az igazát.

Reinhold Messner az az ember, aki soha, de soha nem adja fel. …és mégsem őrült.

Gyakori mondása, hogy egy expedíció tervezésekor ne csak „A” és „B” terved legyen, hanem legyen „C” és „D”, vagy akár több. Legyen annyi, amennyi csak lehetséges. Ami viszont a legfontosabb, hogy vágd sutba mindet, akár az első megtett lépés után, és fordulj vissza, ha kétségeid támadnának.
Gyakorta előfordult vele, hogy több év felkészülés, és raklapnyi pénz elköltése után megállt egy nyolcezres lábánál az alaptáborban, majd rövid tépelődés után sarkon fordult, hazament. A következő idényben pedig ismét ott volt a hegy alatt, de akkor sem esett neki, mérlegelt, döntött. Sikerét jó döntések sorozatának köszönheti. …és persze ott volt mellette a szerencse, az egyik legontosabb hegymászó kellék.

Reinhold Messner sok kollégájával ellentétben ma is él. 71 éves, van négy gyereke. Kiváló üzletember, sikeres politikus. Ez a fickó egy szupermen, gondolhatnánk (az). …de azért a részletek sem mellékesek.

Az első feleségétől 5 év után vált el, gyermekük nem született. A gyermekáldás 1981-ben érkezett, egy házasságon kívüli kapcsolatból, aminek szakítás lett a vége. Majd születettek még gyermekei ’88-ban, ’90-ben és 2001-ben egy harmadik nőtől, akit végül 2009-ben feleségül vett. Reinhold Messner 65 éves korára jogi értelemben is elköteleződött élete nagy szerelme mellett.
Nem ismerek Messnernél nagyobb stratégát, eltökéltebb, rendíthetetlenebb és egyszersmind megfontoltabb embert, de egyem meg a kalapomat, ha ez az életpálya akár csak a „Z” tervben is szerepelt.

A fentiek imeretében…

Kedves fiatal pár, akik még csak érdeklődtök a hegymászás iránt! Talán még sok tekintetben bizonytalanok vagytok, esetleg féltek is tőle valamelyest.
Segítünk!? Itt van tíz millió „ajándék”, meg ugyanennyi kedvezményes hitel formájában. A részletekkel ne törődjetek, csak a lényeggel!
Összesen három nyolcezrest kell megmászni. Van rá tíz évetek, ami bőven elegendő. Ha nem sikerül, az se gond. Visszafizetitek a pénzt némi kamattal, de a belefektetett energiátok se vész kárba, mert a hegymászás akkor is jó móka, ha nem éred el a hegycsúcsot. Bármikor, akár a csúcs alól is vissza lehet fordulni, szinte mindenki túléli a kalandot. Csak jó döntések kellenek. …és némi szerencse.

Az expedíció holnap indul.

…………………………
itt tessék aláírni!

CSOK a családnak!

Most nem lehet közéleti blogot írni Hosszú Katinka-poszt nélkül. Szerencsére mi már az előző posztban megírtuk magát a jelenséget, ezért most csak a már lefőzött alapléhez főzünk ki egy kis cérnametéltet, íme:

Azt olvasni mértékadó konzervatív körökben (akik persze nem igaziak, a mértékadó konzervatívok mi vagyunk) hogy Hosszú Katinka csak kommunikációs brandépítő kampányt csinál, ehhez használja fel az úszószövetség ostorozását, mert a cédája pénzt akar keresni.

Boncoljuk fel ezt az álláspontot:

Előző írásunkban írtunk arról, hogy ebben az országban mennyire szokatlan, sőt felháborodást kiváltó dolog, ha valaki annyi pénzt akar keresni, amennyit a munkája ér.

Értékeljük Hosszú Katinka (továbbiakban: HK) munkáját az ő saját szemszögéből. Az a nő a teljes életét feltette arra, hogy mindenki másnál gyorsabban ússzon. Úgy eszik, iszik, alszik, szeret, utál, örül, bánkódik, ahogy azt az úszás megkívánja. Kockáztatott is ám, nem keveset. Elég ha fél mérettel nagyobb melle vagy szélesebb csípője nő, és akkor edzhetett volna akármennyit, egyszerűen nem lett volna megfelelő vízfekvése és elmegy mellette a konkurencia.

Kiment Amerikába és azt látta, hogy az ennyit dolgozó és befutó emberek nagyon sok pénzt keresnek. Kobe Bryant, Peyton Manning, Michael Phelps, Serena Williams vagy más hasonló sztárok üzletként is működnek. Brandet építenek maguknak és a végigrobolt gyerekkor, a sajgó ízületek ellenértékekén dollár-tízmilliókat keresnek. Igaz, ehhez van másik munkájuk, a promóció. Mennek vigyorogni céges partikra, díjátadókra, eszik a bifidus essensist és korpásodik a hajuk.

