Rendszer, de milyen?

Az előző rész elején tisztáztuk, hogy Magyarország jelenlegi társadalmi berendezkedését nem túlzás Orbán-rendszerként emlegetni. A „rendszer” szónak óhatatlanul felmerülnek olyan konnotációi, amelyek masírozó Jugendhez, gulágokhoz, bálványozott generelaisszimuszokhoz és comandantékhez kapcsolódnak. A kérdés tehát: Elnyomó rendszert épített Orbán Viktor?

A válasz ez esetben nem. A rendszer ugyan sok szempontból elnyomó, de a párhuzamokat nem Sztálin, Hitler, vagy Rákosi diktatúrájában kell keresnünk, hanem sokkal inkább Latin-Amerika országaiban, például Argentínában és Chilében. Ezek az országok ugyanolyan félbemaradt, többször elvetélt modernizációs kísérletek helyszínei, mint Magyarország. Ugyanúgy hiányoznak bennük a széles, polgári demokráciában érdekelt rétegek, mint Magyarországon. (Venezueláról és Panamáról Panamajack két szuper írását érdemes elolvasni.)

(Mellesleg a populizmus előretörését úgy is le lehet írni, hogy Nyugaton széles rétegek látták úgy, hogy nem érdekük fenntartani a polgári demokráciát a hagyományos jobb- és balközép pártok által uralt formájában, de ez most nem ez a poszt, remélhetőleg Panamajack hamarosan jelentkezik egy átfogó Macron-poszttal)

Az ilyen helyeken nem kell feltétlenül erőszakos eszközökkel fenntartani az uralmat, mivel kicsi azoknak a köre, akik veszélyesek a vezetésre, velük lehet valamiféle egyezséget kötni, a nép pedig általában nem gondolja úgy, hogy bármi beleszólása is lenne a dolgok menetébe, vezető nem maga közül, hanem maga fölött választ, akkor is, ha kiírnak választásokat.

Azoknak, akik úgy gondolják, hogy van jobb ötletük az Orbán-rendszernél, célszerű végiggondolni, hogy kik a rendszer építőkövei, mert a rendszer attól rendszer, hogy az is építőköve, aki gyűlöli, és küzd ellene. Ezért nem elnyomó rendszer Orbáné: tolerálja (csökkenő mértékben) az ellenzőit, hiszen nem jelentenek számára igazi fenyegetést. (a trend az, hogy mivel újabban nem annyira biztos magában, mint régebben, elkezdte a kisebb ellenségeit is támadni)

A cím rövid magyarázata:

Vállalatvezetésből tanítják, hogy meghaladott az a szemlélet, hogy csak a részvényesek érdekeit kell szem előtt tartani a döntéshozatal során. Nyilván ennek kell a fő szempontnak lenni, de meg kell határozni azon személyek körét, akikre a cég működése kihat, és ha ezek érdekeit is figyelembe vesszük, az hosszú távon a cég sikeresebb működéséhez vezet.

Orbán rendszerét akkor tudjuk megérteni, és adott esetben ellene tenni, ha nem koncentrálunk monomániásan Orbán Viktorra és az aktuálisan körülötte levőkre, hanem kontextusba helyezzük, legalább az alábbi négy tényezőt figyelembe véve:

1. Nemzetközi politikai és gazdasági környezet
2. Hazai politikai tényezők
3. Hazai társadalmi tényezők
4. Hazai gazdasági tényezők

A nemzetközi politikai és gazdasági környezet

Orbán hatalomra jutásának (és általában az azóta világjelenséggé vált populista előretörésnek) egyik fontos oka az Amerikából kiindult gazdasági világválság. A válságról Panamajack szerzőtársam és barátom írt egy, kettő, három, négy részes elemzést, amely szerintem a legjobb a magyar nyelven elérhetők közül, kötelezően ajánlott olvasmány!

A világválságnak több komoly belpolitikai hatása is volt. Ezek közül a legtöbbet a devizahitelesek gondjait szokták emlegetni, amely valóban jól jött a választásokon, de különösebben egyik kormányunkat se zavarta eddig a szegénység, ha nem vezet éhséglázadáshoz. A magyar politika kifejezetten szereti, ha sok a szegény és kiszolgáltatott ember, hiszen ez a Dél-Amerikai típusú diktatúra alapja.

Húzd meg, ereszd meg, finanszírozd meg.

A kevesebbet emlegetett tényező, az a húzd-meg-ereszd-meg gazdaságpolitikára hatás. Legalább a hetvenes évek óta nyilvánvaló, hogy Magyarország modernizációja nem halad úgy, ahogy kellene, vissza kellene találni a Monarchia idején elkezdett gazdaságpolitikai ösvényekre. Ám, már Kádárnak, és azóta mindenkinek, a hatalomgyakorlását az alapozza meg, hogy a modernizáció, és a reformok helyett, mindig a stabilitást választják.

Ez a kádári és bethleni politikában gyökerező konszolidációs hagyomány azonban időről-időre szembesül azzal, hogy tartósan nem lehet működtetni az országot abban a formájában, ahogy működik. Ilyenkor következik a limitált modernizációs kísérlet, odaengedik Fock Jenőt, Kupa Mihályt, Bokros Lajost, Oszkó Pétert kicsit a kormányhoz, hogy lásson hozzá a lassan száz éves csúszásban levő reformokhoz. Aztán, amint a lángok kicsit csillapodnak, azonnal félre is állítják a reformert, és jön a stabilitás, a kockázatkerülés politikája.

Hogy mi köze ennek a nemzetközi tényezőkhöz? Az, hogy a limitált reformok közötti „ereszd meg” idején Magyarország külföldi hitelből vagy segélyből él. Ez alól egy kivétel volt, amikor Horn-kormány a családi ezüst (a magyar ipari infrastruktúra) kiárusításából oldotta meg a finanszírozást.

Szalonbóvlisták szerencséje

A világválság azzal fenyegetett, hogy Magyarország nem jut pénzhez, azonban az akkoriban sokat szidott hitelminősítőknek is köszönhetően ez mégsem így történt. A világválság egyik oka (vagy következménye, ahogy vesszük) a közbizalom megrendülése volt, ideérte az olyan axiómák megrendülését is, mint hogy Amerika mindig és mindenkor fizetőképes. Ebben a hangulatban az egész világ B kategóriás adós lett. Az ezt követő „quantitative easing” vagyis a nyugati jegybankok által generált hitelbőség pedig elég pénzt zúdított a világpiacra ahhoz, hogy olyan alapkezelők, mint a Templeton, a várható többlethaszonért, simán hitelezzenek nekünk, a szalonbóvlistáknak.

A világválság komoly politikai bizonytalanságot is okozott, ezért tudott Orbán annyi mindent megtenni hatalma politikai stabilizálása érdekében. Egyszerűen akkora a vihar, immár lassan tíz éve, előbb a pénzügyek, aztán pedig a megrendült európai egység miatt, hogy senki nem vállalta annak a kockázatát, hogy Orbán leckéztetésével foglalkozzon. Jól érezte meg, hogy fontosabb Kelet-Európa stabilitása, mint az, hogy éppen nálunk kiből csinálnak alkotmánybírót, vagy legfőbb ügyészt. Főleg, ha mindezt egy teljesen demokratikusan kétharmaddal megválasztott, és (a felmérések szerint) folyamatosan nagyon népszerű kormány teszi.

Orbán tehát abba a helyzetbe került, amikor van elég politikai bizonytalanság ahhoz, hogy sokmindent megengedhessen magának és van elég pénze is hozzá. A hitelpiacokon túl, a politikai bizonytalanságot kihasználva ugyanis sikeresen privát jövedelemmé alakította az EU támogatási pénzeit, ezzel végkép megalapozva azt, hogy hosszú évekre be tudjon rendezkedni.

A nemzetközi tényezők között említeni kell még három országot: Németországot, Oroszországot és az USA-t. Németországról a hazai gazdasági tényezők között fogok beszélni.

Amerika Orbán Viktort a világpolitikai okokból elviselendő helyi diktátorocskák között tartja számon, akiről pontosan tudják, hogy helyben nincs alternatívája, elmozdítása káoszt eredményezne. Ameddig azonban nem bánt amerikai érdeket, nem foglalkoznak vele. Amint kimegy a vonalból, nagyon hamar értésére adják, hogy lehet ugyan bedőlni mindenféle hagymázas írásoknak a nyugat válságáról, megvannak az eszközeik arra, hogy fájjon neki mindene, mindenhol. Amerika nem fog aktívan beleszólni az itteni helyzetbe, legalábbis nem anélkül, hogy előtte erről a németekkel egyeztettek volna, ugyanis az utóbbi évek botrányaiból jól látszik: Amerika hallgatólagosan elfogadta, hogy ez itt német érdekszféra, és minden lépését egyezteti Merkellel. Orbán óriási szerencséjére, mert ezt a legvadabb washingtoni héják is betartják, Merkel pedig korunk leghiggadtabb politikusa.

És végül, de nem utolsó sorban, jöjjön a Sötét Nagyúr, Vlagyimir Putyin. Teljesen világos, hogy Putyin egy létező, de nagyon gyenge EU-ban érdekelt, amely nem képes ellene tartósan szankciókat alkalmazni, és amelynek tagjaival lehet olcsó különalkukat kötni, mindenféle kedvezményes nyersanyagszállításokért cserébe. A hintapolitika régi magyar politikai hagyomány, és Orbán használja is rendesen, gondosan ügyelve arra, hogy ne bosszantson fel a kelleténél jobban senkit. Ugyanakkor Putyin nem hagyatkozik az EU parlamentjében 12 szavazattal bíró törpetényezőkre, Európa-szerte kiépített propagandagépezete miatt inkább haragudnak rá. Ráadásul Orbánnak veszélyt is jelent, mivel ez a propagandagépezet némi kis rémhírterjesztéssel („Orbán Viktor hajnalban magánrepülőgépen Portugáliába, onnan Uruguayba vitte a családját”) őt is bármikor leveheti a sakktábláról.

Hazai politikai tényezők

A külpolitikában tehát Orbán megszokta, hogy őt nem szeretik, de pontosan tudja, hogy nem olyan a helyzet, hogy bántanák. Szinte semmiért. Van, amikor leállítják, de nem akarják kicsinálni, és ez neki pontosan megfelel. Nem azért dolgozik, hogy Jean-Claude Juncker vállon veregesse, hanem azért, hogy ő legyen Magyarország miniszterelnöke.

