Szeretnél közelebbről megismerkedni Orbán Viktorral? Szeretnéd tudni milyen az arca közelről? A haja? A lehelete?

Menj oda a tükörhöz. Látod? Mi, hogy akit ott látsz, az te vagy? Hát igen, Orbán Viktor te vagy.

Orbán, ez a sokak által gyűlölt közellenség, ez csak egy ember. Egy ember nagyon kevés ahhoz, hogy bármit tönkre tudjon tenni Magyarországon. Az kell hozzá, hogy legyen még sokmilliónyi olyan ember, aki ezt eltűri.

Kell hozzá az, hogy ha bevezetik a kényszer-kiherélést, akkor se mondjon semmit, hanem reménykedjen, hogy ezt is valahogy meg lehet úszni, valakit le lehet fizetni, legrosszabb esetben szerezni egy papírt, hogy mi kérem svédek vagyunk, esetleg elmenni Svédországba.

Kell hozzá az, hogy ha az iskolát, a kórházat Délkelet-Bangladesi szintre züllesztik, ha a gyereket olyan könyvből tanítják, amilyenhez képest a Story magazin magaskultúra, akkor se tegyen semmit.

Innentől kezdve lehet a pedagógus- és egészségügyi tiltakozásokat majd a nyáron, az uborkaszezonban, szépen, szisztematikusan megfojtani. Amikor majd mindannyian nyaralunk, jönnek majd szépen egyik napról a másikra a rendeletek, átszervezve ezt, lecserélve azt, megszüntetve amazt. Az is lehet, hogy egyik-másik vezetőt majd a nyáron meggyanúsítják valami bűncselekménnyel, a KNYF majd jól vádat emel, a vád majd három év múlva összeomlik.

Mire újra szeptember lesz, az egésznek vége lesz. Megalázott tanárok, fejet lehajtva fognak az iskolába menni, és a rendszer örül majd, mert ugyanilyen gyerekeket fognak ott faragni.

Ez miattad lesz. Te csinálod. Te csinálod, amikor nem mész el, megmutatni, hogy ez érdekel. Amikor a Los Botlábos meccse jobban érdekel, mint a hazád. Amikor hörögsz, hogy meg kell védeni az országot háromezer arabtól, de a saját gyereked nem véded meg attól, hogy úgy bánjanak majd vele, mint ahogy a háromezer arabbal bántak a hazájukban.

Te. Nézd a tükröt, ha nem akarod Orbán Viktort ott látni, gyere el június 11-én tüntetni. Ha igen, akkor nyugodtan maradj otthon, a migráncs-népszavazás ősszel lesz.

Mint tudjátok, a Ráérünk Blog szerzői magukat konzervatív anarchista punkokként definiálják. Ennek ellenére az itt megjelent posztok jelentős része egy magát szintén konzervatívnak nevező kormány intézkedéseinek szapulásáról szól. Hogy is van ez? Mégsem lennénk konzervatívok? Vagy a magyar kormányt nem tartjuk annak? Nyilván az utóbbi. Oké, mondhatjátok, de akkor szerintünk mégis mi a konzervativizmus? És ha a magyar kormány nem konzervatív, akkor micsoda? És egyáltalán, miért jó dolog konzervatívnak lenni? Erről szól ez a poszt.

Az többé-kevésbé közismert, hogy a konzervativizmus a nyugati típusú demokratikus berendezkedés három meghatározó politikai ideológiájának egyike. Az szintén nem újdonság, hogy a másik kettő a liberalizmus és a szocializmus (szigorúan szociáldemokrata értelemben). Hagyományosan e három ideológiát képviselő pártok alkotják Nyugaton az úgynevezett mainstream-et: Amik ezen kívül vannak, azt általában szélsőségnek tekintik (kivéve a zöldpártokat, akik az utóbbi évtizedekben a mainstream részei lettek, illetve egyes mérsékelt etnikai-nacionalista pártokat). Viszont arra a kérdésre már kevesebben tudnának helyes választ adni, hogy pontosan miben különböznek ezek egymástól, és a konkrét politikai programjaik mögött milyen alapvető világnézeti alapokra épülnek? Először érdemes azt megnézni, miben egyeznek. Ez rendkívül fontos, ugyanis az egész parlamentáris demokrácia működőképessége és stabilitása múlik azon, hogy a különböző politikai irányzatok ne elpusztítandó, halálos ellenségként tekintsenek egymásra, hanem olyan riválisokként, akik különböző módszerekkel és hangsúlyokkal ugyan, de a közjóért munkálkodnak, és akikkel fontos kérdésekben kompromisszumot lehet kötni, illetve együtt kell működni (bizony!).

Szóval amiben az összes mainstream politikai irányzat egyetért, az a felvilágosodás eszméin alapuló, reprezentatív liberális demokrácia, mint politikai rendszer felsőbbrendűsége minden más kormányzati formához képest. Ez azt jelenti, hogy amennyiben egy párt elveszíti a választásokat, önként lemond a hatalomról, akkor is, ha úgy érzi, még lenne elvégezni való feladata. Hiába gondolják azt, hogy a nyertes párt ötletei rosszabbak az övékénél, a legfontosabb alapértéknek a demokratikus legitimációt tartják, így inkább felkészülnek az ellenzéki szerepre. Ezt abban a megnyugtató tudatban tehetik, hogy az új kormány szintén be fogja tartani a demokrácia játékszabályait, így nem kell attól tartaniuk, hogy a hatalom elvesztésével az egszisztenciájuk, szabadságuk, vagy akár az életük veszélybe kerül. A szélsőséges politikai irányzatok pontosan attól szélsőségesek, hogy ezeket az alapértékeket NEM fogadják el. Az a párt, amely bármilyen megfontolásból a „cél szentesíti az eszközt” álláspontjára helyezkedik, nem tekinthető demokratikusnak. És itt jelenik meg a konzervativizmus egyik legfontosabb alapvetése, nevezetesen hogy NINCS olyan cél, amely szentesítené az eszközt. A konzervatív ember szemében ugyanis a cél és az eszköz EGY és UGYANAZ. Vizsgáljuk ezt meg közelebbről.

Mint mondtam, mindhárom fő mainstream politikai irányzat a francia felvilágosodástól eredezteti magát. Nagyon-nagyon leegyszerűsítve azt szokták mondani, hogy a Szabadság-Egyenlőség-Testvériség hármas jelszóból a liberalizmus a Szabadságot, a szocializmus az Egyenlőséget, a konzervativizmus pedig a Testvériséget képviseli. Ebben van sok igazság, de mi itt a Ráérünkön szeretünk egy kicsit mélyebbre ásni. A felvilágosodás domináns eszméje ugyebár a humanizmus, vagyis az emberközpontúság, az individuum piedesztálra emelése a transzcendens (vallásos) vagy kollektivista alapelvekkel szemben. És itt válik alapvetően fontossá a különböző politikai irányzatok EMBERKÉPE. Hiszen a cél az, hogy a humanista társadalmi berendezkedés minél több ember igényeinek megfeleljen, tehát megkerülhetetlen kérdés, hogy mégis milyenek az emberek?

A liberalizmus emberképe szerint az Ember alapvetően JÓ. Rousseau nyomán a liberálisok úgy tartják, hogy az emberek természetes állapotukban olyan lények, akik boldogságra és harmóniára törekszenek, és ha konfliktusba kerülnek, akkor az azért van, mert objektív okok miatt képtelenek megvalósítani ezeket az ideákat. Tehát egy ember nem azért lop/öl/hazudik, mert gonosz, hanem mert éhes, fél, fenyegetve érzi magát, esetleg el van nyomva. Az ideális társadalom tehát az, amely a lehető legtöbb szabadságot biztosítja az egyes embereknek (ahol ugye a te szabadságod egyetlen korlátja a másik ember szabadsága), hogy ezáltal mindenki megteremthesse a saját boldogságát anélkül, hogy ebbe mások beleszólnának. Egy ilyen társadalomban kevés az agresszió, az emberek maguktól is az együttműködést és a kompromisszumot fogják választani a konfliktusok kezelésére. Az állam szerepe arra korlátozódik, hogy a kereteket biztosítsa, amin belül az emberek szabadon alakíthatják gazdasági és egyéb viszonyaikat. Adam Smith „láthatatlan kéz” elmélete alapján az „individuális jók” összességéből automatikusan megvalósul a közjó.

Ezzel szöges ellentétben, a szocializmus emberképe szerint az Ember alapvetően ROSSZ. Ha nem is feltétlenül gonosz, de önző, kapzsi és telhetetlen. Ahogy Marx leírta, a történelem abból áll, hogy az emberek egy csoportja a saját jóléte érdekében elnyomja és kizsákmányolja a többséget. Abból, hogy a dologtalan osztályok hatalmuk által elveszik a dolgozók által megtermelt javak egy részét. Mindegy, hogy rabszolgaságról, feudalizmusról vagy kapitalizmusról beszélünk, a lényeg ugyanaz: a szabadjára engedett emberek között szükségszerűen kialakul egy hierarchia, ahol egyáltalán nem garantált, hogy az arra legérdemesebbek kerülnek vezető pozícióba, és ahol az idővel a hierarchikus különbségek osztálykülönbségekké szilárdulnak, meg nem érdemelt előjogokkal és igazságtalan hátrányokkal. Az egyetlen módja az egyenlőség és igazságosság biztosításának az államhatalom kontrollja; a szociáldemokrata hagyományban (ellentétben a szélsőséges kommunizmussal) ennek eszközei a progresszív adózás, a mindenki számára ingyen elérhető közszolgáltatások (egészségügy, oktatás, segélyek), a munkavállalói jogok törvényi előírása, a monopoltőke korlátozása. A közjó elérésének eszköze a „láthatatlan kéz” helyett a bölcs és gondoskodó államapparátus nagyon is látható keze.