Kérdem én: lehet haragudni arra, ha valaki a világ öt legjobb úszójának az egyike, akkor ezzel pénzt akar keresni? Szerintem nem. Ha a fentebb említett sztárok bevételéből két nullát lehúzunk mindenféle tényezőkre hivatkozva, akkor is azt kapjuk, hogy HK potenciális promóciós értéke dollár-százezrekben mérhető.

Mégis: a legnagyobb kritika ellene az, hogy annyi pénzt akar keresni, amennyit ér.

Vizsgáljuk most meg azt, hogy a Gyárfáshoz hasonló alakok miért mernek olyanokat mondani, amilyeneket mondanak, vagyis miért gondolják HK-t olcsónak?

A régi jó szovjet rendszerben a világbajnok sportolókat Zsiguli- és panellakás-kiutalásokkal rendezték le.

A magyar úszósport abban a kényelmes helyzetben van (pontosabban a vezetői abban a kényelmes helyzetben érzik magukat) hogy öt-hat évente felbukkan egy-egy Egerszegi Krisztina, Kovács Ágnes, Hosszú Katinka, Cseh László, Darnyi Tamás, Rózsa Norbert, Gyurta Dániel és még jó pár nagy tehetség. A szövetség élén a barnazakós elvtársak hozzá vannak szokva, hogy az uszoda partján álló kápók (mert tessenek elhinni, Laci Bácsik és Kati Nénik, magukról meg ezt tartják) szállítják az aktuális szupersztárt és az csak úgy magától terem.

Az úszó-szupersztár tehát nálunk olcsó. Nincs értékén megfizetve. Ugorjunk vissza az összegekhez! Dollár-százezrekről beszéltem. Gyárfás felajánlott rongyos tizenkétmillió forintot, azaz kb. negyvenezer dollárt, hogy HK adja el a vizes VB-t, és vele az egész országot a világnak.

Még mielőtt valaki ezt mondaná: nem, ez NEM HK hazafias kötelezettsége. Az ott véget ér, hogy nem a tótokat reklámozza. HK-tól ezt a terméket meg kell venni, és meg kell fizetni.

De, persze tévúton járunk. Hiszen a „konzervatív” véleménycsinálók miatt a közbeszédben HK bevételi terveiről beszélgetünk. Azonban a helyzet az, hogy HK nem azt mondja, hogy adjanak több pénzt.

Hanem azt, hogy a drákói edzői módszerek és az önfeláldozó edzésmunka nemsokára kevés lesz. Kevés lesz, amikor az amerikai úszó regenerációs helyiségben lazít le edzés után, amikor a mikro-izomsérüléseit folyékony nitrogénes csodagépben egy nap alatt kezelik, amikor az anyagcseréjét molekuláris szinten állítják be, amikor a teste körüli áramlást szuperszámítógép segítségével elemzik. Hosszú Katinka ott él és edz, ahol ezek a dolgok a létező valósághoz tartoznak.

Ő csak annyit mondott, hogy ha ezeket nem kezdik nálunk is bevezetni, előbb, vagy utóbb, de le fogunk maradni, akkor is, ha ez ma még az ő eredményei (és amerikai felkészülése) miatt nem látszik. Egyszercsak elfogynak majd a csodagyerekek, és úszásban is jön majd az, ami a fociban, hogy hát igen ezek előttünk járnak, nadeugye a háttér.

Erre annyi reakció érkezik, hogy mert ez a büdösbogár pénzt akar keresni. És ezzel, az előző posztban írtaknak megfelelően, sikerül máris a fél országot ellene hangolni.

Két problémát hoz tehát fel, mindkettő valós. Ha most tart ott egy tízéves kislány anyukája, hogy akkor döntsük el, mi legyen a gyerekkel, mert nagyon-nagyon jól úszik, nagy dilemmában van.

El kell ugyanis döntenie, hogy a lányából a Gyárfás-féle alakok által afféle úszó kurvának, medencéből kiszedhető politikai haszonnak tekintett ember lesz, vagy a helyén kezelt világsztár. És ennek a dilemmának könnyen lehet az a vége, hogy a következő Hosszú Katinka Cathy Hosszu néven szeli majd a habokat.

Nem baj, majd szurkolunk neki is, mindig szoktunk. Gyárfás addigra meg már úgyis nyugdíjas lesz, őt úgysem érdekli.