Tehát külföldről jó darabig még nem kell fenyegetésre számítania, ezért fordulhat arccal a belpolitika felé, hiszen az idilli, fenyegetés nélküli állapot addig áll fenn, ameddig nincs belső alternatívája. Vegyük hát sorra a magyar politikai élet szereplőit.

A legegyszerűbb Orbán „baloldali” (liberális, demokratikus, európéer, és még ki tudja hány jelzőt koptattak már el) ellenzékével foglalkozni. Katasztrófa. Nem veszik észre, hogy tíz évvel ezelőtt úgy buktak meg, hogy a fal adta a másikat, és azóta képtelenek voltak újat, mást mondani. Éveket a vádlottak padján töltő kiérdemesült tolvajok, tehetségtelen, harmadvonalbeli pártemberek várják a csodát, miszerint a fanatikusan Orbánnak drukkoló tömeg a Fraditól hirtelen átmegy a Dózsához, sőt, egyenesen az MTK-hoz. Hagyjuk is őket, nem akarom pazarolni a leütéseket arra, hogy akkor most Botka László vagy Gyurcsány Ferenc a megváltó.

Aztán ott van maga az Állampárt, a Fidesz. Az új választási rendszer és a járásrendszer kialakítása, jól látható visszalépés 30, de talán 100 évvel ezelőttre. A járási hivatalt informálisan, de teljes hatalommal utasító helyi fideszes képviselőbe nagyon könnyen bele tudjuk látni az egykori járási párttitkárt. Közben, ahogy egykoron a szocialista állampártnak, kezd kialakulni a fidesznek is az urbánus szárnya, tele olyan fiatallal, akinek természetes volt már az egyetemen belépni a KISZ-be, elnézést, a Fidelitasba (róluk itt írtam, mérsékelten hízelgő hangnemben, érdemes Panamajack kommentjét is elolvasni). Lassan tehát kiépül az állampárti struktúra, a vidéki csapattisztekkel, még a keményvonalas Biszku és Komócsin elvtársaknak is megvan a maguk párhuzama Kövér László személyében.

És, akárcsak a régi állampártot, ezt is a Főnök (és a pénz) tartja össze. Ha ő nincs, párt sincs, züllés van, egymás kinyírása, mire az új Horn Gyula össze tudja kapni őket. Addig azonban nagy, minden eszközzel (főleg anyagiakkal) ellátott, és hatékony gépezetről beszélünk, amely csak az Amerikai Népszava hasábjain tud megrendülni, valójában a magyar politikai valóság nagy részét uraló nagyonis élő és félelmetes dologról van szó.

A Jobbik?

A Jobbik kiválóan betölti az egykori kisgazdák és MIÉP után maradt űrt, amely jelentős hatalomhoz juttathatná. Ezért aztán a Fidesz igyekszik is kifogni a vitorlájából a szelet. A Jobbikkal kapcsolatban fontos eloszlatni egy népszerű tévhitet, ez pedig a náci párt bélyeg. Igen, a Jobbikban vannak neonácik. Ugyanakkor a jobbik elsősorban a kisegzisztenciák pártja. Azok a vidéki kisvállalkozók, államtól függő értelmiségiek alkotják a táborát, akiknek van veszítenivalójuk. Modernizáció? Ugyan, valaki garantálja, hogy ezt a kis kozmetikát, ezt a két traktort, ezt az ügyészi kinevezést nem fogom elveszíteni, ez a fontos.

A Jobbik az egyetlen párt, amelyik eséllyel támadja Orbán szavazói törzsgárdáját, ezért a két párt között szabályok nélküli ketrecharc várható, tudják, az a fajta, ahol a beenyvezett kézbandázsba üvegszilánkokat írt a szadista fantáziájú forgatókönyvíró.

A civilek és a Momentum

Ezt a két, mostmár teljesen külön társaságot azért tárgyalom együtt, mert példájukon látszik, hogy milyen magas küszöböt kell átlépni akkor, ha valaki be akar lépni a politika világába. Ott van például Pukli István, aki egész jó beszédeket mondott a tanártüntetéseken, úgy is nézett ki, hogy kibontakozott valami, aztán egy-két rossz mozdulat és már csak erőtlen nyilatkozatokra futja.

A civileknél hangzik el a legtöbbször a „nem politizálunk” fordulat, amelytől az egész Ráérünk Blog idegbajt kap, facebookos mutációnk, a Diétás Magyar Múzsa is azért lett, hogy valahogy értessük már meg a magyar író-olvasó emberekkel, hogy politizálni szent kötelességünk. A közelmúlt kezdeményezései közül egyedül a Momentum lépi át tudatosan a Rubicont. Rögtön megmutatkozik, hogy mennyire más dolog, akár a legnemesebb célért civilkedni, és elkezdeni a szavazatszerzésre törekedni. Hogy mi lesz a Momentum sorsa? Nem tudom, ezer dolgon múlhat.

A hazai társadalmi tényezők

A politikai tényezők tehát, akik már jelenleg is a parlamentben vannak, részei a rendszernek, olyan pártok, akik vagy nem tudják leváltani az Orbán-rendszert, vagy ha le is tudnák, nem jelentenének igazi alternatívát. Ezek a pártok kiválóan megfelelnek a demokratikus látszat fenntartására, létezhetnek, még kegydíjat is kapnak. De, Orbán Viktor, köszöni szépen nem kér többet a politikai váltógazdaságból, nem engedi oda ezeket az erőket a választókhoz.

Magyarország átfogó szociológiai leírása túl nagy vállalkozás volna, és messze túlmutatna ennek az írásnak a keretein. A rendszer fentebb említett Dél-Amerikai párhuzamából kiindulva alapvetően kétféle csoportba lehet mindenkit sorolni a politika szempontjából. Az egyik csoportban vannak azok, akik úgy gondolják, hogy különösebb hatásuk nincs az ország irányítására, a mindenkori uralmat ők nem választják, hanem az velük megtörténik, ahogy a Habsburgok vagy a szovjetek is megtörténtek.

A másik csoport meg az, amelyik a hasonlóakkal összefogva akár tehetne is valamit, de egyrészt pont elég veszíteni valója van ahhoz, hogy féljen, másrészt Orbán mindig kínál valamilyen modus vivendit. Kádár háztáji gazdaságai ma ifjúgazda- és földalapú támogatások és növekedési hitelek, „bepályázó” kiscégek. A vidéki polgármesterek is így-úgy egyenesben tudják tartani településeiket mindenféle infrastruktúra-fejlesztési támogatásokból és közmunka-pénzből.

Vagyis, Orbán a gyűlölt „Brüsszel” pénzéből tartja lélegeztetőgépen nemcsak a pártját, hanem a vidék társadalmi elitjét és középosztályát is. Cserébe elvárja és kikényszeríti, hogy csend legyen. Akárki akarja megverni Orbánt a választásokon, ezeket a rétegeket kell nagyon pontosan felmérnie és megszólítania.

Itt nem elég a „minden tanár/orvos/vállalkozó azt akarja, hogy…” típusú lózung-gyártás. Tudni kell, hogy pontosan mit akar, hány évre adósodott el és milyen papírokat hamisított meg annak érdekében, hogy ezt elkerülje.

Mert ezek az emberek zsarolhatók, és fenyíthetők, és félnek tőle, hogy fenyítve lesznek, ez felmérések nélkül is tudható. Viszont aki először megcsinálja a házi feladatot, és nem puffogtatja a szlogeneket, az meglepő eredményeket érhet el.

A hazai gazdasági tényezők

Ahogy fentebb már jeleztem, itt kell beszélni arról, hogy Magyarország milyen szoros függésbe került a német gazdaságtól. Magyarország (és még pár szomszédja) a német gazdasági sikerek egyik kulcsa, ahol a német nagyiparosok két hónapos óceáni hajókázás nélkül kapják meg a kínai termelési költségeket.

Ha az ember ezt észben tartja, akkor szokott érezni bizonyos viszketést a tenyerében a Süddeutsche vagy az FAZ kioktató cikkeit olvasva, ahol fellengzősen oktatják ORbán Viktort az européerségről. Mert bizony Lebensraum vagyunk. Német gazdasági és politikai befolyás alatt álló terület, ahol számottevő helyi ipari és fejlesztési kapacitás nincsen, helyi érdekérvényesítő képességű polgárság szintén nincsen. Ahogy az előző részben láttuk, ehhez Hitleren kívül bőven kellettek a kommunisták, és a rendszerváltás utáni korruptabbnál korruptabb kormányok is, de a végeredmény ez.

Vagyis, a német gazdasági-ipari elitnek nem feltétlenül érdeke, hogy itt olyan fene nagy felvirágzás legyen. Annyi érdeke van, hogy a beszállítói háttér függő helyzetű cégei kiépülhessenek, ezeknek lehet papíron magyar tulajdonosa, de kit érdekel.

Ez is latin-amerikai párhuzam, a mexikói maquilladorák világa. Ezek a gyárak Mexikó USA-val határos részén vannak, nagy és modern, helyi viszonylatban egész jól fizető munkahelyek, miközben a gépfegyverrel őrzött drótkerítéstől száz méterre már a drogkartellek az urak.

Akárki is akarja Orbánt leváltani, itt nagyon magas szintű diplomáciai tudásra lesz szüksége, mivel a német cégek egyrészt feneketlen pénztárcájú lobbistákkal, másrészt teljes berlini (és brüsszeli) politikai támogatással védik meg a pozícióikat. Tehát, amikor a magyar vállalkozások támogatására vagy igazságosabb adórendszerre gondol valaki, ezt nagyon-nagyon észben kell tartania, és nagyon jól előkészített, óvatos tárgyalási stratégiát kell alkalmaznia, Orbánnak a virtuskodást kizárólag azért nézik el, mert engedelmeskedik. Aki nem engedelmeskedni akar, hanem elérni valamit, annak másik „skillset” kell.

Hasonlóan nehéz lesz átugrani azt az akadályt, amelyet a nálunk működő osztrák nagybankok és építővállalatok jelentenek, amelyek húsz éve részesei a magyar politikai elit – finoman szólva – lekenyerezésének, így abból az irányból is nagyon nagy korrupciós nyomás fog nehezedni bárkire, aki a hatalom közelébe kerül, emlékezzünk csak a jó öreg Alfons Mensdorff-Pouilly grófra, na belőle nagyon sok van.