Végül a konzervativizmus emberképe szerint az Ember… nem létezik. EmberEK vannak – jók, rosszak, okosak, buták, de legfőképpen olyanok, akikből van egy kicsi ebből is, meg abból is. A konzervatív világnézet szerint a világ túlságosan bonyolult, és az emberi kapcsolatok túlságosan sokrétűek ahhoz, hogy azokat általános érvénnyel megérteni, pláne tudatosan szabályozni lehessen. Ez nem azt jelenti, hogy a konzervatívok szerint nem kellenének törvények (de arra magyarázatot ad, miért nem feltétlen önellentmondás a „konzervatív anarchista” 🙂 ), hanem azt, hogy a HAGYOMÁNYOK legalább olyan fontosak. Miért? Hát azért, mert a hagyományok évszázadok alatt, organikusan alakultak ki, és mint ilyenek, jó eséllyel megfelelnek a többség igényeinek. Emögött a látszólagos maradiság mögött egy nagyon fontos felismerés rejtőzik: a KÖVETKEZMÉNYEK tisztelete. A konzervatív ember nem azért ragaszkodik a jól bevált dolgokhoz, mert túl gyáva vagy szűklátókörű az újhoz, hanem mert nem hisz benne, hogy mindennek a következményeit előre lehetne látni. Túl gyakran vannak olyan elsőre jó ötletnek tűnő újítások, amikről később kiderül, hogy nem várt, de igen súlyos mellékhatásokkal járnak (elég csak a belső égésű motort említeni). Természetesen ez nem azt jelenti, hogy a konzervativizmus ellenez minden változást. Az okos konzervatív tudja, hogy a környezet változásaihoz alkalmazkodni kell, hiszen maguk a hagyományok is így alakultak ki. A feltétel az, hogy a változás organikus, az objektív körülménykhez mérten arányos legyen, pont annyi, amennyi kell. Node mennyi az „arányos”? Erről a konzervatív meggyőzhető, de a lényeg pontosan az, hogy MEG KELL GYŐZNI. Észérvekkel és bizonyítékokkal. Nem fogadja el azt, hogy „hidd el, jobb lesz így”, meg hogy „ez a jövő, ez a haladás”. Miért? Mert te azt mondod?

A konzervativizmus egyik legfőbb erénye, hogy ellensúlyozza a liberalizmus és szocializmus hajlamát arra a hübriszre, amit „társadalommérnökösködésnek” hívunk. Ennek az alapja a következő: ahhoz, hogy az emberi társadalom működését megértsék, a közgazdászok, szociológusok, politológusok és filozófusok MODELLEKET alkalmaznak. Ez teljesen helyénvaló, hiszen egyértelmű, hogy a valós emberi viszonyok komplexitása akkora, hogy gyakorlatilag reménytelen lenne bármilyen összefüggést találni néminemű leegyszerűsítés nélkül. A társadalmi modellek nagyban hozzásegítenek minket a megértéshez. A baj akkor történik, amikor a társadalomtudósok és politikusok összetévesztik a modellt a valósággal – ahelyett, hogy a modellek alapján levont következtetéseket a valós folyamatok átláthatóságára és rendszerezésére használnák, megpróbálják visszájára fordítani a dolgot – a modellben lefektetett szabályokat próbálják ráerőszakolni a valóságra.

Ennek klasszikus példája a marxista közgazdaságtan. Eszerint a modell szerint a termelőeszközök tulajdonosai (a tőkések) eltulajdonítják a dolgozók által létrehozott „értéktöbblet” (vagyis a munkával késztermékké alakított dolog értékkülönbsége a nyersanyaghoz képest) egy részét, ebből meggazdagszanak, és a munkásosztály pedig szegény marad annak ellenére, hogy ő az, aki a gazdagságot létrehozza. Ebben a modellben van igazság, és nagyon fontos problémájára világít rá a laissez-faire kapitalizmusnak. Ám amikor a kommunisták megpróbálták megfordítani a modellt, és a valóságban is kiiktatni a „kizsákmányoló kapitalistát” a rendszerből, katasztrófális kudarcot vallottak. Kiderült, hogy egyrészt az állam nem tud olyan „jó gazdája” lenni a termelőeszközöknek, mint az önérdekét követő tőkés, másrészt az anyagi javak teljesen egyenlő elosztása esetén elvész a motiváció a minimálisan szükségesnél több és jobb munkára. Ezt csak erőszakkal és megfélemlítéssel lehet kompenzálni, ami egyfelől sokkal boldogtalanabb társadalmat eredményez, másrészt még inkább elfojtja az innovációt. Végül a szociáldemokrata jellegű újraelosztás révén a kapitalista országok gazdagabb, szabadabb és egyenlőbb társadalmakat hoztak létre, mint Marx követői. Tanulság: ami a papíron jó ötletnek tűnik, nem biztos, hogy a valóságban is az, ellentétben a hagyományos megoldással, ami már bizonyított.

A másik fontos felismerése a konzervativizmusnak is ehhez kapcsolódik: attól, hogy valami mértékletesen alkalmazva jó, nem biztos, hogy a végletekig fokozva is az. A politikusok hajlamosak arra, hogy ha valami működik, azt higyjék, megtalálták a „nyerő formulát”: azt a csodaszert, amivel a társadalmi problémák egytől egyik megoldhatóak. Ez a csodaszer lehet a jóléti állam, vagy épp ellenkezőleg a liberalizáció. Az erősen központosított nemzeti iparfejlesztési stratégia, vagy a szabadkereskedelem. A tömegoktatás vagy a személyre szabott, liberális iskola. Ezekben közös az, hogy bár egymás szöges ellentétei, valahol, valamikor mind nagyon jól működtek. És kivétel nélkül mind, valahol, valamikor túl lett tolva, hogy aztán több kárt okozzon, mint hasznot. A gazdaságban és a politikában jellemzőek az úgynevezett ciklusok, ahol fellendülés, túlfűtöttség, majd visszaesés váltakozik, és mindig azt hisszük, hogy EZÚTTAL végleges lesz a siker. A konzevatívok új dolgok iránti szkepticizmusa pont ezeknek a ciklusoknak a mérsékléséhez járul hozzá, anélkül, hogy a valóban kívánatos változást teljesen blokkolná.

Arra, hogy a konzervatív szemszögből hogyan is néz ki a változás, nézzük meg a szexuális kisebbségek jogainak kérdését. Fél évszázada a homoszexualitás még a legtöbb helyen büntetendő cselekmény volt, ehez képest manapság a melegek házassága is elfogadott sok nyugati országban. Ami némelyek számára meglepő lehet, hogy például Nagy-Britanniában egy konzervatív kormány engedélyezte ezt, és általában is a nyugati mainstream konzervatív körökben az alternatív szexuális beállítottság legalábbis elfogadott dolog, ami miatt még egy politikusnak sem kell szégyenkeznie. Ez teljesen összhangban van a konzervatív elvekkel, ugyanis mára már egyértelműen bebizonyosodott, hogy a homoszexuális kapcsolatok se nem „természetellenesek”, sem pedig nem járnak semmiféle káros egészségügyi vagy társadalmi-morális mellékhatással. Így az egyéni szabadság és az egyenlő jogok európai HAGYOMÁNYA alapján imperatív, hogy a szexuális kisebbégeket ne érje hátrányos megkülönböztetés. Némileg más a helyzet a melegek örökbefogadásának kérdésénél. Itt a konzervatív már óvatosabb, hiszen még nem áll rendelkezésre elegendő tudományosan feldolgozott információ arról, hogy az ilyen családban felnőtt gyerekek szenvednek-e bármiféle hátrányt. Az idő majd eldönti ezt a kérdést. Ellenben létezik a társadalmi liberalizmus egy túltolt változata is, amit leginkább a „politikai korrektség” jelzőjével szokás leírni. Ebbe a körbe tartoznak olyan vadhajtások, mint a női/férfi névmások kiiktatása olyan nyelvekből, ahol ez természetesen megvan (pl svéd), a feminizmus elborultabb válfajai, a gender-semleges óvoda, vagy az egyes angolszász egyetemeken tapasztalható „safe space” hisztéria. Itt a konzervatívok fejében (nagyon helyesen) azonnal megszólal a vészcsengő, és „ácsi!”-t kiáltanak.

Végezetül térjünk vissza a kérdésre, hogy ha a fentebb leírtak adják a konzervativizmus lényegét, akkor minek nevezzük a Fidesz-KDNP, a republikánus Tea Party, vagy a francia Front National politikusait és ideológusait, akik bár magukat szintén konzervatívnak mondják, mégis valami teljesen mást képviselnek. Nos, ők a reakciósok. A reakciós ideológia látszólag csak túltolt konzervativizmus, de hát a konzervativizmus lényege épp a mérséklet, nem? De. A konzervatív, mint a neve is mutatja, MEGŐRIZNI (konzerválni) akarja a társadalom hagyományos értékeit, míg a reakciós VISSZATÉRNI akar a hagyományos értékekhez. Amiket szerinte itt és most nem követnek, vagy nem eléggé. Tehát míg a konzervatív alapvetően elégedett a status quo-val, a reakciós VÁLTOZÁST akar, ugyanúgy, mint egy radikális progresszív, csak épp az ellenkező irányba. Hasonlóan a radikális progresszívhez, a reakciós is hajlamos sosemvolt, utopisztikus társadalmakat elképzelni, csak míg az előbbi a jövőről, az utóbbi a múltról fantáziál. És ezeket a fantáziákat szeretné a mai társadalomra ráerőszakolni társadalommérnökösködő, voluntarista kormányzással, ami szükségszerűen magát a demokráciát veszélyezteti. Egy igazi tökös konzervatív számára a reakciós ugyanúgy ellenség, mint a kommunista.

És most, jó konzervatívokhoz méltóan, tessék kétségbe vonni mindent, amit leírtam, és indulhat a vita! 🙂

Megjelent ez az írás, Orbán Krisztián tollából a 444-en. Nem rossz, nem rossz, de kiegészítésre szorul. De érdemes elolvasni, mert fontos dolgokat feszeget.

Az egyik, hogy fájlalja, hogy nálunk nem reprivatizáció történt, hanem tervszerű szétlopás. Nos igen, ez mindenképp fájdalmas, főleg, ha mondjuk az ember megnézi Prágában a Lobkowitz hercegek palotáját a várban, ahol a hercegi család gyönyörű kiállításon mutatja be a visszakapott mesés vagyon egy részét. Más egy Velasquez vagy egy Canaletto, ha közben a narrátor azt mondja, hogy „szépapám, a harmadik Lobkowitz herceg…”

De hagyjuk a romantikát. Nálunk a reprivatizálható vagyon a kiirtott zsidók, az elzavart svábok, a halálba vagy összeomlásba hajszolt kulákok, néhány gyáros meg az arisztokrácia kezében volt. A zsidókból nem sok maradt, és közben lett Izrael. A svábok köszönik, aki megmaradt az integrálódott Németországban. A kulákokat megtizedelte az alkoholizmus és a kilátástalanság. Ráadásul ezekre a vagyonokra bőven volt jelentkező. A fő ok, amelyről azonban nagyon keveset beszélünk, hogy ezek a gyűlölet fűtötte rablások, mindig valamilyen gazdasági válság levezetései voltak, és a néplélekben az emlékezetük nagy gőzkiengedésként szerepel, amelynek emlékezete az, hogy utána jött egy kis konszolidáció. Nem szívesen emlékszünk a balhéra. Zsidók 1943-ban még voltak, 1945-ben meg nem voltak. Svábok 1946-ban voltak, 1948-ban nem voltak. Ezek után nálunk a reprivatizáció politikailag legalábbis kényelmetlen lett volna.