Csak egy dologra találjon választ, mindenki, magában, lelki gyakorlatként:

Nem lehet, hogy a jó magyar, aki itt értünk, velünk a mi érdekünkben szól, az ebben az ügyben nem más, mint Hosszú Katinka?

Rántásban úszó ügyvédjelölt

Mi köze az ügyvédjelöltségnek a vastag, hagymás rántáshoz? Nagyon is sok. Ez a bejegyzés arra tesz kísérletet, hogy ennek a két, látszólag nagyon távoli dolognak a közös vonatkozásait elősorolja, és egyben rámutasson egy nagyon súlyos magyar problémára.

Egy ügyvédi szakmai csoportban találkoztam azzal a jajongással, hogy manapság már nem lehet ügyvédjelöltet találni, mivel ezek a pofátlan pernahajderek képesek, öt keményen megalázó egyetemi év, két nyelvvizsga után olyan igényekkel fellépni, hogy akkor ők kérnének 250.000.- Ft. fizetést. Ami ugye kőkemény 800 euró. Bezzeg régen, amikor még „mi” (értsd: 40-50 éves arcok) voltunk ügyvédjelöltek, örültünk, ha dolgozhattunk.

Na ja, abban a boldog kádári langyosbüdös lábvízben nem lehetett elmenni junior bid specialistnak (EMEA region, English) vagy contract specialistnak (Russian, English) valamelyik pesti multihoz, ahol a feudális megaláztatások nélkül lehet keresni 1000-1500 euró között. Főleg nem lehetett elmenni Brüsszelbe eurokratának és itt hagyni a sok kiváló irodát, a százezres bérajánlatukkal meg a simlis főnökkel. Ügyvédjelölt persze akad, de nem meglepő módon erős kontraszelekció érezhető.

Az a helyzet, hogy ez nem csak az ügyvédi fukarságon múlik (mely persze legendás, és magam sem vagyok mentes tőle) hanem azon, hogy nagyon nehéz kitermelni egy 1000-1500 eurós szakember fizetését egy ügyvédi praxisból.

Amikor ezt írom, Budapestet újra megbénította az apokaliptikus, kétcentis hóesés. Ezt most hagyjuk is, a lényeg, hogy nem találnak hómunkást, nyolcórás éjszakai műszakra, mínusz 7-8 fokba 4200 forintért. Bezzeg régen, meg húsz forintért lapátoltak, megbecsülték magukat. Az a helyzet, hogy óránként ötszáz forintért éjjel, sötétben robotolni, az kb a dél-afrikai gyémántbányák és a vietnami varrodák bérszínvonala. Azért persze el lett lapátolva. Nem jól.

Aztán hallani arról is, hogy hegesztő, lakatos, nehézgépkezelő meg még ki tudja milyen állások százai betöltetlenek Magyarországon, nem is beszélve az orvoshelyzetről. Szinte mind mögött halljuk azt is, hogy nagyjából egy brüsszeli kebabos konyhai segítőjének órabérében gondolkozik az állás hirdetője.

Lendüljünk most túl a kádári életérzés egyik fő tartóoszlopán miszerint ők úgy csinálnak mintha fizetnének, mi meg úgy csinálunk, mintha dolgoznánk. Fogjuk meg a másik irányból.

Ezt? ennyiért? megőrült maga?

Gazdag nyugati országokban szinte kivétel nélkül azt lehet tapasztalni, hogy az áru olcsó, a szolgáltatás drága. Mindez persze egyszerű közgazdasági okokkal magyarázható, hiszen a nagy hal annyi ideje eszi a kis halat, hogy az árut nagyrészt hatékony, nagy volumenre építő (economies of scale, vagy hogy van ez svédül) hálózatok osztják szét, akiknek módszereiről megemlékeztem már a például a lidlis cikkben.

Éppen ezért, ha betévedünk egy osztrák boltba, azt fogjuk látni, hogy az élelmiszer nem vészesen drágább annál, mint amennyibe itthon kerül. Persze most nem olyan szélsőségekre gondolok, mint a műparizer vagy a tizenhat hónapig érlelt pata negra sonka, hanem az átlagra.

Ezzel szemben, aki meg a akar nyiratkozni Ausztriában, az csuda dolgokat lát majd, nem véletlenül jár fél Bécs Sopronba fodrászhoz.

Nálunk azért van az, hogy szívjuk a fogunkat a dobozos tej ára láttán, viszont olcsón nyiratkozunk, mert gagyizunk.

Hozzá vagyunk szokva, hogy ha kimondjuk, az összes iskolánkat, fáradozásunkat, beruházásunkat figyelembe vége azt az óradíjat, amely ezeket magában foglalja, tisztes haszon mellett, akkor a kuncsaft felvisít, hogy ezt? ennyiért? megőrült maga?

