Azt mondják, hogy a Matolcsy-botrány hamar el fog ülni. Ez mindenképp rossz lenne, mivel az utóbbi évek egyik legszégyenteljesebb lopásáról van szó, ezért a múltkori, kicsit intellektuálisabb írás után a Ráérünk blog összefoglalja, mi is a baj ezzel.

Honnan van Matolcsynak ellopható pénze?

Onnan, hogy az MNB nagy devizatartalékon ül. Ezt a sok devizát forintért vette, és amikor ezt különböző okokból részben el kellett adni, akkor több forintot kapott érte, mint amennyiért vette, mert időközben a forint gyengült. Vagyis vett eurót mondjuk 290 forintért, és eladta 300 forintért. Mivel ezt milliárdos tételben tette, keletkezett több százmilliárd forintnyi nyeresége a dolgon. Ez az a pénz, amely „elveszítette közvagyon jellegét”. Ugye rögtön az első kérdés az, hogy honnan volt az a forint, amelyből vette az eurót (svájci frankot). Közvagyonból.

Az első lopás tehát ott történik, hogy ezt a pénzt egyszerűen törvénnyel ellopták és odaadták a csörgősipkás bolond Matolcsynak, hogy költse el belátása szerint.

Mire ment el ez a sok pénz? 1. trükközésre

Az egyik, az úgynevezett monetáris finanszírozásra, amellyel időről-időre megpróbálkoznak sok országban, és amelyet az EU-ban tilos. (persze azért néha megtörténik). Ilyenkor a jegybank, a nála levő pénzből államkötvényeket vásárol, vagyis hitelt ad az államnak. Mivel ez esetben a jegybank pénze abból van, hogy csinált egy jó kis valutabulit, Magyarország partnerei megkérdezhetik: mikor fog egy jót játszani a forint árfolyamával, hogy egy kis devizatartalékot válthasson forintra és azt betolja az államadósságba?

A gyenge forint az most egyébként olyan dolog, amelyet nagyon akar a kormány, mert ez vonz olyan befektetőket, akik a termékeiket euróért adják el, viszont a munkásaikat forinttal fizetik ki, vagyis kicsiben minden nap megcsinálják azt, amit a jegybank. Igen, az összes autógyár ilyen. Ezzel egy darabig nincs is gond. Viszont mivel a jegybanki árfolyamnyereséget nem fejlesztésekre költik, hanem bedobják a malacperselybe, vagy, amint mindjárt látni fogjuk, elbulizzák, nincs nagyon olyan eszköz, ami maradásra bírná az árfolyam miatt idejött befektetőket.

Az egyetlen eszköz ennek az árfolyam-résnek a folyamatos fenntartása, és ha versenytárs jelentkezik, akkor a nagyítása. Ennek azonban van két fontos hátulütője. Az egyik, hogy a munkás fizetése egyre kevesebbet ér, a vásárlóereje csökken. A vásárlásai pedig az itthoni gazdaság motorjai, hiszen itthon termelt, vagy külföldről importált dologra költ. Ha nincs vásárlóerő, akkor viszont az itthoni kis- és középvállalkozások mennek tönkre, megszüntetve azokat a munkahelyeket, amelyek konkurenciát jelentenének a külföldi cégek gyárainak. Ez kiveszi a munkás kezéből az egyik legfontosabb eszközt arra, hogy magasabb bért harcoljon ki.

A másik, hogy kialakul a kilencvenes évek Mexikójára jellemző szerkezet, amikor a gazdaság úgy néz ki, hogy a nagy és gazdag szomszéd felé eső országrészben ún. maquiladorák (kulimunkát igénylő gyárak) dolgoztatnak éhbérért, a többi erőforrást pedig megszerzi a politikai elit, a társadalom szétszakad és kriminlaizálódik.

Matolcsyék tehát ennek a rövid távon hasznos, ám hosszú távon káros folyamatnak az első gyümölcseit költik arra, hogy mutassák: minden rendben van. Csak olyan bénán csinálják, hogy természetesen lebuknak.

Mire megy el ez a sok pénz? 2. Kurvákra és kokainra

A gyurcsányizmo egyik (számomra) legundorítóbb jelensége az az értelmiségi holdudvar volt, amelyik kisajátította magának és félművelt közönségének az „európai” és a „haladó” szavakat és iszonyatos pénzeket nyúlt le, tökéletesen értéktelen, semmire se jó művészeti és kulturális projektekre, lásd például filmalap. Ha valaki mert nekik szólni, hogy gyerekek, dehát ti lopós kis senkiháziak vagytok, nem pedig a magyar kultúra európai nagykövetei, akkor felfújódtak és puffogtak, hogydehátkéremmivagyunkazeuópaikultúra.

Hagyjuk is őket, szerényen eléldegélnek az összelopott pénzből.

Hanem megvan ennek a bagázsnak a jobbos változata is, akik viszont lemaradtak az „európai” és a „világszínvonalú” jelzőkről, így rámentek a „magyar” a „keleti” és hasonló jelzőkre. Természetesen ezek ugyanolyan rosz kis ringyók, mint a másik társulat, csak ezek nem a leszbikus cigánylányról forgatnak filmet, aki egy ködös hajnalon egy Norvégia és Lettország közötti kompon találja magát és egzisztencialista beszélgetést folytat egy sirállyal, aki előző életében orosz zongoraművész volt. Sőt még csak nem is kamaradarabokat csinálnak, ahol nem különösebben jó testű pucér nők beszélgetnek egymással az elmúlásról és arról, hogy mostanában drágább lett minden.

Nem. Az ő műfajuk a vagy magyar táj, ahol aranyló szénaboglyák alatt párzanak egymással a tiszta érzelmű magyar dallamok, az egy szál tarsolylemezbe öltözött, hetykén kipödört bajszú hagyománnyal, egész addig, amíg egy Idegen hátba nem szúrja őket (e műfaj jeles képviselője Bayer Zsolt másfél millió lépés remake-je) vagy pedig az ezotéria, amely a szíriusz-párthusok-magyarabok-koppány vonalon próbál valami jelentőségteljeset alkotni. Ilyen a Duna vízszintje fölé nyolcvan méterrel építendő Nílus-vízmérce.

A közös vonás az, hogy ezek egyike sem művész, de ha harácsolt egy kis pénzt, azért már illendőségből csak művészkedik kicsit, mert lázálmaiban ő még mindig a fiatal, ám sajnálatosan tehetségtelen ember.

Rejtő Jenő szegény előre látta a legszörnyűbb dolgokat, amelyek aztán végül vele történtek meg. Az egyik ilyen jövendőmondó figurája Rakhmár állomás részeges állomásfőnöke, aki Igoriban, rendszerhűsége fejében kap, a dzsungel közepén egy igazi állomást, ahol kedvére dühönghet, és noha soha nem volt több egyszerű bakternél, legalább lázálmaiban menesztheti a Stochkolm-Peking-Tokió vonatot.