Ráadásul már a nyolcvanas években kész tervek voltak a tervek a nagy lenyúlásra, de hagyjuk is, ez a vonat rég elment.

A másik érdekes dolog, amit mond a cikk, az a nemzeti polgárelit „búcsúcédula vásárlása” vagyis, hogy ezek majd jó útra térhetnének, és rendes tőkésként viselkedhetnének. Nem fognak. Ebben az írásomban kifejtettem, hogy miért nem.

Egyetlen módszer tud működni a felhizlalt nemzeti polgársággal szemben, amely (ha a kereszténydemokrácia alatt tényleg Krisztus tanításának követését értjük) merőben kereszténydemokrata. Nem szabad bosszút állni. Nincs újra visszarablás és szétosztás. Szeretettel gratulálunk a stadionhoz és a fodbalklubhoz, a kisvasúthoz, busz- és lámpagyárhoz.

Egy apróság változik: minden, de minden állami pénzforrást el kell vágni. Ekkor ugyanis a pénz kénytelen lenne ésszerű módon működni, érdekközösségbe kerülve azokkal, akikkel jelenleg érdekellentétben van. A baj az, hogy sajnos erre kevés esély van, mert Orbánt majd egyszer a düh fogja elsöpörni, a sleppjével együtt, és így nem marad esély arra, hogy a vagyon, ami most ott össze van harácsolva, organikusan visszataláljon a gazdaságba. Ez az igazi baj, és emiatt ördögi a kör. Mi száz éve háborúzunk, és ebből csak tíz év volt, amikor valaki mással háborúztunk…

Rubovszky György HírTv-s – mit szépítsük- megszívatása tananyag lehetne bárhol, ahol szervezeti kultúrát tanítanak. Ugyanis a HírTv már korábban ismert volt ugyanerről a mutatványról (bekapcsolt kamera megy, kicsit arréb van a mikrofon és veszi a kompromittáló dolgokat) de az a G-nap előtt volt és rendszerint szocialista politikusokkal csinálták. Aztán az a stáb, aki csinálta nagyrészt lelépett a G-napon. Mégis, ékes példájaként a szervezetben megmaradó tudásnak, most is vannak olyan újságírók, akik értenek ott ehhez.

Nota bene, Rubi bácsi esetében nem merült fel, hogy értelemtorzító módon vágtak volna a felvételeken, a daliás időkben ez meg szinte kötelező volt. De hagyjuk is most az újságírókat, akik a dolgukat végezték.

Sokkal érdekesebb kérdés az, hogy Rubi bácsi, ez a meglett, húsz éve képviselő ember hogy tud ilyen marhaságot csinálni? Ennek alaposabb tanulmányozása minden ellenzéki erőnek fontos lenne tanulmányozni. Sajnos meglehet, hogy ezzel csak a Jobbik fog érdemben foglalkozni, amely a HírTv egyik heccmédia-szakértőjét igazolta le, nem sokkal a G-nap után.

Rubi bácsi két okból mer, öt méterre egy bekapcsolt kamerától, és a kamerán matató operatőrtől párt-titkokat kifecsegni.

Szervezeti immunitás

Az egyik, hogy megszokta, hogy ő olyan szervezetnek a tagja, amely sérthetetlen. Jellemző, hogy Rubi bácsi kínos esete Budapesten történik meg. Jelenleg legfeljebb megyeszékhelyeken mozog még annyi, kormánnyal ellentétes érdek, hogy ilyen csínyeket engedjen meg magának. A HírTv (vagy épp az RTL Klub, 444 stb.) újságírói megélnek kormányhűség vagy öncenzúra nélkül is, kiváltságos kisebbséget alkotva. Ezért van az a százéves szabály, hogy a magyar kormányt a vidék választja és a főváros buktatja.

Tele van az ország olyan helyi pasákkal és bégekkel, akik a Rubi bácsiénál sokkal nagyobb disznóságokat mondanak el bizottsági üléseken. Emlékezzünk a szekszárdi esetre, amikor arról ment, mindenféle titkolózás nélkül a beszélgetés, hogy ki elég fideszes ahhoz, hogy trafikja lehessen.

NA ÉS?

Egyrészt, mivel Polt Péterrel megfogták a legfőbb ügyészi pozíciót az ilyen elszólásoknak akkor sincsen büntetőjogi következménye, ha kiderülnek, másrészt elég hatásosan ki tudják nyírni azt, aki ilyet hoz nyilvánosságra. Segíti őket még az is, hogy a médiában még 2010 előtt sikerült nagyon magasra felvinni az ingerküszöböt, virágzik a „na és” kultúrája. „Elloptunk hatmilliárdot egy kerékpárútra, amelyen végül egy T-72 tank is csak lépésben mer végigmenni, ráadásul kiderült, hogy Mészáros Lőrinc golfpályát épített belőle Viktor valamelyik rokonának” NA ÉS?

A fenti mondatra azért tud NA ÉS válasz születni, mert személytelen. Ezen tud változtatni, ha Mészáros Lőrincet vagy a lopást eltűrő (és abból részt kapó) polgármestert elkapja a kamera vagy a mikrofon, mert utána személyes ügy lesz a dolog. Nem „ezek lopnak” hanem „ő tolvaj”.

Mivel pedig ezek sérthetetlennek gondolják magukat, a vadászterület megvan, csak az kell, hogy egy-két ilyen ügynek következménye is legyen. Az amerikai oroszlánbajusz húzgálásának például egy idő után borítékolhatóan az lesz a következménye, hogy magyar újságírók tippeket és pénzt is fognak kapni.

Torschlusspanik

Az ideális vadászterületen az ideális vad pedig Rubi bácsi és a fajtája. A hatvan körüli magyar férfi politikus, aki azt hiszi nemcsak a rendszerről, de magáról is, hogy sérthetetlen.

Rubi bácsi nagy hatalmú ember, annak ellenére is, hogy a Fideszben jóindulattal a harmadik-negyedik vonalhoz sorolható. Jóban kell vele lenni, mert a lánya Rogániában tölt be fontos posztot, ő maga pedig bizottsági elnök. Egy telefon Rubi bácsitól a megfelelő helyre, és a lányomat felvették gyakornoknak ide, a sógorom beszállíthat perecet oda, az ángyom térde kalácsa meg kibérelhet egy éttermet jóárasítva amott.

Rubi bácsi húsz éve képviselő, tegezőviszonyban van a teljes magyar politikai elittel a Szadesz balszélétől kezdve a KISZ-es fiúkon és kisgazdából lett talpas fideszeseken át az egykori rendszerváltókig és Jobbik jobbszéléig. Mindenütt barátai vannak, őt nem bántja senki.

A magyar politikai machismo világában ő nagyon sok embert lekezelhet. Az operatőr, aki a felvétel tanúsága szerint egy fiatal nő volt, egyszerűen „kislány”. Kislány lenne akkor is, ha harvardi diplomája lenne, legfeljebb okos kislány vagy ügyes kislány. Esetleg az a csöcsös vagy jóseggű kislány.

Ha fiú lenne, ugyanígy harvardi diplomával, akkor sem Kovács Pisti, aki nagyon okos, hanem az a gyerek, tudod, valami Pisti, aki tud angolul, na tudod a Józsi embere. (Nagyon sok ember csodálkozott például akkor amikor az a Jani gyerek, tudod, a Rapcsák embere, elkezdte őket tucatszám kinyírni, de hagyjuk most a Fideszen belüli dinamikát.)

Rubi bácsi reakciói tipikusak és annak tudhatók be, hogy egyrészt az ő szervezeti immunitását sértették meg, másrészt pedig olyasvalaki sértette meg, aki Rubi bácsi világában alázatosan kérni szokott, nem pedig „sunyi módon” kamerázni, amikor ő egy másik fontos emberrel magánbeszélget. Így hatvan felé ráadásul Rubi bácsi maradék óvatossága is semmivé válik, hiszen, teljesen természetes biológiai okokból, izomból bizonyítja, hogy ő még mindig nagy valaki.

Ezek pedig ideális célponttá tették (nem véletlen, hogy a HírTv régi, ezzel foglalkozó műsorát így hívták) és a megfelelő szakember célzott, és kilőtte.

Az újságírók és az ellenzék számára annyi a tanulság, hogy egyszerűen meg kell keresni a Rubi bácsikat, mert ahány Rubi bácsi, annyi ilyen szaftos elszólás. És egy idő után ezt nem intézi el a NA ÉS.

Az öreg kecskét két napja éheztettük, a kecskegidát, ahogy azt kellett, törvénytelen gyereket szoptató dajka tejével tápláltuk egy hete. A fiúk nyolc napig felváltva hol férjes asszonnyal, hol szűzlánnyal háltak, minden alkalommal a szodómia bűnében vétkezve, magjukat elvesztegetve. A lányok ugyanilyen fertelmességeknek adták magukat, de ők egymással is fertelmeskedtek. A szertartás délutánjára csak két tag maradt, aki nem vétkezett legalább hatszor, ők a Magister Oculus Extraordinarius utasítására és szeme láttára teljesítették a penzumot.

A templomot némi vesztegetéssel szereztük meg, mivel azonban voltak közöttünk kereszténydemokraták, ez olyan túl nagy gondot azért nem jelentett. A szenteltvíz jó részét már napok óta kurvákhoz csempésztük.

A Magister Oculus Extraordinarius azt mondta, hogy a mai szertartáson talán meg lehet úszni az emberáldozatot, mert nagyon zsenge kecskegidát sikerült szerezni, és a nepper szerint az öreg kecskét korábban használták pornófilmekben így kellően átjárta a bűn ahhoz, hogy nagy feladatunkban a nemes segítséget jelenthesse.

Este tíz. Feljött már a Hold, elkezdtük előkészíteni a helyszínt. Pentagrammát rajzoltunk az oltár elé és bevittük az állatokat. A Magister Oculus Extraordinarius egy Pallas Athéné szoborral a kezében elkezdte berajzolni a Jeleket, amelyeket csak ős és fő-adeptus társa, a Professor Scarabeus ismert.

A frissen felvett protoadeptusok gyanakodva méregették a készülődést, de eddig a Magister Oculus Extraordinarius ténykedése rengeteg pénzt hozott nekik, ezért hajlandóak voltak eljönni a szertartásra.

Megjöttek az estére rendelt profi kurvák és pornószínésznők is, mivel a szertartást kizárólag bűntől teljesen kifáradtan, magunkat a pentagrammánál veszejtve lehet elvégezni, miközben  a Magister Oculus Extraordinarius megfürdik a kecskék vérében, és a Professor Scarabeus hangos káromlások közepette egy Samuelson-könyvet éget.