Aztán sokan egy idő után azt mondják, hogy hja kérem, ha ők csak fizetgetnek, akkor mi csak dolgozgatunk.

Amikor semmi se drága

Évtizedek óta él az ország abban az illúzióban, hogy a dolgoknak olcsónak kell lenniük. A (mindenkori) kormánynak oda kell hatnia, hogy az orvos, a tanár, a hegesztő, az ügyvéd, legyen olcsó. Mert az jár. Biztosítják nekünk.

Az eredménye ennek az, hogy senki se annyiért dolgozik, amennyit a munkája ér. Ez az egyik alapja annak, hogy mindenki gyorsan akar meggazdagodni, mert ha rájönnek, hogy valamivel több pénzt keres, mint amennyit illik, akkor oda fognak hatni, hogy az ne úgy legyen.

Persze tudjuk, történelmileg, hogy rendes magyar embernek nem bevétele van, hanem járadéka. A bevételszerzés, az kucséberkedés, simlisség, gyanús dolog.

Miután senki sem annyi pénzt keres, amennyit a munkája ér, nem tudnak tisztulni sem a gazdaság egyes ágazatai sem, hiszen nem hal éhen a gyenge és nem gazdagszik meg a jó.

Minden gazdasági ágazat ehhez az értékaránytalansághoz kénytelen igazodni, ami az ügyvédeknél azt jelenti, hogy felvesznek valakit, aki eljön kevés pénzért is, a hegesztő, hát az olyan lesz, amilyen. Az orvos meg…majd várólistára tesszük a beteget, hátha felfordul.

Dolgozni? Kockázatos.

De kihat ez a termelő ágazatokra is. Aki ugyanis valamilyen módon pénzhez jut, az azzal szembesül, hogy nem jó dolog a pénzt forgatni, mert sem a szolgáltatás, sem a termelés (hacsak nem jut exporthoz) nincs árában megfizetve. Innentől kezdve az okos és felelős vagyonos magyar ember igyekszik immobil eszközökbe fektetni. Meg persze a felelőtlen is, innen a Quaestor-szerű svindlik állandó közönsége.

Gondoljunk csak bele! A Quastor 6-8% körüli kamatokat ígért, miközben a banki lekötések 2-3% között voltak. Ez azt jelenti, hogy a Quaestor által a biztos, jogszabályoktól körülbástyázott, nemzetközi háttérrel és betétbiztosítási alappal védett (kvázi kockázatmentes) befektetéshez képest ígért prémium szélsőséges esetekben érte el az 5%-ot.

Ez azt jelenti, hogy a magyaroknak nem éri meg, méghozzá tömegesen nem éri meg belevágni valamibe, amivel lehet 5%-ot keresni a sima bankbetéthez képest. Nem éri meg vásárolni egy tologatható kukoricapattogtató gépet és megpróbálni egy félmilliós masinával egy év alatt legalább 30.000.- Ft. tiszta nyereségre szert tenni. (NPV számításokban jártas olvasók kérem ne keljenek ki magukból, mert fejbe lesznek vágva egy nagy és szögletes EBITDA-val)

Ennek persze oka a Quaestor-féle szirénhangok csábítása és a vállalkozásölő magyar adó- és más jogszabályok tömege. De – legalábbis szerintem – fő oka az, hogy tudja a magyar, hogy nem lehet elkérni a pénz mellé belefektetett munka árát a vevőtől, mert nem fizetjük meg egymás fáradságát.

A bizalom ingyen van, csak nagyon drága

Ennek két folyománya van: az egyik, hogy Magyarország legfőbb importcikke a látszat, sokéves használt német prémiumautók, és persze ájfónok formájában, mert ezekkel a státusberuházásokkal próbáljuk ellensúlyozni mindazt, amit honfitársaink és saját magunk nem-megbecsülése útján elveszítünk.

A másik folyomány pedig az, hogy elfogadjuk a gagyit. Azt is, hogy az autónk rossz, ha az ügyvédi iroda hülye (úgyis ráfogja a bíróságra) meg ha az étteremben a főzelék 80%-a vastag, hagymás rántás.

Aki meg nem, az elmehet, és el is megy. Pedig olyan egyszerű lenne, de ez olyan alapja a társadalomnak, amelyet felépíteni talán a legnehezebb dolog. Bízni egymásban és tisztelni egymást. A jó hír az, hogy ez viszont nem kerül pénzbe.

Évindító bejegyzésemben milyen célt is tűzhetnék magam elé, ha nem  a világ megváltását, közép-európai értelmiségi kisebb eredményre nem is törekedhet.