Őt a regény végén főbe lőtték. Matolcsy helyében én is ilyesmitől tartanék. Nem jó a gátlástalan lopás perverz idióta szimbólumának lenni.

Ebben a blogban már többször is volt arról szó, hogy a bogárlászlók és más, a gazdálkodj okosan szintjén ragadt közgazdaságtani homeo- és pszichopaták véleményével ellentétben én Fekete Jánost egyáltalán nem tartom negatív alaknak. Az ország eladósításáról szóló legendák, amelyek az Antall-kormány legfőbb mentségei közé tartoztak, hogy teljes inkompetenciájukat kimagyarázzák, sokat ártottak a hírnevének.

Pedig Fekete tipikus alakja a hatalmukat konszolidálni tudó diktatúráknak. A jó matekos, aki a főnököt rá tudja beszélni arra, hogy a közgazdaságtan (végső soron a józan ész) szabályaival a gazdasági döntések meghozatalakor ne menjen szembe, mert csak így lesz pénze a biznisz fenntartására. Ezek az emberek rendszerint rábeszélik valamiféle értelmes gazdasági környezet kialakítására a főnököt, mivel azonban a prosperáló gazdaság és a diktatúra érdekei általában ellentmondanak egymásnak, csak az szokott megmaradni, hogy az illető a „diktatúra pénztárosa” volt. A diktatúra szolgái, akiktől a diktatúra fennállása alatt gondosan eldugta a kasszakulcsot, nagyon szokták szidni, leplezendő azt, hogy a diktatúra elmúltával felfeszítették a kasszát és mindent elloptak, mint az történt Fekete esetében is.

Az ilyen személyiségek több sikeres diktátor mellett is megjelentek. Hitler népszerűségét például nem kis részben Dr. Hjalmar Schacht gazdasági intézkedései alapozták meg.

Ha Vlagyimir Putyin mögé nézünk, akkor pedig sokak számára meglepő módon egy nőt, Elvira Nabiullinát fogjuk találni az orosz központi bank élén.

Nabiullina a kasszakulcs szigorú őre, és nyugati vélemények szerint, ha ő nem lenne, akkor Oroszország valószínűleg már összeomlott volna. Kremlinológusok úgy tartják, hogy több alkalommal kapott már szabad kezet Putyintól, például haveri bankok engedélyének bevonásánál. Akárcsak a nyolcvanas években Fekete, ő is sikeresen hangolja össze a piaci alapú nyugati pénzvilágot Putyin alapvetően hatalmi szemléletű gazdálkodásával. Sikeresen diverzifikálta az államadósságot (nem függnek kizárólag külföldi hitelezőktől), kamatpolitikájával megelőzte a hiperinflációt, és úgy tűnik sikeresen védte meg az orosz cégek érdekeit.

Számos döntése egyébként visszaköszön a magyar unortodox politikában, csak az unortodoxia hívei azt felejtik el, hogy Nabiullina egyrészt nagyonis ortodox döntéseket hozott (pont az ún. „crony capitalism”, a haverokrácia ellenében dolgozik, míg a magyar unortodoxia pont mellette) másrészt pedig a iszonyatos mennyiségű devizatartalék és természeti erőforrás áll még mindig rendelkezésére, nem is beszélve arról a nagyon nagy felvevőpiacról, amelyet Oroszország még minimális fizetőképesség mellett is jelent.

Putyin megvédi, évek óta, és, akárcsak annak idején Fekete esetében, a nyugati partnerek biztosak lehetnek abban, hogy a jegybank vezetője nem kerget lila bárányfelhőket, és ha megegyeznek vele, az át fog menni a diktátoron is. Különösen fontos ez olyan gazdasági környezetben, amikor a felek egyébként hivatalosan egymás ellenségei, és nagyon szűk mozgástere van a tárgyalásaiknak. Nem szabad elfeledni, hogy Oroszországban, elsősorban az iparban, rengeteg nyugati tőke van befektetve (akárcsak nálunk) ezért mindkét oldalnak kulcsfontosságú, hogy ennek a tőkének a mozgása, szabályai kívül essenek a normál kremlinológián.

Ez teljesült Fekete és Nabiullina esetében is, mindketten „svájciak” a szervezetben, közvetlen bejárással a főnökhöz. És mindketten meghúzhatják és szükség esetén meg is húzzák (húzták) a vészféket ha kell.

Mindezt csak azért írom pont ma meg, mert magyar gazdaságirányítás ilyen szempontból nem transzparens. Már egy ideje nincs látványos kirakatembere a nyugati partnerekkel folytatott gazdasági egyeztetéseknek. Erre mondjuk kevésbé is van szükség, mint a Kádár-Nyugat, vagy a Putyin-Nyugat viszonyrendszernek, ugyanis jelenleg a nyugat képes képes intézményes kontrollt gyakorolni, az EU intézményei révén.

Ugyanekkor ez a kontrollgyakorlás túlzottan a felszínen zajlik. Általános vélekedés a mostani 60-as generációban, hogy Orbán körül van egy jó szakértői csapat, akik azért értenek a dolgokhoz, ha már a látható államapparátus látványosan hülye. Ez egyrészt így van, másrészt ez a generáció (igen, apáink generációja) azért abban szocializálódott, hogy ott fent, a politbüró környékén azért össze vannak gyűjtve az okosok. Mint például Fekete János, aki hallott már harangozni a modern közgazdaságtanról.

Az, hogy a fent említett kontrollgyakorlás a hírekben megjelenően, a látványos idomítás elemeit sem nélkülözve zajlik az azt jelzi, hogy Orbán környezetéből hiányzik a Nabiullina vagy a Fekete, aki moderátorként tudna működni ezekben a kapcsolatokban.

Persze a diktatúra működésének nem szükséges feltétele a Nabiullina vagy a Fekete, de nélküle azért nehezebb. Lázár János tárgyalásai Brüsszelben vagy Berlinben ellátják ugyan ezt a funkciót, de Lázár János a kremlinológiai játszmák szabályai alapján mozog. Vagyis egyrészt a tárgyalópartnerei nem tudják, hogy mikor veszíti el mostani erős hatalmi pozícióit, másrészt pedig nem tudják, hogy milyen lehetőségei vannak bizonyos megállapodásokat átnyomni a rendszeren.

Ez pedig hosszú távon gond, mert pénztáros nélkül a legjobban szervezett diktatúra sem működhet. A pénztáros hiánya tesz különbséget a dühből lopóversenyt tartó rablóállam, és az erőforrások tartós kihasználására berendezkedő diktatúra között.

Az, hogy a Magyar Nemzeti Bank élén egy csörgősipkás bolond van, akiről ráadásul kiderült, hogy a vele együtt súlyos kisebbrendűségi komplexusban szenvedő jobboldali értelmiségi holdudvart finanszírozgatja a rábízott pénz kisebb részéből, a nagyját pedig nemes egyszerűséggel aranyvécé-kategóriás lopásokra költi, nagyon-nagyon rossz üzenet kifelé. Azt jelzi, hogy nálunk a pénztárossal se lehet tárgyalni.