A Luciferus Magnus kicsit szerencsétlenkedett, mivel a szertartás céljaira a szentelt (és előző este negyedórát egy bordélyházban égetett) gyertyák mellett ő gondoskodott a LED-világításról, amelyet valami kínai importból szerzett, és az emberei egész délután próbálták felszerelni. A gyertyák végülis elég jól világítottak, a LED-ek inkább csak pislákoltak, de miután a Lucifer Magnus az Ördög Patájára esküdött, hogy minden LED-hez bűnös úton jutott, felkapcsoltuk ezeket is.

A Fa Nélkül Készült Zongorán a csuklyás zongorista elkezdte visszafele játszani a misét. A Magister Oculus Extraordinarius nagyon sok pénzt költött erre a hangszerre, mert úgy tartotta, hogy ezzel sokkal jobban meg lehet gyalázni a vallásos zenét. Körbeálltuk a pentagrammát.

Az öt csúcson a Magister Oculus Extraordinarius, a Professor Scarabeus, a Procurator Magnus, a Propanbutanus Magnus és a Luciferus Magnus állt.

A Magister Oculus Extraordinarius prédikálni kezdett. Elég nehezen tudtam követni a prédikációt, mert Tanit és Astarte (elég sokára jegyezték meg, hogy ez a nevük) igencsak értette a dolgát. De azért igyekeztem.

Készen álltok-e hát meggyalázni a matematikát, a mikro- és makröokonómiát, a vállalati pénzügyeket, a számvitelt és a közgazdaságtan minden fertelmességét? – kérdé a Magister Oculus Extraordinarius.

Készen állunk! -Feleltük.

Elátkozzátok és megtagadjátok, az Észt, az Elnyomók örök kifogását arra, hogy megismerhessük a sikeres üzletvitel titkát?

Elátkozzuk és megtagadjuk! (Közben Astarte épp Tanit dús kebleit nyomta oda és úgy, hogy itt azért erősen remegett a térdem)

Elhiszitek-e, hogy közgazdaságtan nélkül is lehet sok pénzt keresni?

Elhisszük! (a Magister Oculus Extraordinarius elővett egy ezüst kést, amelybe fordított feszület votl gravírozva. Ezt a Seuso-kincs egyik darabjából gyártották, amely helyett egy másolat van kiállítva, ugyanis csak bűnösen szerzett ezüst volt jó az áldozathoz)

Akartok-e mostantól már mindig nagyon sok pénzt keresni?

Akarunk! (A Magister Oculus Extraordinarius ekkor elvágta a kecskegida torkát és a vérét kezdte magán szétkenni, én meg arra gondoltam, hogy de kár, hogy ennek mindjárt vége, Tanit és Astarte kimegy, mert a Nagy Megjelenésnél nem lehetnek jelen, pedig még csak most kezdtek igazán belemelegedni, igazából az sem zavart, hogy Tanitot egy másik adeptus társam is elkezdte a szertartás céljaira használni)

Akarjátok-e hát a nagy titkot, amitől nekünk mostmár mindig nagyon sok pénzünk lesz, anélkül, hogy a józan gazdálkodás bármilyen szabályát be kellene tartanunk?

Akarjuk! (ekkor sajnos elvágta az öreg kecske torkát is, a lányok pedig a megbeszéltek szerint kimentek, de ha jól emlékszem leadták a telefonszámot a portán, ahol kevésbé hülye neveken, de meg lehet őket rendelni…)

Gyertek hát testvérek, bűnünkkel és áldozatunkkal hívjuk hát Mammont, hogy árulja el a nagy titkot!

Ez egy kicsit nehéz volt, még akkor is ha egy perce Tanit és Astarte jelenlétében úgy éreztem, hogy hamar menni fog, de nem baj, mert végülis meglett, és közben a Professor Scarabeus kicsit szerencsétlenkedett azzal, hogy a szentelt gyertya lángjáról meggyújtsa a Samuelson-könyvet. „A szentfaszát! A kurvahétszentségit!” – hangzottak az előírt káromlások.

Jövel hát, Gazdagság Ördöge, te Szépséges Isten! -kiáltott a Magister Oculus Extraordinarius és az égő Samuelson-könyvet a döglött kecskéhez vágta, amelyet előzőleg jól beszórtunk fekete lőporral. Az ifjabb adeptusok nem tudták, de a Propanbutanus Magnus miután a Sátánra esküdött, hogy lopott pénzen vett hizlaldában tarftott disznókat perzselt kizárólag vele, magával hozhatta az orosz állami gázzal töltött palackra kötött perzselőjét, ezzel fokozta a füstöt és a lángot és főleg a bűzt.

A robbanás hatalmas volt, és a felhőből apró köhécselés hallatszott:

– Te meg, Slomi, mondd meg azoknak a londoni senkiháziknak, hogy ha jövő kedden 9:30-kor még akárcsak egyetlen egy short pozíciónk van a Nikkei-re akkor az egész banda mehet a Magyar Nemzeti Bankba, elemzőnek, értitek? Á, hát ti fiúk meg orgiáztok itt? Na, mi ég ott, egy Samuelson könyv? Remélem azt elolvastátok, mielőtt felgyújtottátok. És azt is remélem, sok pénzt kért tőletek, aki ezt a trükköt elárulta nektek, mert ahol a szabályokról elfeledkeznek és könyvet égetnek, ott bizony én megjelenek és mindenkit seggbe rúgok.

– So…So…So… -hebegett a Magister Oculus Extraordinarius.

– George Soros, yes, de mi Gyurik csak tegeződjünk, mesélj, mit akarsz még tudni a pénzről?

– ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ – a Magister Oculus Extraordinarius szemei az eddigi állapotnál is széjjelebb vándoroltak, és úgy ahogy volt, egy szál mikroökonómiába öltözve, véresen, lőporosan kirohant, de a Professor Scarabeus próbált harcolni. Soros legényei ártalmatlanná tették.

A matekosabbak maradtak beszélni Gyuri bácsival, végülis ha már sikeresen szellemidéztek, miért ne.

Én, mint a jogi osztály vezetője szóltam a Lucifer Magnusnak, hogy nyugi, a Főnök nem tud meg semmit, és közösen a sekrestye felé vettük az irányt, ahol a lányok épp átöltöztek…

Olvasom (és a lelkendezéseket is) hogy lám a jó öreg Bill Clinton is megmondta, hogy Magyarországon putyinizmus épül. És igen, már olvastam az első örömködéseket, is, hogy yankee doodle dey-day-do majd jönnek az amcsik és leveszik rólunk Viktort, majd lehetőleg valami jó kis balliberális vircsaftot raknak itt hatalomba helyette.

Előszöris, ezt a fajta gondolkodást nagyon le szokás nézni, amikor a mindenféle cigány önkormányzatok és cigányszövetségek dörgölőznek a saját pártjukhoz, hogy a nyomorgó cigányok felemelésére szánt pénzt elverhessék. De persze ha külföldről várjuk a minket hatalomba segítő erőt, akinek segítségével újra mi költekezhetünk, az ugye egész más.

Másrészt, sose attól kell igazán félni, hogy egy kampányrendezvényen mit mond egy kampányoló amerikai politikus. Ott is szokás nagyot mondani, és szokás elnagyoltat mondani. Orbánból sose lesz Putyin, miután Putyin egy kontinensnyi országot irányít, amely tele van nyersanyaggal és szinte bármilyen üzletet megéri vele kötni, és a leghaldoklóbb állapotában is számolni kell az erejével. Ráadásul, ellentétben Orbán államával, Oroszországban hagyományosan békén hagyják az intelligenciát, ameddig az ország céljaival összhangban cselekszik.

Félni mindig a kis gesztusoktól kell, és azokból is van bőven, de ezt most nem azért írom, hogy ezekből szemezgessek.

Hanem azért, hogy szóljak: ennek nem lesz jó vége. Jelentős kötélhúzások zajlanak most világszerte, nagy kérdés, hogy például Amerikában az évtizedek óta az országot vezető establishment (a politikai-gazdasági elit családjai) kormányoz tovább, vagy jön egy eddig nem megszelídített és kontrollált outsider. (Obama a harvardi diplomájával maga a hagyomány, Trumphoz képest). Zajlik az Európai Unió 1992 óta legjelentősebb átalakulása, mivel kiderült, hogy a brüsszeli establishment nem tudott a rendszeren belüli megoldást találni (nizzai, lisszaboni szerződés) az Unió nagy kérdéseire. Kérdés, hogy Németországban a hagyományos konzervatív pártok hogy tudnak alkalmazkodni ahhoz, hogy mostmár politikailag is az EU vezető erejévé kellene válni. Kérdés, hogy Nagy-Britannia marad-e nagy, és marad-e az EU-ban. Kérdés a gazdasági világválság farvizén megerősödött radikalizmus és populizmus sorsa, tud-e jelentős helyen kormányra kerülni, vagy megmarad az olyan országok sportjának, mint Lengyelország, Magyarország és a Fülöp-szigetek. Kérdés, hogy a nagyhatalmak milyen megoldásokig bírnak eljutni a Közel-Keleten, és mit kezdenek az onnan kiáramló embertömeggel.

Ezek mind el fognak valahogy dőlni, és új berendezkedés fog jönni. Hogy erre majd ötven év mólva olyan nagy cezúraként fognak tekinteni, mint az olajválságra vagy a Szovjetunió felbomlására, vagy sima politikai őrségváltásra, azt ma még nem lehet tudni.

Azt se lehet tudni, hogy ebből a kavarodásból ki fog jól kijönni. Inkább csak sejthető, hogy az orosz propaganda-kavarást egy idő után a nyugati titkosszolgálatok meg fogják torolni. Az is csak sejthető, hogy egy Hillary Clinton-adminisztráció aktív külpolitikája élezné a feszültségeket Kelet-Európában, egy Trump-féle meg vagy bezárkózást, vagy az eddigi, elsősorban gazdasági és geopolitikai szempontokat szem előtt tartó helyett valami sokkal kiszámíthatatlanabbat hozna.

Az már látszik, hogy Orbán (egyébként nem ügyetlen) külpolitikája a rövidtávú előnyök maximalizálását célozza. Azt az állapotot, amikor nem vágnak oda nyugatról, hogy ne vegyen szovjet metrót. Hogy nem csapnak oda azért, hogy nyíltan ellop minden fillér EU-pénzt, amit csak el lehet.