Konklúzió

Írnám én ezt még nagyon sokáig – csakhát dolgozni is kell – de a rövid lényeg az, hogy nem az Orbán Viktornak drukkoló másfél-kétésfél millió fanatikus szavazót kell megtámadni. Ameddig ők ki nem ábrándulnak, addig focidrukkerként követik őt a megyekettőbe is. A társadalom gondolkodó – és most ne a felsőértelmiségre gondoljunk – rétegeit kell szépen sorban megszólítani, mert ezek az emberek egyben helyi véleményvezérek is. Rajtuk kívül az itt felsorolt tényezőkre kell figyelni, ezek azok a dolgok, amelyekkel a hagyományos pártok nem foglalkoznak, nem értik, nem is akarják érteni őket. Fel kell fogni, hogy az Orbán-rendszer ezekben él, és ezekben lehet megdönteni.

És szerdán megtudom, mit gondol erről Tölgyessy. Az eddigi írásainkból kiindulva, meglepődnék, ha pont ebben nem értenénk egyet.

2017. május 10-én Tölgyessy Péter az Eötvös-csoport előadásán közölni fogja véleményét az Orbán-rendszer működéséről és kilátásairól. A Ráérünk blog szerkesztősége legalább egy fővel képviselteti majd magát az eseményen, de úgy döntöttem, hogy addig is, míg megtudjuk, hogy mit gondol Tölgyessy, én is összeírom, megpróbálom szintetizálni azt, amit az évek során Orbánról leírtunk, vagy megbeszéltünk.

Rendszer?

Az első kérdés, hogy lehet-e egyáltalán „Orbán-rendszerről” beszélni. A válasz igen. Magyarország olyan jellegzetes társadalmi-gazdasági-politikai berendezkedésben él, amelynek az országban mindenki, Orbán legádázabb ellensége is az eleme, és ez a berendezkedés jellegzetesen különbözik minden más ország politikai rendszerétől, akármennyire is csábító egyszerűen „putyinistának” vagy „erdoganistának” nevezni. Kialakulása pedig Orbán Viktorhoz köthető, és vezetőként ő is uralja. Tehát Orbán-rendszer.

Genezis

Ahogy a nácizmusnál, úgy itt is szembe kell nézni egy kellemetlen ténnyel. Orbán Viktor és rendszere nem tőlünk függetlenül történt meg. Nem csak úgy sétáltunk a tavaszi napsütésben, mikor fejünkre esett egy hangversenyzongora. Az Orbán rendszer kialakult. Ezért az Orbán-rendszer megértéséhez legalább részben át kell tekinteni a XX. század magyar történelmét, nem egészen úgy, ahogyan az iskolában tanultuk.

Modernizációs nekifutások

1. A boldog békeidők

A magyar XX. század elején javában zajlik a „boldog békeidők” amelyről oly’ romantikusan szokás megemlékezni. Baross Gábor, Eötvös József (ekkorra mindketten rég halottak) fejlődés, gőzmozdony, Ganz Ábrahám, Hatvany báró, K.u.K robog a gazdaság), minden jó, minden rendben.

Egyrészt ez csak részben volt igaz, a Monarchia nem tudta tartani a lépést a németekkel és az angolokkal, csak nem olyan ütemben maradt le, mint most. Bosznia, Bukovina, és más fejletlen területek pacifikálása még a bőségesen növekedő gazdaság erőforrásait is a kimerülésig lekötötte.

Ráadásul komoly politikai feszültségek halmozódtak. A soknemzetiségű Monarchia magyar elitje nem tudott megegyezésre jutni a nemzetiségekkel. 1892-ben a császárhoz memorandumot intéző román vezetőket csúnyán meghurcolják, és az összes többi nemzetiség is durva elmagyarosítási törekvések elszenvedője. Megjelennek azok a repedések, amelyek majd a trianoni katasztrófához vezetnek. 1883-ban lezajlik a tiszaeszlári per is, az országgyűlésbe több cikluson át bejut Istóczy Győző antiszemita pártja, előrevetítve a későbbi eseményeket.

Az első világháború Ferenc József megreformálatlan Monarchiáját kivérezteti és szétrobbantja. Kossuth Lajos Kasszandra-levele valósággá válik, és egyben biztos lesz az, hogy Magyarország szűkebb nemzetközi környezete nem egymással partnerségre törekvő és gazdasági integrációt építő tartományokból fog állni, hanem egymás létét nagyon sokáig tagadó és egymással ellenséges viszonyban álló nemzetállamokból.

2. Bethleni konszolidáció: haladás helyett keserves talpraállás

A trianoni katasztrófa után teljesen kifosztott ország maradt hátra, amelynek a közjogi rendszere is megrendül. A tanácsköztársaság bukása után a győztes hatalmak is felismerik, hogy Magyarországnak biztosítani kell a létét, különben a Kárpát-medencét nem meggyengítik, hanem a Balkánhoz hasonló tűzfészekké változtatják. Jön tehát Horthy, a király nélküli királyság, és olyan vezetés, amely azzal van elfoglalva, hogy a szétzüllött országot konszolidálja. A kormányzati szintű modernizációs tervek jó időre feledésbe merülnek.

Közép-Európában hatalmi vákuum jön létre, amelybe teljesen természetesen nyomul be a Harmadik Birodalom. A hitleri Németország Lebensraum-igénye teljesen racionális igény, amelyet az is igazol, hogy napjainkra az egykori Lebensraum, mint német gazdasági érdekszféra megvalósult. A különbség az, hogy nem Gauleiterek, hanem a soft power a hatalomgyakorlás módja.

A második világháborús német tervek, és a hozzájuk bilincselt magyar tervek is katasztrófára voltak ítélve és ez a katasztrófa be is következett.

3. Kádár: elit nélküli országtól a féltudású elitig

Régebben már írtunk arról, hogy 1944 és 1956 között az összes progresszív társadalmi réteget Magyarországon vagy kiirtották, vagy elűzték, vagy romlásba kergették.

1956 után olyan ország áll elő, ahol megint konszolidálni kell, úgy, hogy a modernizáció minden addigi vezető társadalmi erejét, a módos paraszttól kezdve a zsidó iparoson, a sváb kocsmároson, a képzett alispánon át a világlátott arisztokratáig, kiiktatták.

A hatvanas évektől Kádár konszolidál, de így is évtizedek telnek el addig, amíg a tanárképző főiskolák és agráregyetemek újra kellő mennyiségű értelmiségivel töltik fel a magyar vidéket. Ez az elit, noha sok gyökere visszamegy a háború előtti elitbe, eleinte nem képes betölteni  fejlesztő-haladó szerepét. Hosszú idő után mostanában tűnik fel olyan politikai erő, amely nagy számban tudhat a soraiban 2-3. generációs fiatal értelmiségieket.

Rendszerváltó erők

De térjünk vissza ’89-be. A rendszerváltásnak olyan ország fut neki, amelyben a kádári erőltetett modernizáció nagyon sok dolgot megoldott, de a társadalmat magát nem modernizálta, a magyar vidék olyan feszültségekkel terhelt, amelyeknek a gyökerei száz évvel korábbra nyúlnak vissza.

A rendszerváltásnak nekifutó értelmiségi elit elittudata is különböző traumákon és kompromisszumokon alakul. Az MDF környékén az engesztelhetetlen kommunista-gyűlölők mellett feltűnnek horthysták, sőt hungaristák is. Az MSZMP nagy öregjeit az ifjú technokraták igyekeznek háttérbe szorítani. Harmadik erőként a budapesti, egykor polgári gyökerű értelmiség tűnik fel, és állítja magáról, hogy a a felvilágosult nyugati eszmék magyarországi letéteményese. Róluk itt írtam bővebben.

A fiataloknak sehol se volt hely. Az MSZP ifjú KISZ-esei elmúltak 30 évesek, több évtizedniy pálya van még előttük. Az MDF derékhada a hatvanas éveiben jár. Az SZDSZ mellett ugyan feltűnnek fiatalok, de 1994-re Orbán Viktor számára világossá válik, hogy liberális pártként a Fideszből soha nem lesz semmi. Sokan Tölgyessy Péternek tulajdonítják azt a váltást, amely megindítja a Fideszt a jobboldal irányába.

A döntés teljesen logikus, ugyanis az MDF-ről kiderül, hogy kormányzóképtelen, a múltban élő párt. A liberális, polgári eszmékről pedig kiderül, hogy normális polgárság hiányában nincsen valódi célközönségük. A magyar társadalom, elsősorban vidéken, olyan jellegzetességeket mutat, amelyeket a nyugat-európai politikai fejlődés évtizedekkel korábban elhagyott és 1968-ban formálisan is lerázott magáról.

A politikus természetes hatalomvágya tehát olyan pályára teszi a Fideszt, amely 1998-ban robbanásszerű sikerre vezet. Torgyán segítségével sikerül megszólítani a vidék jobboldali gondolkodású szavazóit. A Ratkó-unokák generációjának pedig meg lehet tenni azt a fontos ígéretet, amelyre annyira vágynak. Az MSZP-SZDSZ koalíció ’80-as években ragadt szemlélete helyett modernizációt és európaiságot ígérnek.

Az első bukás

2002-ben az orbáni kísérlet megbukott. Orbán már ekkor levonta a konzekvenciát, ideje, hogy 15 évvel később az ellenzéke is megtegye ugyanezt.

A 2002-es bukás egyik oka az, hogy a torgyáni-nép jobboldaliságot nem tudták összeegyeztetni az Európai Unió felé haladó országgal. A legrosszabb dzsentrik módjára basáskodó kisgazda miniszterek a kormány lágy altestének bizonyultak, ahova egy Gálvölgyi János vagy egy Kern András bármikor megerőltetés nélkül tudott szúrást bevinni. Utoljára magyar kormányon ezelőtt Békeffy idejében mertek nyíltan röhögni.

De legalább ilyen fontos ok az is, hogy a baloldal körül csoportosuló értelmiség ellenséges volt Orbánnal szemben. Ennek az értelmiségi rétegnek hagyományosan, Kádár óta előjogai voltak, hiszen ők voltak az európai fügefa levél a szovjet típusú diktatúra előtt. A modernséget, az európaiságot a saját privilégiumukként kezelték, és egyre csökkenő mértékben ugyan, de a mai napig meg tudják a Nyugatot etetni azzal, hogy ők itt országos jelentőségű, progresszív erő, holott rég nem azok. Portékájuk, a sima érintkezés lehetővé tétele a nyugati partnerekkel, jelentőségét vesztette (Orbán szemében mindenképp).

Teljesen érthető, szakmailag és emberileg is, hogy Orbán újítani akart, és nem akart a szoci technokrata háttéremberek rabjaként kormányozni. Megtanulta azonban a leckét: „a szakértelem bolsevista trükk” vagyis az ő pártja soha nem lesz a magyarországi okos párt.