Mi itt a Ráérünk blognál abban a nagyon kényelmes helyzetben vagyunk hogy munka és magánélet mellett, hobbiból írunk a magyar és nemzetközi közéletről.

Se politikushoz törleszkednünk nem kell, sem pedig alapítványoknál smúzolnunk azért, hogy este kenyeret vehessünk a boltban.

Éppen ezért nagyrabecsüléssel tekintünk a vs.hu most felmondott újságíróira, de azokra is, akiket az élettel, családdal járó felelősség megakadályoz a felmondásban. Az írás a művelt ember szent kötelessége, az újságírói függetlenség a jó állam egyik legfontosabb alapja.

Nagyon örülünk, hogy a magyar médiában sokaknál betelt a pohár, mert ez talán elvezet oda, hogy a magyar sajtó magas színvonalú és objektív támasza legyen a demokráciának.

Egy eredményt már sikerült elérni: ha lassan is, és csak az egyik politikai oldal körül, de elkezdett tisztulni, ki a tollprostituált és ki az újságíró. Jól haladunk.

Te – török sátán, az átkozott ördög testvére és rablótársa, magának Lucifernek titkára! Az ördögbe is, hát milyen lovag vagy te, ha csupasz seggel még egy sünt sem bírsz agyoncsapni? Az ördög kiszarja, a sereged meg felzabálja. Nem vagy te jó arra, hogy keresztény fiak éljenek alattad, a seregedtől nem félünk, földen és vízen megütközünk veled. Te babilóniai szakács, makedóniai kerékbetörő, jeruzsálemi serfőző, alekszandriai kecskebaszó, a Nagy és Kis Egyiptom disznópásztora, örmény disznó, tatár tegez, kamenyecki hóhér, podolszkiji gonosztevő, a világ és alvilág bohóca, magának a viperának unokája, és a faszunk görbülete. Te disznópofa, te kancasegg, te hentes kutyája, te kereszteletlen tökfej, hogy baszom azt anyádat. No, imígyen szóltak hozzád a zaporozsjeiek, te takony. Még a keresztények disznajait sem fogod te terelgetni. Most befejezzük, mivel a dátumot nem tudjuk, kalendáriumunk nincs, a Hold az égen  az év az évkönyvben, a nap meg ugyanaz, mint nálatok. Ezért seggbe is csókolhatsz minket.

(a levélért hálás köszönetünket fejezzük ki a szerző zaporozsjei kozákoknak. Erdogan úr, jelentsen fel, akkor írok még szívesen. Szarházi diktátor.)

Valószínű, hogy a szerdai sztrájkkal a csúcsára ér a tanárok tiltakozása. Hónapok óta meghatározó téma ez a közéletben, én is írtam róla jó párszor, érdemes róla számvetést készíteni, mivel sokan és sokat vártak ettől az elégedetlenség-hullámnak indult, tömegrendezvényekben és országosan ismert személyiségek feltűnésében kulmináló eseménysorozattól.

Kezdjük a jó dologgal. Fontos, és sokakat érintő kérdésekben az állampolgárok egy csoportja az országos politika frontvonalába került és beszédtémát csinált az egész országot feszítő problémából. Ahogy a magyarok elsőosztályú fociedzők, lepedőakrobaták vagy éppen biztonságpolitikai elemzők, mostmár kiváló oktatáspolitikusok is lettek.

Ez ráadásul olyan problémakör, amely a női szavazókat és a facebook megosztásokat olvasókat kiválóan tudja célozni, ez teljesen új elem a hazai irányított közbeszédben. Ha semmi más nem fog történni, az már akkor is megtörtént, hogy a választásokra készülő bármilyen erőnek beszélnie kell az oktatásról. Ez nagyobb eredmény, mint amekkorának elsőre látszik, mert a kormánypárti tervek jelenleg antimigráns-antbrüsszel kampányt terveznek csinálni (és már azzal is bajok vannak) Nagyon rég kényszerítette hazai erő arra a Habony-műveket, hogy külső impulzusokra reagáljon.

Pozitív dolog az, hogy a kormánnyal elégedetlen erők újabb, eddig nem politizáló, sőt a politizálást elutasító főkkel gazdagodtak. Szándékosan nem írtam Orbán-kormányt, mivel a magyar közéletnek általában lenne nagyon hasznára a politikai kérdésekkel foglalkozók szélesebb köre. Ahogy arra még ki fogok térni, a tanártiltakozások számos tekintetben nagyon kezdetlegesek, de már alkalmasak arra, hogy embertömegeket szólítsanak meg.

Az, hogy ez most mennyire sikerült jól, majd azon lesz lemérhető, hogy egyrészt milyen hamar lesz végleg kifárasztható a mozgalom (a fáradás jelei látszanak) másrészt hogy mennyire lesz gyakori egy-egy ágazati probléma országos mozgalommá szélesedése.

Ha ugyanis az eddigi másfél éves (netadó-tanármozgalom távolság) intervallum csökkenne, akkor az a habonyismot stratégiaváltásra késztetné. Jelenleg is több olyan téma van, amely küzd a figyelemért: az egészségügy katasztrofális helyzete, a termőföld-harácsolás, de egyik sem tudja még megugrani azt a szintet, amelyet a tanárok megugrottak.

A fontos lecke tehát az, hogy el kell tanulni azokat a dolgokat a tanároktól, amelyek sikeressé tették őket. Pontokba szedett, érthető követelések, szimbólumok, a nők és a fiatalok megtalálása.

Nagyon fontos fejlemény (a posztot napokkal a sztrájk előtt elkezdtem írni) hogy megkezdődött „Kockás körök” néven a szerveződés, amely Magyarországon szokásos módja a politikai aktivitás helyi kifejtésének. Ebből pedig még nagyon komoly bajai lehetnek a Fidesznek, ha nem is rövid távon, mert innen még messze van a párttá alakulás, de egy új királycsináló SZDSZ-től mindenkinek rossz álmai lennének arrafelé.

Ezeknek a köröknek a fennmaradása az egész kampányt hazavághatja, ha minden műsor (vasárnapi boltzár, migráncsok, paksi atom…) közben újra kiújulhatnak az oktatási gondok. Ráadásul, ha az iskolák és a kórházak környékéről mindig kiindulhat szolidaritási mozgalom, akkor bármilyen botlásból lehet azonnal országos tiltakozás. Ha viszont már mindenből Bős-Nagymaros kérdés van, akkor előbb-utóbb a visszavonuláson kell gondolkozni, ám ez két okból bajos: egyrészt a Fidesz nem konszolidálta úgy a hatalmát, mint anno az MSZMP, másrészt, ellenük nem egy impotens MDF és egy lilagőzös Szadesz feszül, hanem a jó ütemérzékkel néppártosodni próbáló Jobbik és a mögötte levő orosz támogatás.

Ugyanakkor számtalan dolog nem sikerült jól.