Felmerült, hogy miért nyilatkozik Fischer Iván, akinek egyrészt nincs igaza, másrészt messze a legtöbb állami támogatást hisztizi ki a zenekarának, harmadrészt pedig ő egy zenész, mit szól bele a politikába.

Ezek az érvek rávilágítanak nagyjából minden olyan dologra, amiért ez a blog van.

Kezdjük a hozzáértéssel. Fischer alighanem jóval kevesebbet ért a politikához, mint Panamajack vagy én. Panamajack diplomatagyerek, és amikor nem blogot ír, a pénzügyek különféle nemzetközi vetületei a szakterülete. Én több szigorlaton vagyok túl jog- és álllamtudományokból, sok kollégámmal ellentétben kifejezetten élveztem államelméleti és nemzetközi jogi tárgyaimat. Egész ifjúságom politikusok és politika közelében töltöttem. Mindketten követjük a nemzetközi sajtót, a hétfői Index-híreket olvastuk pénteken a Spiegelben vagy az Economistban vagy a BBC-n.

Mégis, én úgy gondolom, hogy Fischernek legalább annyi joga van megszólalni politikai kérdésekben, mint nekem, vagy bárkinek. A blog krédójának fontos eleme ugyanis az, hogy minden politika. A köz ügyeiben megszólalni pedig kötelesség.

Mégis, mit ér Fischer, aki érzékeny zsidó értelmiségiként elmondja, hogy szerinte antiszemitizmus van, és mit érek én, aki érzékeny nem zsidó értelmiségiként elmondom, hogy szerintem rossz az oktatáspolitika, vagy a külpolitika? Mit ér Noirpova, aki elmondja, milyen a helyzet, ott lenn a bányászbéka segge alatt, ahol a magyar tudományos élet van?

Nyilván semmit. Legalábbis úgy érezzük, semmit. Az országos politika darál tovább a maga napi rutinjában. A Fidesz nyomja a habonyismo újabb témáját, a rezsi legyőzése után legyőzi a migráncsokat, a migráncsok után az EU-t és csak arra figyel, hogy nehogy megsértse a legnagyobb befizetőket, a német ipart és a kivándorolt fiatalságot, akik eltartják az országot. Minden más sokadlagos. Az ellenzék közben azzal van elfoglalva, hogy pont az illő mértékben hisztizzen, a nekik a hisztizésre meghagyott 10-20 százaléknyi térben és azonnal kinyírja, aki megpróbál új belépőként ellenzéki lenne. Gyurcsány Ferenc, Karácsony Gergely, Schiffer András a maga módján mind alázatos szolgája a rendszernek és a maga módján legitimálja azt.

Tudjuk azt is, hogy ez a rendszer sajátosan stabil állapotban van, hiszen a millióegy tényező, ami destabilizálhatná, mind-mind stabil állapotú. Az orbáni hatalomgyakorlás a diktatúra érett szakaszában van, amikor az expanzió után az erős központi hatalom csak arra ügyel, hogy az instabilitás sehol se üsse fel a fejét. A brezsnyevi pangás időszakát éljük, amikor a politika csinált valóságában csak az az érdekes, hogy a helyi instabilitások (pl Lázár János térnyerése, vagy a netadós tüntetés váratlan tömege) hogy nyernek elintézést.

A ráérünk blog azért is állt le a kremlinológiai aktualitások elemezgetésével (pl. hogy miért lett Gulyás Gergőből meg Rezsiszilárdból Fidesz-alelnök) mert ezek hetedrendű kérdések az országos dolgokhoz képest. Egy olyan univerzum kérdései, amely lassan eléri a maximális kiterjedését. Olyan univerzumét, amely a falusi cigiárusítást is már csak a mátrixba stabilan bekötött egyedeknek engedi meg, amely önálló státuszelemként kezeli a rendszerben elfoglalt helyet a vagyoni helyzettel vagy a műveltséggel egy sorban, illetve azok felett.

Az országos dolog a megszólalás független tereinek megtartása és ellenállás az összenyomó erőknek. A rendszer összeomlását legfeljebb siettetni lehet, de azt nem holmi zászlóbontás fogja elkezdeni. A rendszert alátámasztó sok-sok tényezőnek egyszerre kell instabillá válnia ahhoz, hogy aztán kaszkádszerűen mindegyik kilépjen stabil állapotából. Ez 1989-ben nem történt meg, ott a rendszer nem összeomlott, hanem összezsugorodott, majd újra expandált. A magyar történelem érdekes kérdése, hogy most zsugorodás vagy összeomlás következik, előreláthatóan 2020 környékén.

Ez a fajta politika igyekszik beszivárogni az értelmiségi diskurzusba, és ezért az értelmiségi diskurzus vagy átalakult státusz- és pozícióharccá, vagy pedig megszűnt.