2006: küzdelem helyett háború

A 2002-es bukás után nehéz volt felállni 2006-ra, és 2006 májusa óriási katasztrófát hozott. Kiköltekeztek, nagyon durva kampányt csináltak…és vesztettek. Gyurcsány Ferenc személyében egy Orbánnál is nagyobb populista jelentkezett, és az MSZP a vezetésével nem válogatott az eszközökben.

A Fidesz bukott párt volt, úszott az adósságban, fenyegetett a szétesés veszélye.

Mennyei mannaként hullott alá az öszödi beszéd. Nem tudom, hogy ki szivárogtatta ki, de nagyon kapóra jött annak az Orbán Viktornak, aki akkor élet-halál harcra kényszerült a baloldallal. Sokan hajlamosak elfelejteni, de az addigi élni és élni hagyni szabályait Gyurcsányék rúgták fel. Ha volt is valamilyen nagyvonalúság Orbán Viktorban, annak itt lett végleg vége.

Az azóta eltelt éveket ez, a mindent a hatalomnak alárendelt célelvűség határozza meg. Az öszödi beszéd után, az önkormányzati választásokon a Fidesz ölébe hullottak a vidéki városok, és iszonyatos összegű kötvénykibocsátásaik segítettek rendezni az adósságokat, Simicska Lajos vaskézzel rendbe rakta a pénzügyeket.

Kapóra jött nekik az is, hogy Gyurcsány Ferenc, miután megbukott, még két évig nem mondott le. A közben beütő gazdasági válsággal együtt ez már elég volt ahhoz, hogy megroppantsa, szétzüllessze, béna kacsává tegye a kormányt. Akik akkoriban a politika közelében voltak (én ott voltam) mind emlékezhetnek arra a végtelen impotenciára és züllöttségre, amely az MSZP-SZDSZ koalíció utolsó éveit jellemezte. Közben a Fidesz elég erősnek bizonyult ahhoz, hogy az ügyészség feletti kontrollt már ellenzékből megszerezze, és ezzel végképp biztossá vált, hogy mindenről Orbán Viktorral kell tárgyalni Magyarországon, minden üzlethez Simicska Lajos beleegyezése (is) kell.

Így következett el a 2010-es választás. Arról, hogy mi és hogy épült ki, arról a következő részben írunk.

(A forradalmi hevületnek köszönhetően kicsit késtünk Noirp cikkének publikálásával, de szerencsére olyat soha nem ír, ami ne lenne örökérvényű. A csorba ezennel kiköszörültetett.)

Az „ékszerdoboz” jellegű kisvárosban, ahol élek, igen jól berendezkedett a NER. Mást nem is vártam, lévén a rendszer maga is eléggé provinciális, önelégült és színpadias. 2014-ben lezajlott az önkormányzati választás, befutott az addig is regnáló polgármester; papírforma.

Pár hónappal később aztán a környékembeli két utcán szövegkiemelő filcekkel írt A4-es plakátok jelentek meg. „H…s! (a polgármester neve) Padokat ígértél!” „H…s! Hol vannak a padjaink!?” Aláírójuk a fájós lábú Durman, vagy pedig Durman és társai volt. (Lám, már nem emlékszem, egy vagy két n-nel. Elég ciki.) Én bizony elsőre kiröhögtem a plakátokat, nemkülönben a fájós lábú Durman(n)t. Mondván, naiv népek, cseszhetitek a padjaitokat; a szavazatotokkal kitüntetett zsentlmen és párttársai a meglevőket is hazaviszik szalonnasütéshez, ha úgy szottyan úri kedvük.

Aztán 2015 végén vagy 2016 elején azokban az utcákban, ahol a plakátok voltak (elég soká bírták különben) felállítottak legalább két vagy három padot. (Egyiken magam is eltohonyáskodtam ’16 nyár végefele, mert olyan rosszul voltam, hogy nem bírtam egy svunggal megtenni 400 lépést hazáig.)
Mit tagadjam, anno nagyon megdöbbentem, mikor először megláttam a – béna helyre, főút mellé, de mégiscsak felállított – padokat. S akkor magamban bocsánatot kértem a fájós lábú Durman(n)tól, illetve társaitól.

Tegnap pedig újra eszembe jutott a fájós lábú Durman(n), meg a magamban-bocsánatkérés – míg arra vártunk, hogy Káder János aláírja-e (persze aláírta), és körülöttünk bugyborgott a lex CEU által elszabadított közjogi-történelmi elmebaj. Miért is?

Azért, mert a fájós lábú Durman(n) nem volt rest, és választott – nagyon hangsúlyozom: választott – vezetőjén számon kérte a korábbi ígéreteket. A legelemibb állampolgári jogával élt mindazon jogokból, amit egy parlamenti demokráciában definiálni lehet. Morcos UV-sárga szövegeivel a választott tisztségviselők fölött gyakorolt civil kontrollt. Hogy ennek tudatában volt-e? Nem tudom. De csinálta.

Ezért, azt gondolom, minden tiszteletet megérdemel, mert olyasmit művel, amit a blogban már régóta hiányoltunk.

Mélyen meghajolok tehát a fájós lábú Durman(n) előtt és ajánlom őt ismeretlenül is mindenki figyelmébe.

Ajánlom például – az Ürge-Vorsatz featuring Lukácsi Katalin-poszt után – bármilyen, a NER-t váltani kívánó alternatívának, amely komolyan gondolja ezt a megerőltető sportot. Mármint ezt a parli-demo-izét mindenféle jogkörökkel, légfékekkel meg tárasúlyokkal, a kényelmes „car kazál” és „jaj, bárcsak Sztalin elvtárs tudná…” helyett. Megkockáztatom, hogy az ingerült, de energikus kispolgárral nyernek annyit, mint a Párt épp aktuális Mária Magdolnájával, már persze ha komoly aktivitásra utaznak és nem píár-értékre.  Ajánlom továbbá Durman(n) urat az akadémiai szféra mindazon nagyjainak figyelmébe, akik a mai napig nem szólaltak meg érdemben. Mert azt gondolom, aki fél megszólalni a padjaiért, annak egyszer elveszhet a katedrája. Elveszik, mert elveszik. (Elveszik, mert elvehetik. Tovább is van, mondjam még?)

Ennyit szerettem volna, aztán most már ballagok hazafele. Útközben majd leülök egy kicsit a fájóslábú egyik padjára, elgondolkodni egy kicsit. Van min.

Noirp

Hol vannak a vállalkozók? Hol van Landerer és Heckenast, aki kinyomtatja a nyomdájában a 12 pontot? Mai (péntekre előrehozott) szombati hosszúposztunkban ezt próbálom megmagyarázni. Ráadásul a blog megpróbál popkultúrét is csempészni az elemzésbe, hátha úgy könnyebben fogasztható…

 

Ahhoz hogy megértsük a dolgot, két alapfogalmat kell előszor megismerni

1. Abszolutizmus

Az abszolutizmusról az iskolában valami olyasmit tanultunk, hogy a XVII. század körül több európai országban olyan uralkodó volt, aki felismerte, hogy nem lehet az államot hatékonyan vezetni akkor, amikor van hetvenhét féle herceg, gróf, báró, márki, earl, vajda, bán és érsek, akinek minden alól van valami mentessége, előjoga, és olyan birtoka, ahova valami ezeréves hagyomány alapján a király emberei a lábukat se tehetik be.

Közben pedik ott a Felvilágosodás, az emberiség feltalál egy csomó jó dolgot, ezeket be kéne vezetni, az államot fejleszteni kéne, de nem lehet, mert van egy réteg (az arisztokrácia) akinek nem ez az érdeke, hanem az, hogy a szokásos bevételeit továbbra is beszedhesse.

2. Polgárság

Az uralkodó tehát olyan rétegre akar támaszkodni, akinek hasonló érdekei vannak, mint neki. Ez a polgárság, amely az akkor még kevés és nem túl népes város lakosságát alkotja. Nincsenek olyan előjogaik, amelyek alapján autmatikusan, járadékszerű jövedelemhez jutnának, mint a főurak, és érdekükben áll mindenféle modern dolog bevezetése, mert ők azzal keresnének pénzt.

A polgárság tehát hallgatólagosan alkut köt az abszolút uralkodóval: elviseli a túlkapásait, hajlandó akár sok pénzt is befizetni a kasszába, ha cserébe hagyják dolgozni, és lebontják az előtte álló olyan akadályokat, amelyet csak a király hatalma tud lebontani. Ha királynak ehhez pénz, paripa és fegyver kell, akkor kifizetik neki. Jó befektetés.

A felvilágosult abszolút uralkodók fiai és unokái egyre kevésbé figyelnek oda, hogy ezt az alkut betartsák. Sokára, nagyon sokára jut el oda a polgárság, hogy azt mondja, hogy mostmár a bizniszt veszélyezteti az a mennyiségű pénz amit elszed a király, ráadásul még dolgozni sem lehet. És akkor jönnek a történelemkönyv következő leckéjében olvasható polgári forradalmak.

De ennyit a marxista osztályharcos történelemszemléletről, nézzük a magyarországi helyzetet.

Az MSZP-SZDSZ konglomerátum bukása előtt olyasmi lehetett, mint a Trónok Harca című film cselekménye* vagyis különböző, nem túl erős várurak uraltak mindent. A korrupciónak millió kis bázisa volt, kész tudomány volt kitalálni, hogy egy nagyon egyszerű dolog is hogy tud „átmenni”. Melyik államtitkár kinek az embere, de közben a helyi képviselő az a másik banda, akihez egy másik államtitkáron keresztül vezet az út…és így tovább.

Ráadásul ezek a főurak nem is csináltak semmit a pénzért, vagyis a vállalkozó számtalanszor találta magát abban a helyzetben, hogy már mindenkit megkent, akit meg lehetett kenni, de mégsem intéződik a dolog.

Ezért aztán nagyon sok cégnél, ha tartottak is Orbán Viktortól és Simicska Lajostól, 2010 májusában reménnyel néztek a jövőbe, hiszen világos viszonyokra lehetett számítani, ahol van egy vezetés, egy, de maximum két-három ember, akinek le kell adni a jattot és lehet dolgozni, lehet pénzt keresni.

A számítás részben be is jött. Az alacsonyra vitt jövedelemadó, a mértékletes áfacsalás eltűrése, az új munka törvénykönyve sok akadályt elhárított a vállalkozók előtt. Cserébe az állam persze kért dolgokat, például drágult a banki szolgáltatások díja a különadó miatt, drágább az energia, mint a környező országokban, de ezt egy rutinos vállalkozó az engedett kreatív könyveléssel és az alacsonyabb adókkal kompenzálni tudta.