Majd lesz valami akkor is, amikor majd ez nem lesz így, de az most Orbánt érdekli a legkevésbé. Akkor is lesz majd valami. Azok viszont akik azt várják, hogy most majd jól jönnek az Amerikaiak és eltakarítják Orbánt, csalódni fognak. Orbán nélkül ez az ország egy megülhetetlen szilaj, alattomos lóvá fog változni, amelyen senki nem tud rajta maradni. Orbán pontosan ezért van kormányon, és ezért nem bántják, mert senkinek nem hiányzik egy újabb válsággóc. Hogy ez néhány milliárd euróba kerül? Na és. Mubarak, Szaddam Husszein pontosan ugyanez volt. Amikor aztán megszabadultak tőlük, káosz következett.

Mégis mit várnak az örömködők? Ha jön a Hillary Clintonnak öltözött jótündér, és elveszejti Orbán Viktort, akkor majd nem lesz négy-ötmillió létminimum alatt élő? Akkor majd nem lesznek omladozó kórházak, akkor majd nem lesz szétvert oktatás és kirabolt államkassza? De lesz, de ők akár négy- nem, figyeljcsak öcsém, tízmillát fognak havonta kapni.

Nagyon érdekes azt látni, hogy azok, akik jobb egészségügyön, jobb oktatáson, jobb bármin dolgoznak valahogy nem nyilvánulnak meg az ilyen külföldi beszólásokkal kapcsolatban. Nekik van igazuk, mert jobb itt bármi csak akkor lesz, ha jobbá tesszük. Putyinnak, Clintonnak, Merkelnek elég, ha nagyjából rend van. A többi a magyarok dolga.

Tűnődés — – Ha nagy leszek, habostorta palotában lakok

Volt egyszer, hol nem volt, egy messzemenően népszerűtlen posztom a Ráérünkön. Ebben azt a problémát kapirgáltam, hogy nap mint nap gyereknek maradt nagykorúakkal botlomössze, élőben, hírekben egyaránt, balszerencsémre. Méghozzá vagy a T. Szülők által totálba leszart, vagy teljesen agyonnyalogatott csemetékkel hoz össze az élet.

Írásom meglehetősen inkoherens, fatengelyes darab volt, ezt – utólag visszatekintve – el kell, hogy ismerjem. Körülményessé tette a darabot a tengersok link, amivel példázni szerettem volna a mondandómat a gyermeteg veszekedésekről, a pénzzel kapcsolatos megbonthatatlan fogalmatlanságról, a jelen pillanaton túl nem látásról, satöbbiről.

Elaprózottá tette a túl erős tagolás és kissé fáddá a morgolódásom. Egyszóval: írtam én sokkal jobbat is! Az alapprobléma azonban – a mindennapjaimba, és a közéletbe is beivódó – infantilizmus megmaradt. Múlt hét végére azután megint kijött rajtam a csúnya, lila-zöld kiütéssel járó cerebrophallus vulgarolingua-generator (gyk: agyfaszt kapott. pizka), és írhatnékom támadt.

Elnézegettem a képeket a medve módra szusszanó kisvasútról (köszönet a profnak az asszociációért). Amelyen – ezt a MaNcs Álomország c. cikkéből tudom [1] – az átadás és a tényleges átadás között egy napig miniszterelnökünk és barátai örömködhettek kedvükre.

Eljátszadozom az emlékkel, miszerint hogy ez a csudaklassz óriás-terepasztal annyiba került, amennyiből 3 db nagyfelbontású CT-MR berendezésre (cca. 900 000 USD, USA-beli áron) futná; és mégis, egy ideig úgy nézett ki, hogy egy másik kisvasútról, mégpedig a köztudottan dőzsihabzsisan gazdag Nyírség nevű régióból kellenek hozzá a vagonok [2].

Néztem a további képeket a legszebb, tejszínstukkós-pántlikaszalonos neo-neobarokk stílusban újraálmodandó Várról, a már kiebrudalás alatt lévő akadémiai intézetekről. Olvasom az építészek cikkeit, amelyek végére a jobb érzésű körzőkoptatók kezéből már láthatólag ki-kifordult a toll.

Olvastam arról az integetőerkélyről, amit egy, eredetileg kolostor volta miatt erkélyt sosem viselő épületre barmolnak rá éppen, sőt, lehet, hogy már rá is barmolták, világörökség ide vagy oda; hisz az ezt tárgyaló hírek április közepiek-végiek [3].

S mindez EGY kérdéssé áll össze bennem: ez az ország istenigazából mihez asszisztál, részben passzívan, részben kényszerből, ám nem kis részben (kb. 40%-ra tippelek) sikongatva-tapsikolva- táncikálva? Mert nekem – pontosan: azért nemcsak nekem, látható, hogy pl. MaNcséknak is – dermesztő tippem van a válaszra.

Mégpedig, hogy jelen pillanatban egy, ingerszegény környezetből kiszakadt, enyhén fogyatékos, akaratos 5-7 éves kisfiú álmait valósítjuk meg. Ha nagy leszek, én leszek a kiráj,palotába lakok, saját villanyvasutam lesz, meg focim, aztat csinálok egész nap, amit akarok, én leszek a legnagyobb, Messi hozza reggel az ágyamhoz a bilit, és nem fogok köszönni a néniknek, azércse!

Hogy megbolondultam és vízióim vannak, az lehet…bár mostanában nem dolgoztam szervesoldószerekkel. De azért csak eszembe jutott egy nálam sokkal különb író pár sora is, a koponyája körül (mit ád az ég, részben vasúton) megtett utazása leírásából:

„Hatéves proletárkölyök, az ápolónő nem tudja, miért van itt, úgy látszik, az osztályán nincs üres ágy, majd délután visszaviszik. Félénk, de jókedvű, környezete csöppet se nyugtalanítja, elmerülten játszik egy csomóra kötött rongydarabbal. Lesütött szemmel, de határozottan azt állítja, hogy a rongydarab motoros hintaló, és hogy ilyen náluk otthon sok van. Szerteszét hevernek a szobában. Náluk otthon különben is csoda világ lehet, állandóan málnaszörpöt isznak, a fagylalt fazékban áll, csokoládébútorok között élnek, ezeket naponta kicserélik. Kiderül, hogy igazat véletlenül se mond, ha álmában beszél, akkor is hazudik. Vigyázni kell rá, mert lop.” [4]

A többit – megéri-e az útépítő vállalkozás, sertésfarm, rezsicsoki, csok-nok, vizesvébé,mitököm azt, hogy együtt építsük a rossz sorból érkezett kisfiúnak a mesepalotáit; hol fogjuk végezni édes gyermekkorunkat? …meg ilyen apróságok – szóval, a többit ki-ki gondolja hozzá, ahogy neki tetszik.

— — — — — — — — — — — — — — — — — — — — — — — — — — — — — — — — — — — — — — — — — — — — — — — — — — — — — — — — — — —

Innen szedtem-vettem

[1] Álomország. Magyar Narancs 28. évf. 18., 2016. május 5. A Szerk. rovat

[2] Ön mit hozna el Felcsútról a kisvasútért cserébe? http://www.szon.hu/on-mit- hozna-el-felcsutrol-a- kisvasutert-cserebe/2897891

[3] http://444.hu/2016/04/21/dunara-nezo- erkelyt-kezdtek- epiteni-orbannak- a-varban

http://444.hu/2016/04/25/kis-szokokut- csobog-majd- orban-erkelye- alatt

[4] http://mek.oszk.hu/00700/00717/00717.htm#6

A közismert parabola szerint a forró vízbe dobott béka kiugrik és menekül (valójában főtt béka lesz belőle a hősokk miatt), míg a lassan felforralt béka észre sem veszi mikor forralták fel. Ez nagyon szemléletes történetecske, ám a mai magyar valóságra nem ad pontos magyarázatot.

Ugyanis a magyar közélet lényege a folyamatos magas hőmérséklet, vagyis, hogy a béka egyenletesen bugyogó, legalább kilencven-egynéhány fokos vízben főjön meg. Ha megnézzük az utóbbi száz év történelmét, mindig olyan szembenállásokat találunk, amelyek mind megalapozottságuk, mind pedig lejátszásuk szempontjából a pankrációs műsor műbalhéira emlékeztetnek.

Pankrációs párhuzam

Aki ilyet még nem látott, annak röviden leírom: Izmos Joe a múlt héten egy interjúban azt mondta Kigyúrt Kálmánról, hogy a bokájáig sem ér fel Sportos Salamonnak, akit viszont Izmos Joe már háromszor megvert. Kigyúrt Kálmán, amikor ezt meghallja, akkor teátrálisan bosszút esküszik, hogy szétveri Izmos Joe pofáját. Izmos Joe visszaüzen, hogy csak lábbal megöli Kigyúrt Kálmánt. A nagy rangadó szombat este, főműsoridőben van, az amerikai redneck közönség legnagyobb örömére. A meccsen feltűnik Sportos Salamon, aki szintén teátrálisan összecimbizik Kigyúrt Kálmánnal, de végül Izmos Joe nyer, ám jövő héten visszavágó.

De említhetném ugyanennek a műfajnak az értelmiségi változatát, amikor Tyqwyryhsys királylány próbálja megszerezni a trónt a gonosz Esős Józsitól, akit viszont a zombifarkasembersárkánylovagok szorongatnak, de jön lóháton Sean Bean, aki meghal.

Mindkét műfajnak a lényege a műbalhé, az embernek, mint társas lénynek az igénye arra, hogy társadalmi dinamikát nézzen a tévében, ahol a konfliktusok feloldódnak, ellentétben azzal, ahogy ő a szomszéd szobában a szobanövényekkel versenyt butuló Irént nem erőszakoltathatja meg gladiátorokkal és nem zabáltathatja fel kedvenc sárkányával.

Politikai pankráció

A politika részben hasonló cirkusz. Másrészt viszont a politika annak (lenne) a terepe, hogy a társadalom egyes csoportjai érdekkonfliktusaikat olyan diskurzusban rendezzék, melynek szabályait kölcsönösen elfogadják, és amelyben van olyan mechanizmus, amely megakadályozza a korlátlan erőszak és a nyers erő alkalmazását. Minél fejlettebbek az ilyen mechanizmusok, annál több dolgot, annál kevesebb energiával lehet rendezni.

Vagyis, ha kiderül, hogy egy elég jómódú közép-európai fővárosban sokan akarnak kulturáltan kerékpározni, mások viszont autóval járnának, viszont út csak egy van, akkor az ebből eredő konfliktust nem Izmos Joe és Kigyúrt Kálmán módszerével rendezik, hanem megbeszélik. Mit látunk ehelyett?