Az ország legnagyobb baja jelenleg az, hogy az „értelmiség” mint a politikai, közéleti kérdésekben megszólaló, iskolázott és a szűkebb-tágabb világ kérdéseire reflektáló csoport, csendben van. Értelmiségi megszólalás alatt kisszámú, állami vagy más forrásból a megszólalásért jutalmat remélő emberek lejárt lemezei mennek. Az európai értelemben vevés és az emberi jogok témakörében főleg.

Az a hegesztő vagy irodalomtanár, akinek a keze tényleg a probléma ütőerén van, nem szólal meg.

Nem szólal meg, mert meg van félemlítve, mert elment az országból, de tart attól, hogy az otthon maradottaknak esetleg baja lehet, mert jobb ezekbe nem belefolyni. Ennek aztán az az eredménye, hogy az országban még mindig, sőt az internet miatt növekvően jelenlevő hozzáértés távolmarad a közügyektől.

Ezért örülök én annak, ha Fischer megszólal politikai ügyekben is. Mert legalább megszólal. Lehet vele vitatkozni, megkérdezni tőle, hogy mégis, az ország legjobban támogatott zenekarát vezetve pontosan milyen elnyomásban is van része. De főleg, ha ő az antiszemitizmus-témát dobta fel, lehet arról is beszélni. Mert, noha százszor lerágott csontról van szó, azért decemberben csak iszonyatos nemzetközi nyomás akadályozta azt meg, hogy Hóman Bálintnak szobrot emeljenek.

Nem az a baj, hogy ő megszólalt. Hanem az a baj, hogy nem tartja természetesnek millióegy mérnök, orvos, tanár, cégvezető, embereknek munkát adó vállalkozó, hogy megszólaljon.

A megszólalás nélkül ugyanis soha nem lesz, ami a rendszert destabilizálná. Ezért örülök akkor, amikor itt a blogban ellenvélemények ütköznek, ezért nem nyúlok bele a néha élesebb hangnemű ütésváltásokba.

Mert ez a blog, ha kicsi méretben is, a közéleti megszólalás szabad, és a kölcsönös tiszteleten nyugvó tere. 2015-elején haladta meg a Facebook csoport a 200 lájkolót, most közelítjük a háromszázat. Ennek nagyon örülök, de jobban örülök annak, ha valaki hozzászól, ha valaki megosztja az itt olvasottakat. Mert beszélni kell, beszélni, beszélni. A tett ugyanis aztán jön, hogy a tettvágy kialakult. Az pedig a legtöbbekben hiányzik, mert „így is jó” mert „végülis megélek” mert „jobb a békesség”.

Sokan lenézik azt, ahogy itt egy-egy problémába beleássuk magunkat, pedig ez az alapja annak, hogy Magyarország minden nap jobb hely legyen, mint amilyen tegnap volt. Ez a mi célunk, ezért írunk, és ezért szeretnénk, ha ti is írnátok, minél töbet.

És ehhez kívánok a blog minden szerzője nevében boldog új évet!

Az úgy kezdődött, hogy egy kedves ismerősöm a Facebookon megosztotta ezt a cikket.

Szerintem meg:

Csodálatos cikk, minden szava arany. Kezdjük azzal a frusztrációval, hogy Fischer nyilatkozhat mértékadó lapokban, más meg nem nagyon.
Ez az ún. kellemetlenség-faktor miatt van, miszerint Fischer nem nagyon szokott kellemetleneket nyilatkozni, mások meg igen. Arról az apróságról is megfeledkeznek, hogy Fischer – mértékadó vélemények szerint – A kategóriás zenekart csinál, amelyet a világ bármely koncerttermében szívesen látnak. (a cikk eredeti, facebookos verziójában szégyenszemre kevertem a Fesztivál-Fischert a Ring-Fischerrel, dehát ezek a nemzetellenes zsidók mind olyan egyformák…)

„A karmester a szokásos rasszizmus- és antiszemitizmus-vádak mellett azt is állította, hogy a magyarok a „legszörnyűbb gaztetteket követték el: segédkeztek félmillió zsidó kiirtásában és Hitleren csüngtek, hogy egy-két területet visszakapjanak”

Hát igen, ezzel a mondattal valóban van egy komoly baj. Az, hogy igaz. Az, hogy milyen következtetéseket vonunk le belőle, az már megint más kérdés, dehát a bécsi döntéseket nem a kínai császárnál buliztuk ki, hanem tényleg a Führernél és zsidó honfitársainkat nem a Hitlerjugend terelte fel barom módjára a marhavagonokba, hanem a csendőrség.