Előszöris, a Fidesz egyáltalán nem kezelte rosszul a dolgot. A frontvonalba feláldozható embereket rakott, Balogh tiszteletes túlélni látszik, hogy a minisztériumához tartozó két fontos terület, az egészségügy és az oktatás romokban hever. Igaz, kormányzati politika, hogy erre a kettőre nem költenek, de akkor is mutat valamit helyezkedési képességeiről, hogy ilyen földrengéseket él túl.

Palkovics államtitkár frontvonalba tolása zseniális lépés. Garantáltan nem tudja megoldani a problémát, ellenben arra a terepre tereli az intellektuális követeléseket megfogalmazó tanárokat, ahol harcképtelenek. Mondjuk ki: Palkovics egy bunkó. Arra tartják, hogy amikor a tanárok megfogalmaznak egy összetett mondatot, mondjuk a kompetencia-alapú oktatásról, akkor azt válaszolja: Há’ he mi van má’ he?

A Fidesz ezt a problémát csak úgy élheti túl, ha megmarad a „há he mi van má he” szintjén a társadalmi diskurzus. Ezért semmi sem drága, például a vasárnapi boltzáras vereség sem. A vasárnapi bérpótlékos összeugrasztás, a KDNP-re rákényszerített arcvesztés mind-mind aprópénz azért, hogy megmaradjon a közbeszéd ott, ahol van (erről lesz külön poszt, lesz benne Tarlós is).

Hónapokkal ezelőtt félbehagytam egy posztot, amely azt taglalta volna, hogy nem lehet ezzel a tanármozgalommal Viktort megbuktatni. Ez be is bizonyosodott. Orbán megbuktatásához két dolog kell 1) alternatíva 2) impulzus-szerű düh. A tanármozgalom egy dolgot tud elérni, és abban még megvan az esélye a sikerre: megtörni azt a varázst, hogy kizárólag arról beszélünk, amit éppen odadobnak koncnak. Ha a közbeszéd így alakul át, akkor viszont nagyon rövid időn belül kidobhatunk minden, a következő két évre vonatkozó elemzést.

A napokban az alábbi, rettentően humoros mémecske jött velem szembe több helyen is:

Nos, azt remélem, nem kell ezen a blogon részletesebben kifejteni, hogy miért tartom a fenti viccet gyengének és ízléstelennek. Egyrészt ugye rasszista és dehumanizáló, hiszen egy arab és és svéd között nyilván nincs olyan biológiai különbség, mint egy ló és egy aranyhörcsög között. Másrészt Ahmed itt egyszerűen imámnak van öltözve (előtte egy kinyitott Korán), vagyis nyugodtan kicserélhető lenne egy kalapos rabbira, de akár egy fityulás apácára is, hiszen a svédeknél lutheránus államvallás van, nem? (Persze jogos az ellenvetés, miszerint rabbik és apácák nem szoktak mostanában a hitetlenek kiirtásáról prédikálni, de erről még részletesebben szó lesz)

Viszont igazából most nem a fenti karikatúra hibáiról akarok beszélni, hanem arról a nagyon is releváns és jogos kérdésről, amit (a maga sutyerák módján) felvet: van-e helye az iszlámnak és a muszlimoknak Európában? Lesznek-e ők valaha valódi európaiak, be tudnak-e illeszkedni közénk olyan simán és zökkenőmentesen, mint ahogyan a zsidók tették? (Khm… Köhömmm… Köhhömmmöhörrrgh… bocsánat, kaparja a torkomat valami füst) Ez valóban nagyon fontos kérdés, és Európa-szerte szenvedélyekkel átitatott vita folyik róla, még az úgynevezett “píszí” liberális körökben is (minden ellenkező híresztelés ellenére).

Szent háború vagy szent elfogadás?

Itt alapvetően kétfajta álláspont ütközik meg: az egyik szerint (amelyet Nyugat-Európában leginkább a szélsőjobboldali pártok képviselnek, Közép-Kelet-Európa országaiban meg az elsöprő többség) a válasz egyértelmű NEM. Eszerint az iszlám kultúrája eredendően összeegyeztethetetlen az európai életmóddal és alapértékekkel: a kereszténységtől kezdve a női egyenjogúságon és a szekuláris államon át a különböző kisebbségekkel (pl zsidók, LMBT, stb) szembeni toleranciáig.

Az, hogy a fentebb felsorolt értékek között több is ellentmond egymásnak, szintén egy fontos szempont – az egyik legfontosabb “nyugati” érték ugyanis a politikai, világnézeti, és életmódbeli pluralizmus, és a másság toleranciája a lehető legszélesebb keretek között. Ezzel áll szemben az iszlám, a maga abszolutista, kérlelhetetlenül dogmatikus, a vallási előírásokat az élet minden területén érvényesítő (sharia, ugye…), a “hitetlenek” ellen akár a legdurvább erőszakkal is fellépni kész, világuralomra törő ideológiája.

Ebben a felfogásban az európai muszlim közösség csak és kizárólag “ötödik hadoszlopnak” tekintető, amely valódi és végső célja a nyugati civilizáció megdöntése, és Európa beolvasztása egy új kalifátusba.

Ez az értelmezés kétségkívül nem teljesen légből kapott. A szélsőséges szalafista (iszlám fundamentalista) mozgalmak, mint az Al-Kaida vagy a Daesh pontosan ez alapján az ideológia alapján működnek és hajtanak végre terrorcselekményeket Európa- és világszerte. Azt persze csak a legszélsőségesebb rasszisták állítják, hogy MINDEN európai muszlim a szalafisták szimpatizánsa, de meglehetősen széles körű az aggodalom, hogy még a “mérsékelt” iszlám is valahol hasonló célokat követ, még ha a módszerei eltérnek is. Hiába van valakinek svéd, francia vagy német útlevele, ő elsősorban a világ muszlim közösségének, az ummának a tagja, így a lojalitása az őt befogadó állam és társadalom felé legalábbis megkérdőjelezhető. A zsidó kutyából nem lesz szalonna…izé.

A másik, jobb(ik) körökben libsibolsinak nevezett álláspont szerint nincs mitől tartani. A muszlimok ugyanolyan emberek, mint mi, és nettó rasszizmus valakit a vallása és/vagy bőrszíne alapján diszkriminálni. Tessék szépen a bevándorlókat békén hagyni, ugyanazokat a jogokat és lehetőségeket biztosítani nekik, mint az őslakosoknak, és egy-két generáción belül szépen maguktól be fognak illeszkedni a többségi társadalomba. Neuköllnben már amúgy is nehéz szemre megállapítani, hogy a nagyszakállú ürge, aki egész nap a kávézó teraszán ücsörög, az most munkanélküli arab, vagy szellemi szabadfoglalkozású hipszter…

Ez a felfogás, bár az előzőnél  szimpatikusabb, sajnos nem számol bizonyos fájdalmasan nyilvánvaló tényekkel, amelynek a párizsi és brüsszeli terrorcselekmények csak a leglátványosabb megnyilvánulásai; nevezetesen hogy az európai muszlimok egy nem elhanyagolható része évtizedek óta nem tud, de talán nem is akar az európai többségi társadalom integráns részévé válni.