A mérleg másik serpenyőjében két dolog van, és ez a kettő egyre inkább lehúzza a mérleget.

Az első a versenyképtelenség. A magyar állam szétvert több olyan dolgot, amely minden vállalkozás sikeres működéséhez kell. Ilyen például az oktatás, az egészségügy és az igazságszolgáltatás. Ezek hiánya nem azonnal rossz a vállalkozónak, hanem néhány éves távlatban, amikor nem jön értelmes tanuló az iskolából betanulni esztergályosnak, amikor a legjobb, tíz éve dolgozó esztergályosa hirtelen meghal, amikor nem tudják meggyógyítani a kórházban, amikor az üzemből lopkodó szarkát nem képes elfogni a rendőrség.

Ezek eredménye az, hogy hátrányba kerül olyan vállalkozásokkal szemben, akik olyan országokban működnek, ahol ezek a dolgok rendben vannak. Visszatérve a trónok harcára, a magyar állam is látványos lefejezésekkel küzd ezek ellen, pedig az abszolút uralkodótól (amilyen Orbán Viktor is) az az elvárás, hogy vezessen be törvénykönyvet, és építsen olyan államot, amely segíti a vállalkozót.

A másik, mérleget lehúzó súly a megőrülés. Gyurcsány Ferenctől is akkor pártoltak el, amikor havonta megjelent egy vezércikk a Népszabadságban, hogy akkor most merre is megy az ország és mi lesz belőlünk. Orbán Viktor egyre nagyobb céljai, Brüsszel megállítása, a világ illiberális demokráciáinak összekovácsolása már olyan dolog, amely  nemhogy előnyt okozna az országnak, de egyenesen hátrányos.

Leálltak a német befektetések, egyre nagyobb a bizalmatlanság a magyar vállalkozásokkal szemben.

Miért nem csinálnak a vállalkozók akkor forradalmat?

Mert nem ők szoktak.

A vállalkozó polgári réteg minden normálisan működő államban mérsékelt, konzervatív réteg. Nem megy ki hajnalig tüntetni, mert másnap reggel ki kell nyitni a boltot. Én is hazamentem a tüntetésről éjfélkor, mert reggel kilencre ügyfelet vártam az irodába, aki joggal lett volna felháborodva, ha azért nem intézem el az ügyét, mert én másnapos vagyok a tüntetés miatt. Én meg abból élek, hogy az a hírem, hogy el tudom intézni az emberek ügyeit, nagyon nagy dolognak kell ahhoz történni, hogy egy napra is bezárjam az irodát, hiszen én az irodából élek, és nem a forradalmárkodásból vagy elemzések írásából. Ezért írok ilyen hosszú posztokat hétvégén, a szabadidőmben.

A vállalkozók egészen nagy terheket is elviselnek, mielőtt zúgolódni kezdenének. Ott az iroda, a műhely, az üzem, a hűtőház, amelyekre fizetni kell a költséget, a hitelt, a lízinget. Az emberek, akiknek adni kell a fizetést. Ezt holmi kiabálásért és dobálásért senki nem adja fel. Aki feladja, az hülye.

Főleg, hogy ha erkölcsileg meg is bukott, ez a kormány nagyon erős. Még hatalmában áll bárkit kinyírni, bíróság elé hurcolni, ellehetetleníteni. Nem látszik az az erő, aki ebben megakadályozná. Landerer és Heckenast tudta, hogy ha a Helytartótanácstól kijön valaki őt elllenőrizni és cseszegetni, netán elviszik, akkor a márciusi ifjak lebontják azt az épületet, ahova be van zárva, és kiszabadítják.

A mai magyar vállalkozói réteg még nem érzi ezt. Annak aki Orbánék alternatívája akar lenni, el kell kezdeni az ő nyelvükön, nekik szóló műsort sugározni, de akkor is, az államhatalomtól függő, vagy attól tartó rétegek lesznek az utolsók, akik beszállnak. Akkor viszont XVI. Lajos következik.

* A blog azt a kritkát szokta kapni, hogy elvont és nehezen emészthető cikkeink vannak. A Trónok Harca c. sorozatról úgy tudjuk, hogy népszerű, Panamajack szokta is nézni, én nem, és tudtommal noirpova és Tromb sem. De, ha már népszerű, akkor megemlítjük, és beillesztek pár fotót lenge öltözetű nőkről, első a népszerűség.

A vasárnapi és a szerdai tüntetések fogadtatása vegyes. Hagyjuk is most a csendben alkoholizáló kiérdemesült munkásőröket, akik immár a Fidesz pártélet rovatában, hőbörögnek, hogy ennyi ember kizárólag Soros szponzorálásával hajlandó utcára menni.

Nem is Magyarország lennénk, ha nem lenne mindenki amellett, hogy nagyszerű futballedző, vízilabda-kapitány, autóversenyző, gazdaságpolitikus és lepedőakrobata, egyben kitűnő tüntetés-szervező is. (a szerző önkritikusan bevallja, hogy a fenti kérdések mindegyikében szakértett már)

A baráti, segítő kritika pedig a cizelláltság különöböző fokain elmondva annyi: ez szar és kevés. A Ráérünk blog értékelése, mint szinte mindig, most is jóval árnyaltabb.

A tüntetéseken sokan voltak. Sokan olyanok, akik nem, vagy nagyon régen voltak bármilyen tüntetésen. Egy csomó 18-20 éves ember első nagy tüntetésén járt. Ez nagyon jó hír, hiszen kiderült, hogy egy elég réteg-intellektuális téma is már képes tízezreket utcára vinni.

A véleményvezér réteg tüntetése volt ez, hiszen a magyar internetes tartalom 80%-át író-fényképező emberek voltak kint.

Kultúrtüntetések voltak ezek, hiszen pár marginális rendbontáson kívül, komoly balhé nem volt. Nem kellett könnygázzal oszlatni, vízágyúzni, gumibotozni. A nagy balhét a tömeg maga akadályozta meg. Ami balhé volt, az ellen a rendőrök szakszerű és erélyes fellépése elegendő volt.

Nagyon pozitív dolog, hogy bár a tömegben feltűntek mindenféle politikus arcok (Juhász Péter próbált valamit akciózni is) de a már ismert ellenzéki tüntetési koreográfia elmaradt. Ez sokaknak jó hír, sokaknak meg nem az. Jó volt nem azt hallgatni, hogy akkor most kinek és kivel kellene összefogni, azért, hogy Gyurcsány/Botka legyen a frontember, vagy épp legyen előválasztás. A baloldal helyében nagyon elgondolkoznék azon, hogy gyakorlatilag a komplett fővárosi szavazóbázisuk kint volt a tüntetésen (értelmiség, egyetemisták stb.) és senki, egy szóban sem emlékezett meg róluk.

A tüntetésből azonban, legalábbis első hallásra, nagyon hiányzott a politika, politikamentesség is elhangzott.

Ez rossz hír. Ez a tüntetés politikai tüntetés volt, akkor is, ha a szervezők annak szánták, meg akkor is ha nem. Jó dolog, hogy nem kellett valamelyik fáradt balos arcot hallgatni, de politikai állásfoglalás kellett volna.

Kérdés, hogy lehetett volna-e olyan beszédeket mondani, amelyek jobbak és tüzesebbek?

A válasz igen. Ne ragadtassuk el magunkat, olyat nem lehetett volna, amelytől ez a tömeg megy és rendszert vált. A tömeg nagy részének a legnagyobb élménye az volt, hogy nagy nyilvánosság előtt, hangosan azt kiabálhatta, hogy „a kurva anyád”. Mert nemhogy ilyet, hanem egyáltalán semmit sem szokott kiabálni. Ennek a tömegnek a feltüzelése, „nagy dolgokra” biztatása csak oda tudott volna vezetni, hogy a végén a rendőröknek nemcsak csúnyán nézni kellett volna, hanem oszlatni. Ami kiváló vágókép a holnapi BBC híradóba, csak épp értelmes eredménye nem lett volna.

De ettől még az elhangzott beszédek az úri közönség számára is terjengősek, fáradtak, irrelevánsak voltak. Nem lehet így csinálni. Az Eötvös Csoport rendezvényén, fűtött teremben lehet, kint a placcon viszont kiabálható szlogenekkel, két-három poénnal, valami házi feladattal kell készülni, hiszen ez az az ÖT perc (tehát nem 8 és nem 19) amikor a szónok maga mellé állíthat embereket.

Ezen mindenképpen jó lenne változtatni, és rájönni, hogy ha a standard célközönségünkön kívül is sok ember kijött, akkor őket meg kell tisztelni nekik szóló mondanivalóval és zenével, különben legközelebb nem jönnek.

Viszont felesleges ezt túlaggódni. Majd lesz több ember, majd lesz jobb szónok, majd lesz konkrétabb cél, majd lesz rock&roll a dobozgitáros nyünnyögés helyett.

Ez a tüntetés arra volt elegendő, hogy megmutatta Viktor nagyon szűk mozgásterét, vagyis azt, hogy a teljesen gúzsba kötött külpolitikai lehetőségei mellett belpolitikában sem tehet már akármit, mert van tüntetés, mert van nagy tüntetés. Ha minimálisan tágul a tüntetés társadalmi bázisa, akkor pedig óriás tüntetés van, és az majd másmilyen lesz.

A bébi totyog, és önállóan belekakil a bilibe. Ne kérjük rajta számon a százméteres gyorsúszás világrekordját. Jön az majd magától. A demokráciát nem lehet kiszónokolni, abba bele kell nőni.

Hát nem mondom, hogy túl ritka alkalom volt az általános iskolában, amikor sikerült megakasztani az óra menetét valamelyik cimborám közreműködésével. Azt sem állítom, hogy ez sokszor nem volt teljesen felesleges és haszontalan. Most egy olyan pillanat jutott eszembe, ami mindössze csak azért nem sorolható a hasznos rendbontások közé, mert a poénon rajtam kívül mindösszesen a padtársam nyerített fel vigasztalhatatlanul.

1987-ben (vagy 86-ban?) történt egy földrajz órán, hogy a tanár nagy átéléssel magyarázta a saját zsírjába éppen a közeli jövőben belefulladó imperializmus kizsákmányoló jellegének sajátosságait, mire a padtársam – akinek az édesapja azon kevés szerencsések közé tartozott, akiknek a szocializmus közepette is volt lehetősége külföldön, ebben az esetben Kuvaitban dolgozni – annyit mondott: ÉN AZT AKAROM, HOGY KIZSÁKMÁNYOLJANAK. Halkan mondta ezt, csak én hallottam. Sajnos.