Izmos Joe magyar hangja Tarlós István, aki az öklét rázva kiabál a szorító egyik sarkából  kígyót-békát a bringásokra. Kigyúrt Kálmán szerepében a bringások, akik a másik sarokban feszegetik az izmaikat és akarják a kérdést izomból megoldani. Az eredmény? Egy város, ahol van rengeteg bringás (pl. én) de nincs bringás-autós együttélési kultúra.

Számtalan oka van ennek, de a két fő ok a politikai kultúránk évszázados kondicionáltsága a konfliktusra és a fokozódó népjóléti problémák.

Vitakultúra?

Tölgyessy Péter mondta el valamelyik nap egy interjúban, hogy a magyar történelem száz éve zsákutcából zsákutcába tévelyeg. Az interjú lényege nem a közbeszéd volt, de ehhez – az egyébként lényeglátó -megállapításhoz hozzá kell tenni, hogy minden zsákutcás rendszer a politikai diskurzust a mi és ők köré építette.

Mint említettem, az, hogy egy politikus polarizál, mi és ők téma köré építi mondandóját, természetes dolog, a mértéke nem mindegy. Ha visszanézünk száz évet, akkor a kutya szerbiától kezdve a kommunistákon, a tótokon, a zsidókon, svábokon, kulákokon, a külföldieken és a kapitalistákon át újra a komcsikig mindig volt valaki, aki ellenség volt.

Aki pedig velünk nem ért egyet, az nyilvánvalóan az ellenséggel tart, osztályrésze a megvetés (kitelepítés, statátium…). Mondhatjuk tehát, hogy nálunk hagyománya van annak, hogy bármilyen kérdés merül fel, az arra adott válaszok polarizáltan jelenjenek meg (csak bicikli! csak autó!) és a válaszok körül csoportosuló emberek egymást ellenséges csoportnak tekintsék. Az ország legelnyomottabb kisebbsége, pedig azon megnyerő, jóképű, kellemes modorú férfijainak csoportja, akiknek van autója, ellenben ha nem muszáj autózni, bringával járnak, és mindkettőt vezetve igyekeznek a kreszt betartani. A viccet félretéve: az ilyen polarizálódások veszik el minden vita rendezésének lehetőségét.

A politikai rezsó születése

Orbán Viktor (és Gyurcsány Ferenc) felismerése a magyar politikában az, hogy ezeket a konfliktusokat tervszerűen létre kell hozni, csúcsra járatni, és közvetlenül az erőszakos indulat kitörése előttig fenn kell tartani.

Minél nagyobb problémák vannak az adott pillanatban Magyarországon, annál feljebb kell csavarni a konfliktus hőmérsékletét.

Miután Magyarországon elég nagy bajok vannak, a viták hőmérsékletét egyre feljebb tolják. A 41% létminimum alatt élő (amely valójában azt jelenti, hogy kb hatvan százalék szegénynek tekinthető, hisz ha a létminimumhoz hozzácsapunk havi egy mozijegyet és kétévente egy nyaralást, plusz azt a képességet, hogy egy váratlan csapást ki tudjon védeni akkor kiderül, hogy az ország kétharmada szegény) egyre nagyobb cirkuszokba hajszolja a kormányt. A tönkrevágott intézményrendszer, amely pont a szegényeknek fáj, ugyanerre hat.

A hőméséklet emelését persze nem lehet a végtelenségig folytatni. Kicsit az atomerőművek SCRAM rendszeréhez hasonlóan minden másra tekintet nélkül le kell csapni a rendszert és az aktuálisan fűtött témát le kell állítani. A Fidesznek ezért hasznosak az olyan emberek, mint Habony Árpád vagy Németh „Rezsi” Szilárd vagy épp Budai Gyula. Épp mostani hír, hogy az elszámoltatáshoz tartozó weboldalt is törölték, pedig pár éve még ezzel (is) fűtötték a közbeszédet.

Orbán Viktor kommunikációjától sose volt idegen a hirtelen hátraarc és az, hogy kizárólag a politikai érdkeet szem előtt tartva álljon ki dolgokból, mint például tette azt a netadónál, a vasárnapi boltzárnál vagy az erkölcstanóráknál.

A recept tehát az, hogy a lehető legmagasabb hőfokig elmenni, és aztán lerántani a tűzhelyről. Az egyre magasabb hőmérsékletig elengedés viszont kockázatos dolog.

Kifuthat a tej

Egyrészt lehet hogy túl későn nyúlnak bele valamibe, és mire visszavonnák, már nem lesz kontrollálható. Például a tanárlázadások visszafogása már most több áldozatba került, mint gondolták és még nincs vége.

A másik pedig a spontán láncreakció  beindulása. Az ilyen felforrósító ciklusok között ugyanis valamennyi időnek el kell telni, át kell állni. Már egy ideje az megy, hogy a felmelegedési ciklusok egyre gyorsabban követik egymást, és alig-alig van idő átállni. Kommunikációs válságmenedzselés folyik.

Ez önmagában még nem gond, a Fidesz kommunikációja profi, tudják ők ezt sokáig csinálni. A gond akkor van, amikor olyan szálak indulnak el, amelyekre nem tudnak felkészülni. Például az MNB-lopássorozatra a rájön a Panama Papers botrány valamelyik újabb szelete, és eközben itthon mond valaki valami rosszat.

A Fekete Hattyú röpte

Innentől kezdve viszont a magyar politikában van egy bizonytalansági tényező. Nem véletlenül szolgálnak a nagyhatalmak pesti követségein öreg rókák. A most kinevezett brit nagykövet 35 éve dolgozik Őfelsége külügyének, de emlékezhetünk André Goodfriend-re is, de a többi nagykövetségen is, ha szétnézünk, azt fogjuk látni, hogy a Budapesti nagyköveti poszt nem a nyeretlen kétévesek terepe, hanem kifejezetten olyan embereket helyeznek ide, akik már láttak kemény dolgokat.

Ez azért van, mert ez az egyre nagyobb frekvenciájú és amplitúdójú forrósodás magában rejli a spontán kirobbanások esélyét. És ami a külképviseletek szempontjából különösen fontos, magában rejti annak az esélyét, hogy bárki, aki destabilizálni akar, Magyarországból csináljon „hot spotot”.

Mindez a rövidtávú elemzésekre nincs hatással, mint ahogy a tőzsdekrach sem szokott látszani az előző napi forecast-okban. Én azt állítom, hogy a magyar politika a túlmelegítéssel olyan bizonytalansági tényezőt kapott, amely minden előre látható előzmény nélkül boríthat fel minden számítást és teremthet új helyzetet. Mivel folyamatos a válságmenedzsment, bármi ilyen dolog, ha feltűnik, könnyen katasztrófához vezethet a reakcióként hozott rossz döntések miatt.

A téma szakértője Nassim Nicholas Taleb, líbiai (ugye, a sok koszos migráncs) származású milliomos amerikai tőzsdeguru, aki Fekete Hattyúnak nevezi az ilyen eseményeket. (az ókorban a fekete hattyú a lehetetlen szinonímája volt, így, amikor jóval később Ausztráliában valóban fekete hattyút találtak, akkor ott egy nullához közeli valószínűségű esemény következett be.)

Taleb szerint Fekete Hattyú az olyan esemény, amely 1) nagyon kevéssé valószínű 2) ha viszont mégis bekövetkezik, nagyon nagy hatása van 3) noha senki (vagy majdnem senki) nem jósolta meg, utólag teljesen logikus magyarázatot lehet adni a bekövetkezésére.

Mint látszik, az ilyen eseményeket a szakirodalomban is nagyon ritkának tartják. A pénzpiacon pont az ilyen események biztosítására CDS-ügyletek az anyaügylet volumenéhez képest pár százalékos áron mennek.

Itt térek ki a nagy V.I. Leninre, aki a forradalom kellékei között a forradalmi hangulatot említi, és hát Magyarországon az valóban nincs. Ugyanakkor Lenin csak retrospektíve vizsgált forradalmakat, miután gondoskodott arról, hogy miután ő megcsinálta a magáét, több már ne legyen. Nem tudom, hogy Vlagyimir Iljics egyébként ELŐRE hány hangulatról tudta volna megmondani, hogy az forradalmi, vagy sem.

Amiről én írok ebben az írásban a nagyon valószínűtlen (1% körüli) esemény bekövetkezésének kockázata megváltozott eléggé valószínűtlenre (mondjuk 3-5% körüli értékre). Ez nem jelenti azt, hogy holnapután forradalom lesz, csak azt, hogy ez már az a mérték, amire a nemzetközi politikai és gazdasági élet reagál.

De, ha nem is lesz itt semmiféle forradalom, ez a fajta „hőterhelés” a társadalmat fárasztja, rombolja. Erről rengeteget tudnának írni azok a jogász kollégák, akik rendőri-igazságszolgáltatási túlkapásokat kutatnak, azok az orvosok, akik a stresszbetegségek iszonyú nagy arányáról számolnak be, vagy a nőveréseket, szexuális bántalmazásokat számon tartók. Nem kell ahhoz forradalom, hogy ez az országot nagyobb csapásként érje (és már éri) akárhány ellopott milliárdnál. Az igazi kártétel ez. Ha lesz Fekete Hattyú, az csak egy krónikus betegség akut tünete lesz.

Az előző részben ott hagytuk abba, hogy a Európa és az muszlim világ viszonya hosszú közös történelmünk folyamán korántsem merült ki az ellenségeskedésben, és nincs arra sem bizonyíték, hogy az iszlám ab ovo primitívebb, erőszakosabb vagy intoleránsabb vallás lenne a kereszténységnél. De mint az a kommentekben is felmerült, az akkor volt, most meg most van. A Bataclan-ban rekedt koncertlátogatókat nem vígasztalja az, hogy a XIII-dik században mennyire virágzott a kulturális élet Granadában. Ezért most azt fogjuk megvizsgálni, hogy mik a jelenlegi iszlám fundamentalizmus okai, eredete, miből jön szinte példátlan erőszakossága, miért fertőz meg annyi fiatal európai muszlimot és főleg: mit lehet tenni ellene? Gondolom senkit nem lep meg, hogy ezekre a kérdésekre is csak hosszú és bonyolult válaszok léteznek…

Középkori eszmék?