A muszlim többségű városi gettók világa, az algériából és pakisztánból “importált” feleségek, vagy oda akaratuk ellenére kiházasított angliai születésű lányok, az európai mecsetekben szabadon uszító szalafista prédikátorok, a női egyenjogúság bajnokainak számító országokban lefátyolozva sétáló nők, mind-mind komoly kérdéseket vetnek fel a liberális narratíva fenntarthatóságával kapcsolatban. Nem lehet, hogy a probléma szőnyeg alá söprésével csak tovább rontunk a helyzeten, különösen most, hogy milliószámra érkeznek újabb muszlim bevándorlók?

Nos, erre igazán értelmes választ csak akkor adhatunk, ha több szempontból is megvizsgáljuk ezt a kérdést, amely – minő meglepetés – sokkal bonyolultabb annál, mint az akár a szalonrasszisták, akár a vulgárliberálisok képzelik. Megoldást találni sem lesz egyszerű, de megkockáztatom, hogy nem is lehetetlen. A lényeg az, hogy pontosan megértsük a probléma mibenlétét, és elkerüljük az általános pánikreakciót ugyanúgy, mint a struccpolitikát.

Mit kéne tenni?

Kivételesen kezdjük a végén: mit kéne tenni? A fentebb kifejtett két “szélsőséges” (illetve végletesen leegyszerűsített) állásponttal ugyanis pont az a legnagyobb gond, hogy egyik sem tud elfogadható megoldást kínálni. Ugye induljunk ki abból az ismert tényből, hogy a iszlám vallású európai uniós állampolgárok száma valahol 20 és 30 millió között van. Na most ez azt jelenti, hogy Európában több muszlim él, mint ahány magyar, portugál, vagy holland. Mondhatjuk-e ezek után, hogy ők nem európaiak? És ha azt mondjuk, akkor mi van? De most tényleg?

Az iszlamofóbok egyetlen konkrét javaslata az, hogy ne engedjünk be még több bevándorlót. Ez oké (bár, mint később még szó lesz róla, önmagában is problematikus), de mi legyen a már itt élő, állampolgársággal rendelkező, jelentős részben itt is született milliókkal? Ne felejtsük el, hogy a még a nácik is, akik aztán tényleg mindent feltettek Európa “zsidótlanítására”, kudarcot vallottak (hála Istennek).

Az iszlám nélküli Európa fantázia

Az iszlám nélküli Európa fantázia. Az a vonat már vagy 50 éve elment. A keleti tagországokban, mint Magyarországon, nyilván más a helyzet – itt eleve alig vannak bevándorlók, egyrészt a kommunista múlt, másrészt a gazdaságilag meglehetősen lehangoló jelen miatt. De amennyiben hiszünk a fejlettebb uniós országokhoz való felzárkózásban, és az EU tagjai maradunk, előbb-utóbb nekünk is szembe kell néznünk a bevándorlással, és az abból adódó problémákkal. (Amennyiben NEM maradunk az EU tagjai, akkor pedig azzal a kérdéssel, hogyan fogunk tökegyedül megállítani egy esetleges újabb menekültáradatot a Balkán felől).

Persze az emberek elsöprő többsége egyáltalán nem akar bevándorló-ellenes pogromokat, pláne népirtást, csak azt, hogy… izé… szóval ne legyenek annyira szem előtt. Legyenek csendben, húzzák meg magukat, alkalmazkodjanak szépen a befogadó ország szabályaihoz, értékrendjéhez. Amivel sajnos pont az a baj, hogy az úgynevezett “nyugati értékrend” szerint senkinek sem kell kussolnia és meghúznia magát, hanem éppen hogy joga van beleszólnia a lakóhelyének ügyeibe. Még akkor is, ha ezt esetleg az iszlám kultúra szemszögéből teszi. Ezen felül balgaság is azt várni, hogy a muszlim állampolgárok 100%-ig lojálissá válnak egy olyan államhoz és társadalomhoz, amely őket másodrendűként kezeli.

Semmit?

A másik, liberális szélsőség ad egy viszonylag egyértelmű választ a „mit tegyünk” kérdésre: semmit. Jó az úgy, ahogy van, a problémák idővel maguktól megoldódnak majd. Amúgy is vannak ennél sokkal fenyegetőbb gondjaink, mint például az európai társadalom elöregedése, amire a bevándorlás éppen, hogy kínál egyfajta megoldást. Ami igaz is, viszont az ma már mindenki számára egyértelmű, hogy az európán kívüli bevándorlók több évtizedes múltra visszatekintő integrációs kísérlete korántsem egyértelmű sikertörténet. Elég csak a társadalmilag marginalizálódott, sok helyütt gettókba szorult másod-harmadgenerációs muszlim fiatalok és a szélsőséges iszlám szervezetek rémisztő egymásra találását látni, hogy megállapítsuk: nem, nincs minden rendben.

Az integráció kérdésére adott laissez-faire válasz nem működött úgy, ahogyan szeretnénk. A másik nagy kérdés a bevándorlók száma: az egy dolog, hogy egy 500 milliós gazdag kontinens be kell, hogy tudjon fogadni még egy-két millió embert, de az előrejelzések szerint a potenciális menekültek száma középtávon inkább tízmilliókban mérhető, akiknek a kontrollálatlan beözönlése szinte biztosan az európai társadalmak összeroppanásához vezetne, különösen látva, hogy már az eddigiek is mennyire megrengették az EU-t. Mindenképpen kell valamilyen cselekvési terv, mert Európa geopolitikailag rendkívül sebezhető a szintén bevándorló-mágnes Észak-Amerikához vagy Ausztráliához képest. Nem lehetünk önhitten nyugodtak.

Hamis közhelyek

De most beszéljünk arról, hogy vajon a jelenleg már itt élő muszlimok vajon idegen test-e Európában, és fenyegetik-e a világszerte méltán csodált és irigyelt európai életmódot? Ehhez vegyük egy kicsit sorra azokat az állításokat, amelyekkel a muszlimokat elutasítók érvelni szoktak:

1, Az iszlám kultúra alapvetően inkompatibilis a kereszténységen alapuló Európával ; a történelem folyamán a kettő között állandó volt az ellenségeskedés, és semmi ok nincs rá, hogy ez most vagy a jövőben megváltozzon. Ebbe sokan kimondatlanul azt is beleértik, hogy az iszlám kultúra alacsonyabb rendű, vagy legalább is elmaradottabb a mienknél.