„Egy. Magyarországon ma nincs élő ember, aki felelős lenne a holokausztért, úgyhogy erről a bűnös nép témáról le lehetne már szállni, legalábbis ebben a formában. Ez olyan, mintha Obamát vonnánk felelősségre a rabszolgatartásért, vagy az amerikai indiánok módszeres kiirtásáért.” – mondja a derék kritikus.

Valóban, alighanem az utolsó túlélőkkel egyidőben meghal minden felelős. Nem is azért vagyunk felelősek, hogy volt holokauszt, hanem azért, hogy ne legyen még egyszer. Se zsidó holokauszt, se cigány, se arab, se semmilyen olyan, hogy az állam odamegy valakihez, és azt mondja neki, hogy helló, kedves állampolgár, te mától nem vagy ember. Ebben a körben hasznos az, ha néha emlékeztet valaki arra, hogy a holokausztot nem fényes azbesztruhába öltözött gyíkember-űrhajósok csinálták Magyarországon, hanem a házmester összeírta a lakókat a rendőrségnek.

„Kettő. Miért gondolja azt bárki, akár egy német lap is, hogy egy mégoly neves és tehetséges karmester egy jottányit is konyít a politikához? Számtalan zseniális művészről tudunk, aki egyébként a világ egyéb dolgaiban tökhülye volt.”

Amellett, hogy ez egy brilliáns érvelési hiba, provinciális szerzőnk még nem hallott arról az apróságról, hogy kultúrállamokban, mint Németország, az értelmiségi, akkor is, ha karmester és akkor is, ha történetesen patológus a darmstadti megyei kórház proszektúráján, attól értelmiségi, hogy markánsan és keményen megszólal a köz dolgában. Azért, mert úgy gondolja, hogy egyetemet végzett kultúremberként neki ez kötelessége.

Nem kultúrállamokban, mint Magyarország, az értelmiségitől, akkor is, ha az államelmélet- vagy a közgazdaságtan tanszék vezetője, azt várják, hogy fogja be a pofáját a köz dolgaiban, mert az főiskolát végzett hájfejű adóállamtitkár, ekekapa-primitív rezsiszilárdok és kokainista betanított restaurátorok dolga, hogy mi lesz az országgal. Innen nézve tényleg fura, hogy mértékadó német lapok nem ibizai kuplerájokban csinálnak interjút.

„Három. Milyen lelkivilága és erkölcsi mércéje lehet annak az embernek, aki a magyar kormány pénzén zenekarával beutazza a világot, s közben veszett kutyaként a neki enni adó kézbe harap? Ez vajon nem szörnyű gaztett?”

Derék szerzőnk úgy tűnik arról sem hallott, hogy kultúrállamokban az állam nem azért finanszírozza a kultúrát, hogy utána a kultúra szakavatott nyelvcsapásokkal kényeztesse az ánusz és a herezacskó közötti érzékeny területet, esetleg hálás szemekkel lásson a fellációhoz. Hanem azért, hogy kultúrát csináljon, világhírű legyen, és mértékadó külföldi lapokban nyilatkozzon.

– Kólát?

-Mit? Ja, nem, kösz. Vörösbor van?

– Tessék.

– Egészségedre. Még van az orrodon, nyalasd le valamelyik kurvával.

– Na, azért.

– Miniszterelnök úr.

– Mit akarsz?

– Tudja, interjú, mandiner.

– ÁRPI! Na mindegy, ez teljesen bepörgött. SZÁLLJÁ MÁR KI abból a nőből. Vörösbort, Szilveszter?

– Igen, kérek, miniszterelnök úr.

– Kár. Azért tessék. Szóval mi ez az egész?

– ööö az van miniszterelnök úr, hogy azt hazudtuk a mandinernek, hogy…

– Már nekik is hazudunk?

– igen.

– Bassza meg. ÁRPIBAZMEG NÉZZMÁIDE… na mindegy, kisanyám hogy hívnak? Vacc jor ném? Bring dö dzsentölmen vodka end vas hisz fész vit it tenk jú! Na, és mit hazudtunk?

– hogy a miniszterelnök úr szereti az operát, és nagyon nagy érdeklődéssel olvassa a programfüzetet.

– (ráköpi a vörösbort a csillogó szemű Habonyra, az időközben visszaérkező kurva törölgetni kezdi) hogy mit bazmeg? Én? Operát?

– igen, és majd jönne egy angol újságíró és a miniszterelnök úrral operáról beszélgetne, arra gondoltam, hogy átvennénk pár alapfogalmat, belcanto, verizmus, opera buffa, ária, stretta, cavatina…

– ÁÁÁÁÁRPI (magához tér, a kurva mellét kezdi szopogatni)

– igen, főnök?