Azért ugrott be ez a sztori, mert pár napja volt szerencsém a Berlini Magyar Nagykövetségen részt venni egy szakmai-tanácsadói előadássorozaton. A téma a német-magyar gazdasági kapcsolatok, azon belül is a vállalkozói szerződések (Werkvertrag) volt. Hát ez ugye egy eléggé száraz, politika mentes nyüglődés kellett volna legyen. Nem volt az.
Több megközelítésből, több cikket is lehetne erről írni, de most én egyetlen dolgot szeretnék ebből kiemelni (aztán majd meglátjuk). A szocializmus szelleme még mindig kísért.

…és nem csak nálunk, Németországban is, de ez elsősorban az ő dolguk, megbirkóznak vele. Annyit azért elárulok, hogy a baloldalt (ez alatt elsősorban a volt NDK területein ügyködő politikusokat kell érteni) azért jellemzi valamiféle romantikus vonzalom az elmúlt rendszert illetően, de ez nem hasonlítható ahhoz, amit Magyarországon, a magyar fejekben lehet tapasztalni.

Mert hogy… A magyar fejekben az elmúlt rendszer (ami sajnos nem múlt el, sőt hamvaiból támad fel éppen) nem csak egy rossz emlék, hanem egy pavlovi reflex is egyben. Nem kell nagy hiányosságra gondolni, de azért bizony ez óriási gátja annak, hogy az unióban rejlő lehetőségeket maradéktalanul kiaknázzuk. Gát annak, aki egyáltalán megpróbálja, tragédia annak, aki még idáig sem jut el. Turáni átok, amit a saját magunk fejére szórtunk és azt gondoljuk, jól áll nekünk. Senkit nem érdekel.

Mert hogy… Az előadásokon felszólaló előadók, illetve a jelenlévő magyar és német vállalkozók esetében érzékelhető volt egy olyan mintázatbeli különbség, ami nemzeti hovatartozás alapján rendeződött két különböző, de szerencsére azért egymást valamennyire átfedő halmazba. Na most ugye olyan résztvevő nem volt, aki ne lenne valami módon haszonélvezője a német-magyar gazdasági kapcsolatoknak. Nem volt ott Klára, Tibor és a Editkenéni sem. Pedig ők is fontosak ám, szavazati joguk is van. Ezt se fogják elolvasni, de azért le kell írnom. Sőt, mindenkinek azt ajánlom, ne foglalkozzon (ne túlzottan) a hallgatóközönséggel, csak beszéljen.

Mert hogy… Egy egyébként teljesen objektív problémára jellemzően más a német, más a magyar problémamegoldási stratégia (a magyar nem az). A német előtt a cél lebeg, keresi a helyzet pozitív oldalait, kutatja a lehetőségeket. Neki is elgurul a gyógyszere időnként, de egészen más okból kifolyólag, mint ahogy azt hazai pályán megszokhattuk. Ami ennél is fontosabb, nem veszíti szem elől a célt. Ezzel szemben a magyar sokszor a probléma észlelésétől két lépesben jut el annak megoldhatatlanságáig. Példa…

„EZT A TÖRVÉNYT NEM AZ ÉN KÖZVETLEN HASZNOMRA HOZTÁK!!! KÁR IS EZZEL FOGLALKOZNI, SEMMI ESÉLYEM.”

Abba most nem akarok belemenni, hogy dehogynem, ezt a törvényt pont ezért hozták. Abba viszont igen, hogy miért várja el bárki, akit nem Mészárosnak hívnak, hogy az ő személyére paraméterezzenek törvényeket? Pláne miért pont egy másik országban? Addig, amíg nem a Mészárosokkal van baj, hanem azzal, hogy minket pont nem így hívnak, ne pofázzunk már itt se unióról, se demokráciáról, se piacgazdaságról. Sőt tovább megyek, a Putyin, Abramovics vezetéknevek még ritkábbak mifelénk*, tehát kicsit visszább a romantikával is.

Az okítás annyi lenne, hogy essen már le a tantusz, hogy Magyarország az Európai Unió tagja, amely egy közösség. Nemzeteké. Ennek szellemében születnek nem csak az uniós, de a tagállami törvények is. Jó esetben. Addig kéne ezt megemészteni, ameddig ki nem zárnak minket (nem fognak), vagy ki nem kormányozzák a gyorsnaszádot olyanok, akiknek ez közvetlen érdeke (van rá esély, reális).
Tudomásul kell venni, hogy európainak lenni kihívás, ahogy embernek is. Birkának lenni meg egyáltalán nem az.

(Azért nem mentem bele részletekbe, nem említettem személyeket, mert alapvetően mindenkire, aki jelen volt a rendezvényen igaz, hogy európai polgár a szó legnemesebb értelmében. Az egyetlen baj velük, hogy összesen harmincan voltak jelen, amin azért rendesen meglepődtem.)

Kürti T.

*ez a kifejezés kizárólag vidéki iskolaigazgató-helyettesek kedvéért került ide.

1990-ben, hosszú idő után az első szabad választásokon az ország magára szabadított egy nagyrészt alkalmatlan kreténekből álló kormányt. A körkörös védelemről ábrándozó honvédelmi minisztertől kezdve a kásás hangon az ablakon kikiabáló belügyminiszterig, kiderült, hogy a „rendszerváltó ellenzék” valójában nem képez olyan elitet, amely képes lenne az ország kormányzására.

A büntetés nem is maradt el, dobszóval tértek vissza a régiek és a velük szoros érdekszövetségben álló, magát liberálisnak nevező, valójában azonban begyepesedett, mondhatni reakciós értelmiségi rétegpárttal, a szadesszel.

Onnantól kezdve a magyar politika folytatta megszokott rendjét. Ők és mi, átjárás, netán együttműködés csak a pénztárnál van, mert a lopás közös érdek. De Gyurcsány óta már ez sincs. Csak ők és mi.

Hogy ez miről jutott eszembe? Ürge-Vorsatz Dianáról.

Nem vitás, hogy a hölgy naiv rácsodálkozása a Fidesz rablógyilkos módszereire hiteltelen, és gyávasága, amivel még mindig „nem politizál” visszatetszést kelt. Nem is ő az érdekes. Hanem a reakció.

Mielőtt a reakcióra térnénk, nézzünk rá a most rákosizós „elfogott leveleket” (eleve ez kb. 18 éve volt utoljára vicces, és már akkor is Kern András színészi tehetsége kellett a poénhoz) írogató, libertálib (copyright: Szily 444) értelmiségre.

Szánalmas. Semmire sem jó banda, akikből egy normális kerületi önkormányzatot se lehetne összerakni. Mindenki nagyon európéer, igazi jobb ember. Kulturált. Színházba jár, sőt bérlete is van, és Narancsot vagy ÉS-t olvas. Nagyra tartja Konrád Györgyöt, igaz, néhány sör után bevallja, hogy a Városalapítót három oldal után feladta.

Hogy mit kell mondani egy klímakonferencián, arról perspeciel dunsztja nincsen, dehát kérlek el kell mondani, hogy ez a sok autó, meg a buszok, szóval ez a szmog, ez elviselhetetlen, be kell szüntetni, járjon mindenki villanyautóval. A konferenciára pedig majd kimegy a Frici unokaöccse, ha nyerünk, rendes gyerek, középfokú nyelvvizsgája van, és fél évet volt kint Brüsszelben.

Ürge-Vorsatz Diána kaliberű szakemberről csak álmodhatnak, még a legjobb esetben valakinek talán van annyi esze, hogy odavesz valakit maga mellé valamelyik magyar egyetemről, de ez se biztos.

Vagyis, ha ma lenne 1989, megkapnánk megint egy magáról nagyon sokat gondoló, ám valójában semmit sem érő brigádot.

Mi lehetne ennek az akadálya?

A tudatos táborépítés.

Ürge-Vorsatz Diána kortünet. Igen, nagyon nehéz jó szívvel fogadni a gondolatait. De nem is ez a feladat. Azt kell észrevenni, hogy számos, eddig önbecsapásban vagy opportunista lapításban, esetleg a kettő ötvözetében leledző, jó szakembernek kezd ez az egész nagyon kellemetlenné válni.

Rendszerváltásban gondolkodó értelmes ember részéről erre nem lehet az a reakció, hogy te szarember, hát évekig ennek a haszonélvezője voltál, és most takarodj.

Mert ha ez lesz a reakció, akkor megint Orwell nyer, négy láb jó, két láb rossz, rászabadítunk az országra egy csomó kapzsi, kisszerű hülyét.

Az országot tapasztalt emberekkel lehet működtetni. Orbánt leginkább azzal lehet kinyírni, ha a használható embereinek azt mondjuk, hogy létezik módja annak, hogy a szakterületén dolgozhasson tovább, nem kell meghurcolástól tartania. Mert ha ez nincs, akkor az Ürge-Vorsatz Diánák, még annyira se lesznek bátrak, mint most, és a rendszerváltás után maradnak Orbán szárnyai alatt, mert félni fognak a lincshangulattól.

Mi pedig tapsolva örülhetünk majd annak, hogy a következő klímaegyezmény megtárgyalásakor majd Szanyi kapitány unokatestvérének a katonacimborájának az első házasságából származó fiának a barátnőjének a műkörmösének öccse fog minket képviselni, leginkább azzal, hogy két, mindössze orosz altiszti rangot és csíkba borotvált fanszőrzetet viselő huszonéves hölgy társaságában enyeleg a szállodában.

Mert Ürge-Vorsatz Diána helyett ezt lehet választani. Nem kell Ürge-Vorsatz Diánát szeretni, nem kell neki tapsolva örülni. De aki nem őt választja, azt én nem választom meg. Csak attól tartok, hogy más meg majd megválasztja, és majd nagyon fog csodálkozni, hogy honnan sikerült ennyi hülyét megint összeszedni. Hát úgy, hogy elzavartuk az okosakat.

Megjelenet az EUROSTAT legfrissebb, az Európai Unió egyes régióinak fejlettségét mérő statisztikája. Ennek böngészése nélkül lehet politikát csinálni vagy elemezni, csak nem érdemes. Ahogy az amerikaiak mondják, a Fidesznek a DNS-ében van ennek a statisztikának az ismerete és használata, nézzük hát meg, hogy mire való, és akkor megértjük azt is, hogy mi a CEU körüli botrány egyik mozgatórugója.