• Aki már járt Andalúziában, és nem csak a tengerparton süttette a hasát, az tudja, hogy a középkori Európa talán leggazdagabb, legvirágzóbb, legtoleránsabb és legmultikulturálisabb birodalma kalifátusként működött. A keresztény Európa kulturálisan csak a reneszánsz idején érte be az arabokat, többek között úgy, hogy az évszázados kereskedelmi kapcsolatok, a keresztes háborúk és a spanyol reconquista során (ahol semmivel sem viselkedtünk civilizáltabban a DAESH-nél…) rengeteg mindent eltanultunk tőlük (a klasszikus görögök kulturális öröksége mellett többek között még a pálinkafőzés tudományát is!)
• Az iszlám a zsidókat és a keresztényeket nem tekinti pogányoknak vagy hitetleneknek, hanem a “Könyv népeinek”, akik ugyanabban az Egy Igaz Istenben hisznek, mint a muszlimok. A történelmi iszlám birodalmakban ezek mindenhol szabadon gyakorolható vallásnak számítottak, a hívőiket soha nem próbálták erőszakkal áttéríteni.
•  A XV. századtól aztán az Oszmán birodalom vette át az iszlám világ új vezető birodalmaként az Európát fenyegető rivális szerepét – csakhogy Konstantinápoly központtal sok szempontból a kelet-római/bizánci birodalom örökségét hordozva tovább!
• A XVIII. századtól kezdve azután Európa kezdett gyarmati terjeszkedésbe az iszlám világban, és a XIX. század végére gyakorlatilag minden muszlim ország erős nyugati befolyás alatt állt. Különösen Észak-Afrikában és a levantei térségben a művelődés nyelve már nem elsősorban az arab, hanem a francia vagy az angol lett. A volt gyarmatosítók kulturális hatása máig rendkívül erős ezekben az országokban.

Összességében azt mondhatjuk, hogy a kereszténység és az iszlám évezredes együttélése legalább annyi pozitív és kölcsönösen előnyös hatással volt mindkét civilizációra, mint ahányszor háborúhoz vezetett. Sőt, igazából nem nehéz belátni, hogy az egyes európai nemzetek SOKKAL többet öldököltek egymás között, mint amennyit muszlim országokban, és ez fordítva is igaz.

Vizsgálódásunkat a következő részben folytatjuk.

Azt kérdezi Hargitay András, hogy mivel érdemelte ki az össztüzet a magyar úszósport. (itt: http://index.hu/sport/uszas/2016/04/13/hargitay_nyugalmat_szeretne/)

Nos, a válasz egyszerű: hazugsággal. A kellemetlen az, hogy nem Hargitay András hazudott, nem is az elismert úszószakemberek hazudtak úgy általában.

Azért kapja az össztüzet, mert többedjére derül ki, hogy valami nincs rendben a szexuális visszaélések kezelése körül. Nincs kibeszélve, feltűnő az úszónők csendje a botrány kirobbanása után. Az is gond, hogy megtörtént ez-az, de az igazi gond az, hogy ezzel kapcsolatban érzi mindenki: nincs nyíltság, nincs őszinteség. Ezek, ha jól tudom, kiemelt sportemberi értékek, és nagyon furán mutat egy sportszövetség, ha pátoszos nyilatkozatok mögé bújik, ahelyett, hogy nyílt lenne és őszinte.

Aztán van itt pár dolog, amiről hosszú ideje legfeljebb messze a partvonal mellől szoktak beszélni. Például az, hogy mindig mell-hát-vegyes. Mindig azok a távok, ahol a sikerhez a legjobban a vita maxima terhelés (vagy, mint a rokonszakma kenusoknál Kolonics György esetében: a vita maxima feletti terhelés) huzamos elviselése, magyarán a fájdalomtűrés a kulcs. A hosszabb távokon ritkábbak a sikerek, gyorson és rövid távokon elment mellettünk a világ.

Mindez összeolvasva azzal, hogy a versenylónevelésből idő előtt kieső úszok elviselhetetlen fájdalomról számolnak be, sorban, szinte mindegyik, felemlegetve az edzőlegendák módszereit, azt a képzetet keltik, hogy hőseink, bajnokaink olyan emberek, akik minden vita felett álló sportemberi képességeik mellett, képesek voltak ezt a drillt elviselni. Mellesleg Moldova valamikor a nyolcvanas években írt erről, tehát ez a feszültség, csak úgy mint a molesztálós-megerőszakolós esetek, legalább harminc éve rontja a légkört.

Persze lehet, hogy ez nincs így. Amit írtam, az lehet, hogy szakmai érvekkel cáfolható. Csak az a helyzet áll elő, hogy előbb csak egy Szepesi Nikolett, de aztán egy Hosszú Katinka is előáll azzal, hogy nem mennek rendben a dolgok. Aztán az se használ a jó hírnévnek, hogy Risztov Éva is Debrecenig bujdosott, és a nyilatkozataiban az volt, hogy ott találta meg azt a közeget, ahol elfogadják, és ahol nem kell feltétlen átalakulnia. Megtalálta magát (és igen, itt most AZT is körülírtam) és ha hinni lehet a híreknek, akkor a hosszútávú úszósiker mellett a magánéleti boldogság is eljött neki.

Tudja, Hargitay úr, ezek fiatal, egészséges, kiemelkedő eredményeket elért sportemberek. Ezek szava áll szemben Gyárfás úr, Kiss úr és a hasonlók szavával. Miért ne gondolná a közvélemény azt, hogy a fiatal, egészséges, kiemelkedő sportembernek van igaza? Az a Szovjetunióban volt szokás, hogy az aznapi dátumot sem hitték el valakinek, ha nem volt legalább hatvan éves.

Aztán, az össztűz oka az is, hogy bekerültek a nagy állami lenyúlógépbe. Miközben az oktatás, az egészségügy lázad, bárki, aki átsétál a Margit-hídon láthatja a (már elnézést, de) lóbaszó méretű uszodát, rajta Orbán Viktor haveri cégének emblémájával. Szinte hallani, ahogy cseng a kassza, és mindezt az Ön és a kiváló magyar úszók hátán akarják elvitetni, mondván, hogy az ő világhírük miatt kell akkora uszodát építeni, mint a bajkonuri rakétakilövő és ebben a legatyásodott országban vizes vébét rendezni.

A közvélemény arra kezd rájönni, hogy Önt és az egész magyar úszósportot, iszonyatos emberi áldozatokra kényszerítik évtizedek óta, azért, hogy aztán sütkérezhessenek a dicsfényben. Közben Európa egyik legelhízottabb, legkevésbé sportos nemzete vagyunk, sportlétesítményeink a béka segge alatt.

Az úszósport nyilvános emberáldozat, azonban ahogy illik, a hívek alól eltakarva végzik. Most a hívek kicsit beleláttak, és szörnyülködnek, ennyi az egész. Nyugodjon meg, ha Hosszú, Gyurta, Cseh összeúszik 4-5 aranyat, minden el lesz felejtve, és az ön főnöke továbbra is Gyárfás Tamás lesz.

Ja igen, elég lett volna annyit írnom, hogy az Ön főnöke Gyárfás Tamás, ezért van össztűz.