– mit szólsz te ehhez?

– BEVÁNDORLÓK! – kurjantja, Szilveszter eloldalog.

Tanulság: Kedves Gyerekek! Ne próbáljatok szürreális jelenetet írni abból, hogy Ókovács Szilveszter az operabarát Orbánról nyilatkozik. Csak elcseszni lehet. Ami szürreális, az szürreális. Hogy mi a Dada? Már a kérdés iskolás és dadátlan.

Tegnapi hír, hogy a trükkös NAV ellenőrök, akik már mellnagyobbító sebészhez meg ügyvédhez szinte hazajárnak, most megbírságoltak valami csórót, aki pénzért mikulásozott.

Egyrészt, miután ez egy konzervatív punk blog, mélyen elítéljük a zsebre dolgozást, az adót be kell fizetni, és pont. Általában azokban az európai országokban, ahol pontosan befizetik az adót, sokkal jobb az élet, mint azokban, ahol nem. Persze két államcsőd között vidám az élet ott is, ahol nem szednek adót, meg napsütés, meg életigenlés. Meg kosz, és csóróság, csak olyan dolcsevitásan. A sok hülye norvég, aki még azt sem tudja, hogy milyen az a pastasciutta al pomodoro e cazzo di merda, az nem is érti az életet. Hát persze.

Azt is tudjuk, hogy Magyarország kicsit olyan, mint amikor a követelőző gyereknek nem vesznek dömpert, hanem rajzolnak egyet. Van rajzolva olcsó vonat, csak éppen késik, és nem is akkor jár, amikor kéne neki, hanem amikor a vasútnak kényelmes. Rajzolnak családi pótlékot, amelyből jobb esetben kijön egy nagybevásárlás a Penny Marketben. Rajzolnak óvodát, ahova a kedves szülő beviszi az ételt, a játékokat, színes ceruzát, papírt, meg még a…mit is… ja, a purgyét, mert az állam csak négy falat, meg alulfizetett óvónőt rajzolt. Rajzol az állam három évig otthon üldögélő hivatásos anyukákat, akiknek aztán esélye sincs a munka világába visszatérni. Sok mindent rajzol nekünk, és ez pénzbe kerül, még akkor is, ha csak rajzolva van.

Érdekes módon, a magas adó a kisebbik baj. Persze ezzel nem azt akarom mondani, hogy az kis baj. De magas adó van a bezzegország Németországban, sőt a mégbezzegebb skandináv országokban is sok az adó.

A baj az, hogy ha én tudok idétlen gyerekdalokat, veszek műszakállat meg egy piros ruhát, akkor nem tudom, hogy mi a fenét kéne csinálnom. Még akkor sem, ha egyébként évente tizenötször fellépek, mint bohóc, bevállalok születésnapokat, ilyesmit. Van ebből egy évre mondjuk háromszázezer forint bevételem.

A baj az, hogy nem tudom azt mondani a NAV-nak, hogy helló kedves NAV, önként valami netes izé kitöltésével, befizetnék hatvan-hetvenezret ebből a három kilóból, a többit meg elkölteném drogokra és kurvákra.

Nagy nehezen bevezették a KATA-t, amely az egyedül dolgozó magánvállalkozó életében végre elhozta azt az ideális állapotot, hogy küld havonta pénzt Állam Bácsinak, és nem szenved azzal, hogy a postán a 475 forintos ajánlott levélről számlát kérjen, mert átalányadózik. Eddig bírtak eljutni.

Addig nem sikerül eljutni, hogy az adófizető irányából tervezzék az adót. Odáig, hogy modellezzenek kis- és középvállalkozásokat. Akkor belátnák, hogy az első alkalmazott felvétele, az ötödik alkalmazott felvétele, az első fióktelep, az első cégautó mit jelent. Akkor tudnák, hogy melyik az a bevételi szint, ameddig megéri ötvenezret, százezret, kétszázezret küldeni Állam Bácsinak, és nem a költségekkel vacakolni. Esetleg mondjuk öt alkalmazottig havi kétszázezret, meg alkalmazottanként ötvenet. Fixen. Tervezhetően.

A baj az, hogy az adót onnan nézve szedik, hogy mit rajzoltak épp és hogy mit lehet még éppen leszedni lázadás nélkül.

Én nem mondom azt, hogy az adófizetési morál azonnal megjavul majd, ha értelmes, kiszámítható adórendszer lesz.

Csak azt, hogy ha nem lesz, akkor előbb-utóbb egy megbírságolt, csóró mikulás fogja, és belevágja majd a konyhakést a revizorba.