Először is szögezzük le, hogy a radikális politikai iszlámizmus egy teljesen modern jelenség. Az első ilyen mozgalom, a Muzulmán Testvériség Egyiptomban a múlt század 20-as éveiben jött létre, és elsősorban a gyarmatosítók elleni kulturális ellenállás volt a lényege. Egészen addig a gyarmati arab elitek szinte teljesen a nyugati kulturális mintákat tekintették iránytűnek, és a régi iszlám hagyományokat pedig elavultnak és az alacsonyabb, műveletlen osztályokhoz valónak tartották. Olyannyira, hogy a gyarmati státuszból való felszabadulást követően szinte kizárólag szekuláris arab államok jöttek létre, hogy az atatürki Törökországot ne is említsük (kivétel voltak az Öböl-országok, azon belül is különösen Szaúd-Arábia, ami eleve egy szélsőségesen konzervatív teokratikus monarchiának indult, de ennek különleges történelmi okai vannak). Az arab országok (mint általában a gyarmatok) függetlenné válása a hidegháború idejére esett, így az új államok is besoroltak vagy a Szovjetunió, vagy az USA (és európai szövetségesei, a volt gyarmattartók) mögé. A dolgokat persze alaposan megkavarta Izrael létrejötte és azt azt követő háborúk, valamint a palesztín kérdés. Ettől fügetlenül a 80-es évekig a politikai iszlám csak marginális ellenzéki szerepben létezett. Viszont volt egy hatalmas gond: a “nyugatos” elit mindenhol alaposan leszerepelt. Korrupt, diktatórikus, a nép érdekeit és az emberi jogokat figyelmen kívül hagyó, a nagyhatalmi gazdasági érdekeket elvtelenül kiszolgáló politikát folytattak, mind a amerikai, mind a szovjet orientációjú országokban. Irán volt az első közel-keleti állam, ahol 1979-be a nyugat-barát despotát megbuktató forradalom egy radikális iszlámista rendszert juttatott hatalomra. Az iszlám forradalmat azonban 10 éves, véres háború követte a szekuláris Irak ellen (ahol nem mellesleg Irak volt az agresszor, a Nyugat által erősen támogatott Szaddam Husszein vezetésével), ami Iránt nagyon legyengítette, és megakadályozta, hogy exportálja a forradalmat (meg persze az siita irániak eleve nem voltak soha jó viszonyban a nagyrészt szunnita arabokkal). Ezután még ugye jött Afganisztán szovjet megszállása, és ellenükben az iszlámista mudzsahedinek (köztük Oszama Bin Laden) szaudi és amerikai támogatása, és a 90-es évekre kialakult egy erős militáns iszlám mozgalom, ideológiai és valódi munícióval is jól felfegyverezve.

Láthatjuk tehát, hogy a szélsőséges iszlám nem teljesen spontánul, a felvilágosult Nyugat hatalmi politikájától függetlenül jött létre és erősödött meg. A Varsói Szerződés és a KGST volt tagországaként még Magyarország sem mondhatja 100%-os meggyőződéssel, hogy “nekünk ehhez semmi közünk nem volt”…

„Nem akarnak beilleszkedni”

A következő pont, amit érdemes kicsit megvizsgálnunk, az a muszlim bevándorlók kérdése. Először is tisztázzunk valamit: az Európában élő muszlimok többségének (leginkább török és észak-afrikai arab) ősei NEM menekültekként, hanem vendégmunkésként érkeztek Európába. Vagyis hívták őket, a 60-as évekbeli nagy gazdasági fellendülés munkaerőhiányának enyhítésére. Ez akkor jó ötletnek tűnt, hiszen például a volt gyarmatokról érkezettek a fogadó ország nyelvét is beszélték. Azonban már az akkori politikusoknak sem a hosszú távú gondolkodás volt az fő erényük, hiszen komolyan azzal számoltak, hogy a vendégmunkások csak ideiglenesen maradnak, és majd ha már nem lesz szükség rájuk, szépen hazamennek maguktól (Helmuth Kohl például még a 80-as években is így gondolta). Azután persze mindenhol kiderült, hogy ezek a dolgok nem egészen így működnek, és a 70-es évektől Franciaország, majd a 90-es évektől Németország is lehetővé tette a családegyesítést, valamint az állampolgárság megszerzését a régóta ott élő vendégmunkásoknak. Igen ám, de a 70-es évektől az angol és a francia gazdaság kifulladt, és a főként bevándorlók által elvégzett alacsony képzettséget igénylő munkahelyek száma alaposan lecsökkent, miközben pedig részben a tudatos elkülönítés (pl a hires-hírhedt gettókat direkt azért építették annak idején a vendégmunkások elszállásolására, hogy azok NE TUDJANAK beilleszkedni a többségi társadalomba, és ne akarjanak végleg letelepedni), részben a társadalomban továbbra is erős rasszizmus miatt a bevándorlóknak és már helyben született gyerekeiknek sokkal nehezebb volt tanulás és munka által kiemelkedni az underclass-ból, mint a tősgyökeres franciáknak és más, európai származású bevándorlóknak. Így a muszlim vallású, sötét bőrű tömegek komoly hányada ragadt bele egy többgenerációs munkanélküli, perspektívátlan, segélyeken vegetáló lumpen-életmódba, eredetileg nem feltétlenül a saját akaratából, de később már nem is próbálva változtatni a dolgokon (ha valakiben ezzel kapcsolatban felmerül a magyarországi cigányság sorsával kapcsolatos párhuzam, az nem véletlen). A Franciaországnál hagyományosan erősebb gazdasággal és kisebb munkanélküliséggel büszkélkedő Németországban ez az underclass-probléma sokkal kevésbé jelentkezett, ellenben a bevándorlókkal szembeni kulturális elzárkózás még erősebben jelen volt.

Érdekes még, hogy ami a valódi menekülteket illeti, hatalmas a szórás az illetők származási országa, de főként képzettsége alapján. Az egyik nagy közel-keleti menekülthullám például az 1979-es iráni forradalom után, valamint a 80-as évekbeli libanoni polgárháború idején érkezett Nyugat-Európába (és Amerikába). Ezek a menekültek nagy többségben a művelt középosztály tagjai közül kerültek ki, és a beilleszkedésükkel (zömmel muszlim vallásuk ellenére) olyannyira nem volt soha semmi gond, hogy a legtöbben nem is hallottak róluk, ellentétben a sokkal problémásabb afgánokkal vagy szomálikkal. Mondhatjuk tehát, hogy a muszlim bevándorlók beilleszkedésének sikere vagy kudarca sokkal inkább függ ez utóbbiak képzettségétől és munkaerőpiaci lehetőségeitől, mint bármi “eleve elrendeltetett” kulturális vagy plane “faji” különbségektől.

Hipszter terroristák

A fentiekből már nem is olyan nehéz levezetni azt, honnan jön az DAESH-féle terrorszervezetek kétségbeejtő sikere a részben már Európában született és nevelkedett, nagyrészt fiatal muszlimok körében (bár ez a “sikeresség” is erősen relatív, tekintve, hogy azért a radikalizálódott európai muszlimok aránya inkább ezrelékekben, mint százalékokban mérhető. Nyílván a veszélyességük miatt itt a relative kis számokra is nagyon oda kell figyelni). Ha megnézzük az Európában terrorcselekményeket elkövető, vagy Szíriába harcolni elszökő fiatalok hátterét, ritkán találunk közöttük hagyománytisztelő, konzervatív muszlim nevelésben részesülteket, annál inkább szekularizált családokból származókat. Szíriába rendszerint problémás kamaszgyerekek szöknek, akiket online hálózatokon szippantanak be a profi pedofil-hálózatokhoz hasonlóan megszervezett toborzók. A valódi terroristák pedig lecsúszott, piti bűnözők közül kerülnek ki, akik rendszerint kábítószer-kereskedelemért, betörésért, striciként járták meg a börtönt, ahol “megtértek” – büntetésüket szintén ott töltő profi terroristák jóvoltából. Fontos tudni, hogy a terrorista toborzók a pszichológiai manipuláció és az agymosás ugyanazon formáit használják (tudományos alapossággal), mint bármilyen más totalitárius ideológia, szekta, vagy éppen szekuláris titkosszolgálat. A beszervezettek pedig Szíriába vagy Afganisztánba érve nagyon hamar rádöbbennek, hogy átverték őket. Az iszlám világban a nyugatinál sokkal fontosabbak a családi és törzsi kötődések, így az európai “testvéreket” a helyi DAESH-tagok valójában jöttment senkiháziaknak, páriáknak tekintik. A fiúkból öngyilkos merényletekben feláldozható ágyútöltelékek, a lányokból pedig szexrabszolgák lesznek. Egyedül a legkeményebb, pszichopata bűnözőket értékelik, akiket arra képeznek ki, hogy Európába visszatérve terrorcselekményeket kövessenek el. Azonban arra semmi esélyük, hogy bekerüljenek a szervezet akár középszintű vezetésébe is, mindig lenézett senkik maradnak. Csakhogy ugye kiszállni a buliból nem lehet, legalábbis élve nem, lásd a hirhedt “Dzsihád John” példáját.

Sivatagi és bazári iszlám

Az iszlám a kereszténységnél sokkal fragmentáltabb, kevésbé egységes vallás, ahol nincsenek olyan egyértelmű tekintélyek és egyházi világszervezetek, mint mondjuk a katolikusoknál. Rengeteg szekta és irányzat létezik (köztük egészen liberálisak is, mint például a szúfik vagy az alaviták), és gyakorlatilag minden egyes imam a saját belátása szerint értelmezheti a Koránt. A különböző szekták szerinti bonyolult felosztás (a legismertebb ugye a szunnita-siita, de ezeken belül még van számtalan irányzat) mellett azonban hüvejkujjszabályként szokás “sivatagi” és “bazári” iszlámról is beszélni. Az első a sivatagban és a hegyekben, ősidők óta elzártan és kemény körülmények között élő törzsek iszlámja, ami összekeveredve az iszlám előtti atavisztikus hagyományokkal egy aszkétikus, szigorú, harcias és zárt vallást eredményez. Ennek képviselői a szaudi eredetű szalafisták és az afgán tálibok, és ebből nőttek ki az Al-Kaida és DAESH terrorszervezetek. Azonban az iszlám történelme során szinte mindig a “bazári” iszlám dominált. Ez a Közel-Kelet nagy múltú, gazdag és kulturált kereskedővárosainak iszlámja (ne feledjük, hogy maga Mohamed is kereskedő volt), és mint ilyen, mindig is a vallás nyitott, toleráns és pragmatikus értelmezéseit preferálta. Innen erednek a középkor nagy arab tudósai, vagy a modern kor kozmopolita muszlim világvárosainak kultúrája, mint Dubai, Isztambul, Kuala Lumpur, vagy akár nem is olyan régen még Kairo, Bejrút vagy Damaszkusz. A “sivatagi iszlám” mostani térhódítása elsősorban egy válságjelenség, az iszlám világ gazdasági, politikai és klimatikus válságának tünete. Ez a válság a gazdag és békés Európában élő muszlimokat alapvetően csak nagyon kevéssé és áttételesen érinti. Ez pedig meg is mutathatja az irányt afelé, hogyan lehet magunkat és az európai életmódot megvédeni tőle.