A költészet napjának alkalmából a kiváló Konok Péter kiszúrta a hírt, miszerint tán Orosházán az ottani József Attila iskolát Orosházi Református ált.isk. névre keresztelik át. Konok a tőle megszokott szúrós de kiváló humorral taglalja Orosházi Református költői érdemeit, amelyek nyilván megelőzik József Attiláét, ha már egyszer így átnevezték az iskolát.

Különvéleményt jelentek be.

A jelenséget én régóta figyelem, elsősorban az foglalkoztat, hogy miért hívják valami olyan falucskában, melyet Ady lehet, hogy legfeljebb két egyszarvú húzta fogaton keresett volna fel, vérbajos rajongólányok társaságában, és a helyiek jobb esetben csak kiröhögték volna, a főutcát Ady Endre utcának?

Mielőtt tovább mennénk, szögezzük le, Ady egész jó költő volt. József Attila meg költőóriás volt, Radnóti Miklós nemkülönben. Helyes is lenne, hogy közterületeket nevezzenek el róluk. Miért van az, hogy Radnóti utca csak a nagyobb városokba jut, míg József Attila és Ady Endre utca mindenütt van? Igen, részben azért, mert Radnóti zsidó volt, a másik kettő meg nem, de nem ez az igazi magyarázat.

Az igazi magyarázat az, hogy az újlipótvárosi értelmiségiekből már akkor is csak szalonkommunista jött ki, Radnóti meg nemhogy szalon- de semmiféle kommunista nem volt.

Ady Endre viszont annyira utálta a vidéki dzsentriséget (a kádári kultúrpolitika egyik főgonoszát), amennyire egy elvágyódó vidéki értelmiségi egyáltalán utálhatja a saját fajtáját. Bizony. Ady Endre pont azok közül a dzsentrik közül való volt, akiktől oly affektáltan undorodott, és ez az undora, nem pedig a költészete tette őt utcanévtáblákra.

József Attila egyszerűbb, hiszen félromán szegénylegényként belőle könnyebb volt a kádári magyarországon idolt faragni. Írt is szépen verseket, melyekből – mily meglepő – kiderül, hogy szegénynek lenni nem jó, és ha az ember szegény, akkor nem szereti a gazdagokat. Mégis, József Attilát a „kommunista” jelzővel leírni kb olyan, mintha Adolf Hitlert a „festőművész” szóval jellemeznénk. Végülis festett a Führer pár képet…

Mindezek miatt, a nagy átnevezések közepette, elöntötte az országot József Attila és Ady Endre. Nem mintha nem érdemelték volna meg, csak épp érdemeiknek semmi köze nem volt ahhoz, hogy elönthették az országot. Kultúrpolitikai izék lettek, kb ugyanúgy, mint ahogy most mindent nemzetinek hívunk.

Ennek az az eredménye, hogy a legtöbb helyen, ahol József Attiláról és Ady Endréről (vagy épp Dózsa Györgyről) neveztek el valamit, a helyieknek pontosan fogalmuk sincs, miért is kéne nekik egy félőrült szegénylegényről vagy egy depressziós, száz évvel ezelőtti hírlapíróról elnevezni bármit. Mert jó verseket írtak? Ki tud idézni egyet is?

Nem furcsa, hogy a legtöbb helyen nem a tájegység nagy hőse (író, költő, helytörténész, nemzetőr őrnagy, az önkéntes tűzoltóegylet vagy dalárda alapítója, a faluból származó miniszter vagy megyéspüspök) az iskola vagy a főutca névadója, hanem pont József Attila, Dózsa György vagy Ady Endre? Ezek a munkásmozgalmi idolok, akiknek annyi köze van a munkásmozgalomhoz, mint nekem a klasszikus kínai operajátszáshoz?

Valójában, amikor Orosházán József Attilát Orosházi Reformátusnak nevezik át, akkor semmi más nem történik, mint hogy a magyar ugar (tudom, Ady) visszaveszi azt, ami az övé. Ezért persze lehet haragudni a magyar ugarra, Ady is haragudott rá.

De, alighanem Ady (pláne József Attila) jobban haragudott volna arra, aki a Magyar Ugar táblát lecserélte Ady (pláne József Attila) táblákra, ahelyett, hogy az ott lakókat tanította volna, nem középiskolás fokon, egy kicsit arra, hogy ne legyenek Magyar Ugar.

Na igen. Ebben a blogban hosszú ideje fejtegetjük minden irányból, mitől retteg a politikai elitünk. Attól, hogy egyszer a magyar rájön, hogy az életét nagyjából kiválóan tudja irányítani anélkül, hogy a kormányra várna. Természetben már jó ideje ezt csinálja, visz magával vécépapírt a kórházba mert a kormány nem visz. Kifesti a kórházat, mert a kormány nem teszi. Telekocsi-fuvart szervez, mert a vonat tízből nyolcszor legalább negyedórát késik, és drága.

Mindezt azonban a magyarok még nem váltották politikai igényre, egyetlen párttól sem várnak el semmiféle racionális cselekvést, és nem jöttek rá arra sem, hogy még ilyen hülye népszavazási szabályokkal is bármikor meg lehet rendszabályozni még Orbán Viktort is.

A boltbezárós népszavazásnak ez volt az igazi veszélye, ezért nem volt szabad elengedni.

Azzal, hogy egyik pillanatról a másikra visszavonták a vasárnapi boltzárat, tisztet áldoztak, annak érdekében, hogy a matt, vagyis a magyarok politikai öntudatra ébredése elmaradjon.

A tisztáldozat viszi a KDNP-t amely eddig is egy viccpárt volt, mostantól meg lábtörlőnek se lesz jó. De helyzetbe hozhatja az MSZP-t is, mintha Nyakó István törte volna meg a boltzárat.

Semmi sem drága, csak a közösségalkotó élmény maradjon el. Meglátjuk.

Kiss László ötvenöt évvel ezelőtti erőszakoskodása és mostani lemondása kapcsán kipattant botrány rávilágított egy fontos dologra, amelyről – helyesen – kevesebb szó esik, mint arról a mélyen nőellenes, bunkó hozzáállásról, ami ezt az egészet kísérte. De azért ez is nagyon fontos. Egy úszóedző nyilatkozatából derült ki ez:

„Azóta kiderült, hogy Kiss támogatásáról nem az úszószövetség elnöksége döntött, hanem egyvezetőség, amely jogilag nem is létezik. Az Origo úgy tudja, hogy ennek 7 tagja van, akik támogatták az akkori kapitányt, miközben az elnökség 15 tagú (igaz, közülük a sportállamtitkárrá lett Szabó Tünde szünetelteti a tagságát); annak két tagja, Cseh László és Becsky András már jelezte is, hogy nem írta alá Kiss támogatását.”

Erről a nyilatkozatról anélkül tudom, hogy szó szerint igaz, hogy ismerném a nyilatkozót vagy az ott felsorolt neveket. Ugyanis a magyar társadalmi szervezetek irányításának modelljét írja le. Általános leírása nagyjából a következő:

Kell hozzá egy nagyon ügyes elnök, aki rendszerint a nyolcvanas évek elején-közepén került oda „fiatalításkor”. Fontos tulajdonsága, hogy kiválóan tudja színlelni a megújulást, és az, hogy fogható.