Az európai történelmet nagyjából ismerve tudunk mindenféle törésvonalakról, amelyek szétszakítottak országokat, és a vonal egyik oldalán jobban fejlődött az ország, mint a másik oldalán. Aztán hallhattunk uralkodókról, akik birodalmuk egyes részeit fejlesztették, másokat kiraboltak. Tudunk iparágakról, amelyek egykor dúsgazdaggá tettek vidékeket, máskor lerombolták azokat.

Az EU egyik legnagyobb feladata lenne az, hogy ezeket a nagy különsbégeket valamennyire csökkentse, és a legnagyobb kudarca az, hogy ez nem sikerül neki. Az egységes gazdasági-politikai működés egyik fő feltétele lenne a mostaninál kiegyenlítettebb fejlettségi megoszlás. A sokak (többek között vezető politikusok) által is pedzegetett „kétsebességes Európa” sem lenne sikeres, ugyanis, a statisztikát böngészve jól látszik, hogy ezek a nagy különbségek korántsem egyszerűsíthetők a szegény szocialista országok és a gazdag Nyugat-Európa problémájára.

Ezek a különbségek helyben is óriásiak, és a „fejlett Nyugat” legfontosabb baját jelentik. Ezek a különbségek vezettek a Brexithez és Donald Trump elnökké választásához. Mostanra erősödtek akkorára, hogy problémát okozhatnak a nyugati, fejlett demokratkus intézményrendszerrel bíró országokban is, miközben Európa keleti felén már rég meghatározzák a politikát.

Ezért van az is, hogy számos dolog, ami most Franciaországban, Amerikában vagy épp Angliában folyik, a Kelet-Európai szemnek ismerősebb, mint az eddigi, finom úriemberek uralta ottani politika. Mielőtt azonban Magyarországgal foglalkoznánk, nézegessük kicsit a táblázatot, nézzünk szét Európa konfliktusövezteiben! (a közlemény 3. oldalán levő táblázat)

Belgiumban látjuk a gazdag (120% körüli) Flandriát és a szegény (70-80%) vallon tartományokat. Nem véletlen, hogy ezek nehezen vannak meg egy országban, miközben még a nyelvük sem ugyanaz.

Csehországban látjuk az Arany Prágát és a néha jó kis cigánylázadásokat produkáló, koldusszegény (a magyar szegény vidékeknél azért gazdagabb) régiókat. Prága évszázadok óta gazdag, polgárosodott, német, vgy Habsburg birodalmi város, ez hat ma is, másutt meg nézik a szegény emberek az uraság kastélyát, mint tették azt régen is.

Németországban ordít a BRD-DDR határ, érdekes módon az ehemalige DDR a Pegida és az AfD fő kiindulópontja. Németország politikai stabilitását az adja, hogy a szovjet megszállási zóna méretben és gazdasági jelentőségben is sokkal kisebb mint az egykori Nyugat-Németország, ráadásul a gazdasági fejlődés motorja az egykor a keleti porosz és szász iparvidékeken is működő gazdasági elit, amely visszaszerezte pozícióit.

Spanyolországban a baszk és katalán függetlenségi törekvések rögtön érdekes új színt kapnak, ha megnézzük, hogy ezek a régiók szignifikánsan gazdagabbak, mint a többi, tehát a kulturális lenézés mellé még úgy is érezhetik, hogy mindezt még finanszírozni is kell.

Franciaországban a nyolcassal kezdődő régiók szépen kirajzolják LePen hátországát, Franciaország meg drukkolhat, hogy kiengyesúlyozott választási rendszere ne engedje ezeket a régiókat elnököt választani.

Aki járt már Olaszországban, azt nem fogja meglepni az a vonal, amelyet valahol Róma felett lehet meghúzni, és amely alatt hirtelen mintha egy másik ország kezdődne.

Ausztria viszonylag egységes, és jelen írás szempontjából azért érdekes, mert látszik, hogy tőle keletre az első régió (Nyugat-Dunántúl) már ugyanolyan különbséget mutat, mint az északolasz-délolasz vonal két oldala.

Szlovákián látszik, hogy valójában két ország, egy osztrák tartomány Pozsony körül és a Kisalföld hozzájuk tartozó részén, meg egy levegőért kapkodó keleti rész, közötte a német, magyar, zsidó polgárságuktól megfosztott, egykori gazdag, most szegény városi régiókkal.

Ha Angliából ki is vesszük a Cityt, akkor is azt kapjuk, hogy arrafelé komplett országrészek vannak, ahol nagyon nagy baj van. Miután életem egy bizonyos szakaszát egy ilyenben töltöttem (Shropshire&Staffordshire) megerősíthetem: tényleg baj van. Ezek jelenleg Kazincbarcika szintjén álló helyek, ahol a birodalmi múltban megépült egy csomó dolog, ami még évtizedekig jó lesz. Az EU segített volna karbantartani, de nem kértek belőle. Miért nem? Mert véletlenül pont akkor léptek be az EU-ba, amikor az iparuk összeomlott és a fél ország koldusbotra jutott. Ott van a Brexit ebben a statisztikában, feketén-fehéren.

Nade, térjünk rá Magyarországra:

Amint már írtam fentebb, Magyarország eleve egy törésvonal keleti oldalán van, az egykori Vasfüggöny nyomai most is látszanak.

A következő törésvonal a Dunánál van, és onnan van még egy, ahogy közeledünk a szlovák-ukrán-magyar és a román-ukrán-magyar hármashatárhoz. Az egykori Jugoszlávia felé haladva pedig megint azt látjuk, hogy megyünk le a térképről, ezt az érzést a kihalt M6 autópályán bárki átélheti.

Milyen hatással van ez a magyar politikára?

Megmagyarázza Simicska Lajost, Mészáros Lőrincet és szocialista elődeiket. Iszonyatos mennyiségű lenyúlható fejlesztési pénz áramlott erre, annyi, hogy arra érdemes volt a teljes eddigi XXI. századi magyar politikát felépíteni. Ez a pénz az oka annak, hogy a Gyurcsány-éra előtti neked is jut, nekem is jut, szépen elrisztelünk politikáját felváltotta a teljes letámadás. Előbb a szoci-szadeszes elit szédült bele ebbe a hihetetlen pénztömegbe, majd aztán jött Orbán és tökélyre fejlesztette azt, amit Gyurcsány elkezdett.

A magyar politika következő nagy cezúrája az lesz, amikor beáramló pénz hiányában majd kormányozni kell, nemcsak a lenyúlást szervezni, kormányzóképessége ugyanis egyik jelenlegi parlamenti pártnak sincsen.

A nagy különbségek megerősítették azt a régi magyar politikai regulát, hogy a kormányt a vidék választja, és Budapest buktatja. A szegény régiók gazdasági-polgári elitje annyira elszegényedett, hogy kiszolgáltatott lett a központi költségvetésből érkező kegydíjnak, ezért reszketve követ minden kormányutasítást, egyszerűen az éhenhalástól tartva. Ez a kulcsa annak, hogy a vidéki polgármesterek, járási hivatalok informális választási csalásokkal biztosítják azt, hogy Orbán EU-pénz lenyúló gépezete a formális demokratikus keretek között is működőképes maradjon.

Ezért lehet ezt az egészet csak Pestről megbuktatni: el kell hitetni azzal a kb 10% vidéki értelmiséggel, hogy érdemes átállni. Ehhez viszont a Fidesznek durva összeomláson kellene átmennie, amely összeomlás a jelenlegi állapotokból nem vezethető le, „black swan” kellene hozzá, amely azért annyira nem lesz váratlan, ha Viktor olyan módon feszegeti a pofonosládát, ahogy teszi a CEU-üggyel.

Miért feszegeti mégis a pofonosládát? Azért, mert a választási kampány közeledtével két feladata van: a vidéki-urbánus ellentét (amely kiválóan látszik az EUSTAT-ból) lángolóra hevítése, és üzenni a vidéki értelmiségnek: semmiféle értelmiségi státusz nem véd meg attól, hogy bántsalak téged, ne merj átállni. Nincs senki rajtam kívül, aki a költségvetésből kifizeti a közmunkásaidat, vesz krétát az iskoládba, injekciós tűt a rendelődbe. Soros György zsidó pénzből kitömött amerikai egyetemét is le tudjuk nyomni, téged meg még ennél is jobban.

Orbán imádja a szimbolikus politikai lépéseket, a CEU megtámadása ilyen, a választási kampány előtti erődemonstráció. Dupla vagy semmi, ahogy az egész választási rendszerünk is az. Nagyon nagy a tétje, ezért nem gondolom, hogy olyan könnyen ki fog hátrálni belőle, ahogy általában dolgokból ki szokott hátrálni. Az biztos, hogy bizonytalan, lápos területre tévedt, de csinált már ilyet, eddig még nem süllyedt el. Hogy most el fog-e? Nem tudom. Meglátjuk. Mindenesetre arra épít, hogy a Trump-adminisztráció külpolitikai eszköztára megyezik az Obama-kormányéval. Ez, mondhatnánk, nagyon merész feltételezés, ugyanakkor nem hiszem, hogy van Európában olyan politikus, aki jobban értené Donald Trumpot, mint Orbán Viktor. Legalábbis most úgy tűnik. A jóisten irgalmazzon nekünk, ha téved. Meg akkor is, ha nem.

A legújabb őrület, hogy a gonosz piszok zsidó Soros György, egyeteme által mételyezi meg Magyarországot. Igaz, hogy ott olyan dolgokat tanítanak, amelyet a magyar társadalom 99%-a nem is ért, de ezt most hagyjuk. Megmételyezi. Mint a piszok zsidó ELTE a dzsenderszakkal, ahol buzulást tanítanak.

Az egésznek kezd lassan Führerbunker-hangulata lenni. Egyre újabb támadásokat indít Steiner, de valahogy egyikből se lesz semmi. Még tart a varázslat, még senki nem veszi észre, hogy kiváló kormányunk sorra szalad bele a pofonokba.

Mindez azért van, mert az Orbán kormány mozgástere rendkívül szűk. Három éve írta Panamajack a Sakk és gó című cikket, amelynek jelen poszt csak a gyakorlati példája.