Döncit lóvá tesszük

Először is nagyon sürgősen el kell felejteni a “Dönci nem lehet ló” típusú érvelést, ugyanis ez önbeteljesítő jóslat. Minél inkább kirekesztve érzik magukat az európai muszlim fiatalok a többségi társadalomból, annál inkább fogékonyak lesznek a radikális eszmékre. Nyilván, ha valaki állandóan azt hallja a környezetéből, hogy “nem vagy közénk való”, az előbb utóbb keres egy olyan közösséget, amely befogadja őt (még ha ez hazugság is, mint a DAESH esetében). Viszont ennek a befogadásnak nem elég a diszkrimináció kiküszöbölésére szorítkoznia, hanem aktív szerepvállalást követel az európai államoktól és társadalomtól. Meg kell ismerni és érteni az iszlám kultúrát, a hasonlóságokkal és különbségekkel együtt. Tanítani kell az iskolákban az arab és török birodalmak aranykorát, hogy egyfelől a muszlim származású diákoknak is legyen pozitív megerősítésű önképük, másfelől a többiek se úgy gondoljanak muszlim honfitársaikra, mint érthetetlen idegenekre. Fontos az is, hogy az európai államok valamilyen szerepet vállaljanak az iszlám hitélet megszervezésében, és ne hagyják, hogy az Öböl-államok által finanszírozott szalafista imámok szállják meg az európai mecseteket. Nyilvánvaló, hogy a radikális uszítókat minden teketória nélkül ki kell utasítani, és az iszlám nevében elkövetett gyűlöletbeszédet ugyanúgy szankcionálni, mint a náculást. Részt kell venni egy európai iszlám kialakításában, olyan európai muszlim hittudósok által, akik össze tudják egyeztetni a Korán előírásait az európai jogállam elvárásaival. Ez egyáltalán nem lehetetlen, és a “bazári iszlám” révén igen komoly hagyományai is vannak. A törvénytisztelet az egyik legfőbb muszlim erény, és ez a világi törvényekre is vonatkozik.

A helyzet súlyos, de talán nem reménytelen

Végezetül, a bevándorlás. Hát igen, itt egyszerűen nem lehet kielégítő megoldást találni, mert a bolygónk egy olyan globális klímakatasztrófa küszöbén áll, ami a következő évtizedekben milliókat fog útnak indítani a mérsékelt égövi területek felé. Természetesen meg kell erősíteni az európai határvédelmet, nem lehet ellenőrizetlenül hagyni milliók beáramlását. Viszont fel kell állítani egy működő legális bevándorlási rendszert is, mert a migrációt ugyanúgy nem lehet teljesen leállítani, mint a drogkereskedelmet. A teljes tiltással csak azt érjük el, hogy az embercsempészet egy újabb állandó lukratív bevételforrást biztosít a szervezett bűnözésnek, beláthatatlan biztonsági kockázatokkal. Ezért is életbevágóan fontos, hogy ebben a bizonytalan korban ne kezdjék ki az európai egységet nacionalista lázálmok arról, hogy “egyedül jobb lesz”. Nem lesz jobb, épp ellenkezőleg. Nincs olyan európai állam, amely nagyságánál, gazdasági és katonai erejénél fogva egyedül szembe tudna nézni a globális kihívásokkal. Ha Európa elbukik, az nem az iszlám miatt lesz, hanem saját lustasága és rövidlátó politikája miatt. Ne hagyjuk ezt! És ne felejtsük el, hogy az európai muszlimok sokkal inkább logikus szövetségeseink Európa megmentésében, mint amennyire ellenségeink. Hiszen az ő és a gyerekeik élete is a tét.

Azt mondják, hogy a Matolcsy-botrány hamar el fog ülni. Ez mindenképp rossz lenne, mivel az utóbbi évek egyik legszégyenteljesebb lopásáról van szó, ezért a múltkori, kicsit intellektuálisabb írás után a Ráérünk blog összefoglalja, mi is a baj ezzel.

Honnan van Matolcsynak ellopható pénze?

Onnan, hogy az MNB nagy devizatartalékon ül. Ezt a sok devizát forintért vette, és amikor ezt különböző okokból részben el kellett adni, akkor több forintot kapott érte, mint amennyiért vette, mert időközben a forint gyengült. Vagyis vett eurót mondjuk 290 forintért, és eladta 300 forintért. Mivel ezt milliárdos tételben tette, keletkezett több százmilliárd forintnyi nyeresége a dolgon. Ez az a pénz, amely „elveszítette közvagyon jellegét”. Ugye rögtön az első kérdés az, hogy honnan volt az a forint, amelyből vette az eurót (svájci frankot). Közvagyonból.

Az első lopás tehát ott történik, hogy ezt a pénzt egyszerűen törvénnyel ellopták és odaadták a csörgősipkás bolond Matolcsynak, hogy költse el belátása szerint.

Mire ment el ez a sok pénz? 1. trükközésre

Az egyik, az úgynevezett monetáris finanszírozásra, amellyel időről-időre megpróbálkoznak sok országban, és amelyet az EU-ban tilos. (persze azért néha megtörténik). Ilyenkor a jegybank, a nála levő pénzből államkötvényeket vásárol, vagyis hitelt ad az államnak. Mivel ez esetben a jegybank pénze abból van, hogy csinált egy jó kis valutabulit, Magyarország partnerei megkérdezhetik: mikor fog egy jót játszani a forint árfolyamával, hogy egy kis devizatartalékot válthasson forintra és azt betolja az államadósságba?

A gyenge forint az most egyébként olyan dolog, amelyet nagyon akar a kormány, mert ez vonz olyan befektetőket, akik a termékeiket euróért adják el, viszont a munkásaikat forinttal fizetik ki, vagyis kicsiben minden nap megcsinálják azt, amit a jegybank. Igen, az összes autógyár ilyen. Ezzel egy darabig nincs is gond. Viszont mivel a jegybanki árfolyamnyereséget nem fejlesztésekre költik, hanem bedobják a malacperselybe, vagy, amint mindjárt látni fogjuk, elbulizzák, nincs nagyon olyan eszköz, ami maradásra bírná az árfolyam miatt idejött befektetőket.

Az egyetlen eszköz ennek az árfolyam-résnek a folyamatos fenntartása, és ha versenytárs jelentkezik, akkor a nagyítása. Ennek azonban van két fontos hátulütője. Az egyik, hogy a munkás fizetése egyre kevesebbet ér, a vásárlóereje csökken. A vásárlásai pedig az itthoni gazdaság motorjai, hiszen itthon termelt, vagy külföldről importált dologra költ. Ha nincs vásárlóerő, akkor viszont az itthoni kis- és középvállalkozások mennek tönkre, megszüntetve azokat a munkahelyeket, amelyek konkurenciát jelentenének a külföldi cégek gyárainak. Ez kiveszi a munkás kezéből az egyik legfontosabb eszközt arra, hogy magasabb bért harcoljon ki.

A másik, hogy kialakul a kilencvenes évek Mexikójára jellemző szerkezet, amikor a gazdaság úgy néz ki, hogy a nagy és gazdag szomszéd felé eső országrészben ún. maquiladorák (kulimunkát igénylő gyárak) dolgoztatnak éhbérért, a többi erőforrást pedig megszerzi a politikai elit, a társadalom szétszakad és kriminlaizálódik.

Matolcsyék tehát ennek a rövid távon hasznos, ám hosszú távon káros folyamatnak az első gyümölcseit költik arra, hogy mutassák: minden rendben van. Csak olyan bénán csinálják, hogy természetesen lebuknak.

Mire megy el ez a sok pénz? 2. Kurvákra és kokainra

A gyurcsányizmo egyik (számomra) legundorítóbb jelensége az az értelmiségi holdudvar volt, amelyik kisajátította magának és félművelt közönségének az „európai” és a „haladó” szavakat és iszonyatos pénzeket nyúlt le, tökéletesen értéktelen, semmire se jó művészeti és kulturális projektekre, lásd például filmalap. Ha valaki mert nekik szólni, hogy gyerekek, dehát ti lopós kis senkiháziak vagytok, nem pedig a magyar kultúra európai nagykövetei, akkor felfújódtak és puffogtak, hogydehátkéremmivagyunkazeuópaikultúra.

Hagyjuk is őket, szerényen eléldegélnek az összelopott pénzből.

Hanem megvan ennek a bagázsnak a jobbos változata is, akik viszont lemaradtak az „európai” és a „világszínvonalú” jelzőkről, így rámentek a „magyar” a „keleti” és hasonló jelzőkre. Természetesen ezek ugyanolyan rosz kis ringyók, mint a másik társulat, csak ezek nem a leszbikus cigánylányról forgatnak filmet, aki egy ködös hajnalon egy Norvégia és Lettország közötti kompon találja magát és egzisztencialista beszélgetést folytat egy sirállyal, aki előző életében orosz zongoraművész volt. Sőt még csak nem is kamaradarabokat csinálnak, ahol nem különösebben jó testű pucér nők beszélgetnek egymással az elmúlásról és arról, hogy mostanában drágább lett minden.

Nem. Az ő műfajuk a vagy magyar táj, ahol aranyló szénaboglyák alatt párzanak egymással a tiszta érzelmű magyar dallamok, az egy szál tarsolylemezbe öltözött, hetykén kipödört bajszú hagyománnyal, egész addig, amíg egy Idegen hátba nem szúrja őket (e műfaj jeles képviselője Bayer Zsolt másfél millió lépés remake-je) vagy pedig az ezotéria, amely a szíriusz-párthusok-magyarabok-koppány vonalon próbál valami jelentőségteljeset alkotni. Ilyen a Duna vízszintje fölé nyolcvan méterrel építendő Nílus-vízmérce.

A közös vonás az, hogy ezek egyike sem művész, de ha harácsolt egy kis pénzt, azért már illendőségből csak művészkedik kicsit, mert lázálmaiban ő még mindig a fiatal, ám sajnálatosan tehetségtelen ember.

Rejtő Jenő szegény előre látta a legszörnyűbb dolgokat, amelyek aztán végül vele történtek meg. Az egyik ilyen jövendőmondó figurája Rakhmár állomás részeges állomásfőnöke, aki Igoriban, rendszerhűsége fejében kap, a dzsungel közepén egy igazi állomást, ahol kedvére dühönghet, és noha soha nem volt több egyszerű bakternél, legalább lázálmaiban menesztheti a Stochkolm-Peking-Tokió vonatot.

Őt a regény végén főbe lőtték. Matolcsy helyében én is ilyesmitől tartanék. Nem jó a gátlástalan lopás perverz idióta szimbólumának lenni.