A foghatóság nagyon fontos fogalom, a magyar hatalomgyakorlási modell egyik alapja. Az a fogható ember, aki egyrészt valakinek a valakije. Ezért fontos például, hogy Gyurcsány Ferenc egy pártarisztokrata veje, Orbán egy párt(kis)arisztokrata fia. Amikor „odakerült” a fiatal a nyolcvanas években, akkor az épp háttérbe húzódó öregek tudták, hogy mi a klán-hovatartozása a fiatalnak. Ez a foghatóság származási része. A foghatóság másik fele a zsarolhatóság. A magyar társadalmi szervezetek pár kivételtől (pl. foci) eltekintve elég kis bulik, de elég nagyok ahhoz, hogy a combosabb lopások már beleverjenek az 1-5 netán 2-8 éves büntetési tételbe. Ezek végig ott lebegnek a vezető feje fölött. Ha önállóskodni próbálna (nem próbál, esze ágában sincs) akkor azonnal megfogják.

A megfogáson ne azt tessék érteni, hogy feljelentik, vagy egyik napról a másikra kiderül, hogy ötvenöt éve elkövetett valamit. Ez a kinyírásnak a drasztikus eszköze, amikor a kinyírt személy már nagyon elvadul. A fogható vezető nem lép át bizonyos határokat, pontosan belesimul a rendszerbe, amely engedte feltörni. A felsőbb vezetés (a politikai elit) mindig megbízhatóan számíthat korruptságára, romlottságára és arra, hogy amíg ő vezeti az adott társadalmi szervezetet, addig ott a fű sem nő. Pontosabban a fű nő de mindig épp csak annyi, hogy igazolják vele azt, hogy kérem itt érdemi, sőt világhírű munka folyik. (ebből a szempontból nincs különbség az épp feltűnő ifjú futballtehetség vagy az újabb hátúszó arany között, de ide sorolhatók a mindenféle informatikai fejlesztések, vagy bármi, ami szalagátvágással meg lehet nyitni.)

A fogható vezetőnek két ellensége van: az egyik az alulról jövő éhes fiatal, aki gerinctelen módon félre akarja tolni és ő maga akar lenni a fogható vezérürü. A másik pedig az alulról vagy kívülről jövő olyan kezdeményezés, amely rámutat arra, hogy ami a szervezetben folyik az korrupció, bűnözés, mocsár, miközben a világszínvonalat nyújtó, vagy azt elérni kívánó többiek része az elnyomás, mert nem szállnak be a Nemzeti Megmentő Alapprogramba.

Mindkét ellenséget ugyanazzal az eszközzel küzdi le a fogható vezető, az irányított fiatalítással. A vezető felméri, hogy a fiatalok közül ki a veszélytelen, a veszélyes, és ki a becsületes újító. Ezekből minden egyes fiatalításkor bevesz egyet-kettőt a vezetőségbe, hogy az egyikből, hogy a másikból. Itt egy bizottsági tagság, ott egy elnökségi tagság, lényeg hogy egyesével, hogy ne tudjon pártütő frakciót szervezni.

Az irányított fiatalítást nagyban segíti, hogy a vezetés valójában sose a formális vezető testület (általában az elnökség) hanem egy szűkebb klikk kezében van, ezért először ehhez kell az újoncnak hozzászokni.

Az újító egy ciklus után undorodva otthagyja az egészet, az ártalmatlan majd szépen mutat, hogy lám, van köztünk „nempolitizáló”, aki senkinek sem „embere” nem vagyunk mi olyan szervezet, ahol klikkezés megy. A veszélyes játékos pedig megkezdheti az emelkedést, de szigorúan ellenőrzött módon, hogy biztos ne puccsolja meg a vezetést, hogy végig szem előtt legyen, ha mégis próbálkozna.

Az úszósport két dolgot is kiválóan illusztrál:

Az egyik, hogy az ilyen szervezet mindig úgy működik, hogy a disznóságok kizárólag akkor jutnak ki, ha valaki ki akarnak nyírni. Lehet úszónőket megerőszakolni, futballmeccseket elbundázni, bormarketingpénzt ellopni, székházat adni-venni-felújítani, tudományos kutatásra szánt pénzeket hülye rokonok kistafírozására költeni. Lehet évtizedes helyben járásra kényszeríteni komplett tudomány- vagy sportágakat. Mindaddig, míg valakinek érdekében nem áll a kinyírásunk, nem fognak érte bántani. Sőt el fog ülni nagyon hamar a botrány. Sőt, hacsak nem hatalmas tehetség és az eredmények egyetlen szállítója a botrányokozó, őt fogják kinyírni.

A másik pedig az, hogy bármiféle haladás vagy színvonal ezeknek a szervezeteknek az ellensége. Általában jó érzékkel adják el a magyar közvéleménynek, hogy világszínvonalon csinálnak dolgokat (már ha a magyar közvéleményt bármennyire is érdekli, hogy mit csinálnak). Például az úszószövetség sikeresnek számít úgy, hogy sacc/kb a magyar lakosság 70%-a (inkább több) nem úszik száz métert se egy évben, nem épülnek uszodák. Az eredményeket ugyanazok az úszásnemek és távok hozzák már évtizedek óta. Fel sem merül kérdésként, hogy vajon mi van a rövid távú Hosszú Katinkákkal vagy a gyorsúszó Rózsa Norbertekkel. Itt olyan nem születik. Ötven éve.

Ha valaki ott felveti, hogy mást kell csinálni, két dolog lehetséges. Ha még körön kívül van, akkor ott is marad, ekkor jön az „előbb tegyen le valamit az asztalra” típusú érv. Ennek vidám példája volt a Bognár nevű magyar futballedző-fenomén, aki Dárdai Pálon számon kérte a magyar pro-licensz (tényleg így hívják) meglétét.

Ha már körön belül levő áll elő ilyesmivel, akkor azonnal előrántják a négy évvel ezelőtti litvániai ifjúsági EB botrányos edzőtáborát, ahol megpróbált átállni arra a technikára, ahol nem papuccsal veri a versenyzőket. Persze az nem derül ki, hogy a klubedzők direkt ellene dolgoztak, akár a gyerekek kárára is…aztán hopp, ki is van nyírva az újító.

Ha pedig valaki nem veszi észre, hogy ideje nyugdíjba menni, nos, annak előveszik az 55 éves szexbotrányát, amelytől fiatal nők edzője ugyan nyugodtan lehet, de holmi sportolói testi-lelki egészségnél sokkal fontosabb, hogy fogható volt a bácsi, fogták és kitették. Ha még lett volna rá szükség, nyugodjanak meg, úgy halt volna meg, akár százévesen is, hogy az undorító erőszakolós ügyét soha, senki nem említi meg.