Kezdődött a gazdasági mozgástérrel. Az óriási gazdasági reform, a „nemzeti nagytőke” megteremtése (valójában az elérhető közjavak és magánjavak lenyúlása) után nem maradt, aki termeljen, vagy szolgáltasson. A termelő és szolgáltató szektorok meghatározó részei vannak multik kezében. A gazdaságpolitika így fiskális és monetáris politikára korlátozódik, vagyis Varga Mihály és apparátusa próbálja beosztani az EU-tól és adókból befolyó, továbbá a nemzetközi hitelpiacon felvett pénzeket, miközben Matolcsy ezoterikus stratégiai terveken töri a fejét, melyet Nagy Márton és a többi szürke eminenciás próbál magyarra fordítani. A Matolcsyzmus lényege lenne valami hazai befolyást gyakorolni a hazai gazdasági folyamatokra, de ez a vonat elment, a hazai gazdaságpolitika sarokpontjait – a lopást is – a támogatásokat folyósító EU, a hitelezők határozzák meg, akiket naponta biztosítani kell arról, hogy Matolcsy ezoterikus ötletei a Pallas alapítványok cifra épületein belül maradnak. Helló nyolcvanas évek, helló Fekete János, akinek az egyik legfontosabb munkája az volt, hogy nyugaton mindig elmondta, hogy mi papíron ugyan kommunisták vagyunk, de becsületesen fizetjük a törlesztést…

A gazdasági mozgástér szűkülése politikai szűküléshez is vezet, hiszen az itt termelő, nagyrészt német, kisebb részt mindenféle másféle multik érdekérvényesítő képessége sokszorosan meghaladja a kormányét.

Az RTL-klubba, a német boltmamutokba, autóipari cégekbe rendre beletörik a kormány bicskája, egyszerűen nem lehet velük szemben politizálni, és minél inkább próbálkozik, annál kevesebb a tárgyalási készség. Ráadásul a jelenlegi német vezetés nem nagyon szól bele abba, hogy a német gazdasági elit hogy gyakorolja itt befolyását. Itt még érdekközösség is van köztük és a magyar kormány között, hiszen Martin Schulz győzelme egyik félnek sem érdeke, de ez a magyar kormány mozgásterét nem növeli.

A világpolitikában a Putyin felé tapogatózások eddig semmilyen kézzelfogható eredményt nem hoztak, egyszerűen Putyin nem tud nekünk adni olyan dolgokat, amelyekre szükségünk van. Vagy ne vehetnénk meg mástól olcsóbban és jobb minőségben, lásd metróprojekt.

Az amerikai külpolitika úgy tűnik, irányt vált, csak nem tudjuk, hogy merre? Hillary Clinton Magyarország-politikája két dologban biztos volt: 1) Nem szeretik Orbán Viktort és keményen korlátozzák az amerikai gazdasági érdekekkel szembenő tevékenységét, és a civilekkel szembeni nyomulását 2) Nem akarják megdönteni Orbán Viktort, mert nincs alternatívája, és nem akarnak a kijevihez hasonló támadást és orosz befolyásszerzést.

Azonban nem tudni, hogy mi lesz a Trump-kormány hozzáállása Kelet-Európához és Oroszországhoz? Németországra hagynak mindent? Várnak, hogy mi lesz az EU-val és azután döntenek? Putyin-ellenes fellépések lesznek, és rajtunk statuálnak példát? Erre a legtapasztaltabb diplomaták se tudnának most válaszolni. Talán pár hónap múlva, talán már a francia választások után, ki tudja.

Azt sem tudjuk, hogy a visszahívott Colleen Bell utódja ki lesz? Trump körül nincs olyan befolyásos támogatóréteg, mint a korábbi elnökök körül, így a kedves, udvarias nagykövet-mögötte pedig egy André Goodfriend-szerű öreg róka tandem helyett valami mást fogunk kapni. Sok mindent meg fog mutatni, hogy egy felkapaszkodott „breitbastard” jön majd ide, vagy egy meleg helyzetekben járatos karrierdiplomata. A mostani ügyvivő mindenesetre az utóbbi.

Goodfriend három-négy sajtónyilatkozattal megmutatta, hogy Amerikának vannak nagyon komoly eszközei, ilyen bonyolult helyzetekben, mint a mostani, öngyilkosság velük packázni.

Mi van Brüsszellel? Őket megállítjuk, nem? Nos, Brüsszel az utóbbi 4-5 évben többször is befagyasztgatta pár hónapra egyes nagy operatív programok kifizetéseit, a magyar kormányra néha százmilliárdos nagyságrendű finanszírozási terhet róva. Ezzel, a „quantitative easing” (a nyugati jegybankok, elsősorban a Fed hitelkihelyezési programjai, ami miatt a nemzetközi hitelpiacra nagyon sok új pénz áramlott) idején nyugodtan lehetett élni, a kormánynak (és nekünk, adófizetőknek) ez fájt, de nem kellett beleroppanni. Az EU komoly átalakulás előtt áll, most épp nincs kapacitása senkinek Magyarországgal foglalkozni, de ez hamar megváltozhat, és akkor az „impotens” EU majd rajtunk statuál példát. Ezért Brüsszellel csak szájkaratét vívunk.

Kivel vívjon hát meg a kormány?

Természetesen a „civilekkel” ezekkel a borzasztóan veszélyes elemekkel. Hiszen most már az amerikaiak nem védik be őket, nem? A helyzet bonyolultabb ennél.

Előszöris a civilszervezetek csupa jó és szükséges dolgot csinálnak, amelyeket amúgy nagyrészt az államnak lenne kötelessége megtenni. Persze ettől még ellenük lehet hangolni a közhangulatot.

A másik gond az, hogy ezeknek a szervezeteknek kiváló összeköttetéseik vannak.

A harmadik pedig az, hogy ha konkrétan Soros Györgybe és szervezetébe kötnek bele, akkor olyan befolyással találják magukat szembe, amelyik az ilyen bolondos egyetembezárási tervek hallatán lehet csak a vállát vonja meg, mondván: nem eszik azt ilyen forrón, nézzük meg, mire mennek úgy, hogy csak az egyetem szervez tiltakozást. De ha az kevés lesz, nagyon sok és nagyon erős eszköze van arra, hogy Orbánra hasson.

Steiner nem támadhat a német gazdasági elit, az amerikai kormány, az EU intézményrendszere irányába. Steiner tehát Soros irányába fog támadni. Es ist ein Befehl!

Kéri László a Hír TV Egyenesen című műsorában (6.45-től) a következőket találta mondani:

        „Ez a fajta későkulák mentalitás, ez a gyűjtögetés, a tulajdonszerzés öröme. ”

„másként, munkacímen azt mondom kuláktempó”

hívja fel rá a figyelmet az örülünk vincent blog kiváló szerzője, jótündér. (nekem meg panamajack)

Jótündér helyesen látja, hogy Kéri a baller naftalin-értelmiség része, aki készséggel venné át a Szőcs Gézák és Schmidt Máriák helyét, a húsosfazék körül. Mondandójával azonban vannak komolyabb bajok is ennél.

Az a fajta rablás, amire gondol, az valójában szpáhi-tempó lenne, egykoron a török szultán fizetett a lovasságnak alföldi falvakkal, ezért van az, hogy az egykori török hódoltság területén nincsenek a mai napig falvak, hiszen mindenki beköltözött a nagyobb településre, mert az a szultáné volt, és ott nem akarták rögtön kirabolni, ahogy a szpáhi tette.

Van azonban egy másik baj, ez pedig a „kulák” szó, mint rabló, gonosz elemre utalás. Ez ugyanis olyan komcsi csökevény, amelyet jó lenne végre kiirtani a fejekből.

Közismert tény, hogy Magyarországon 1944-ben zsidók százezreit ölték meg vagy vitték haláltáborba és ölték meg ott. A dolog emberi tragikumáról mostanra talán már eleget beszélünk, de alig esik szó arról, hogy ez az országnak milyen veszteség volt. Mert az ismert veszteségeken (pl. Radnóti, Szerb Antal, Rejtő Jenő) számtalan olyan ember halt meg, aki egyszerűen polgári életmódjával járult hozzá az ország sikerességéhez. Kinyitotta minden reggel a kis boltját, árulta, amit árult, tisztán tartotta a bolt előtt az utcát, eltartott két-három alkalmazottat, igyekezett mindenféle új árukat behozni, érdeke volt a modernizáció és a prosperitás, mert akkor tőle majd többen vásárolnak. A legtöbbet az ilyen kispolgár zsidókból irtották ki.

Magyarország talán már ezt a csapást sem heverte volna ki.

De, aztán következtek a svábok. Ők vagy mentek málenkij robotra, vagy kitelepítették őket. Naná, kellett a nagy ház, a szép porta. Meg a hentesüzlet, a kocsma, a szövőgyár. Üzemeltetni? Azt senki se tudta. Járási központok váltak lassan sokkal rosszabb hellyé, mert a kifogástalan minőségben dolgozó hentes, szódás, alig 2-3 évvel azután, hogy a boltost elvitték, szintén eltűnt.

Magyarország talán már ezt a csapást sem heverte volna ki.

De, aztán következtek a „horthysták”. Itt persze találunk bőven gazembereket, akik megérdemelték sorsukat, de bőven találunk az állami szolgálatba állt kisnemességből való, tanult, lelkiismeretes szakembereket. A vidéki nagyközségek, városok boltosai, kisiparosai, hentesei, kocsmárosai után, jöttek a hivatalnokok, akik az egésznek az adminisztratív hátterét adták.

Magyarország talán már ezt a csapást sem heverte volna ki.

De, aztán következtek a kulákok. A sváb módos parasztság mellett ugyanis volt „magyar” (valójában magyar, szlovák, rác eredetű de pár száz év alatt egységessé vált) parasztság, amelyek gazdagabb képviselői szintén az ország motorjai voltak. Ők adtak el a sváb hentesnek tisztességgel felhízlalt disznót, ők vettek a zsidó kereskedőtől újfajta ekét, amivel jobban lehet szántani. Az ő földjükön lehetett a szegényebb embereknek napszámban dolgozni. Ők ültek le néha és gondolták végig, hogy megérni modernizálni, vagy a kisebbik fiú továbbtanulására költeni. Őket is elvitték, vagy öngyilkosságba, alkoholizmusba hajszolták.

Magyarország ezeket a csapásokat a mai napig nem heverte ki. Beteg társadalom vagyunk, ahol főleg a magyar vidékből kivették azt a réteget, amelyik a fejlődését elhozhatta volna. Igen, volt nyomor. Igen, kellett szociális rendszer.

De, az arisztokraták kastélyaiban ma már elfekvőt se lehet üzemeltetni.

A zsidó boltosok helyén senki se kereskedik.

A pedáns sváb portákat felveri a gaz.

Az egykori, sokszor keményfejű és kegyetlen módos gazdák helyén pályázatzsonglőrök vannak.

És akkor Kéri László, felemlegeti a hetven éves szólamot, amelyet akkor közönséges rablók mondtak.

Kuláktempó. Éljen Rákosi mikor lesz?